Előszó a szerelemhez

1965

 

 

 

 

Előszó a szerelemhez

Búcsúzni volt jobb: a bánat,
mint fogam közt a virágszál,
finoman lengett utánad
a szerelem félfordulataiban,
tetőtől-talpig könnyben álltál,
s én hol tragikusan, hol szórakozottan,
nagy átéléssel előadtam
a költő magánszámait.
S hogy mégis élve maradtam,
szorgalmas szívverések
térítgettek végül elébed,
hátamon az ifjúság káprázata lobban,
az őszinte kalandok végetértek,
sorompók csukódnak a szájsarokban;
s harminc évhez közeledve, alig
értünk az egészből valamit.
De hiányod már fájna; a megszokott
mozdulatokban keresem az okot,
az egymagasságra hangolt idegek
összjátéka, a félszavak, talán,
s az is, hogy féltesz s féltelek,
s együtt tutajozunk a nosztalgián,
míg a napok egykedvű hullámain sodor
világosodó partok felé a kor.

 

 

 

Így volt s múlt el

Mint idegről elpattant nyíl
nyomába surranó idill,
s lombon csücsül rézbőrű nyár,
s bivaly-csorda a vályúnál,
így volt s múlt el a gyerekkor,
recehártyán égő fényfolt,
mely szűkül s feketébe vált.
Moccan a kő-nehéz ifjúság.

 

 

 

Kopottabb éveim felelnek

Kopottabb éveim felelnek a vad
 
vallatásban: légy szabad!
 
S menekül komor példák elől
szívből az ifjúság, őszből a fecske-had;
 
milyen áldozatok árán
 
s milyen álmok határán
 
lettem én szabad?
Milyen szomjúságtól lettem én részeg,
 
s milyen ég száradt el felettem?
Miféle hitek, miféle gyönyörű tévedések
 
délibábja tartott bűvöletben,
hogy holdakat rókáztam, csillagokat köptem?
Mit pusztítottam el, aki voltam, a kölyökben?

 

 

 

Huszonhat éve

Huszonhat éve csavargok,
s halhatatlan szavakon
tűnődöm, alább nem adhatom,
s nem magamért s ha vérre
megy, nem máséra, enyémre;
hazám van, de nincsen otthonom.
Hitemet nem vettem-adtam,
s tüdőm is van hozzá, bő,
fáradhatatlan paraszt-tüdő;
szívemen nikotin nyilall
át sárga, kis villámaival,
s kín is, bú is, hasznavehető.
Haszontalan hát nem vagyok,
huszonhat évet megértem
kevés húson, sok kenyéren,
többet ártani sem ártok,
mint a hites állampolgárok;
s erőmön felül én éltem.

 

 

 

Hű hétköznapok szárnyán

Illúzióim beértek,
jöhet a vidám aratás,
kelendő, mit fújok, az ének,
a nő változó szerelmének
ura vagyok – mily csodás!
S állon talál zúgva a kincset
érő, pontosan időzített
ökölcsapás.
Mosolyogva bólintok, a ring
ismerős, sőt otthonias,
visszaütnék, de öklöm legyint
s felejti rossz reflexeit;
pofon csattant, nem a taps,
s kapkodva új bajnokot karol
fénykarjába a reflektor,
– állkapcsa mint a vas!
Rossz harcba keveredtem, érzem,
már bölcsen kihátrálnék,
itt-ott lehullajtott pénzen
élek, napjaim hevenyészem,
s amit ütök, árnyék;
szívós munka, találj rám,
hű hétköznapok szárnyán
repüljön a szándék!

 

 

 

Februári csalogató

Barlangjából medve, a tél fehér
pincéiből kijöttem vadvíz-zöldbe,
hunyorgó szememet csalja kacér
fák lenge, korai levél-kötője,
szikrázó meztelenség, ablakok
áttetsző szemérmetlensége fog
ketrecébe, hogy kapjak új erőre.
Kapnék az évszak gyors alkalmain
mohó reflexekkel, mint lobban vészes
hirtelenséggel a kankalin;
szívem szertelen szabadságot érez,
a mindent-újrakezdés vad öröm-
mámorát, hogy bordám is börtönöm –
Szűk lett a megfontolt vakmerőséghez
az égbolt is, a tűnt kölyökkori,
pedig vágyaimba majd belehaltam,
most pillanat alatt lekörözi
a szívem örömtelen diadalban,
s új eget keres, repülni muszáj,
csattogó szárnyat áhít az uszály –
s szárnyamat szemérmesen becsavartam.
S várom józanul, hogy majd összeáll
súlya, értéke szerint a rend bennem,
mint tavaszi vázlatból tömör nyár,
hogy alig kell valamit hozzá tennem.
Álom, hit anyagával összeér –
a madár akusztikája a tér,
vele él egyértelmű szerelemben.
Foggal-körömmel megvívtam kamasz-
időm, nem véreztem el kis csatákon,
ózonom e lőporszagú tavasz,
rügyek durrognak, foltokban hó: lábnyom,
inal csikasz horpaszú február,
űzi, nyomában március dudál;
nyomomban hujjogató ifjúságom.

 

 

 

Április

Szívem súlyosan csüng, akár
a hurkon fennakadt madár,
mellem dobbanással teli,
s rózsás kézzel utcát, teret
a hancúrozó kikelet
a kéményekig emeli.
Kormos kotró egyensúlyoz
a háztetőn, póznát húroz
fütty-könnyű villanyszerelő;
gólya lebeg, s az áttelelt
szántón varjú-csorda legel,
csősz sántikál s közéjük lő.
Erdők doh-csendjét felverik
a kirándulók, reggelit
nyársról bicskáznak csillogó
szemmel s szájjal, s zajtalanul,
zöld izmot feszítve gurul
sűrű nyárba a földgolyó.

 

 

 

Piroslik már a fűz

Piroslik már a fűz, lebeg,
hintáztatják tavaszi szelek,
borzongás fut a vadvizek
bőrén, tavalyi nád zizeg.
Kiderül, beborul szertelen
a táj, mint iramló életem,
megugrik, vad kanyart vesz az út,
cammogó tél alól kifut.
Kocog kócos bundájú nyúl,
új nyomokat ízeket tanul,
kitágult cimpákkal szimatol;
lepkeként forog a libatoll.
Ól fehérlik, korai kacsák
habarják fecsegve a pocsolyát,
dob-robaj: csikók sűrű vére
kifröccsen, felfut tiszta égre.
Piroslik már a fűz, lobban,
szelíd bánat a dalomban,
kaparászik könnyes izgalom
szívemen, elszorult torkomon.

 

 

 

A szerelem évelő hite őríz

A szerelem évelő hite őríz!
Mogorva, vert egek vonulása
fejem fölött, evez az esővíz
lucskában a fecske szárnya.
Mert ősz lesz kint-bent s láthatatlan
lesz, mire felérnénk, a lélek orma,
hörögve s darabos szavakban
végítéletet hírdet a csatorna.
Védekezni nincs kedvünk, síetve
nem éljük le, amihez nincs időnk;
várunk szép hittel, egymáson feledve
szemünket: ki sikolt előbb?

 

 

 

Üzenet

Majd gyermek leszel, horzsolt térdeid
árulkodnak kurta szoknyád alól,
majd gyermek leszek, ölyv örvényeit
érzem zuhanni szívemben, csahol
nyált gyöngyözve kutyánk, tyúk ül a léc-
kerítésen, sós gerinc-ív a nyár,
még idegen vagy s akármerre mész,
semmit sem sejtő szemem rádtalál;
majd álmodsz még, mint visszaálmodom
eltűnő perceim rovar-sűrű
özönlését lámpás asztalomon,
majd álmodsz még lágyan, hogy jegygyűrű
ég ujjadon s blúzod már megfeszül,
tejfényben alszol kitakarva, ring
veled az ágy és érintetlenül
ébredsz s nézed szemed kék holdjait;
még idegen vagy és magamnak is
idegen vagyok, gyűlik nyelvemen
hánytató, jéghideg, kesernyés íz,
kínjaimat kiköpni nem merem,
félarcú ég, tövis-szája torony,
rándul rám, madár sisteregve száll,
mögöttem nád-hajlító alkonyon
tutajozik a gyerekkori nyár;
még idegen vagy, de majd ha veled
élek, elmondom, mint szerettelek!

 

 

 

Szüntelen eső

Szüntelen eső veri az ablakot,
álmomba bújtatlak, az álom felragyog,
minden ébrenlétem jéghideg,
csillogó falába rejtelek,
ázó nappalok, ázó éjjelek
suttogják: ég veled.
Éj alól sikoltva kitolat
tehénszín tehervonat.
Az a kín, az a szó, beomló beszéd
keresi tüdőm árva üregét,
szájpadlás magányát, fogak
zátonyán neved fennakad,
partra csapódik, holttestén mereng
elhagyott, könny-arcú szerető-sereg.
Ökörfej hold gurul, megalvad,
nyüzsgő volt-hajnalok kihalnak,
áttetsző délelőtt lakatlan
épül fel, ajtója lepattan,
fényképed a falon, léghuzat
mosolyoddal elszalad;
szüntelen eső hull, tajtékos szív dalol
gőzölgő, nagy-eres ég alól.

 

 

 

A mindennapok startjai

Kifeszítem kabátomat, mint a szárnyat,
gyere Kedves, repüljük át az ifjúságot,
áramvonalas testtel madárt húzó,
tüdőt döglesztő, eltáncoló láthatárnak,
mégegyszer, mi mást tehetnénk, nekivágunk.
Szerelem süvít, kicsapja a hajnal ablakait,
fölkelsz, munkába rohansz, megfagy az ágyad,
didergek, pedig nyár van, pedig nyár van,
utánad lódul s lezuhan a szívem;
mint túlbő ruha, lötyög rajtam a magányom,
féligszívott cigaretták nyüzsögnek, fehér
férgek a délelőtt romlandó testében,
előttem papír, az ajtót szélesre tárom,
a mindennapok startjai, a nikotin-lucskos álmok
röptetik dübörgő szívem. Egy kört a szerelemért:
a könnytől maszatos estékért, a szív alakú
ajkakért, a kocsmaasztal fölött ringó lampionokért,
a gerincemnél imára kulcsolt utcasarkokért,
az olcsó mozi rámcsukódó szemhéjáért,
a tél boxeres ökléért, a sivatag-ízért a számban,
mint külszíni fejtés után vöröslő falú
gödrök felbőgnek, csupa rom a táj.
Egy kört a cimborákért: a tudást száraz gigával
nyeldeklőkért, a nyáron hólyag-háttal aratókért,
a malteros ládát cipelőkért, az egy-nadrágos,
egy-hitű elszéledt barátokért, a kimaradtakért,
a lemaradtakért, a felbüfögő ecetes borért.
Egy kört a mámoros csavargásokért: a művészet
émelyéért, a becsapott kamaszért, már tudtam,
hogy nem leszek hegedűművész, bütykös kezemet
lóbáltam, horkanó, méregzöld tengeritáblák közt
jöttünk anyámmal s levél a zsebemben az Egyetemről,
hogy helyhiány miatt, sajnos… fölöttem megdermedt
őszi ég, tanyakút gerince nyaklik, s nekivágtam
összehúzott gyomorral s kifordított barna ruhában
az ifjúságnak s „vendéghallgatóként” Pesten
csontig fogyva az eljövendő világot kerestem.
Egy kört az eljövendő világért: a nagy medencéjű
hajnalokért, az álom nyoma csillog a füvön,
tizenhárom évem virradatig hallgatózó romantikája,
betöretlen csikók nyers tavaszi szélbe szimatolása,
pányvák elől menekülő nyakak árvasága, most is látom,
látom, amíg élek önkéntes sereged, Szocializmus.
Röpülj szívem, kudarcra, csodára ne bízd magad,
keserű füst ne csapjon égig életem nyomába.
Mint a láthatáron kifulladt tüdejű gépek,
mindennap hazatérek, mindennap hazatérek.

 

 

 

Ébren talál ez a reggel

Vasküllők pörögnek a hajnali
égen, a káprázat lassan
szerteoszlik, a színek is a
fekete s fehér tenyerébe bújnak;
a léckerítésen csattan
a futóka, mint a csont, világít.
Az árokparton a ló rézsút legel,
megindul a füvek vándorlása,
lebeg a lapu nagy tehénfülekkel.
Ébren talál, ébren ez a reggel.
Ülök az átvirrasztott udvaron,
Keserű, lucskos üreg a tüdőm,
nosztalgia-tajtékos a homlokom;
a költő moccan bennem – a költő
mily könnyed volt a sebbel-lobbal
elhadart versek idején,
most csontot tör, véresre horzsol
mozdulása, s az eredmény?
A kínlódva kicsikart remény.
A látszatok, a káprázatok,
az eszméletig csapó hordalék
ökrendezése, az ifjúság,
a kifogyhatatlannak hitt tartalék,
– a dühvel elrúgott világ
özönlik vissza a kétkedés résein,
a megpattanó lélegzetvétel
táguló hordanyílásain;
már látom, mire vállalkoztam,
már zárulna a torkom,
nem futhatok, ez a dolgom.
Kacatok, vedlett látomások
kullognak, törleszkednének szívemhez,
buktasd meg fejemet kemény tenyérrel,
józanság, a hajnal jéghideg fényében
füröszd meg eszméletemet,
mert az álommal nem lehet,
már nem lehet semmit megérteni;
felszúrnak a lélek vasbeton miértjei,
tartósabb anyagra nem épülhet e kor,
melynek építője s nyugtalan lakója
csak így lehetek, alkuvást nem ismerve.
Magamba hasít, csak magamba az ítélet
pengéje, az eredmény a tiétek,
a sejtfalon áttörő dal,
a gerincélen villámló gondolat,
s a szájpadlásra tapadó, kimondható remény.
A dühvel elrúgott világ,
mert csupa kín volt, nem azonosulható,
özönlik vissza a férfikor
virrasztó hitébe, bordám nyílásain,
a kétkedés résein, mint az árnyékok:
pörgő vasküllők között a fény.
Előttem papír, cigarettára gyújtok,
szívemben munkára fogott
szigorúság és szenvedély!

 

 

 

Önarckép a falon

Fehérre meszelt ház előtt
ülök, s mint mozivásznon,
filmet vetít a délelőtt,
az árnyékok közt látszom
én is: vágott szem, hegyes orr,
széles pofacsont árnya,
s csúcsos kunsüveget rajzol
rá a vadcirok szára.
Szemsarokból lesem lopva
a hevenyészett képet,
álommal telt lelkem odva,
s arcomra a ló lépett,
olyan horpadt s olyan rücskös,
ám a kódorgó diák,
ki boldogan voltam! – füstös,
nyelvöltő iróniát
hegyezett, s nem csak magára,
így billegett a mérleg,
országnyi volt árvasága,
s pille-súlya zsebének.
Külön ültet most a ritka
pillanat, s mint néző, úgy
lesem, a falra sandítva,
milyen vagyok a megnyúlt
árnyékok közt, birsfa szellős
gallyában madár-árny ül,
s kopogva, bár némafilm: őz-
csülkű bodza menekül,
ahogy a szél hajtja, veri
világgá a házfalon –
masináját berregteti
a képzelet s az alkalom.
S szökés a szívben, tajtékos
iram indul – mi végre?
Leapadt ifjúság iszapos
medre csillog az égre.
A vágytól nyugtalan, szikár
lettem, s horpadt horpaszom.
A leapadt vad tengerár
mormolását hallgatom.

 

 

 

Utcán csavargó

Utcán csavargó szép korom
felidézik majd idővel,
kik látták szélfútta szívem
mozi előtt egy nővel,
s kiken a költészet
nem fogott semmiképp,
átlényegíti őket
a lakbérhátralék.
Megőrzik arcomat, talán
nevemet sem felejtik el,
akikkel a munkásszálló asztalán
kártyáztam-ittam, míg a telt
dobkályhán szalonnát sütött apám,
s lopva a kártyámba figyelt,
nem faggatott-korholt, csak a szeme
vágott: nem vittem semmire.
S hogy nem vittem semmire, törleszkednek
emlékemhez, akiken jó kabát
jelzi a testi s lelki kultúrát,
hátamba gombostűt döfnek:
díszpéldánya a mélyből-jöttnek,
csiszolnak jambussal-mivel,
majd parasztosan köpnek;
szívemet nem érik el.
AJÁNLÁS
Barátaim, kikkel együtt
hallgattam a locsogók hadát,
emlékeinket se szeretjük,
mondjuk el ezt mi legalább,
nem kínlódtunk önként, muszáj volt,
s jó lenne már másról dalolni –
dobhártyánkba valódi
tél, dermedt tüdővel harákolt.

 

 

 

Búcsú egy nadrágtól

Eredeted homály fedi
 
hallgatag,
kifordított állapotban
 
kaptalak.
Lehet, hogy voltál jól ápolt
 
dandy-é,
lettél ifjú költőé, egy
 
senkié.
Ki nyűtt s hőben-hóban hordott
 
eleget,
s tétlen is száradon csapta
 
a legyet.
Feje alá rakott éjjel,
 
úgy vasalt,
s álmodott egy egész öltönyt
 
s diadalt.
Vagyis hetet-havat, zsíros
 
álmokat
éhomra s csikarta hozzá
 
a fogat.
Üres zsebed nagy szigorral
 
öldöklé,
s nem lelt benne soha mást, csak
 
az öklét.
Nadrágjához passzolt ő, mint
 
folt s a zsák,
s hencegett, mint Cyrano de
 
Bergerac.
S dünnyög: szép szóra a nő mért
 
nem felel,
s a szerkesztő izgalmában
 
félrenyel,
– mert mint holdas költői kép,
 
rímkovács
álma: térdnél kivillan a
 
térdkalács.
Hová is vesztél, türelmes
 
jó barát,
zálogban hagytalak s molyok
 
foga rág?
Emlékembe visszahoz a
 
kegyelet,
mikor szívem tünt időkkel
 
enyeleg.

 

 

 

Kávéházi asztal

Toldd meg léted egy arasszal –
szólít a kávéházi asztal,
s a halhatatlan papíron
eltűnődve leírom,
hogy mit akartam tenni itt,
jó, vagy rossz megfejtéseit
a nagy alkalomnak; vélt lehetőség
szigorú, elképzelt hősét
okítom, mert egyszer testet ölt s teremt
a meztelen lelkiismeret,
s mint ahogy felküzdöttem én
magam, sorsom példa még lehet,
s szándéknál több a költemény!

 

 

 

Öregedő nők szerelmét

Öregedő nők szerelmét
fiatal szíved ne csúfolja,
egyszer belőled is ellép
az ifjúság s lágy bőr-holdja
lesz szemednek s gőgöd
kicsorbul majd, mint fogad,
neked sem lehet beletörődnöd,
gyűröd arcodon a ráncokat,
hátrál előled majd a nyár,
guggol, felröppen a láthatár
szélén az ősz, csapzott madár,
s kárörvendően riogat:
mi volt, mi volt? S a csoda hol marad?

 

 

 

Daidalos

Segesdi Györgynek

 
Rémület, majd diadalmas vigyor
– hogy lám, túljárt őrzői eszén –
ült ki fecske-fejére, vállára púposodik a toll,
mint fuldokló kapkodva lapátol,
s megpihen a forgószél ívén;
majd zuhanás villámlása, korom
lepi el bensőjét, szája savanyú,
két ujjával torkába nyúl,
gyomrától hátha megszabadul,
mint edzett korhely víg toron;
szemét mereszti, csak el ne ájuljon,
repedésig szívja tüdejét,
s alatta, hihetetlen távol,
borszeszkék-tüzű tenger lángol,
ökörszarv fordított terpeszét
ringatja a partmenti rét,
az édes táj, az ismerős,
kakukkfű, ménta szaga üti meg orrát,
faun bokázik, keríti a csordát,
öröm fullasztja, nincs egyedül,
s ó, istenem: repül!

 

 

 

A következő szívverés

Végül ki hajszolt, mi hajszolt,
hogy verset írni sosem volt elég
időm s türelmem, gajdolt
helyettem ritmus-törmelék;
A lélegzetvétel pihenés volt,
úgy bizony, szárnytőből ömlő ég
derűje az elkapkodott
szerelmek, álmok idején.
Jó volna már a kidalolt
vágynak fővel éríntni küszöbét,
s bevárni csendben, mint a férfikort,
a következő szívverést.

 

 

 

Innen kiáltok

Innen kiáltok vissza majd;
szeptember akadozó tüdővel
fúj ködöt, csörrenő fecskerajt,
– sorsom soronkívül dől el!
Torkomban a sírás, az égen
visszatartott eső kapirgál,
egy ország helyett álmodtam ébren,
egyedül tovább hogyan is bírnám;
hogyan is történt, hogyan is kellett
megállnom zápult viharokban,
hadartam az egyetlen szerelmet
életemnél is konokabban;
s vágy vágyban oldódik, az évszak
elfogy s újra lesz mit félteni;
ragyognak árván a hajnali fagy
fényében a nyár ürülékei.

 

 

 

Két évszak között

Soványabb délelőtt, beesett hassal
ődöng az utcán, fehér inge lobog,
tarkójára ugrik a téli szél; a kamasszal
egyezkedem, aki végleg itthagyott.
Nyíló-csukódó évszakok közé dugom a lábam,
hogy valamit még megértsek
abból, aminek nekivágtam.
Kínlódnak belül a véredények
olthatatlan szomjúsággal s visszaköpik
a hullaszagú, orrfacsaró eszmények
fertőző, alattomban ömlő váladékait.
Lefittyen az égről, mint puha lóajak,
a nosztalgia, mögötte a kín fogsora ropog,
eszméletem, bárhogy feszülök, alulmarad,
henye vágyak közt nyitott szemmel álmodok,
a remény repül bennem, mint a madár árnya,
mentholos hűse tüdőmet bejárja;
csukló-reccsenés, lábszár-pendülés, a tél csontját törik,
szívemben rezzenéstelen fegyelem őrködik.

 

 

 

Láz nélkül

A romantikus szenvedés is elhagyott,
hűvösen néznek láz nélküli nappalok,
ágáló ifjúságra fanyar férfi-humor,
mely friss még s túloz is s szájszegletre forr;
tékozló dac, vallató hit, az álomi menet
fel-feltűnik még a riadt város felett,
fogszorítva nézem, hogy foszlik szét hősi
szívünk, az alattomos jólét legyőzi –
nincs nyomor véreim közt s nem tudom, mi bánt,
mint hontalan fut álmában toronyiránt,
rohannék, merre? A honfoglaló nép vezért
cserél útközben, de új hazájára talál –
Mint hamis pénz, kong a végtelenhez mért
álom; komolyan kezdj el dolgozni már!
– biztatom magam – láz nélkül, józanul, konok
dühvel, szerényen és mint a nappalok
üvegtáblái hajnalban, a világra kiláss!
Nem emel föl s nem ment meg semmi más.

 

 

 

Az első kör után

 

I.

Szigorodik szívemben a világ;
a hullává tiport nosztalgiák,
a vert csatamező, kamaszkorom
feltámad: büszkén végiggondolom,
mivé lehettem volna, ha a had
későn érkezve, széjjel nem szalad!
Hős-jelölt voltam, kovács-fi, aki
népét, magát indult megváltani,
visszfényei a forradalomnak
káprázó-vak szememben lobogtak;
s nem volt s nincs más mérték: konok
én szószerint vettem az álmodót,
új égre felkent látomásokat,
kopott ruhájú ifjúságomat –
Későn jött hadam mind leölve, vagy
ki él, fogcsikorgatva elszaladt,
nyomán keserű lett a fű s penész
tajtékzik erdőn, hová belevész;
leölt nosztalgiák, szép álmaim,
mésszel leönt az ősz: dérrel borít,
és mint a tél, örökre eltemet
didergő férfikor benneteket;
s mint szemtanú, ki életben maradt,
számolni kezdem a halottakat.
 

II.

Sorsom forgószél-íve sejlik már,
megpihenek az első kör után,
s nézek az emelkedőre nyugodt
szívvel: gondból, bajból legtöbb jutott,
ahogy kívántam mindig, s jó öröm
is csillámlik a befutott körön.
Átvágtam-bújtam konok huszonhat
év kerítésein távol a had
hű s hamis jelzéseitől, s volt kút,
elég, mérgezett, s mocsár-végű út,
s hittem: előőrs vagyok én csupán,
majd: bolyongok győztes sereg után…
Már visz hű pályán tovább az erő,
mely leplezetlen most villan elő,
s kiválaszt, sorsomnak értelmet ad:
a munka lendít följebb és tanít,
s köröm csúcsán magához hasonlít!

 

 

 

Borban elúszó esték, émelyig mámor

Borban elúszó esték, émelyig mámor –
szívem iszonyún rugkapál, iszonyún álmodik,
náthás orrú ősz szipog, mélyen harákol
a tömött kocsma: lucskos tüdő, nyeli a nikotint;
a falhoz támaszkodom az utcán, fehéren,
csak hit vagyok, mely kancsal szemsarokból
néz föl s csillagot keres a köldöktelen égen,
csak én vagyok halálos józan itt,
ki a torokig húzódtam fel vadul,
hogy kiökrendezzen vagy kikiáltson
a fájdalom vagy öröm, ha nyomtalanul
eltemet szépnek álmodott világom.
Vetkőző lélek, megperzselnek a magasfeszültségek,
zümmögnek a behavazott idegek, mint a távvezetékek,
sírnak az éjben, a sírás majd lehül,
a szív üregei, a fájdalom gödrei befagynak,
csillagot keresek s jóhírt emberül,
s mióta élek, sohasem magamnak;
a rendért tapogatok elbukva, felállva,
a belül imbolygó nagy árnyékok között,
s derűsen emlékszem még a tájra,
mit elhagytam s ahol a nap sütött.

 

 

 

Nyár elé

Nem fogott rajtam az alázat,
letört a tél ökle, vége az oktatásnak,
lettem, amilyen lettem, a lázadás
nyoma is elmúlt: a véraláfutás –
lengetek örömet, vásznat,
annak, amit csak a szív láthat,
hisztériák közt a bizonyosságnak,
a nyárnak.
Villódzások fecskéket szúrnak
át, víziót visznek az azúrnak,
csöpp szemükben strand pezseg,
benépesítik, mielőtt lehullnak
pukkanó tüdővel, szögfejek
szilánkjával s álommal, álommal az eget –
millió álom- s madárhulla
trágyázza, mit sem tanulva
mennyünket, s más már nem lehet,
nyár lesz újra.
A startok kudarcát elfeledték
bölcsen a tiszta évszakok,
nem kereshetem, mi a mentség
arra, amit elhagyok,
tíz körömmel odút kapar
magának, aki élni akar,
szívem alá ásott verembe esik,
amit szívem nem szentesít,
nyár alatt rothadó ravatal.
Lent-fönt foszforeszkáló temető,
bomló ősz bámul át hártya-
bőrünkön, s rejtelmeknél térdeplő
lelkünk útlevelét kiváltja
az édeni társasutazásra,
rázkódva indulna a gép,
se ajtaja, se ablaka, a mesék
szuperszonikus csodája
nélkülünk suhan a nyárba.
S ím, körülöttem millió repülőtér
betonján dohogva szállni készül
tömzsi rügy, inas gyökér,
léggömbbé fújja magát a tél
alól kicsusszanó lapulevél –
vágyunk elviselhetetlen zengésű,
cölöphöz kötött csuklóval ugrani készek
vagyunk, torkunkig ér a természet,
s fejünk közt válogat a nyár.
Zúzos állú égre kancsítón
lelkem kapkodva nem öltözik,
mióta élek, pusztítom
magam a csupasz hitig,
a semmibe nyúlok biztos kézzel,
hol szívem új égitestként fészkel,
szétrobbant szívemért nagy ár lesz:
mégis nyár lesz!

 

 

 

Bartók

A gyorsan üszkösödő nyárból
didergő háta világít –
hajtogatom elszomorodva.
A húsz éve kihült magányból
jó lenne felejteni valamit,
ezüst fejét, az öregkori
fényképek dermesztő trükkjét,
ahogy halántékát szelíden
már kezébe fogta az öröklét;
mikor bőröndnyi kottapapírral hajóra szállt,
mögötte örvénylett s elsüllyedt Magyarország.
S feltámad bennünk, aki volt: árva.
Magára ölti önként, ami fáj,
csupasz idegét húrolja a zongorára,
s szikla-élű dallamot dobál.
Az eszméletünknek világító véglet,
a világgá kapaszkodó magány.
Zenéje, mint a gerinc, belénk szúródik;
erkölccsé vált s erkölcstelenné tett
mindent, mi más ütemre ordít,
tingli-tangli ábrándot, túlcukrozott nótát.
Állunk előtte lehajtott fejjel,
szigorú szíve meg kell hogy áldjon.
Csontos ujja kopog koponyánkon.

 

 

 

Tornyai János

„Ím itt a táj, kész városod –”
(Illyés Gyula)
 

I

Kancsal paraszt, hű festő, kit megszán
a sors a világ ócskapiacán,
csurrant-cseppent szűk markából zabot,
húz ínyed előtt mézesmadzagot,
épp hogy éhen ne pusztulj s fel ne add
süket égbolton villámlásodat,
a sors, mely nem tiéd s nem lesz soha
lázad szülője s fajtád otthona.
Kaptál, ingyen, két kézzel tékozolt
és halálodig fájó gyerekkort,
a Koplaló utca lett köldököd,
mely makacsul követett és kötött;
ó, nem volt vagy nem látható, a rács,
kecsegtetett, ha csizmapucolás
árán is, a tilosba letévedt,
kókler-kézen haldokló művészet.
 

II

A rózsa-seggű lovak Versailles-ban,
pucér nimfák (a képzeleted ép),
hogy cukros nyál fut össze a szájban,
festettél Toldit túlélő gebét.
Legenda- s temető-aljból a nép
kapar körömmel ózonért utat,
s pimaszul fönt lebegő hordalék
mocsokkal, bűnnel tömi a kutat:
„Döglött képek s éhkórász piktorok
a Műcsarnokban”, s kérkedőn a Rend
okít, szaval, villan fegyvertorok,
s a bűn javára egyensúlyt teremt;
dolgozni híven, s már ahogy lehet,
„megélni is kenyéren, sült tökön”,
s gerjeszteni izzón föl a lelket,
olyan dühért, mely önpusztítva jön.
 

III

A Rendhez, sorshoz immár nincs közöd,
elejt, kegyel vagy pusztul, ahogy jött –
„többre becsülöm már a lényeget
apró-cseprő igazságok felett”;
góré-műterem, nagy-lécű kosár
kerít, borda közt szív, lüktetve jársz,
témát talált a kín, eleven húst
a kés: fested, mi rád maradt, a Jusst!
Bodag-mellű nők; sárszínű szemek-
ből süt a magát-maró gyűlölet;
a létfenntartásig csupasz ösztön
csontos taglejtéseit rögtönzöd
már halálig, a legnagyobb jogod,
neked fáj ez is, hogy elmondhatod,
mivé torzult, míg életben maradt
jelen s jövő a hatalom alatt.
 

IV

Míg ifjú voltál, kerítés került
éjfeketéből birtokod körül,
ordas-düh csikarta ki életed,
most jó lenne s most kéne a meleg:
„én most már egész másképp, csupa színt
festök, meg napfényt, sárgát, rózsaszínt,
azért, mert kell a Nap nekem.
Öreg vagyok, oszt fázom…”

 

 

 

Hagymaszár-duda

Víg nótám fújom: hagymaszár-
duda keserű íze vár
a kölyökre s régi porond,
műhely, ól és a trágyadomb.
Kellékei új édenkertnek,
szanaszét angyalok hevernek:
libák, s riad a gúnár hörgő
hangon, szól a hagymabördő.
Az volt még az igaz ének,
az angyal-falka széjjelszéledt
gágogva, s fújtam egyedül,
csak épp a szám lett keserű.

 

 

 

Téli verbunkos

Csóválja súlyos zászlaját
a fagy, új ábrándokba ránt –
késpengeként rongyol spirál
ködökben szikrázó sirály.
Ezüst sisakot csap a tök
búbjára s verbunkost pörög,
s szökell is tovább könnyedén,
már a kerítés csupa dér.
Könnyet csal szemembe s fülön
csíp: „No csak, ne kószálj külön!
Lódulj, gémberedve szalad,
rongyát ráncigálva a had.”

 

 

 

Őszi dal

Kapaszkodik őszi reggel,
csiga taknyol a füvön,
bádoghordó bődül a kút
mellett, izzik rajta a mínium.
Léckerítés árnyában dér:
fehér ujjak, majd összenőnek,
tenyerében a régi udvar
reménytelenebb, mint valaha.

 

 

 

Az álom kopár partjain

És zeng és zeng és zeng a kín,
némán tűnődik az öröm;
vasúttöltésen, juhköröm-
vágta legelőn,
az álom kopár partjain
lángba borul a baltacím.
Hófehérre meszelt házfalak
tükrökként világítanak,
mint az erkölcs, a szegények lángja;
a kerítés, mint a borda árnya,
egy nap a lélegzetvétel, ropog
a hajnal: üvegporcogós torok,
s levelet billeget az alkony sóhajtása.
A füvön fekszik arcra borulva
a teknő, mélán gondol a lúgra,
az agyonizzadt ingekre,
az olajos göncökre,
kékítőt ökrendve.
A lécből kerített libaól
pelyhes, zsíros pokol,
tömlő-nyakkal nyúlkálva
a tömést türelmetlenül várja,
zöld porrá tiport
ganét ver föl a libák szárnya.
Fonnyadt cigányalma
pottyan a bakra,
kagyló-bélét mutatja
a kettéhasított fa.
Tenyérnyi csillagokat lök,
s mint zöld Tejút, a tök
felfut a trágyadombra.
Az ecetfa aszkéta kezére
veréb zuhan, alig veszi észre;
magát mohón sokszorozva
az egyszálbélű bodza
ránő az árnyékszékre.
Tyúkok ülnek a falhoz
támasztott létrán, baljós
álmukból kottyanva riadnak.
Sötéten néz a műhelyablak.
S mint hinta száll át
az udvaron a vasárnap,
lehajlítja a mályva lángját,
nyomába légüres nyár árad;
lila nyelv a kémény, tikácsol,
tejfölt, salátát böffent a pincegádor.
A nyárikonyhán fedő
alatt zsenge tengeri fő,
dinnye buggyan a kútban,
penészes béka rátenyerel,
oldalazva ugrik el,
fehér hasa pukkan.
Az édeskés félhomályban
a tehén szelíden világol,
olajos, istennő-szemében
két pici jászol,
legyek nyüzsögnek, puhán, mint a fátyol.
A kovácsműhely tobozillatú, odvas
mélye hűs, csillan a vizesnyolcas,
a satupadról a satu lefittyen,
a pohos fújtató libben,
kalapács, reszelő, fogó sora feszít a falon:
lekottázott nyihogás, csődör-fájdalom,
torokszorító, jeges zene rémlik,
ahogy patkolják, ahogy herélik,
ritmust alá a kalapács szaporán ver –
amott forrasztó-páka s vadonatúj amerikáner,
s a bőr-
kötő alatt favödör.
Felcsúszik a fény a falon,
árnyék ömlik vastagon,
almafa, barackfa torkáig ér,
rózsafa lüktet, kiserked rajta a vér;
felvágódik a macska fekete teste,
súlyos tömbbé alvad az este.
Bot peng a kerítéslécen,
mint bordámon szívverésem,
kutyák ugatnak vadul,
fülel s holdfényen ugrik át a nyúl,
búvik, a szeder visszeres
indái közt menedéket keres;
s pirosan izzik, mint a kín
sós lapályain
az öröm:
vasúttöltésen, juhköröm-
vágta legelőn
tüzel a baltacím.

 

 

 

Az emlékező makadámút

Az emlékező makadámút tankot
görget álmában, átlőtt fejű katonák
masíroznak s végtelen géz csavarodik utánuk:
a holdfény, ölmeleg géppuskafészkek
szólítgatják kanyarban, csúzos kilóméterkőnél,
faluvégen, s kikerüli, hányszor már, a roncs
repülőgépet az üszkös, villogó fogú pilótával,
s megáll hosszasan a kriksz-kraksz csontokkal teledobált
tömegsírnál s tudja, hogy nem messze a gyilkosok
gerince fúródik, mint fehér halszálka, az árokpartba,
síet, hogy megtalálja azt a csöppnyi lábnyomot,
amely a legjobban fáj, menekülő gyermeké volt,
akit hátbakaszált gépfegyverrel az üszkös,
villogó fogú pilóta, siet, mert hajnalodik.
Télen sószínű csontokkal álmodik, nyáron illatokkal.
Égett-hús-szag, izzadtság-szag, benzin hánytató szaga,
jázmin hónalj-illata, baltacím tüdő-illata,
levendula rothadó gége-illata, kökörcsin máj-illata.
Tavasszal kloroform ömlik a fákról, szétlőtt
vöröskeresztes kocsi bűzlik, injekcióstűk bizseregnek,
fehérköpenyes szanitécek foszlanak a strand édeskés
hínár-szagában s a kabinokból alsónadrágos tisztek
buknak ki, mint kagylóhéjból a remeterák.
Mikor is volt, mikor is volt, már nem emlékszik
pontosan s az álom mindent összemos, de a helyet
tudja, ott, ahol most horgászbotok lógnak a vízbe,
a csöndes üdülő mögött, a folyóparton, már a had
elvonult s két szökevény katona, az egyik üldöző, a másik
üldözött birkózott némán s az egyik, üldöző, üldözött,
átharapta a másik torkát, még most is hallja a porcogó
ropogását. Síet, mert hajnalodik és sok álmodnivalója van,
pedig csak mellékút, kevés forgalommal s egy darabig
a folyót követi, fűzfák mentholos lélegzetét
szimatolja, távolsági sofőröket csábít fürödni,
s könnyű szandálú nőket nyáron apró kalandra,
s míg a teherautó várakozik, gutaütéses hűtőjében
felforr a víz. Most megrázkódik, mint iszamos hasú
teknőcök, tányéraknák másznak rá nehézkesen,
s iksz-lábakon szögesdrótakadály üget át rajta,
s rögtön megtelik halottakkal, katonasipkákkal,
aluminiumcsajka verődik fennakadva, mint a kolomp,
sokáig hallja még monoton zenéjét; ősszel hangokkal
álmodik, robbanás dobhártya-szakító csöndjébe
géppisztoly tücsök-cirpelése soroz, aknavetők ugatnak
torokhangon s gyomorból böffent az ágyú, öblög
visszhangja hosszan, málló ég alatt repülő
gurgulázik, vadlibák gégemikrofon-hangja recseg,
s tudja, hogy ősz van, szalmásszekerek imbolyognak,
mézédes tökök rázkódnak a saroglyában, telipofájú
hörcsög kétlábra áll, figyel, ürgék füttyöngetnek
az elárvult mezőn, ezüstlap csusszan a láthatár
felől, a dér, fehéredik az ég s kékbe vált,
s az emlékező makadámút megtalálja, ami legjobban
fájt, a csöppnyi lábnyomot, felsóhajt. Megvirradt.

 

 

 

A kiáltás

Ősz zöld hajója fehér partok felé úszik.
Nyüzsög az ég színén szomjanhalt vágyak halszája,
gyűrűkben pukkan el, tüdőt sorvasztó nyárról tanúsít
a kiáltás, a nyár: elköltözött cirkusz fonnyadt tisztása,
a sátorverő izgalom hangja elvéknyul, tavasz zizeg,
s éretten búg a bánat, hajtott fejű október gordonka-húrja,
vörösbegybendzsók pöngenek lekopasztott szőlőkarókra szúrva,
utolsót csuklanak élesen a nád alól leeresztett vizek;
tüdőt sorvasztó álom hull alá bennem omló rétegekben,
ökörnyál, mennyei tajték fönnakad, utolsó zászlóként lebben,
madarak startolnak robbanva, átbuknak a horizont-élen,
hűségről jajong a tücsök, elfeketedve a földbe szúródik,
kilövi magát, visszahull; – ezt az őszt, ha túlélem,
ha túlélem, már hű leszek az utolsó szóig.
Vakítón néz a meszelt vályogfal nád-szemöldök alól,
átsüt futáson, átváltozások hártya-bőrén, s kudarcon pillantása,
elébe csapódó szerelem csontvázát mutatja a röntgenreflektor,
mindig kész a segítségre, jó a szigorúságra s hű a vallatásra.
Egyetlen kérdésre vár feleletet némán, a legnagyobbra,
azért tanultam meg járni, dolgozni, szenvedni, beszélni,
azért rúgtam el magam sajgó talpakkal, s a tengermélynyi
mélyből felúsztam pattanó tüdővel, lélegzetem visszafogva;
hosszú volt az út, szíjjá hasított a tél, lágyított a nyár,
szólni unszolt a szerelem, ázalag nosztalgiák incselkedtek vélem,
azért, az egyetlen kiáltásért, s én diadalmasan tudtam már,
hogy hű leszek, hogy hű leszek, ha túlélem.
S forr az évszak salakja, fél-hitek, árulások habzanak az égen,
felpuffadt hullák libegnek: siker, öncsalás, félelem szemfehérje
kacsint, kancsal álmok összevihognak sakál-hangfekvésben,
ringyók illata olajként terjed, itt a levegő vérre megy, vérre –
Hajnal fehér ajtója nyílik, dér zúdul a tájra, s vörös térdekkel,
izzó napocskákkal lábol felém a kölyök, kezem nyújtom érte;
ó, ne múlj el, ó, ne múlj el, üvegtetős reggel!
Fogvacogtató fény hull a vartyogó, böffenő, ágáló szemétre,
a fagy levillámlik a földig – a biztató üzenet ideért végre;
mosolygok szélesen, jön a nagy, az utolsó próbatétel,
ezt már ismerem, ezt már győzöm szívvel, hittel, térddel!
Teljes a csönd, ittmaradtam tisztán az elsüllyedt őszből;
s zúg a kiáltás a hallgatózó csillagokig, hibátlan tüdőmből.

 

 

 

Utolsó lélegzetvétel az ifjúságból

Szőrös, beesett, sovány pofával
szimatolok ritkuló ég alatt
fű-ízű, keserű kalandok nyomába;
tél szigorú mutatóujja rámcéloz, elolvad,
emelkedik tavaszi higanyszál,
torkomban az öröm, gerincem süttetem,
szárnyamat szárítom, vedlett télikabátom
rátok testálom, kihajtom üdén ingemet,
lelkemet, lúdbőrző nyakamat
kivásott járom kerülgeti vakon,
kínálkozóbb hattyúk nyakába szakad.
Lehet ám, lehet, ó bizony lehet,
míg füvek aprózzák szívverésemet,
hogy meghalok! Üveges arccal néz a gőg,
mögötte zúzmara-rondított kertek, virágok,
szutykos szánalom bemocskol, hullaszagú nyár,
tavaly elhullott álmok holttestén járok,
elhullott álmaimat rátok testálom,
üregeket, odúkat, amikben laktam,
s ráadásul ahány szuvas fogam van,
elkótyavetyélem fájó örökségem;
s nézem, hogy madár köröz az égen,
hanyatt a fűben s várom, hogy rámomol
sóvárgó szoknya, felizzó pokol,
várom türelmetlen, hogy a szám belekékül.
Undor fojtogat, lemondok az ebédről,
friss levegőn ökrendek, kihányom a talponállót,
koldust, stricit, kurvát, éhező vénasszonyt,
túlzsíros szakácsnőt, bablevest, szutykos pincért,
savanyú nyomoromat rátok testálom;
megállok az utcán, tisztán a latyakban,
szívemben tündöklő áhítat van,
medvék lógnak a fákon: az árnyak,
horpadt ágyékuk a húgytól sárga.
Eszméletem az emléktől árva,
bénán gondolok a vályogfalú házra,
lendületben a torpanásra, mindíg a torpanásra,
sirály hónalja, dér villan – a diákra.
Sirály hónalja, dér villan, hittel fűtöm a télikabátom,
micsoda hittel! Érte a próbákat kiállom,
s elémfarol, zsíros ülepét mutatja
minden hit mindíg hétpróbás lovagja,
legyintek, hogy a fogam belereccsen,
ha verekszem, nem magamért verekszem.
Üres zsebem kifordítom, veszek egy szál rózsát,
szívemet ne nyomja úgy az adósság,
megbocsájtok, ha ki ellenem vétett,
ifjúságom volt, elmúlt, szörnyű tévedések
mutatják föl mégegyszer e tavaszi üvegházban,
s ha fáj, csak az, hogy milyen könnyen leráztam;
nem az én dolgom ítélni, figyelni másra tessék!
Mögöttem szép remény s szép reménytelenség.

 

 

 

Empromtü

Álomszerű télvégi fény,
mint a vakok fehér botja,
villan, rámmutat. S könnyedén
már a könyökömet fogja
az őrangyal: vízitömlöc-mély
gyerekkoromból utólért,
megismerem izmos, kevély
szárnyáról, hűs sáfrány, s babér
illatáról; s itt van ő is,
az ördög, az óraszemű:
pucér hasa hántott kőris,
a lehellete keserű.
A két régi, tiszta véglet
hite újra közrekapott:
ez leüti öklével s az
fejembe nyomja a kalapot.

 

 

 

Kánon

(Marionett-prológ)
Karcsún lobog lila hétfő,
bejelenti a komédiát;
(szeretőm melle csúcsain
bólogat kóc-rongy Arlekin).
Bejelenti a komédiát
az apáca-kedd, lármás szerda,
vásárcsarnoki vaskos vivát,
pózna Krisztus, kacska varga.
Haltorkú szó: csütörtök
bejelenti a komédiát,
(szeretőm foszló emléke
irgalomért kiált)
itt láthatjuk a múmiát!
Arcüreg-péntek, fogsor-szombat,
vasárnap áhítatra kongat
s bejelenti a komédiát.

 

 

 

Ajtót nyitok rád

Ajtót nyitok rád hirtelen, felriadsz a szerelemből;
hová álmodod magad, az ajtórésben mi tündököl?
Milyen egérút nyílik, szívdobogva milyen kerítő gondolat
szöktetne, hogy könnyes-furcsán, mint a gémláb, megtörik nyakad?
Hová is futnánk, hová is futnál? Az első kanyar visszahoz,
csak a szemed lett még szelídebb, csak az irhám csatakos;
szíved előtt alulmaradok, mert alulmarad a világ szívem előtt,
kimosod csapzott szárnyamat s mint az ejtőernyőt begöngyölöd,
nyár füstjét szimatolva zuhantunk, emlékszel még talán,
most hallgatod: ablak közé zárt törtarany dongó muzsikál,
leoltod a lámpát, fogad közé szorítod az inged, úgy vetkezel,
eltajtékzó életembe nyugtalanul belefelejtkezel.

 

 

 

Félálom

Nők puha karja, ágyak
elcsendesülő hullámverése
a jéggé dermedt virradatban,
az emlékezés szomjúsága,
a háztetőkről visszaverődő nyár,
a lecsúszó ingből kirugódó mell,
a hónaljak olaj árnyéka,
madarak őszi menekülése,
a csípő tüdő-rajza,
a térdek rimánkodása,
a redőny szétnyílt ujjai közt a fény.
Az ablak világosodva kiürül.

 

 

 

Az első fagy

Az első fagy hűs lapátja az őszi
lim-lom alá csusszan; eget keres
tű-csőrrel a sirály s mint hanglemez,
rikácsol az ég, álmainkat őrzi.
Lesz majd lábtörősdi, meg nyaktörősdi.
Öregek kocognak, botjuk szöges;
ülepre tottyan, szárnyával evez,
s lehet már a varjút csuzlival lőni.
Lehet már gondolni meleg szobára,
piros tenyérrel csápolni csutak-
szárként az elszivárgott nyár nyomába,
s dühvel faggatni az ürgelukat,
hogy hová tünt szívünk tűz-ifjúsága,
mely rossz kabátban s bor nélkül mulat?

 

 

 

Megindító szerelem

Meginditó szerelmedet még visszaidézem,
nagyobb bukáson átfehérlik nagyobb szenvedésem,
madár röpte szól, jajgat: zengő égbolt húrja,
mi volt? könnyed hull, szivem a fájdalmat újra tanulja,
mint nyár alatt zsongó táj, hancúrozó, boldog,
megdermed lecsattanó télben s ragyognak zúzmara-foltok;
dérrózsák, jégkankalinok; vörösbegy-raj buggyan, elvérzik, megalvad,
vad alkonyként hírdet vesztett csatát, keserves diadalmat;
madár röpte szól, repülő hófehér csíkja rajzolja dörögve
el-eltünő arcod s mint a szivem, untalan újra kezdve.
S elém perdül fagylila cigány, fogcsikorgó majális,
utcán háló álmunk tévedés volt s a harc is, a futás is?
Iszonyodó szüzességünk, mely nem feküdt, sohasem feküdt össze
gyávasággal, hazugsággal, legalább jobb-e, legalább több-e?
Felelj; s ha kínoztalak! Volt hozzá jogom, nem volt?
Szép fejed, tört gerincű virág, fáradhatatlanul bókolt,
s ragyog fönt, hová soha nem értünk, életem űri árnya:
mosolyod érthetetlen, mindent megbocsájtó szivárványa,
s visszahárít kínt, tévedést, kudarcot irgalmatlanul szívemre;
magam lettem újra gyötrelmeim nemzője s vemhe.
Én kihordom kínomat, boldog szülésre várva,
elvetélt kínok közt szerelmemnek mi az ára?
Ifjúságom helyén feketedő ravatal van,
szívem megfogamzott s szerelmembe naponta belehaltam.
A célt vágyamhoz mértem, a beteljesülést túlméreteztem,
tévedés volt, hogy vesztesnek érzem magam a győzelemben?
Uj erkölcsünk, hitünk, a szigorú nyomoré, nyálkás égből villámlott;
ki látta? Csont-igéket szóló, felszakított szájjá hámlok.
Ki látta? Ki látta? Mibe fáradtunk bele s mibe haltunk bele ketten,
hogy sikoltva menekültél s néztem utánad moccanatlan bűvöletben.
Hattyú sikoltás, ha majd felérünk sorsunk csúcsára,
hattyú sikoltás leszel, ifjúságom örökre kitárva,
a szívnéma áhítat, szűz pitvara gyönyörű hitemnek;
ahogy szeretni akartunk, figyeld majd, úgy szeretnek.
Zápor zizzenő szárnya, madár-nyüzsgés zúgása éled
csontomban, elröppentél belőlem, behegedek, élek, remélek;
visszahúzódom bőröm mögé, úgy figyelek új szerelemre,
csapdákra, kínra, kudarcra, veremre ügyet se vetve;
madár röpte szól, jajgat: zengő égbolt húrja
feszül fejemnél s szívem a fájdalmat újra tanulja.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]