Kilobbant szerelmek

Kilobbant szerelmek fehér menedéke, a tél (kis presszókat behavazott, mint közös szív, kályha izzott középen) –, a tél elvonult, a semmibe csapódott vadul, s fuldokló tavasz milljó zöld torokkal a napfényre tört; szánakozó szívemre a nyár tesz sercegő, tüzes koronát, harangként kongatja nők csípőit, strandon nászágyakat terít csődör-Napnak, s mint elvakult húsban lélek – az ősz mögött lapul kilobbant szerelmek fehér menedéke, a tél.