Önarckép a falon

Fehérre meszelt ház előtt ülök, s mint mozivásznon, filmet vetít a délelőtt, az árnyékok közt látszom én is: vágott szem, hegyes orr, széles pofacsont árnya, s csúcsos kunsüveget rajzol rá a vadcirok szára. Szemsarokból lesem lopva a hevenyészett képet, álommal telt lelkem odva, s arcomra a ló lépett, olyan horpadt s olyan rücskös, ám a kódorgó diák, ki boldogan voltam! – füstös, nyelvöltő iróniát hegyezett, s nem csak magára, így billegett a mérleg, országnyi volt árvasága, s pille-súlya zsebének. Külön ültet most a ritka pillanat, s mint néző, úgy lesem, a falra sandítva, milyen vagyok a megnyúlt árnyékok közt, birsfa szellős gallyában madár-árny ül, s kopogva, bár némafilm: őz- csülkű bodza menekül, ahogy a szél hajtja, veri világgá a házfalon – masináját berregteti a képzelet s az alkalom. S szökés a szívben, tajtékos iram indul – mi végre? Leapadt ifjúság iszapos medre csillog az égre. A vágytól nyugtalan, szikár lettem, s horpadt horpaszom. A leapadt vad tengerár mormolását hallgatom.