Elégia Yehudi Menuhinhoz

Szívem ríkató művész, vonód alól merész vízióként zuhog tört- gerincű vízesés, kápráztató s valótlan játék, ahogy nagyobb illúzióért játszik a villanyfény s a lomb a Károlyi-kertben, így, álomba, bujdokol terhe elől a lélek; rossz szájízű pokol mért lesz mégis a révült futás? Álom-trapéz helyett vadabb örömmel kapát markolt a kéz, s tíz órát gyakoroltam a zenétől vakon (kölyök-próbálkozás volt, talán elmondhatom), majd dühvel törtem lágyan simuló ujjamat, s a pergő capricciókban, sírtam, hogy megakad… Ó, földig nyomott évek kis csalása, kemény való ellen kijátszott rés, skizofrén remény; mily szégyenülten hagytam abba – sejtettem épp: nem tudok így kiválni, nem lehet s nem elég, s kiválni sem akartam már, keményedő, zord kamaszként én irtottam bent az álmodozót. Nem dac – hit temetett el, s a versbe felszakadt toronyló hőforrásként csalatlan öntudat, az ifjúság szökésre lódult lendületét letiltotta keményen, s a könnyednek remélt mámor helyett főhajtva ismeri el nagyobb s óvhatatlan törvényként, hogy kiválasztatott.