Előszó a szerelemhez
| Búcsúzni volt jobb: a bánat, |
| mint fogam közt a virágszál, |
| a szerelem félfordulataiban, |
| tetőtől-talpig könnyben álltál, |
| s én hol tragikusan, hol szórakozottan, |
|
| S hogy mégis élve maradtam, |
| térítgettek végül elébed, |
| hátamon az ifjúság káprázata lobban, |
| az őszinte kalandok végetértek, |
| sorompók csukódnak a szájsarokban; |
| s harminc évhez közeledve, alig |
| értünk az egészből valamit. |
|
| De hiányod már fájna; a megszokott |
| mozdulatokban keresem az okot, |
| az egymagasságra hangolt idegek |
| összjátéka, a félszavak, talán, |
| s az is, hogy féltesz s féltelek, |
| s együtt tutajozunk a nosztalgián, |
| míg a napok egykedvű hullámain sodor |
| világosodó partok felé a kor. |
|
|
Így volt s múlt el
| Mint idegről elpattant nyíl |
| s lombon csücsül rézbőrű nyár, |
| s bivaly-csorda a vályúnál, |
| így volt s múlt el a gyerekkor, |
| recehártyán égő fényfolt, |
| mely szűkül s feketébe vált. |
| Moccan a kő-nehéz ifjúság. |
|
Kopottabb éveim felelnek
| Kopottabb éveim felelnek a vad |
|
vallatásban: légy szabad! |
|
S menekül komor példák elől |
| szívből az ifjúság, őszből a fecske-had; |
| Milyen szomjúságtól lettem én részeg, |
|
s milyen ég száradt el felettem? |
| Miféle hitek, miféle gyönyörű tévedések |
|
délibábja tartott bűvöletben, |
| hogy holdakat rókáztam, csillagokat köptem? |
| Mit pusztítottam el, aki voltam, a kölyökben? |
|
Huszonhat éve
| tűnődöm, alább nem adhatom, |
| s nem magamért s ha vérre |
| megy, nem máséra, enyémre; |
| hazám van, de nincsen otthonom. |
|
| Hitemet nem vettem-adtam, |
| s tüdőm is van hozzá, bő, |
| fáradhatatlan paraszt-tüdő; |
| át sárga, kis villámaival, |
| s kín is, bú is, hasznavehető. |
|
| Haszontalan hát nem vagyok, |
| kevés húson, sok kenyéren, |
| mint a hites állampolgárok; |
|
|
Hű hétköznapok szárnyán
| kelendő, mit fújok, az ének, |
| ura vagyok – mily csodás! |
| S állon talál zúgva a kincset |
|
| Mosolyogva bólintok, a ring |
| visszaütnék, de öklöm legyint |
| s felejti rossz reflexeit; |
| pofon csattant, nem a taps, |
| s kapkodva új bajnokot karol |
|
| Rossz harcba keveredtem, érzem, |
| itt-ott lehullajtott pénzen |
| élek, napjaim hevenyészem, |
| szívós munka, találj rám, |
|
|
Februári csalogató
| Barlangjából medve, a tél fehér |
| pincéiből kijöttem vadvíz-zöldbe, |
| hunyorgó szememet csalja kacér |
| fák lenge, korai levél-kötője, |
| szikrázó meztelenség, ablakok |
| áttetsző szemérmetlensége fog |
| ketrecébe, hogy kapjak új erőre. |
|
| Kapnék az évszak gyors alkalmain |
| mohó reflexekkel, mint lobban vészes |
| hirtelenséggel a kankalin; |
| szívem szertelen szabadságot érez, |
| a mindent-újrakezdés vad öröm- |
| mámorát, hogy bordám is börtönöm – |
| Szűk lett a megfontolt vakmerőséghez |
|
| az égbolt is, a tűnt kölyökkori, |
| pedig vágyaimba majd belehaltam, |
| most pillanat alatt lekörözi |
| a szívem örömtelen diadalban, |
| s új eget keres, repülni muszáj, |
| csattogó szárnyat áhít az uszály – |
| s szárnyamat szemérmesen becsavartam. |
|
| S várom józanul, hogy majd összeáll |
| súlya, értéke szerint a rend bennem, |
| mint tavaszi vázlatból tömör nyár, |
| hogy alig kell valamit hozzá tennem. |
| Álom, hit anyagával összeér – |
| a madár akusztikája a tér, |
| vele él egyértelmű szerelemben. |
|
| Foggal-körömmel megvívtam kamasz- |
| időm, nem véreztem el kis csatákon, |
| ózonom e lőporszagú tavasz, |
| rügyek durrognak, foltokban hó: lábnyom, |
| inal csikasz horpaszú február, |
| űzi, nyomában március dudál; |
| nyomomban hujjogató ifjúságom. |
|
|
Április
| Szívem súlyosan csüng, akár |
| a hurkon fennakadt madár, |
| s rózsás kézzel utcát, teret |
|
| fütty-könnyű villanyszerelő; |
| gólya lebeg, s az áttelelt |
| szántón varjú-csorda legel, |
| csősz sántikál s közéjük lő. |
|
| Erdők doh-csendjét felverik |
| nyársról bicskáznak csillogó |
| szemmel s szájjal, s zajtalanul, |
| zöld izmot feszítve gurul |
|
|
Piroslik már a fűz
| Piroslik már a fűz, lebeg, |
| hintáztatják tavaszi szelek, |
| bőrén, tavalyi nád zizeg. |
|
| Kiderül, beborul szertelen |
| a táj, mint iramló életem, |
| megugrik, vad kanyart vesz az út, |
|
| Kocog kócos bundájú nyúl, |
| új nyomokat ízeket tanul, |
| kitágult cimpákkal szimatol; |
| lepkeként forog a libatoll. |
|
| Ól fehérlik, korai kacsák |
| habarják fecsegve a pocsolyát, |
| dob-robaj: csikók sűrű vére |
| kifröccsen, felfut tiszta égre. |
|
| Piroslik már a fűz, lobban, |
| kaparászik könnyes izgalom |
| szívemen, elszorult torkomon. |
|
|
A szerelem évelő hite őríz
| A szerelem évelő hite őríz! |
| Mogorva, vert egek vonulása |
| fejem fölött, evez az esővíz |
| lucskában a fecske szárnya. |
|
| Mert ősz lesz kint-bent s láthatatlan |
| lesz, mire felérnénk, a lélek orma, |
| hörögve s darabos szavakban |
| végítéletet hírdet a csatorna. |
|
| Védekezni nincs kedvünk, síetve |
| nem éljük le, amihez nincs időnk; |
| várunk szép hittel, egymáson feledve |
| szemünket: ki sikolt előbb? |
|
|
Üzenet
| Majd gyermek leszel, horzsolt térdeid |
| árulkodnak kurta szoknyád alól, |
| majd gyermek leszek, ölyv örvényeit |
| érzem zuhanni szívemben, csahol |
| nyált gyöngyözve kutyánk, tyúk ül a léc- |
| kerítésen, sós gerinc-ív a nyár, |
| még idegen vagy s akármerre mész, |
| semmit sem sejtő szemem rádtalál; |
| majd álmodsz még, mint visszaálmodom |
| eltűnő perceim rovar-sűrű |
| özönlését lámpás asztalomon, |
| majd álmodsz még lágyan, hogy jegygyűrű |
| ég ujjadon s blúzod már megfeszül, |
| tejfényben alszol kitakarva, ring |
| veled az ágy és érintetlenül |
| ébredsz s nézed szemed kék holdjait; |
| még idegen vagy és magamnak is |
| idegen vagyok, gyűlik nyelvemen |
| hánytató, jéghideg, kesernyés íz, |
| kínjaimat kiköpni nem merem, |
| félarcú ég, tövis-szája torony, |
| rándul rám, madár sisteregve száll, |
| mögöttem nád-hajlító alkonyon |
| tutajozik a gyerekkori nyár; |
| még idegen vagy, de majd ha veled |
| élek, elmondom, mint szerettelek! |
|
Szüntelen eső
| Szüntelen eső veri az ablakot, |
| álmomba bújtatlak, az álom felragyog, |
| minden ébrenlétem jéghideg, |
| csillogó falába rejtelek, |
| ázó nappalok, ázó éjjelek |
| Az a kín, az a szó, beomló beszéd |
| keresi tüdőm árva üregét, |
| szájpadlás magányát, fogak |
| partra csapódik, holttestén mereng |
| elhagyott, könny-arcú szerető-sereg. |
| Ökörfej hold gurul, megalvad, |
| nyüzsgő volt-hajnalok kihalnak, |
| áttetsző délelőtt lakatlan |
| épül fel, ajtója lepattan, |
| fényképed a falon, léghuzat |
| szüntelen eső hull, tajtékos szív dalol |
| gőzölgő, nagy-eres ég alól. |
|
A mindennapok startjai
| Kifeszítem kabátomat, mint a szárnyat, |
| gyere Kedves, repüljük át az ifjúságot, |
| áramvonalas testtel madárt húzó, |
| tüdőt döglesztő, eltáncoló láthatárnak, |
| mégegyszer, mi mást tehetnénk, nekivágunk. |
| Szerelem süvít, kicsapja a hajnal ablakait, |
| fölkelsz, munkába rohansz, megfagy az ágyad, |
| didergek, pedig nyár van, pedig nyár van, |
| utánad lódul s lezuhan a szívem; |
| mint túlbő ruha, lötyög rajtam a magányom, |
| féligszívott cigaretták nyüzsögnek, fehér |
| férgek a délelőtt romlandó testében, |
| előttem papír, az ajtót szélesre tárom, |
| a mindennapok startjai, a nikotin-lucskos álmok |
| röptetik dübörgő szívem. Egy kört a szerelemért: |
| a könnytől maszatos estékért, a szív alakú |
| ajkakért, a kocsmaasztal fölött ringó lampionokért, |
| a gerincemnél imára kulcsolt utcasarkokért, |
| az olcsó mozi rámcsukódó szemhéjáért, |
| a tél boxeres ökléért, a sivatag-ízért a számban, |
| mint külszíni fejtés után vöröslő falú |
| gödrök felbőgnek, csupa rom a táj. |
| Egy kört a cimborákért: a tudást száraz gigával |
| nyeldeklőkért, a nyáron hólyag-háttal aratókért, |
| a malteros ládát cipelőkért, az egy-nadrágos, |
| egy-hitű elszéledt barátokért, a kimaradtakért, |
| a lemaradtakért, a felbüfögő ecetes borért. |
| Egy kört a mámoros csavargásokért: a művészet |
| émelyéért, a becsapott kamaszért, már tudtam, |
| hogy nem leszek hegedűművész, bütykös kezemet |
| lóbáltam, horkanó, méregzöld tengeritáblák közt |
| jöttünk anyámmal s levél a zsebemben az Egyetemről, |
| hogy helyhiány miatt, sajnos… fölöttem megdermedt |
| őszi ég, tanyakút gerince nyaklik, s nekivágtam |
| összehúzott gyomorral s kifordított barna ruhában |
| az ifjúságnak s „vendéghallgatóként” Pesten |
| csontig fogyva az eljövendő világot kerestem. |
|
| Egy kört az eljövendő világért: a nagy medencéjű |
| hajnalokért, az álom nyoma csillog a füvön, |
| tizenhárom évem virradatig hallgatózó romantikája, |
| betöretlen csikók nyers tavaszi szélbe szimatolása, |
| pányvák elől menekülő nyakak árvasága, most is látom, |
| látom, amíg élek önkéntes sereged, Szocializmus. |
|
| Röpülj szívem, kudarcra, csodára ne bízd magad, |
| keserű füst ne csapjon égig életem nyomába. |
| Mint a láthatáron kifulladt tüdejű gépek, |
| mindennap hazatérek, mindennap hazatérek. |
|
|
Ébren talál ez a reggel
| Vasküllők pörögnek a hajnali |
| szerteoszlik, a színek is a |
| fekete s fehér tenyerébe bújnak; |
| a futóka, mint a csont, világít. |
| Az árokparton a ló rézsút legel, |
| megindul a füvek vándorlása, |
| lebeg a lapu nagy tehénfülekkel. |
|
| Ébren talál, ébren ez a reggel. |
| Ülök az átvirrasztott udvaron, |
| Keserű, lucskos üreg a tüdőm, |
| nosztalgia-tajtékos a homlokom; |
| a költő moccan bennem – a költő |
| mily könnyed volt a sebbel-lobbal |
| most csontot tör, véresre horzsol |
| mozdulása, s az eredmény? |
| A kínlódva kicsikart remény. |
|
| A látszatok, a káprázatok, |
| az eszméletig csapó hordalék |
| a kifogyhatatlannak hitt tartalék, |
| – a dühvel elrúgott világ |
| özönlik vissza a kétkedés résein, |
| a megpattanó lélegzetvétel |
| már látom, mire vállalkoztam, |
| nem futhatok, ez a dolgom. |
|
| Kacatok, vedlett látomások |
| kullognak, törleszkednének szívemhez, |
| buktasd meg fejemet kemény tenyérrel, |
| józanság, a hajnal jéghideg fényében |
| füröszd meg eszméletemet, |
| mert az álommal nem lehet, |
| már nem lehet semmit megérteni; |
| felszúrnak a lélek vasbeton miértjei, |
| tartósabb anyagra nem épülhet e kor, |
| melynek építője s nyugtalan lakója |
| csak így lehetek, alkuvást nem ismerve. |
| Magamba hasít, csak magamba az ítélet |
| pengéje, az eredmény a tiétek, |
| a gerincélen villámló gondolat, |
| s a szájpadlásra tapadó, kimondható remény. |
| mert csupa kín volt, nem azonosulható, |
| özönlik vissza a férfikor |
| virrasztó hitébe, bordám nyílásain, |
| a kétkedés résein, mint az árnyékok: |
| pörgő vasküllők között a fény. |
| Előttem papír, cigarettára gyújtok, |
| szigorúság és szenvedély! |
|
|
Önarckép a falon
| Fehérre meszelt ház előtt |
| ülök, s mint mozivásznon, |
|
| én is: vágott szem, hegyes orr, |
| s csúcsos kunsüveget rajzol |
|
| álommal telt lelkem odva, |
|
| olyan horpadt s olyan rücskös, |
| ki boldogan voltam! – füstös, |
|
| hegyezett, s nem csak magára, |
|
| pillanat, s mint néző, úgy |
|
| árnyékok közt, birsfa szellős |
| s kopogva, bár némafilm: őz- |
|
| ahogy a szél hajtja, veri |
|
| S szökés a szívben, tajtékos |
|
| A vágytól nyugtalan, szikár |
| lettem, s horpadt horpaszom. |
|
|
Utcán csavargó
| Utcán csavargó szép korom |
| kik látták szélfútta szívem |
|
| akikkel a munkásszálló asztalán |
| kártyáztam-ittam, míg a telt |
| dobkályhán szalonnát sütött apám, |
| s lopva a kártyámba figyelt, |
| nem faggatott-korholt, csak a szeme |
| vágott: nem vittem semmire. |
|
| S hogy nem vittem semmire, törleszkednek |
| emlékemhez, akiken jó kabát |
| jelzi a testi s lelki kultúrát, |
| hátamba gombostűt döfnek: |
| díszpéldánya a mélyből-jöttnek, |
| csiszolnak jambussal-mivel, |
|
AJÁNLÁS
| hallgattam a locsogók hadát, |
| emlékeinket se szeretjük, |
| mondjuk el ezt mi legalább, |
| nem kínlódtunk önként, muszáj volt, |
| s jó lenne már másról dalolni – |
| tél, dermedt tüdővel harákolt. |
|
|
Búcsú egy nadrágtól
| Lehet, hogy voltál jól ápolt |
|
| Ki nyűtt s hőben-hóban hordott |
| s tétlen is száradon csapta |
|
| s álmodott egy egész öltönyt |
|
| Vagyis hetet-havat, zsíros |
|
| Üres zsebed nagy szigorral |
| s nem lelt benne soha mást, csak |
|
| Nadrágjához passzolt ő, mint |
| s hencegett, mint Cyrano de |
|
| S dünnyög: szép szóra a nő mért |
| s a szerkesztő izgalmában |
|
| – mert mint holdas költői kép, |
|
| Hová is vesztél, türelmes |
| zálogban hagytalak s molyok |
|
| mikor szívem tünt időkkel |
|
|
Kávéházi asztal
| Toldd meg léted egy arasszal – |
| szólít a kávéházi asztal, |
| hogy mit akartam tenni itt, |
| jó, vagy rossz megfejtéseit |
| a nagy alkalomnak; vélt lehetőség |
| okítom, mert egyszer testet ölt s teremt |
| s mint ahogy felküzdöttem én |
| magam, sorsom példa még lehet, |
| s szándéknál több a költemény! |
|
Öregedő nők szerelmét
| fiatal szíved ne csúfolja, |
| az ifjúság s lágy bőr-holdja |
| kicsorbul majd, mint fogad, |
| neked sem lehet beletörődnöd, |
| gyűröd arcodon a ráncokat, |
| hátrál előled majd a nyár, |
| guggol, felröppen a láthatár |
| szélén az ősz, csapzott madár, |
| mi volt, mi volt? S a csoda hol marad? |
|
Daidalos
|
Segesdi Györgynek
| Rémület, majd diadalmas vigyor |
| – hogy lám, túljárt őrzői eszén – |
| ült ki fecske-fejére, vállára púposodik a toll, |
| mint fuldokló kapkodva lapátol, |
| s megpihen a forgószél ívén; |
| majd zuhanás villámlása, korom |
| lepi el bensőjét, szája savanyú, |
| két ujjával torkába nyúl, |
| gyomrától hátha megszabadul, |
| mint edzett korhely víg toron; |
| szemét mereszti, csak el ne ájuljon, |
| repedésig szívja tüdejét, |
| s alatta, hihetetlen távol, |
| borszeszkék-tüzű tenger lángol, |
| ökörszarv fordított terpeszét |
| ringatja a partmenti rét, |
| kakukkfű, ménta szaga üti meg orrát, |
| faun bokázik, keríti a csordát, |
| öröm fullasztja, nincs egyedül, |
|
A következő szívverés
| Végül ki hajszolt, mi hajszolt, |
| hogy verset írni sosem volt elég |
| helyettem ritmus-törmelék; |
|
| A lélegzetvétel pihenés volt, |
| úgy bizony, szárnytőből ömlő ég |
|
| vágynak fővel éríntni küszöbét, |
| s bevárni csendben, mint a férfikort, |
|
|
Innen kiáltok
| Innen kiáltok vissza majd; |
| szeptember akadozó tüdővel |
| fúj ködöt, csörrenő fecskerajt, |
| – sorsom soronkívül dől el! |
| Torkomban a sírás, az égen |
| visszatartott eső kapirgál, |
| egy ország helyett álmodtam ébren, |
| egyedül tovább hogyan is bírnám; |
| hogyan is történt, hogyan is kellett |
| megállnom zápult viharokban, |
| hadartam az egyetlen szerelmet |
| s vágy vágyban oldódik, az évszak |
| elfogy s újra lesz mit félteni; |
| ragyognak árván a hajnali fagy |
| fényében a nyár ürülékei. |
|
Két évszak között
| Soványabb délelőtt, beesett hassal |
| ődöng az utcán, fehér inge lobog, |
| tarkójára ugrik a téli szél; a kamasszal |
| egyezkedem, aki végleg itthagyott. |
| Nyíló-csukódó évszakok közé dugom a lábam, |
| hogy valamit még megértsek |
| abból, aminek nekivágtam. |
| Kínlódnak belül a véredények |
| olthatatlan szomjúsággal s visszaköpik |
| a hullaszagú, orrfacsaró eszmények |
| fertőző, alattomban ömlő váladékait. |
| Lefittyen az égről, mint puha lóajak, |
| a nosztalgia, mögötte a kín fogsora ropog, |
| eszméletem, bárhogy feszülök, alulmarad, |
| henye vágyak közt nyitott szemmel álmodok, |
| a remény repül bennem, mint a madár árnya, |
| mentholos hűse tüdőmet bejárja; |
| csukló-reccsenés, lábszár-pendülés, a tél csontját törik, |
| szívemben rezzenéstelen fegyelem őrködik. |
|
Láz nélkül
| A romantikus szenvedés is elhagyott, |
| hűvösen néznek láz nélküli nappalok, |
| ágáló ifjúságra fanyar férfi-humor, |
| mely friss még s túloz is s szájszegletre forr; |
| tékozló dac, vallató hit, az álomi menet |
| fel-feltűnik még a riadt város felett, |
| fogszorítva nézem, hogy foszlik szét hősi |
| szívünk, az alattomos jólét legyőzi – |
| nincs nyomor véreim közt s nem tudom, mi bánt, |
| mint hontalan fut álmában toronyiránt, |
| rohannék, merre? A honfoglaló nép vezért |
| cserél útközben, de új hazájára talál – |
| Mint hamis pénz, kong a végtelenhez mért |
| álom; komolyan kezdj el dolgozni már! |
| – biztatom magam – láz nélkül, józanul, konok |
| dühvel, szerényen és mint a nappalok |
| üvegtáblái hajnalban, a világra kiláss! |
| Nem emel föl s nem ment meg semmi más. |
|
Az első kör után
| Szigorodik szívemben a világ; |
| a hullává tiport nosztalgiák, |
| a vert csatamező, kamaszkorom |
| feltámad: büszkén végiggondolom, |
| mivé lehettem volna, ha a had |
| későn érkezve, széjjel nem szalad! |
| Hős-jelölt voltam, kovács-fi, aki |
| népét, magát indult megváltani, |
| visszfényei a forradalomnak |
| káprázó-vak szememben lobogtak; |
| s nem volt s nincs más mérték: konok |
| én szószerint vettem az álmodót, |
| új égre felkent látomásokat, |
| kopott ruhájú ifjúságomat – |
| Későn jött hadam mind leölve, vagy |
| ki él, fogcsikorgatva elszaladt, |
| nyomán keserű lett a fű s penész |
| tajtékzik erdőn, hová belevész; |
| leölt nosztalgiák, szép álmaim, |
| mésszel leönt az ősz: dérrel borít, |
| és mint a tél, örökre eltemet |
| didergő férfikor benneteket; |
| s mint szemtanú, ki életben maradt, |
| számolni kezdem a halottakat. |
|
| Sorsom forgószél-íve sejlik már, |
| megpihenek az első kör után, |
| s nézek az emelkedőre nyugodt |
| szívvel: gondból, bajból legtöbb jutott, |
| ahogy kívántam mindig, s jó öröm |
| is csillámlik a befutott körön. |
| Átvágtam-bújtam konok huszonhat |
| év kerítésein távol a had |
| hű s hamis jelzéseitől, s volt kút, |
| elég, mérgezett, s mocsár-végű út, |
| s hittem: előőrs vagyok én csupán, |
| majd: bolyongok győztes sereg után… |
| Már visz hű pályán tovább az erő, |
| mely leplezetlen most villan elő, |
| s kiválaszt, sorsomnak értelmet ad: |
| a munka lendít följebb és tanít, |
| s köröm csúcsán magához hasonlít! |
|
|
Borban elúszó esték, émelyig mámor
| Borban elúszó esték, émelyig mámor – |
| szívem iszonyún rugkapál, iszonyún álmodik, |
| náthás orrú ősz szipog, mélyen harákol |
| a tömött kocsma: lucskos tüdő, nyeli a nikotint; |
| a falhoz támaszkodom az utcán, fehéren, |
| csak hit vagyok, mely kancsal szemsarokból |
| néz föl s csillagot keres a köldöktelen égen, |
| csak én vagyok halálos józan itt, |
| ki a torokig húzódtam fel vadul, |
| hogy kiökrendezzen vagy kikiáltson |
| a fájdalom vagy öröm, ha nyomtalanul |
| eltemet szépnek álmodott világom. |
| Vetkőző lélek, megperzselnek a magasfeszültségek, |
| zümmögnek a behavazott idegek, mint a távvezetékek, |
| sírnak az éjben, a sírás majd lehül, |
| a szív üregei, a fájdalom gödrei befagynak, |
| csillagot keresek s jóhírt emberül, |
| s mióta élek, sohasem magamnak; |
| a rendért tapogatok elbukva, felállva, |
| a belül imbolygó nagy árnyékok között, |
| s derűsen emlékszem még a tájra, |
| mit elhagytam s ahol a nap sütött. |
|
Nyár elé
| Nem fogott rajtam az alázat, |
| letört a tél ökle, vége az oktatásnak, |
| lettem, amilyen lettem, a lázadás |
| nyoma is elmúlt: a véraláfutás – |
| lengetek örömet, vásznat, |
| annak, amit csak a szív láthat, |
| hisztériák közt a bizonyosságnak, |
|
| Villódzások fecskéket szúrnak |
| át, víziót visznek az azúrnak, |
| csöpp szemükben strand pezseg, |
| benépesítik, mielőtt lehullnak |
| pukkanó tüdővel, szögfejek |
| szilánkjával s álommal, álommal az eget – |
| millió álom- s madárhulla |
| trágyázza, mit sem tanulva |
| mennyünket, s más már nem lehet, |
|
| A startok kudarcát elfeledték |
| bölcsen a tiszta évszakok, |
| nem kereshetem, mi a mentség |
| szívem alá ásott verembe esik, |
| amit szívem nem szentesít, |
| nyár alatt rothadó ravatal. |
|
| Lent-fönt foszforeszkáló temető, |
| bomló ősz bámul át hártya- |
| bőrünkön, s rejtelmeknél térdeplő |
| lelkünk útlevelét kiváltja |
| se ajtaja, se ablaka, a mesék |
| nélkülünk suhan a nyárba. |
|
| S ím, körülöttem millió repülőtér |
| betonján dohogva szállni készül |
| tömzsi rügy, inas gyökér, |
| léggömbbé fújja magát a tél |
| alól kicsusszanó lapulevél – |
| vágyunk elviselhetetlen zengésű, |
| cölöphöz kötött csuklóval ugrani készek |
| vagyunk, torkunkig ér a természet, |
| s fejünk közt válogat a nyár. |
|
| Zúzos állú égre kancsítón |
| lelkem kapkodva nem öltözik, |
| a semmibe nyúlok biztos kézzel, |
| hol szívem új égitestként fészkel, |
| szétrobbant szívemért nagy ár lesz: |
|
|
Bartók
| A gyorsan üszkösödő nyárból |
| A húsz éve kihült magányból |
| jó lenne felejteni valamit, |
| fényképek dermesztő trükkjét, |
| ahogy halántékát szelíden |
| már kezébe fogta az öröklét; |
| mikor bőröndnyi kottapapírral hajóra szállt, |
| mögötte örvénylett s elsüllyedt Magyarország. |
|
| S feltámad bennünk, aki volt: árva. |
| Magára ölti önként, ami fáj, |
| csupasz idegét húrolja a zongorára, |
| s szikla-élű dallamot dobál. |
|
| Az eszméletünknek világító véglet, |
| a világgá kapaszkodó magány. |
|
| Zenéje, mint a gerinc, belénk szúródik; |
| erkölccsé vált s erkölcstelenné tett |
| mindent, mi más ütemre ordít, |
| tingli-tangli ábrándot, túlcukrozott nótát. |
|
| Állunk előtte lehajtott fejjel, |
| szigorú szíve meg kell hogy áldjon. |
| Csontos ujja kopog koponyánkon. |
|
|
Tornyai János
„Ím itt a táj, kész városod –” |
|
| Kancsal paraszt, hű festő, kit megszán |
| a sors a világ ócskapiacán, |
| csurrant-cseppent szűk markából zabot, |
| húz ínyed előtt mézesmadzagot, |
| épp hogy éhen ne pusztulj s fel ne add |
| süket égbolton villámlásodat, |
| a sors, mely nem tiéd s nem lesz soha |
| lázad szülője s fajtád otthona. |
|
| Kaptál, ingyen, két kézzel tékozolt |
| és halálodig fájó gyerekkort, |
| a Koplaló utca lett köldököd, |
| mely makacsul követett és kötött; |
| ó, nem volt vagy nem látható, a rács, |
| kecsegtetett, ha csizmapucolás |
| árán is, a tilosba letévedt, |
| kókler-kézen haldokló művészet. |
|
|
| A rózsa-seggű lovak Versailles-ban, |
| pucér nimfák (a képzeleted ép), |
| hogy cukros nyál fut össze a szájban, |
| festettél Toldit túlélő gebét. |
| Legenda- s temető-aljból a nép |
| kapar körömmel ózonért utat, |
| s pimaszul fönt lebegő hordalék |
| mocsokkal, bűnnel tömi a kutat: |
|
| „Döglött képek s éhkórász piktorok |
| a Műcsarnokban”, s kérkedőn a Rend |
| okít, szaval, villan fegyvertorok, |
| s a bűn javára egyensúlyt teremt; |
| dolgozni híven, s már ahogy lehet, |
| „megélni is kenyéren, sült tökön”, |
| s gerjeszteni izzón föl a lelket, |
| olyan dühért, mely önpusztítva jön. |
|
|
| A Rendhez, sorshoz immár nincs közöd, |
| elejt, kegyel vagy pusztul, ahogy jött – |
| „többre becsülöm már a lényeget |
| apró-cseprő igazságok felett”; |
| góré-műterem, nagy-lécű kosár |
| kerít, borda közt szív, lüktetve jársz, |
| témát talált a kín, eleven húst |
| a kés: fested, mi rád maradt, a Jusst! |
|
| Bodag-mellű nők; sárszínű szemek- |
| ből süt a magát-maró gyűlölet; |
| a létfenntartásig csupasz ösztön |
| csontos taglejtéseit rögtönzöd |
| már halálig, a legnagyobb jogod, |
| neked fáj ez is, hogy elmondhatod, |
| mivé torzult, míg életben maradt |
| jelen s jövő a hatalom alatt. |
|
|
| Míg ifjú voltál, kerítés került |
| éjfeketéből birtokod körül, |
| ordas-düh csikarta ki életed, |
| most jó lenne s most kéne a meleg: |
| „én most már egész másképp, csupa színt |
| festök, meg napfényt, sárgát, rózsaszínt, |
| azért, mert kell a Nap nekem. |
| Öreg vagyok, oszt fázom…” |
|
|
Hagymaszár-duda
| Víg nótám fújom: hagymaszár- |
| a kölyökre s régi porond, |
| műhely, ól és a trágyadomb. |
|
| szanaszét angyalok hevernek: |
| libák, s riad a gúnár hörgő |
| hangon, szól a hagymabördő. |
|
| Az volt még az igaz ének, |
| az angyal-falka széjjelszéledt |
| gágogva, s fújtam egyedül, |
| csak épp a szám lett keserű. |
|
|
Téli verbunkos
| Csóválja súlyos zászlaját |
| a fagy, új ábrándokba ránt – |
| késpengeként rongyol spirál |
| ködökben szikrázó sirály. |
|
| búbjára s verbunkost pörög, |
| s szökell is tovább könnyedén, |
|
| Könnyet csal szemembe s fülön |
| csíp: „No csak, ne kószálj külön! |
| Lódulj, gémberedve szalad, |
| rongyát ráncigálva a had.” |
|
|
Őszi dal
| mellett, izzik rajta a mínium. |
|
| fehér ujjak, majd összenőnek, |
| reménytelenebb, mint valaha. |
|
|
Az álom kopár partjain
| És zeng és zeng és zeng a kín, |
|
| Hófehérre meszelt házfalak |
| mint az erkölcs, a szegények lángja; |
| a kerítés, mint a borda árnya, |
| egy nap a lélegzetvétel, ropog |
| a hajnal: üvegporcogós torok, |
| s levelet billeget az alkony sóhajtása. |
|
| A füvön fekszik arcra borulva |
| a teknő, mélán gondol a lúgra, |
|
| a tömést türelmetlenül várja, |
| ganét ver föl a libák szárnya. |
|
| Tenyérnyi csillagokat lök, |
|
| veréb zuhan, alig veszi észre; |
|
| támasztott létrán, baljós |
| álmukból kottyanva riadnak. |
| Sötéten néz a műhelyablak. |
|
| lehajlítja a mályva lángját, |
| nyomába légüres nyár árad; |
| lila nyelv a kémény, tikácsol, |
| tejfölt, salátát böffent a pincegádor. |
|
| penészes béka rátenyerel, |
|
| a tehén szelíden világol, |
| legyek nyüzsögnek, puhán, mint a fátyol. |
|
| A kovácsműhely tobozillatú, odvas |
| mélye hűs, csillan a vizesnyolcas, |
| a satupadról a satu lefittyen, |
| kalapács, reszelő, fogó sora feszít a falon: |
| lekottázott nyihogás, csődör-fájdalom, |
| torokszorító, jeges zene rémlik, |
| ahogy patkolják, ahogy herélik, |
| ritmust alá a kalapács szaporán ver – |
| amott forrasztó-páka s vadonatúj amerikáner, |
|
| Felcsúszik a fény a falon, |
| almafa, barackfa torkáig ér, |
| rózsafa lüktet, kiserked rajta a vér; |
| felvágódik a macska fekete teste, |
| súlyos tömbbé alvad az este. |
|
| mint bordámon szívverésem, |
| fülel s holdfényen ugrik át a nyúl, |
| búvik, a szeder visszeres |
| indái közt menedéket keres; |
| s pirosan izzik, mint a kín |
|
|
Az emlékező makadámút
| Az emlékező makadámút tankot |
| görget álmában, átlőtt fejű katonák |
| masíroznak s végtelen géz csavarodik utánuk: |
| a holdfény, ölmeleg géppuskafészkek |
| szólítgatják kanyarban, csúzos kilóméterkőnél, |
| faluvégen, s kikerüli, hányszor már, a roncs |
| repülőgépet az üszkös, villogó fogú pilótával, |
| s megáll hosszasan a kriksz-kraksz csontokkal teledobált |
| tömegsírnál s tudja, hogy nem messze a gyilkosok |
| gerince fúródik, mint fehér halszálka, az árokpartba, |
| síet, hogy megtalálja azt a csöppnyi lábnyomot, |
| amely a legjobban fáj, menekülő gyermeké volt, |
| akit hátbakaszált gépfegyverrel az üszkös, |
| villogó fogú pilóta, siet, mert hajnalodik. |
| Télen sószínű csontokkal álmodik, nyáron illatokkal. |
| Égett-hús-szag, izzadtság-szag, benzin hánytató szaga, |
| jázmin hónalj-illata, baltacím tüdő-illata, |
| levendula rothadó gége-illata, kökörcsin máj-illata. |
| Tavasszal kloroform ömlik a fákról, szétlőtt |
| vöröskeresztes kocsi bűzlik, injekcióstűk bizseregnek, |
| fehérköpenyes szanitécek foszlanak a strand édeskés |
| hínár-szagában s a kabinokból alsónadrágos tisztek |
| buknak ki, mint kagylóhéjból a remeterák. |
| Mikor is volt, mikor is volt, már nem emlékszik |
| pontosan s az álom mindent összemos, de a helyet |
| tudja, ott, ahol most horgászbotok lógnak a vízbe, |
| a csöndes üdülő mögött, a folyóparton, már a had |
| elvonult s két szökevény katona, az egyik üldöző, a másik |
| üldözött birkózott némán s az egyik, üldöző, üldözött, |
| átharapta a másik torkát, még most is hallja a porcogó |
| ropogását. Síet, mert hajnalodik és sok álmodnivalója van, |
| pedig csak mellékút, kevés forgalommal s egy darabig |
| a folyót követi, fűzfák mentholos lélegzetét |
| szimatolja, távolsági sofőröket csábít fürödni, |
| s könnyű szandálú nőket nyáron apró kalandra, |
| s míg a teherautó várakozik, gutaütéses hűtőjében |
| felforr a víz. Most megrázkódik, mint iszamos hasú |
| teknőcök, tányéraknák másznak rá nehézkesen, |
| s iksz-lábakon szögesdrótakadály üget át rajta, |
| s rögtön megtelik halottakkal, katonasipkákkal, |
| aluminiumcsajka verődik fennakadva, mint a kolomp, |
| sokáig hallja még monoton zenéjét; ősszel hangokkal |
| álmodik, robbanás dobhártya-szakító csöndjébe |
| géppisztoly tücsök-cirpelése soroz, aknavetők ugatnak |
| torokhangon s gyomorból böffent az ágyú, öblög |
| visszhangja hosszan, málló ég alatt repülő |
| gurgulázik, vadlibák gégemikrofon-hangja recseg, |
| s tudja, hogy ősz van, szalmásszekerek imbolyognak, |
| mézédes tökök rázkódnak a saroglyában, telipofájú |
| hörcsög kétlábra áll, figyel, ürgék füttyöngetnek |
| az elárvult mezőn, ezüstlap csusszan a láthatár |
| felől, a dér, fehéredik az ég s kékbe vált, |
| s az emlékező makadámút megtalálja, ami legjobban |
| fájt, a csöppnyi lábnyomot, felsóhajt. Megvirradt. |
|
A kiáltás
| Ősz zöld hajója fehér partok felé úszik. |
| Nyüzsög az ég színén szomjanhalt vágyak halszája, |
| gyűrűkben pukkan el, tüdőt sorvasztó nyárról tanúsít |
| a kiáltás, a nyár: elköltözött cirkusz fonnyadt tisztása, |
| a sátorverő izgalom hangja elvéknyul, tavasz zizeg, |
| s éretten búg a bánat, hajtott fejű október gordonka-húrja, |
| vörösbegybendzsók pöngenek lekopasztott szőlőkarókra szúrva, |
| utolsót csuklanak élesen a nád alól leeresztett vizek; |
| tüdőt sorvasztó álom hull alá bennem omló rétegekben, |
| ökörnyál, mennyei tajték fönnakad, utolsó zászlóként lebben, |
| madarak startolnak robbanva, átbuknak a horizont-élen, |
| hűségről jajong a tücsök, elfeketedve a földbe szúródik, |
| kilövi magát, visszahull; – ezt az őszt, ha túlélem, |
| ha túlélem, már hű leszek az utolsó szóig. |
|
| Vakítón néz a meszelt vályogfal nád-szemöldök alól, |
| átsüt futáson, átváltozások hártya-bőrén, s kudarcon pillantása, |
| elébe csapódó szerelem csontvázát mutatja a röntgenreflektor, |
| mindig kész a segítségre, jó a szigorúságra s hű a vallatásra. |
| Egyetlen kérdésre vár feleletet némán, a legnagyobbra, |
| azért tanultam meg járni, dolgozni, szenvedni, beszélni, |
| azért rúgtam el magam sajgó talpakkal, s a tengermélynyi |
| mélyből felúsztam pattanó tüdővel, lélegzetem visszafogva; |
| hosszú volt az út, szíjjá hasított a tél, lágyított a nyár, |
| szólni unszolt a szerelem, ázalag nosztalgiák incselkedtek vélem, |
| azért, az egyetlen kiáltásért, s én diadalmasan tudtam már, |
| hogy hű leszek, hogy hű leszek, ha túlélem. |
|
| S forr az évszak salakja, fél-hitek, árulások habzanak az égen, |
| felpuffadt hullák libegnek: siker, öncsalás, félelem szemfehérje |
| kacsint, kancsal álmok összevihognak sakál-hangfekvésben, |
| ringyók illata olajként terjed, itt a levegő vérre megy, vérre – |
| Hajnal fehér ajtója nyílik, dér zúdul a tájra, s vörös térdekkel, |
| izzó napocskákkal lábol felém a kölyök, kezem nyújtom érte; |
| ó, ne múlj el, ó, ne múlj el, üvegtetős reggel! |
| Fogvacogtató fény hull a vartyogó, böffenő, ágáló szemétre, |
| a fagy levillámlik a földig – a biztató üzenet ideért végre; |
| mosolygok szélesen, jön a nagy, az utolsó próbatétel, |
| ezt már ismerem, ezt már győzöm szívvel, hittel, térddel! |
| Teljes a csönd, ittmaradtam tisztán az elsüllyedt őszből; |
|
| s zúg a kiáltás a hallgatózó csillagokig, hibátlan tüdőmből. |
|
|
Utolsó lélegzetvétel az ifjúságból
| Szőrös, beesett, sovány pofával |
| szimatolok ritkuló ég alatt |
| fű-ízű, keserű kalandok nyomába; |
| tél szigorú mutatóujja rámcéloz, elolvad, |
| emelkedik tavaszi higanyszál, |
| torkomban az öröm, gerincem süttetem, |
| szárnyamat szárítom, vedlett télikabátom |
| rátok testálom, kihajtom üdén ingemet, |
| lelkemet, lúdbőrző nyakamat |
| kivásott járom kerülgeti vakon, |
| kínálkozóbb hattyúk nyakába szakad. |
| Lehet ám, lehet, ó bizony lehet, |
| míg füvek aprózzák szívverésemet, |
| hogy meghalok! Üveges arccal néz a gőg, |
| mögötte zúzmara-rondított kertek, virágok, |
| szutykos szánalom bemocskol, hullaszagú nyár, |
| tavaly elhullott álmok holttestén járok, |
| elhullott álmaimat rátok testálom, |
| üregeket, odúkat, amikben laktam, |
| s ráadásul ahány szuvas fogam van, |
| elkótyavetyélem fájó örökségem; |
| s nézem, hogy madár köröz az égen, |
| hanyatt a fűben s várom, hogy rámomol |
| sóvárgó szoknya, felizzó pokol, |
| várom türelmetlen, hogy a szám belekékül. |
| Undor fojtogat, lemondok az ebédről, |
| friss levegőn ökrendek, kihányom a talponállót, |
| koldust, stricit, kurvát, éhező vénasszonyt, |
| túlzsíros szakácsnőt, bablevest, szutykos pincért, |
| savanyú nyomoromat rátok testálom; |
| megállok az utcán, tisztán a latyakban, |
| szívemben tündöklő áhítat van, |
| medvék lógnak a fákon: az árnyak, |
| horpadt ágyékuk a húgytól sárga. |
| Eszméletem az emléktől árva, |
| bénán gondolok a vályogfalú házra, |
| lendületben a torpanásra, mindíg a torpanásra, |
| sirály hónalja, dér villan – a diákra. |
| Sirály hónalja, dér villan, hittel fűtöm a télikabátom, |
| micsoda hittel! Érte a próbákat kiállom, |
| s elémfarol, zsíros ülepét mutatja |
| minden hit mindíg hétpróbás lovagja, |
| legyintek, hogy a fogam belereccsen, |
| ha verekszem, nem magamért verekszem. |
| Üres zsebem kifordítom, veszek egy szál rózsát, |
| szívemet ne nyomja úgy az adósság, |
| megbocsájtok, ha ki ellenem vétett, |
| ifjúságom volt, elmúlt, szörnyű tévedések |
| mutatják föl mégegyszer e tavaszi üvegházban, |
| s ha fáj, csak az, hogy milyen könnyen leráztam; |
| nem az én dolgom ítélni, figyelni másra tessék! |
| Mögöttem szép remény s szép reménytelenség. |
|
Empromtü
| mint a vakok fehér botja, |
| villan, rámmutat. S könnyedén |
|
| az őrangyal: vízitömlöc-mély |
| szárnyáról, hűs sáfrány, s babér |
|
| illatáról; s itt van ő is, |
| pucér hasa hántott kőris, |
|
| A két régi, tiszta véglet |
| fejembe nyomja a kalapot. |
|
|
Kánon
| Karcsún lobog lila hétfő, |
| bólogat kóc-rongy Arlekin). |
|
| az apáca-kedd, lármás szerda, |
| vásárcsarnoki vaskos vivát, |
| pózna Krisztus, kacska varga. |
|
| Arcüreg-péntek, fogsor-szombat, |
|
|
Ajtót nyitok rád
| Ajtót nyitok rád hirtelen, felriadsz a szerelemből; |
| hová álmodod magad, az ajtórésben mi tündököl? |
| Milyen egérút nyílik, szívdobogva milyen kerítő gondolat |
| szöktetne, hogy könnyes-furcsán, mint a gémláb, megtörik nyakad? |
| Hová is futnánk, hová is futnál? Az első kanyar visszahoz, |
| csak a szemed lett még szelídebb, csak az irhám csatakos; |
| szíved előtt alulmaradok, mert alulmarad a világ szívem előtt, |
| kimosod csapzott szárnyamat s mint az ejtőernyőt begöngyölöd, |
| nyár füstjét szimatolva zuhantunk, emlékszel még talán, |
| most hallgatod: ablak közé zárt törtarany dongó muzsikál, |
| leoltod a lámpát, fogad közé szorítod az inged, úgy vetkezel, |
| eltajtékzó életembe nyugtalanul belefelejtkezel. |
|
Félálom
| elcsendesülő hullámverése |
| a jéggé dermedt virradatban, |
| a háztetőkről visszaverődő nyár, |
| a lecsúszó ingből kirugódó mell, |
| a redőny szétnyílt ujjai közt a fény. |
|
| Az ablak világosodva kiürül. |
|
|
Az első fagy
| Az első fagy hűs lapátja az őszi |
| lim-lom alá csusszan; eget keres |
| tű-csőrrel a sirály s mint hanglemez, |
| rikácsol az ég, álmainkat őrzi. |
|
| Lesz majd lábtörősdi, meg nyaktörősdi. |
| Öregek kocognak, botjuk szöges; |
| ülepre tottyan, szárnyával evez, |
| s lehet már a varjút csuzlival lőni. |
|
| Lehet már gondolni meleg szobára, |
| piros tenyérrel csápolni csutak- |
| szárként az elszivárgott nyár nyomába, |
|
| s dühvel faggatni az ürgelukat, |
| hogy hová tünt szívünk tűz-ifjúsága, |
| mely rossz kabátban s bor nélkül mulat? |
|
|
Megindító szerelem
| Meginditó szerelmedet még visszaidézem, |
| nagyobb bukáson átfehérlik nagyobb szenvedésem, |
| madár röpte szól, jajgat: zengő égbolt húrja, |
| mi volt? könnyed hull, szivem a fájdalmat újra tanulja, |
| mint nyár alatt zsongó táj, hancúrozó, boldog, |
| megdermed lecsattanó télben s ragyognak zúzmara-foltok; |
| dérrózsák, jégkankalinok; vörösbegy-raj buggyan, elvérzik, megalvad, |
| vad alkonyként hírdet vesztett csatát, keserves diadalmat; |
| madár röpte szól, repülő hófehér csíkja rajzolja dörögve |
| el-eltünő arcod s mint a szivem, untalan újra kezdve. |
|
| S elém perdül fagylila cigány, fogcsikorgó majális, |
| utcán háló álmunk tévedés volt s a harc is, a futás is? |
| Iszonyodó szüzességünk, mely nem feküdt, sohasem feküdt össze |
| gyávasággal, hazugsággal, legalább jobb-e, legalább több-e? |
| Felelj; s ha kínoztalak! Volt hozzá jogom, nem volt? |
| Szép fejed, tört gerincű virág, fáradhatatlanul bókolt, |
| s ragyog fönt, hová soha nem értünk, életem űri árnya: |
| mosolyod érthetetlen, mindent megbocsájtó szivárványa, |
| s visszahárít kínt, tévedést, kudarcot irgalmatlanul szívemre; |
| magam lettem újra gyötrelmeim nemzője s vemhe. |
|
| Én kihordom kínomat, boldog szülésre várva, |
| elvetélt kínok közt szerelmemnek mi az ára? |
| Ifjúságom helyén feketedő ravatal van, |
| szívem megfogamzott s szerelmembe naponta belehaltam. |
| A célt vágyamhoz mértem, a beteljesülést túlméreteztem, |
| tévedés volt, hogy vesztesnek érzem magam a győzelemben? |
| Uj erkölcsünk, hitünk, a szigorú nyomoré, nyálkás égből villámlott; |
| ki látta? Csont-igéket szóló, felszakított szájjá hámlok. |
| Ki látta? Ki látta? Mibe fáradtunk bele s mibe haltunk bele ketten, |
| hogy sikoltva menekültél s néztem utánad moccanatlan bűvöletben. |
|
| Hattyú sikoltás, ha majd felérünk sorsunk csúcsára, |
| hattyú sikoltás leszel, ifjúságom örökre kitárva, |
| a szívnéma áhítat, szűz pitvara gyönyörű hitemnek; |
| ahogy szeretni akartunk, figyeld majd, úgy szeretnek. |
| Zápor zizzenő szárnya, madár-nyüzsgés zúgása éled |
| csontomban, elröppentél belőlem, behegedek, élek, remélek; |
| visszahúzódom bőröm mögé, úgy figyelek új szerelemre, |
| csapdákra, kínra, kudarcra, veremre ügyet se vetve; |
| madár röpte szól, jajgat: zengő égbolt húrja |
| feszül fejemnél s szívem a fájdalmat újra tanulja. |
|
|
|