Utolsó szép napunk emlékére

De jó volna mind az öt érzékünkkel e napsütött délutánban virrasztani, a villamost elszalasztani, csak ülni s tűnődni rajta, hogy – mint szívünkben a vér – az ár bő hullámokban dagad, fogy a Duna-parton, a Lánchídnál. Úgyis utolér, mint eldobott bumeráng, a kénytelen vállalt gond, a vers megtalálja hősét, tüzes karikáját a vakmerőség; de jó is nézni, hogy a nyár, hajlós testű vadállat, ketrecében ide-oda jár, tarkónkra hasal, Szaharát áhít talpaival. Aztán az is jó, nézni, hogy szemed- ből foszforeszkál a szeretet, s nem kérdezni: meddig tart, miért? S cserébe mit kér? Halálos gyanúért mivel fizet? Gombostűvel megölt lepke, kezemet áldva, mért tesz tiszteletkört? Állati szégyenig levillámló szerelem mért bohóckodik: hogy isten vagyok, velem? Megoldás, ok, mindenre, ömlik bőven, csak az a baj, hogy múlt időben, s szánalmasabb csak az, ki badar diákként rossz leckét hadar; lámpalázam, szent lámpalázam, ne engedd, hogy rám pirítva megalázzon az új világ, a könnyed, a szabad, s úgy nézzek rá, mint vérespofájú vad! Szabad ész, kétkedő, önmagát vallató hitem, emberségem, egyedül vállalható kényszer, szigorú tükör, benned hiszek csak, s célnak kérlek, nem oltalomnak; de áldd meg őket, ha majd térdre rogynak, kiket kisemmizett az idő – felettem új égitest nő, hol legtisztább álmaim az árnyak. Édes, vége van a nyárnak.