Óda Budán

Hallgatom az este nehéz mocorgását. Súlyos a lomb, egyre tömődik, mázsás árnyékot vet, csillag remeg, mint megfogott bogár, verdes a szárnya, s itt, Budán gyűjti már az este az ellobbanó fényeket. Itt, Budán … Egy éve már, hogy e hegyek anyás nyugalma vesz körül: fenyős kertek s vasliliomok a kerítések rácsán; könnyen futtat a lejtő reggelente s délben megállni késztet, hogy tűnődnék tömör, fenséges pompáján. S ha néha megállok a cserjés, fehérkövű Gellért kilátóján, körém sereglik a táj, a Duna mellett, mint szalagra fűzött gyöngyszemek: a Város – mintha a vértanú-szent nagy, barna, nehéz olvasóját kanyarintotta volna… És a hidak! mint izmos lovak feszülő teste, s dobban a kőpart, hol leér ércpatája! Csodálom e várost most-éledő szerelemmel, kinek az égaljáig futó rét volt csak a hazája. Itt, az ómívű Budán, hol a történelem kő-emlékeit hordta össze az idő más unokáknak: Mátyás fényes udvarát – ó, könnyed röneszánsz! – s fürdőit a virágnyelvű lusta zsarnokoknak, kövér basáknak. Ó, Idő, ki bölcsődet és koporsódat egyként magadban hordozod, mint mészvázát a tenger eltűnt csigáknak – s zúg, forr sodrodban az emberi elme, mint a zenélő kagyló, s kilesi titkát, szépségét, borzalmát e pörgő világnak! Ó, idő, itt a szépmívű Budán ezer év tanulságaként felemelt, büszke fővel jár a Gondolat! S roppant szárnyát bontja a zsellérek vállában roppanó Szabadság, s szűz utakra indul a csillagok alatt!