Havas délibáb

Most, hogy huszonöt évet megértem, elkezdtem tűnődő éneket, szigorúan akartam s keményen, s nem csak ahogyan lehet; a téli éj vasbeton csarnokában, mint finom szerkezetet, néztem a fát, jéggel bevonva, nikkeles ragyogásban őrizte szívósan magát, míg átalakult mássá, mormoltam, hogy ballagtam haza, szigorú látomássá, a téli éjszaka műremekévé; mint ahogy szívem, elhagyva kusza álmait, konok életet egybefog. S míg mentem a hídon át, mint akit nagyobb magány ölel, hogy titkolni tudja zavarát, ha látomásra lel, haboztam ingadozó érzékeim s a látomás között, fejemnél kézként változó, tenyér-ököl-sirály körözött, összehúzódva, kitárva lökte szét a vér áramát az idegekkel erezett tájba, ahonnan értelmem hűvösen kivált: véget ért a gyerekkor, az egynemű, az édeni, s a kamasz kemény kínok közt fuldokol, s szívét nem tudja kiönteni. Tüdőmre tüzes levegőt szívtam, mint a cséplőgépkazán. Nyár van, álarcos törekezők mögött homlokát törli apám. Harisnyaszárból álarcot csinálok, mint a törekezők, „könnyebb” munkán, asszonyok közt gyilkolok szívet, tüdőt, nem szükségből, hiszen apám gépész volt, de keserű szájízzel, hogy a vád (mivel magam vádoltam magam, hű érzékkel) ne érjen: „Lám, kivált közülünk…” Csontomig íródott ez akkor, ott, s zavartalanul nem boldogít semmi, s ha rágondolok, kiszárad a szám, kiválasztatott, mint én, bennem a legmélyebb emlék, hogy innen indulva reméljek – Csillagok alatt koporsók az asztagok. Csillagok alatt koporsók az asztagok, tövükben sír a megalázott szerelem. Hanyatt fekve, a bódé alól a cirregő augusztusi eget figyelem, üszkös nyelvvel, ölelkező gondolatokkal, eggyé válni kész, mert mint meggyújtott mező, perzselt bennem a szerelmi vész; forró Tejút ömlik égre fordított, felnagyult magamban, s tévelyegtem a csillagok között, náluk hallgatagabban. A kamasz kemény kínok közt fuldokol, tüzes csontjában, húsában most válik külön a hűvös pillantású, jégtáblás pokol, az értelem, a magát figyelő közöny, mely úgy kószál a felfedezett test tájain, mint lenyűgözött utazó, gyanútlanul mond rettenetes ítéletet, alig vállalható fegyelmet most vesz a nyakába, s kizárul belőle a világ, indul a kettős vonzású magányba, s szentté képezi magát. Sorsomra, mely „sors” lett most már, kerestem magyarázatot, s megvívtam újra, egyedül az osztály- harcokat a felvágatlanul hagyott könyvekből, a zeneiskola méh-zümmögésében, ellenfelem volt a „tőke ostora”, s télen megfagyott a térdem. Csődör-pupilla izzik át a nyáron, mely mögém, gyerekkoromba hullt, az évszakok porondjait járom már vigasztalhatatlanul, kegyetlen sóvárgással újra feltámasztom magam: ábrándjaimmal azonosulva ne legyek hontalan! Hol van, mit a gyerek álmodott? s hol van, ki álmodott, a gyerek? Hogy felnőttem, mi változott meg, a színpad vagy a szerep? Közönsége én vagyok magamnak, vázlata csak a tökéletes pillanatnak, nyugtalan kielégületlenség vezet: egy versbe megírni életművemet. Aszkéták, szentek társasága, elpusztíthatatlan mártírok (könyvekből persze) oktattak a magányra, s felkészült lélekkel a harcra várok, a döntő ütközetre, a hősi pózra a kollégium könyvszagú falai közt, míg végre legyőzi e tünetet természetes undorom, kifutottam e légüres álomból – fagypont alatti mélybe, s éheztem keményen, ügyes költőcskék örömére. Búcsút venni a mesterektől ideje volt, bár szerettek engem, de minden elméletük megdőlt, vad gyanakvásokkal a szívemben cáfoltam őket rögtön (nekem sem volt igazam néha, de tévedésem sohasem volt léha), s fájt, ha derültek a kölykön. Az egyik bátyám volt, fájdalmas barátom, élni könnyed, hinni kemény – átugratott az életen, mint sövényes árkon a zsoké, merengett totó-cédulákon, és nem várt reá főnyeremény; bár elhagyták nők, barátok végül, emlékével egyik se békül, csalódott mindahány, nagyobb nála, mit itthagyott, a hiány. Szemöldökével kérdőjelezett máris, hogy elhangzott, minden rajongó igét a másik, a fanyarul intellektuális költő, a vershez ő volt a példakép sokáig, a kínnal rejtező szemérem, kit kiválasztott szenvedni-kész érdem. Harmadik a káprázó csoda, tőle volt legnehezebb szabadulni, józan álmok éteri mámora, csontunk jármából könnyedén kibújni, s visszalesni riadtan, hogy mivé is lettünk, ha az égbolt elkomorult felettünk. Hová holt költők árnyai visszajárnak, ültem mélyén a hullaszagú Kávéháznak, csikkek tüze szemként parázslott, ártatlan őrültek, vad dilettánsok fogadkoztak, hajnalig tartó esték árján úsztak (mint vízzel telt medencét ha kiürítenek hirtelen: elaludt a villany s vízinövények lógtak a pincéreken), költészetből itt tartottak vizsgát kurvából átlényegült kékharisnyák. Kiosztott kártyalapok feszülnek, álomvitorlák gyors szerencse-szélnek, a vidám cimborák komoran ülnek, szorongva most jobb lapot remélnek, s húz nyílt szívére álarcot fel mind, a nagy élethez valami hasonló kell – s blöffölnek ravaszul a póker szabályai szerint, s egyikük royalflöst terít. Fagypont alatti élet vallatott: szívem a hideget bírja-e? Akarom-e még a nagyobb csodát, a legnagyobbat? Sietve elhagyott, kis álmok ideje volt, meseváromlás, nem kellett s nem is volt poggyász szívemben, kezemben, ingyen házhoz jött a meghasonlás a fűtetlen albérletekben. Győztes világnak hőse akartam lenni, akkor is, ha a torkomra forrt a keserűség, megtanultam szenvedni, de mint zúzos facsoport, tündöklik tisztult eszméletem, sírva nem ültem tort, s nem vígadtam szemérmetlen. S nem volt külön érdem, hogy élek, ekkor született „A megrontott lélek”. Az albérletekről gunyoros óda következnék, de nyomoromból nem akarok legendát, kínlódva éltem, s többször ért karambol, s ha van is belőle tanulság, így is szép volt az ifjúság. Neki-nekilódult ámok- futásomhoz startolni odaállott egy-egy nő, talán nagyobb magányt kívánt, mint mi benne lakott. Jó volt kikötni pihentető csókra, s továbbállni, fanyarul szabódva. Szétnyíló zsenge ágak résén nézett szerelmem az égre fel, nyers, halszagú tavaszi merészség buggyantotta ki a feszes kebel látomását kigombolt ingéből: fehér a zöldben, hódomb a fűben, elring a hegyoldal, a vizes ég ránk dől, mint elpattant íj, feküdtünk törten, szívünk vad lüktetése bőrünkön átüt. Elértem darabos, szép harmóniáig. A kibic mit érthet? Kivasalt lélekkel nem éri el a diadalt; én kezdettől célja vagyok – vagy úgy, hogy ver, vagy úgy, hogy emel, de érte felelek és értem felel – a hitnek, mely nagyobb pupillát nyitott a világra, hogy ne lehessek árva! Nem merengek poéta-végzeten, sorsomat konokul vele egyeztetem. S ring szomjasan, csillapíthatatlanul, örömre, nyárra, esőre várón, elfehéredő horizonton túl havas délibáb, ifjúságom – mennék még érte vissza térden, most elhagyom merészen.