Daidalos

Segesdi Györgynek

 
Rémület, majd diadalmas vigyor
– hogy lám, túljárt őrzői eszén –
ült ki fecske-fejére, vállára púposodik a toll,
mint fuldokló kapkodva lapátol,
s megpihen a forgószél ívén;
majd zuhanás villámlása, korom
lepi el bensőjét, szája savanyú,
két ujjával torkába nyúl,
gyomrától hátha megszabadul,
mint edzett korhely víg toron;
szemét mereszti, csak el ne ájuljon,
repedésig szívja tüdejét,
s alatta, hihetetlen távol,
borszeszkék-tüzű tenger lángol,
ökörszarv fordított terpeszét
ringatja a partmenti rét,
az édes táj, az ismerős,
kakukkfű, ménta szaga üti meg orrát,
faun bokázik, keríti a csordát,
öröm fullasztja, nincs egyedül,
s ó, istenem: repül!
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]