Szomjas évszakom

Szívemig húz a szerelem, szíved verését hallgatom. Télből, csendből győztesen feltámad szomjas évszakom, fuldokló hite milljó zöld torokkal a napfényre tört, így nyitsz bennem, tán tudatlan, félszeg jóságomra ablakot, hogy ne legyek, emberi alakban, vakon zuhanó halott, modell a pusztuláshoz, itt belül netervezzek állatit. De mint nyers színek közt szemed, acsargó vágyak közt szavad sosemvolt egyensúlyt teremt, veled legyek én boldogabb. Ütőered ver: rebbenő fecske, míg bőröd nyár-ízét keresve csókollak (nyárba horgonyt dobunk), vár ölelésed tiszta hona – Két kézzel pazarló korunk véget ne érjen soha! Áldlak én érte, míg a vér szívemből szívembe visszatér.