Invokáció

Fordul a Nap: serceg a hús, perdül a Hold: jéghegy épül, percek tépnek: véres fogak, felfalják az időt végül. Robog a szív: apró fogat, aranyszekér a Nap alatt, ezüsthintó a Hold alatt, különös tájakon szalad. Ez az utca. Minden reggel itt megyek egyedül, nyáron, télen, fütyörészek vagy verebekkel játszom: tollászkodnak éppen ágig nyúló verőfényben. Szürke, kis pamacsok, cingár lábuk fogódzkodik. S mint ág, tart az örökkévalóság. Ha akarom, hipp-hopp, szállok, s körémzúdul a zokogás: sír az ablak, ajtósarok, villamossín sikolt, rozsdás csuklók, vén, reumás csontok csikorognak, sírba-vágyók; üvegszívek megrepednek, omló könnyek bentrekednek. Csillagot rókáz a korhely, reszket, fél s ámulva nézi. A síkos aszfaltról nő fel minden csoda, a tündéri itt enyhül meg az élethez, Hold nő a bádogereszhez, majd lebukik, végre rend lesz – Istenem, mire teremtesz? Fordul a Nap: serceg a hús, perdül a Hold: jéghegy épül, percek tépnek: véres fogak, felfalják az időt végül. Robog a szív: apró fogat, aranyszekér a Nap alatt, ezüsthintó a Hold alatt, lidérces tájakon szalad. Kővé mered az iszonyat, álombéli kakas rikkant, Péter sírva ökrend, őszül, a poroszló röhög, bőszül, Júdás akaszkodni készül, tallérjait szerteszórta; remeg a tanítvány-csorda, tüzes nyelvet vár titokban. A Hold alatt rókák futnak, eső kell a parasztoknak, a kútban békák pislognak, pöttöm higanyszobrok, zöldek, ellepik a szomjas földet; vasbábák a bábaszarkák, seprűt: lovagolja farkát mindegyik, mint a boszorkák. Fordul a Nap: serceg a hús, perdül a Hold: jéghegy épül, percek tépnek: véres fogak, felfalják az időt végül. Robog a szív: apró fogat, aranyszekér a Nap alatt, ezüsthintó a Hold alatt, szétfoszló tájakon szalad. Aki itt jár, kőből legyen, álma búvópatak legyen, szeme jégből tükör legyen. Sírás rázza: ne moccanjon, Öröm nyitja: ne koccanjon, szerető hívja: ne lobogjon, vérben elébe ne rogyjon. Emelt fővel megmaradjon.