Visszahúzna már az álom

Visszahúzna már az álom, eltűnt tájon kószálnék már, hogy szívemre rátaláljon, megismerje, kié volt. Fanyarrá sült lópatáktól ím, föllángol őszi tarló – lópokol tüzes karámból mennyország lett műhelyem. Poros parasztszívek kevély, szűz meredély artistái, le ne zuhanjon! – a szekér égő éjszakát előz. Ének feszül a torokban, káromkodva égre repül, madár vergődik romokban: szárny, csőr, álom hull alá. Idegenebbül nem élt még hű növendék: nem osztható, bár róluk való az emlék. Könnyet apasztó magány.