Havas délibáb

Most, hogy huszonöt évet megértem,
elkezdtem tűnődő éneket,
szigorúan akartam s keményen,
s nem csak ahogyan lehet;
a téli éj vasbeton csarnokában,
mint finom szerkezetet, néztem a fát,
jéggel bevonva, nikkeles ragyogásban
őrizte szívósan magát,
míg átalakult mássá,
mormoltam, hogy ballagtam haza,
szigorú látomássá,
a téli éjszaka
műremekévé; mint ahogy
szívem, elhagyva kusza
álmait, konok életet egybefog.
S míg mentem a hídon át,
mint akit nagyobb magány ölel,
hogy titkolni tudja zavarát,
ha látomásra lel,
haboztam ingadozó
érzékeim s a látomás között,
fejemnél kézként változó,
tenyér-ököl-sirály körözött,
összehúzódva, kitárva
lökte szét a vér áramát
az idegekkel erezett tájba,
ahonnan értelmem hűvösen kivált:
véget ért a gyerekkor,
az egynemű, az édeni,
s a kamasz kemény kínok közt fuldokol,
s szívét nem tudja kiönteni.
Tüdőmre tüzes levegőt
szívtam, mint a cséplőgépkazán.
Nyár van, álarcos törekezők
mögött homlokát törli apám.
Harisnyaszárból álarcot
csinálok, mint a törekezők,
„könnyebb” munkán, asszonyok
közt gyilkolok szívet, tüdőt,
nem szükségből, hiszen apám
gépész volt, de keserű
szájízzel, hogy a vád
(mivel magam vádoltam magam, hű
érzékkel) ne érjen: „Lám, kivált
közülünk…” Csontomig
íródott ez akkor, ott,
s zavartalanul nem boldogít
semmi, s ha rágondolok,
kiszárad a szám, kiválasztatott,
mint én, bennem a legmélyebb
emlék, hogy innen indulva reméljek –
Csillagok alatt koporsók az asztagok.
Csillagok alatt koporsók az asztagok,
tövükben sír a megalázott szerelem.
Hanyatt fekve, a bódé alól
a cirregő augusztusi eget figyelem,
üszkös nyelvvel, ölelkező
gondolatokkal, eggyé válni kész,
mert mint meggyújtott mező,
perzselt bennem a szerelmi vész;
forró Tejút ömlik égre fordított,
felnagyult magamban,
s tévelyegtem a csillagok
között, náluk hallgatagabban.
A kamasz kemény kínok közt fuldokol,
tüzes csontjában, húsában most válik külön
a hűvös pillantású, jégtáblás pokol,
az értelem, a magát figyelő közöny,
mely úgy kószál a felfedezett test
tájain, mint lenyűgözött utazó,
gyanútlanul mond rettenetes
ítéletet, alig vállalható
fegyelmet most vesz a nyakába,
s kizárul belőle a világ,
indul a kettős vonzású magányba,
s szentté képezi magát.
Sorsomra, mely „sors” lett most már,
kerestem magyarázatot,
s megvívtam újra, egyedül az osztály-
harcokat a felvágatlanul hagyott
könyvekből, a zeneiskola
méh-zümmögésében,
ellenfelem volt a „tőke ostora”,
s télen megfagyott a térdem.
Csődör-pupilla izzik át a nyáron,
mely mögém, gyerekkoromba hullt,
az évszakok porondjait járom
már vigasztalhatatlanul,
kegyetlen sóvárgással újra
feltámasztom magam:
ábrándjaimmal azonosulva
ne legyek hontalan!
Hol van, mit a gyerek álmodott?
s hol van, ki álmodott, a gyerek?
Hogy felnőttem, mi változott
meg, a színpad vagy a szerep?
Közönsége én vagyok magamnak,
vázlata csak a tökéletes pillanatnak,
nyugtalan kielégületlenség vezet:
egy versbe megírni életművemet.
Aszkéták, szentek társasága,
elpusztíthatatlan mártírok
(könyvekből persze) oktattak a magányra,
s felkészült lélekkel a harcra várok,
a döntő ütközetre, a hősi
pózra a kollégium
könyvszagú falai közt, míg végre legyőzi
e tünetet természetes undorom,
kifutottam e légüres
álomból – fagypont alatti mélybe,
s éheztem keményen, ügyes
költőcskék örömére.
Búcsút venni a mesterektől
ideje volt, bár szerettek engem,
de minden elméletük megdőlt,
vad gyanakvásokkal a szívemben
cáfoltam őket rögtön
(nekem sem volt igazam néha,
de tévedésem sohasem volt léha),
s fájt, ha derültek a kölykön.
Az egyik bátyám volt, fájdalmas barátom,
élni könnyed, hinni kemény –
átugratott az életen, mint sövényes árkon
a zsoké, merengett totó-cédulákon,
és nem várt reá főnyeremény;
bár elhagyták nők, barátok végül,
emlékével egyik se békül,
csalódott mindahány,
nagyobb nála, mit itthagyott, a hiány.
Szemöldökével kérdőjelezett máris,
hogy elhangzott, minden rajongó igét
a másik, a fanyarul intellektuális
költő, a vershez ő volt a példakép
sokáig, a kínnal rejtező szemérem,
kit kiválasztott szenvedni-kész érdem.
Harmadik a káprázó csoda,
tőle volt legnehezebb szabadulni,
józan álmok éteri mámora,
csontunk jármából könnyedén kibújni,
s visszalesni riadtan, hogy mivé is lettünk,
ha az égbolt elkomorult felettünk.
Hová holt költők árnyai visszajárnak,
ültem mélyén a hullaszagú Kávéháznak,
csikkek tüze szemként parázslott,
ártatlan őrültek, vad dilettánsok
fogadkoztak, hajnalig tartó esték
árján úsztak (mint vízzel telt medencét
ha kiürítenek hirtelen:
elaludt a villany s vízinövények lógtak a pincéreken),
költészetből itt tartottak vizsgát
kurvából átlényegült kékharisnyák.
Kiosztott kártyalapok feszülnek,
álomvitorlák gyors szerencse-szélnek,
a vidám cimborák komoran ülnek,
szorongva most jobb lapot remélnek,
s húz nyílt szívére álarcot fel
mind, a nagy élethez valami hasonló kell –
s blöffölnek ravaszul a póker
szabályai szerint,
s egyikük royalflöst terít.
Fagypont alatti élet vallatott:
szívem a hideget bírja-e?
Akarom-e még a nagyobb
csodát, a legnagyobbat? Sietve elhagyott,
kis álmok ideje
volt, meseváromlás,
nem kellett s nem is volt poggyász
szívemben, kezemben,
ingyen házhoz jött a meghasonlás
a fűtetlen albérletekben.
Győztes világnak hőse akartam lenni,
akkor is, ha a torkomra forrt
a keserűség, megtanultam szenvedni,
de mint zúzos facsoport,
tündöklik tisztult eszméletem,
sírva nem ültem tort,
s nem vígadtam szemérmetlen.
S nem volt külön érdem, hogy élek,
ekkor született „A megrontott lélek”.
Az albérletekről gunyoros óda
következnék, de nyomoromból
nem akarok legendát, kínlódva
éltem, s többször ért karambol,
s ha van is belőle tanulság,
így is szép volt az ifjúság.
Neki-nekilódult ámok-
futásomhoz startolni odaállott
egy-egy nő, talán nagyobb
magányt kívánt, mint mi benne lakott.
Jó volt kikötni pihentető csókra,
s továbbállni, fanyarul szabódva.
Szétnyíló zsenge ágak résén
nézett szerelmem az égre fel,
nyers, halszagú tavaszi merészség
buggyantotta ki a feszes kebel
látomását kigombolt ingéből:
fehér a zöldben, hódomb a fűben,
elring a hegyoldal, a vizes ég ránk dől,
mint elpattant íj, feküdtünk törten,
szívünk vad lüktetése bőrünkön átüt.
Elértem darabos, szép harmóniáig.
A kibic mit érthet? Kivasalt
lélekkel nem éri el a diadalt;
én kezdettől célja vagyok
– vagy úgy, hogy ver, vagy úgy, hogy emel,
de érte felelek és értem felel –
a hitnek, mely nagyobb
pupillát nyitott a világra,
hogy ne lehessek árva!
Nem merengek poéta-végzeten,
sorsomat konokul vele egyeztetem.
S ring szomjasan, csillapíthatatlanul,
örömre, nyárra, esőre várón,
elfehéredő horizonton túl
havas délibáb, ifjúságom –
mennék még érte vissza térden,
most elhagyom merészen.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]