Csak elmondani adj erőt

Lefut az álom, tünemény volt, lefut a szívig, a kamaszkori rét lassú ringással, mint az égbolt, lehajtott fejem fölé ért – A nyár óriás talpa hihetetlen gázol, virágok nyakszirtjére lép; én csak magamhoz voltam kegyetlen, én soha nem adtam fel a reményt. S melyen idáig futottam, az út csúfondárosan nyelvét ölti: parasztok közül kitanult fiú a tisztét hogyan tölti? Hol a szándék? A bonyolult tévedések közt hol a hit? A bűvész-cilinderbe fúlt versek után ki mond valamit? Kamaszkori égbolt, nehéz vagy, hozzád csak fájva mérhető a termést betakarító évszak, én tudom: te vagy az el nem ért tető – Helyetted új csúcsokat állít, aki túlélt, én gerincfeszítő konoksággal téged idézlek váltig, álom-égben sátrat verő kölyök-idő. Már mint diákot falhoz szorított az éhség – harcom határát én szabom meg –, nem pénzért dobott fel a merészség, lángszóróval pusztított terep lehet jövőm, de gyönyörű is lehet! Nem az én dolgom az eredményt kivárni, mit vállaltam, kínnal veret, csak elmondani adj erőt, sors, s jöhet rám akármi.