Júliusi elégia

Egy nap jutott hát nékem is, kócsagszárnyú vasárnap, bukdácsol velünk a hajó fénytetői alatt a nyárnak, ahogy én az álom felé, s ahogy az álom fedélzetén, könnyű kerti székeken ülve, a nagy élet nosztalgiái intenek felém; most így szép, nézni, amit a lélek öble s egy-egy kanyar kínál, galambgyöngy hajnal ívében megfojtva lóg a lámpa-sirály, fejest ugrik a bokor, lány-combú fűz a vízbe lép, égre ágaskodik a csődör-Nap, mutat feketepihés herét, a nők zenélő gerincére a mámor hallgatag árnya szakad, ernyedő ujjakkal bontják a hazulról hozott csomagokat, lemezen tű biceg, habokba hullnak a sláger sárga virágai; a magány hüvelyéből nem tudom örömöm kardját kirántani… Csak mondani akartam csendes szóval, hogy nem vagy velem (mögöttem a hajó, fehér cölöpök közt, a kikötő fogsorában pihen, üzenő halkoponya, Krétakorból feladott távirat), csak mondani akartam, hogy, bozótból szempár, rám virradt megint a magány, s mint fényben eltűnő meztelen hát, a társtalan szerelem annyi; foszforeszkál a kert, a gémlábú nyugágy törékenyen térdel csillanó vize fölött a délutánnak; csak elmondani akartam, a holdpupillájú magánynak hány változata van! az ökörnyálezüst, tériszonyú álom, a faj tudathasadása, gyönyörű bimbó tüskés gerincszáron, az Űr vízirózsalevelein lépkedő részeg Aszkéta, fénylebenyek szigonya; őrült festő kezében pasztellkréta, mihez a Mindenség a vászon, a kétlábra állító titok; csak elmondani akartam, hogy már örökre rád hasonlítok anyám arcával, álomvert arcommal, ki társam lehetnél, s rám hasonlítanál, te, hűségesebb szétzüllő szerveimnél, mert csak a magány, a magány áhít ekkora csodát, a magával szembeforduló lélek pontos másolatát! Nőnemű hónap, megérett csípőd kibuggyan cérnarajzú levelek közül, hal-rajzó bódulatban iramlik feléd a magánnyal ölelkező férfi-hit, lángoló lepke-glória, mámoros méh-lasszó kering szemérmed fölött, súlyos combodat forró ujjakkal kibontják ruhádból, te, égi szajha, hószemű Krisztusok, bolondját járatod velük, hogy termékenyülhess – körödből kitörni nem lehet már, tudom, ki megpróbáltam ölni, s nem mást, csak magamat, s nem másért, hogy örök legyek, lélek, visszhangtalan Űrbe sikoltó rög; s keserű, szomorú szégyennel – a szív, mint eltévedt pilóta – én se lehetek más, csak ember, akinek álmait kioltja az este, a csönd-reflexű bizonyosság, hogy hiányzol, nagyon hiányzol Édes, indulnék feléd – a lábam térdig halálban gázol… Csak elmondani akartam… Az égen eltűnő vasárnap súlyos szárnycsapásától összerezzennek az árnyak, a fűben zeng, zeng a tücsök kimondhatatlanul, levegőért kapkod a halszájú virág s a homályba fúl, hajókürt bődül, a hang, mint tömzsi bölény, harci kört fut, a levegőt átfúrva, fölém; felállnék, nehéz vagyok magamnak nagyon, tűnődöm két szívverés közt hallgatagon.