Levél öcsémnek

Levél helyett verset írok neked, bátyádat valahogy el ne feledd, a hazulról elkóborolt poétát, e bús tényre én nem borítok vékát; hiszen lehettem volna, ami te: erős marós, csak munkájáért felelős, vagy lehettem volna én derék, ami apánk volt, víg kovácssegéd, hogy is szerettem nézni, forgatag sorsom példáját: a vasdarab csak keményebb lett, ahogy ütötték, nád-ingadozásra nincsen is itt mentség, nevetek csak, ha hasamba beszél lukat, s ágaskodva kioktat a pösze öntudat, s izzadva gyanús álmokat kreál a bőrömre, hol még én vagyok a király; láthatod, derűsen telnek napjaim, s ha torkon fog, a kínra mindig akad rím, s a szerelemhez férfias alázat, a rosszul oltott fát pedig ne rázzad vakmerőn, a nő úgyis lehull eléd és mindig visszavonhatatlanul – egyébként meg éppen nem csépelek szalmát, jelzem én az osztályköltészet hatalmát, s ezért tőled, postafordultával feladd, várom e versért is magas sordíjamat!