Havas délibáb
Most, hogy huszonöt évet megértem, |
szigorúan akartam s keményen, |
s nem csak ahogyan lehet; |
a téli éj vasbeton csarnokában, |
mint finom szerkezetet, néztem a fát, |
jéggel bevonva, nikkeles ragyogásban |
mormoltam, hogy ballagtam haza, |
álmait, konok életet egybefog. |
|
mint akit nagyobb magány ölel, |
hogy titkolni tudja zavarát, |
érzékeim s a látomás között, |
fejemnél kézként változó, |
tenyér-ököl-sirály körözött, |
az idegekkel erezett tájba, |
ahonnan értelmem hűvösen kivált: |
|
s a kamasz kemény kínok közt fuldokol, |
s szívét nem tudja kiönteni. |
szívtam, mint a cséplőgépkazán. |
Nyár van, álarcos törekezők |
mögött homlokát törli apám. |
|
csinálok, mint a törekezők, |
„könnyebb” munkán, asszonyok |
közt gyilkolok szívet, tüdőt, |
nem szükségből, hiszen apám |
(mivel magam vádoltam magam, hű |
érzékkel) ne érjen: „Lám, kivált |
s zavartalanul nem boldogít |
kiszárad a szám, kiválasztatott, |
mint én, bennem a legmélyebb |
emlék, hogy innen indulva reméljek – |
Csillagok alatt koporsók az asztagok. |
|
Csillagok alatt koporsók az asztagok, |
tövükben sír a megalázott szerelem. |
Hanyatt fekve, a bódé alól |
a cirregő augusztusi eget figyelem, |
üszkös nyelvvel, ölelkező |
gondolatokkal, eggyé válni kész, |
mert mint meggyújtott mező, |
perzselt bennem a szerelmi vész; |
forró Tejút ömlik égre fordított, |
s tévelyegtem a csillagok |
között, náluk hallgatagabban. |
|
A kamasz kemény kínok közt fuldokol, |
tüzes csontjában, húsában most válik külön |
a hűvös pillantású, jégtáblás pokol, |
az értelem, a magát figyelő közöny, |
mely úgy kószál a felfedezett test |
tájain, mint lenyűgözött utazó, |
gyanútlanul mond rettenetes |
ítéletet, alig vállalható |
fegyelmet most vesz a nyakába, |
s kizárul belőle a világ, |
indul a kettős vonzású magányba, |
|
Sorsomra, mely „sors” lett most már, |
s megvívtam újra, egyedül az osztály- |
harcokat a felvágatlanul hagyott |
ellenfelem volt a „tőke ostora”, |
s télen megfagyott a térdem. |
|
Csődör-pupilla izzik át a nyáron, |
mely mögém, gyerekkoromba hullt, |
az évszakok porondjait járom |
kegyetlen sóvárgással újra |
Hol van, mit a gyerek álmodott? |
s hol van, ki álmodott, a gyerek? |
Hogy felnőttem, mi változott |
meg, a színpad vagy a szerep? |
Közönsége én vagyok magamnak, |
vázlata csak a tökéletes pillanatnak, |
nyugtalan kielégületlenség vezet: |
egy versbe megírni életművemet. |
|
Aszkéták, szentek társasága, |
elpusztíthatatlan mártírok |
(könyvekből persze) oktattak a magányra, |
s felkészült lélekkel a harcra várok, |
a döntő ütközetre, a hősi |
könyvszagú falai közt, míg végre legyőzi |
e tünetet természetes undorom, |
álomból – fagypont alatti mélybe, |
s éheztem keményen, ügyes |
|
Búcsút venni a mesterektől |
ideje volt, bár szerettek engem, |
de minden elméletük megdőlt, |
vad gyanakvásokkal a szívemben |
(nekem sem volt igazam néha, |
de tévedésem sohasem volt léha), |
s fájt, ha derültek a kölykön. |
|
Az egyik bátyám volt, fájdalmas barátom, |
élni könnyed, hinni kemény – |
átugratott az életen, mint sövényes árkon |
a zsoké, merengett totó-cédulákon, |
és nem várt reá főnyeremény; |
bár elhagyták nők, barátok végül, |
emlékével egyik se békül, |
nagyobb nála, mit itthagyott, a hiány. |
|
Szemöldökével kérdőjelezett máris, |
hogy elhangzott, minden rajongó igét |
a másik, a fanyarul intellektuális |
költő, a vershez ő volt a példakép |
sokáig, a kínnal rejtező szemérem, |
kit kiválasztott szenvedni-kész érdem. |
|
Harmadik a káprázó csoda, |
tőle volt legnehezebb szabadulni, |
józan álmok éteri mámora, |
csontunk jármából könnyedén kibújni, |
s visszalesni riadtan, hogy mivé is lettünk, |
ha az égbolt elkomorult felettünk. |
|
Hová holt költők árnyai visszajárnak, |
ültem mélyén a hullaszagú Kávéháznak, |
csikkek tüze szemként parázslott, |
ártatlan őrültek, vad dilettánsok |
fogadkoztak, hajnalig tartó esték |
árján úsztak (mint vízzel telt medencét |
elaludt a villany s vízinövények lógtak a pincéreken), |
költészetből itt tartottak vizsgát |
kurvából átlényegült kékharisnyák. |
|
Kiosztott kártyalapok feszülnek, |
álomvitorlák gyors szerencse-szélnek, |
a vidám cimborák komoran ülnek, |
szorongva most jobb lapot remélnek, |
s húz nyílt szívére álarcot fel |
mind, a nagy élethez valami hasonló kell – |
s blöffölnek ravaszul a póker |
s egyikük royalflöst terít. |
|
Fagypont alatti élet vallatott: |
szívem a hideget bírja-e? |
csodát, a legnagyobbat? Sietve elhagyott, |
nem kellett s nem is volt poggyász |
ingyen házhoz jött a meghasonlás |
a fűtetlen albérletekben. |
|
Győztes világnak hőse akartam lenni, |
akkor is, ha a torkomra forrt |
a keserűség, megtanultam szenvedni, |
tündöklik tisztult eszméletem, |
s nem vígadtam szemérmetlen. |
S nem volt külön érdem, hogy élek, |
ekkor született „A megrontott lélek”. |
|
Az albérletekről gunyoros óda |
következnék, de nyomoromból |
nem akarok legendát, kínlódva |
éltem, s többször ért karambol, |
s ha van is belőle tanulság, |
így is szép volt az ifjúság. |
|
futásomhoz startolni odaállott |
egy-egy nő, talán nagyobb |
magányt kívánt, mint mi benne lakott. |
Jó volt kikötni pihentető csókra, |
s továbbállni, fanyarul szabódva. |
|
Szétnyíló zsenge ágak résén |
nézett szerelmem az égre fel, |
nyers, halszagú tavaszi merészség |
buggyantotta ki a feszes kebel |
látomását kigombolt ingéből: |
fehér a zöldben, hódomb a fűben, |
elring a hegyoldal, a vizes ég ránk dől, |
mint elpattant íj, feküdtünk törten, |
szívünk vad lüktetése bőrünkön átüt. |
Elértem darabos, szép harmóniáig. |
|
A kibic mit érthet? Kivasalt |
lélekkel nem éri el a diadalt; |
én kezdettől célja vagyok |
– vagy úgy, hogy ver, vagy úgy, hogy emel, |
de érte felelek és értem felel – |
pupillát nyitott a világra, |
Nem merengek poéta-végzeten, |
sorsomat konokul vele egyeztetem. |
|
S ring szomjasan, csillapíthatatlanul, |
örömre, nyárra, esőre várón, |
elfehéredő horizonton túl |
havas délibáb, ifjúságom – |
mennék még érte vissza térden, |
|
|
|