Ébren talál ez a reggel

Vasküllők pörögnek a hajnali égen, a káprázat lassan szerteoszlik, a színek is a fekete s fehér tenyerébe bújnak; a léckerítésen csattan a futóka, mint a csont, világít. Az árokparton a ló rézsút legel, megindul a füvek vándorlása, lebeg a lapu nagy tehénfülekkel. Ébren talál, ébren ez a reggel. Ülök az átvirrasztott udvaron, Keserű, lucskos üreg a tüdőm, nosztalgia-tajtékos a homlokom; a költő moccan bennem – a költő mily könnyed volt a sebbel-lobbal elhadart versek idején, most csontot tör, véresre horzsol mozdulása, s az eredmény? A kínlódva kicsikart remény. A látszatok, a káprázatok, az eszméletig csapó hordalék ökrendezése, az ifjúság, a kifogyhatatlannak hitt tartalék, – a dühvel elrúgott világ özönlik vissza a kétkedés résein, a megpattanó lélegzetvétel táguló hordanyílásain; már látom, mire vállalkoztam, már zárulna a torkom, nem futhatok, ez a dolgom. Kacatok, vedlett látomások kullognak, törleszkednének szívemhez, buktasd meg fejemet kemény tenyérrel, józanság, a hajnal jéghideg fényében füröszd meg eszméletemet, mert az álommal nem lehet, már nem lehet semmit megérteni; felszúrnak a lélek vasbeton miértjei, tartósabb anyagra nem épülhet e kor, melynek építője s nyugtalan lakója csak így lehetek, alkuvást nem ismerve. Magamba hasít, csak magamba az ítélet pengéje, az eredmény a tiétek, a sejtfalon áttörő dal, a gerincélen villámló gondolat, s a szájpadlásra tapadó, kimondható remény. A dühvel elrúgott világ, mert csupa kín volt, nem azonosulható, özönlik vissza a férfikor virrasztó hitébe, bordám nyílásain, a kétkedés résein, mint az árnyékok: pörgő vasküllők között a fény. Előttem papír, cigarettára gyújtok, szívemben munkára fogott szigorúság és szenvedély!