A szülői ház

Mint költöző madárraj, új hazát portyázó nép, felpakolt a család autóra bútort, kályhát s még amit továbbhurcolni a szív érdemesít, üllőt, satut, kútkereket, szakadt láncot, hordót és régről megmaradt, felfújt disznóhólyagot – ennyivel (emlékeztetőnek sok is) kezdi el apám s anyám az új életet, mely, hiszik, két fiuknak úgy megfelel, a „városit”. Lökte őket remény, s dac is talán, és a város tövén megragadtak, mert kifulladt a nagy futás, és az álom továbbszaladt, engem hiteget már; lépcsőt így, a boldogsághoz önmagából épít a sors alá nyomott fajta, a szegény, s vakmerő kölyökként nekivágtam én, minek is? mert túl sokkal tartozott, ki kenyér helyett csak álmot hozott, s álmot is rosszat; önkéntes hírhozó: költő lettem, de nem álmodozó akartam lenni, pontos terveim ragyognak életem kusza kínjain. S kínon, tévedésen, bukáson át vallom én a hit kamaszkorát, kamaszkoromat, a tisztán tündöklőt, tisztelgek némán a kölyök előtt, ki sírnivalóan szabad s hű volt, s vad évek vertek szájára nyitott tenyérrel, mert nem sorsára vigyáz, s most hátához ért a szülői ház – Nézem a konyhaajtóból a kút keszeg lábát, a kertnél már bealkonyult, földbe süllyed a disznóól tömör tömbje, az égre csillan a vödör; szívem, a ház, az udvar felesel csöndesen az ég rejtelmeivel, hol forduló éj csillagot terít, s álmomba ringatja a tengerit.