Emlékezés egy régi kovácsműhelyre

Pikkelyes reszelő már nem simul kezembe, s tátva maradt a vassatu, mint halott állkapocs – S ím, újra lélegzik a fújtató, és csengve táncol a kalapács, és az üllő szikrahabos. A lópokol tüzes karám mennyországom így lett – szűz-patás csődör mutatja ében heréit, égnek fut őszi tarlón, hagy izzó sebhelyet, rémült lábnyomain csomós tajték fehérlik. Felidézett műhely, elveszített gyerekkorom! Mészfehér tányérjait dobálja a bodza, szemben a város tükrösen villog – és fejem felkapom, szédít a messzeség, szorítás a torokban, izzik az őszi tarló, amerre futottam, és elindulok boldogan a megtalált nyomon.