Két űr között

Tücsöksírástól hangos szívem az égre érez, hófehér kanyar – olaj dörejű lökös csíkja – öblében a sűrű galamb-zsivaj szárnyat vált villantva a némaságba, a nyári égbolt fölötti magányba. Hogy ismerem az első embert, ki üvegsisakú gépen eltűnik! – Reccsenve átszakad az ég s még madarakat lát: mint szőlőfürt ring a fényben gólyák csapatja, s magányos vércsét gyors nyári zivatar ronggyá mos. Mint cirregő csillaghangok közt robog a rakéta, s vonzás-határt vízgyűrűként tágít bóbitás, üstököst ringató partig; a várt halál késik, bukfenc-megújulások: pörgetik újabb és újabb világok – zúdul felém az elveszett táj, kovácsműhely ajtója vörösen izzik a legmesszibb csillagként, fényévek távolságából lesem; az elmúlás fehér szárnya alól így menekülök én derűsebb égboltig. Két Űr között váltogat szívem, a gyerekkor örök öblébe már vissza csak úgy utazhatok, mint fölöttem a rakéta! – tükrös nyár villog, az elveszett kölyköt mutatja, ki voltam, végtelenbe sokszorozva.