Csokonai

Különb te voltál, kicsapott diák, kirurgus-fi, tudtad, a szép ész ád rút ábrázatnak tiszta kellemet, pomádés majmoknak tündökölt szellemed – gúnyoltak ketrec-lelkű ostobák, különb te voltál, kicsapott diák. És Lilla is, ó, Lilla! Csontfehér mellén borókagyöngy kiserkedt vér. S hogy megláttad, embermély ámulat ásott szívedbe szűz vizű kutat – Hol van a nő, szarvas ívű, kevély? És Lilla is, ó, Lilla csontfehér. Farsangot riogató cimborák, mikor a hóra kisütött a láng, vettek körül s véget ért a szezon, s pártában Dorottya, az amazon; lőtt madarak a víg klapanciák, s nagyon némák a vidám cimborák. Utolsó farsangodnál nem volt más, csak a kék fényű tüdőgyulladás, csontboltodban irgalmatlan rugdos két halál, keserű szád vérhabos: lágy trillák, tarka képzetek… sírás ráz s felszárít a tüdőgyulladás.