A kovács

Mázsás kalapácsod még mindig emelgeted, dalolsz közben, mint régen, s az üllő dalol veled, hallgatom, míg serceg, pöröl a láng, fehérre izzik a vas s szerteröppen a csillagvilág. Szemem elé teszem kezem, alóla figyelek – Segítettem volna, de nem akartad, hogy kovács legyek, mindig mondtad, azért ütöd, formálod a vasat, hogyha felnő, több legyen a fiad… Gyenge is voltam, mindig csodáltam izmos karod, tudtam, nem mondhatok ellent, ha te így akarod. Most könyvek mellett ülök, bent egy álom sajog: formálnék vasat, izzó tűzön lelket – a fiad vagyok!