Hű hétköznapok szárnyán

Illúzióim beértek, jöhet a vidám aratás, kelendő, mit fújok, az ének, a nő változó szerelmének ura vagyok – mily csodás! S állon talál zúgva a kincset érő, pontosan időzített ökölcsapás. Mosolyogva bólintok, a ring ismerős, sőt otthonias, visszaütnék, de öklöm legyint s felejti rossz reflexeit; pofon csattant, nem a taps, s kapkodva új bajnokot karol fénykarjába a reflektor, – állkapcsa mint a vas! Rossz harcba keveredtem, érzem, már bölcsen kihátrálnék, itt-ott lehullajtott pénzen élek, napjaim hevenyészem, s amit ütök, árnyék; szívós munka, találj rám, hű hétköznapok szárnyán repüljön a szándék!