Februári capriccio
| Rózsafa, a nyárt ne felejtsd el! |
| Vedlik a tél kölyke: február, |
| szőre hull, s a jércehangú reggel |
| már sipítva perel a Dunán. |
|
| Kékrevált arccal a testes nénék |
| topognak s kiáltják, mi a hír. |
| Ha a világgal mit sem törődnék, |
| figyelmeztetnének szavaik. |
|
| Sajgó tűz emészti a kerítések vasát. |
| csikorog a hó a talpam alatt; |
| gyerekcsapat előz, kedvük szívemig kiált, |
| mintha tíz-húsz rózsatő fakad… |
|
| Ej, szilaj s kemény az élet, |
| vad ritmusa, szívem, gyönyörű dobszó! |
| Arcomat tartom üvegszilánkos szélnek, |
| torkomat fojtja érte a szó! |
|
|
Harangvirág, meggyfa
| Meggyfa: fehér menyasszony, |
| nem tudja, miért fakasszon |
|
| semmiből, magból világokat |
| s ősszel veszítsen lombokat, |
|
| csak növeszti méhnek, égnek, |
| zümmögve nyarat ígérnek – |
| súlyos mámornak, holdtöltének; |
|
| s még jönnek a fagyosszentek,
|
| fagyot hoznak, rendet tesznek, |
|
|
Nyári hadgyakorlat
| Ropog, recseg a táj, mintha |
| perzselt fővel füvek, pitypang |
|
| járod már, vígan bokázol – |
| szívek, tüzek között forogsz |
| súlytalanul, mint madártoll. |
|
| Két tűz között földet ölelsz, |
| hogy élsz s meghalhatsz, szíven vág, |
| ordítnod kéne! s csak hallgatsz, |
| mint melletted a katonák. |
|
|
A kút
| ugrott, ruháit kívül hagyván; |
| tövén ökörnyált sző a dudva, |
| bogozza, majd elejti lustán. |
|
| s áll, szemét égre nyitva, a kút. |
| Magát már hány nyár beleölte, |
| tövén vinnyogva hány ősz lapult! |
|
| Az idő fordul … meséktől félő |
| riadt gyerek, ó, hol vagyok már? |
| Más kútnak lesem meg sötétlő |
| mélyét, más mesék félelme vár. |
|
|
Dér
| Könnyű sóhajként száll a dér. |
| Nézem az ablakon át: minden fehér. |
| Fagy köszörüli a fák ágait, |
| vén varjú tócsát lékel, rebbenti szárnyait. |
| Gőzölögve lovak jönnek, habzó |
| párájuk csomósodik. Hullni kezd a hó. |
| Jó így nézni a fűtött szobából, |
| hogy fürtökben hull a hó a fákról, |
| az ál-lombtól tömődött bokrokat, |
| s tudni, hogy ott majd rügy izzik, fakad, |
| s érezni, hogy veled vagyok, veled, |
| hiába önt a tél új üveglapokat: |
|
A kovács
| Mázsás kalapácsod még mindig emelgeted, |
| dalolsz közben, mint régen, s az üllő dalol veled, |
| hallgatom, míg serceg, pöröl a láng, |
| fehérre izzik a vas s szerteröppen a csillagvilág. |
|
| Szemem elé teszem kezem, alóla figyelek – |
| Segítettem volna, de nem akartad, hogy kovács legyek, |
| mindig mondtad, azért ütöd, formálod a vasat, |
| hogyha felnő, több legyen a fiad… |
|
| Gyenge is voltam, mindig csodáltam izmos karod, |
| tudtam, nem mondhatok ellent, ha te így akarod. |
| Most könyvek mellett ülök, bent egy álom sajog: |
| formálnék vasat, izzó tűzön lelket – a fiad vagyok! |
|
|
Játék a tűzzel
| Tűzkígyókat rajzoltam én, |
| Parázs izzott a szalmaszál hegyén, |
| mint szentjánosbogár vergődött, köröket |
| róva untalan, szeszélyes ábrát, |
| s lángra lobbantotta a fantáziát – |
| S később, ha kimerészkedtem topogva |
| a kovácsműhelybe, apám a magosba |
| emelt láng-harapta karján, |
| s gyönyörködött bennem a tűz fölé tartván. |
| Mit bántam a lópata pörkölt-fanyar szagát, |
| csak néztem, hogy marja vörösre, fehérre a vasat a láng! |
| S álmodtam bozontmellű kovács-isteneket, |
| s fújtam, ha kérdeztek: én csak kovács leszek! |
|
| Már az ifjúság tüze mar, éget, űz egyre tovább, |
| s edz keményre, mint a kovács a vasát |
| S tűzkígyókat rajzolok az égre, |
| a fákra, hegyekre, szívekre, a mindenségre! |
|
|
Óda Budán
| Hallgatom az este nehéz mocorgását. |
| Súlyos a lomb, egyre tömődik, mázsás árnyékot vet, |
| csillag remeg, mint megfogott bogár, verdes a szárnya, |
| s itt, Budán gyűjti már az este az ellobbanó fényeket. |
|
| Itt, Budán … Egy éve már, hogy e hegyek anyás nyugalma |
| vesz körül: fenyős kertek s vasliliomok a kerítések rácsán; |
| könnyen futtat a lejtő reggelente s délben megállni |
| késztet, hogy tűnődnék tömör, fenséges pompáján. |
|
| S ha néha megállok a cserjés, fehérkövű Gellért kilátóján, |
| körém sereglik a táj, a Duna mellett, mint szalagra |
| fűzött gyöngyszemek: a Város – mintha a vértanú-szent |
| nagy, barna, nehéz olvasóját kanyarintotta volna… |
|
| És a hidak! mint izmos lovak feszülő teste, |
| s dobban a kőpart, hol leér ércpatája! |
| Csodálom e várost most-éledő szerelemmel, |
| kinek az égaljáig futó rét volt csak a hazája. |
|
| Itt, az ómívű Budán, hol a történelem |
| kő-emlékeit hordta össze az idő más unokáknak: |
| Mátyás fényes udvarát – ó, könnyed röneszánsz! – s fürdőit |
| a virágnyelvű lusta zsarnokoknak, kövér basáknak. |
|
| Ó, Idő, ki bölcsődet és koporsódat egyként magadban |
| hordozod, mint mészvázát a tenger eltűnt csigáknak – |
| s zúg, forr sodrodban az emberi elme, mint a zenélő kagyló, |
| s kilesi titkát, szépségét, borzalmát e pörgő világnak! |
|
| Ó, idő, itt a szépmívű Budán ezer év tanulságaként |
| felemelt, büszke fővel jár a Gondolat! |
| S roppant szárnyát bontja a zsellérek vállában roppanó |
| Szabadság, s szűz utakra indul a csillagok alatt! |
|
|
Mint rezgő húr
| Mérem magamban a felnövő szerelmet, |
| mint érzékeny műszer jelez földszínéig |
| felvirágzó ércet: érzékeim feléd |
| hajolnak, szelíd törvények igézik. |
|
| Motoz az ujjam: érzi a hajadat még; |
| tükrök közt vergődő fény: szemem szemed foglya, |
| ráégettél már s téged lát mindenben, |
| s a világot újra bűvkörébe fogja. |
|
| Most csak csöndes szavakat dob fel a lélek, |
| s mint rezgő húr, őrzi a pendítő ujjat. |
| Mérem magamban a felnövő szerelmet, |
| s a megtért világot, a szebbet, az újat. |
|
|
Nyári szerenád
| A növő búza tejes szára egyengeti derekát, |
| árnyékában tücsök hűsöl, kérkedik a szarkaláb, |
| csipkézett virágját nyújtja – tán a könnyű égre fel! |
| Pipacs lobban s ráfonódik szelíden a kutyatej. |
| Apró világ, gyorsabb ritmus, itt a földhöz közelebb – |
| végigdőlök, fonjatok át, elpihenek köztetek, |
| s nevetek, amíg riadva tücsök pattan, menekül, |
| s meg-megborzongok: az ingem átizzadt hátamra hül. |
| Fonjatok át, gondra hajszolt lelkem már békét kíván, |
| s élni úgy, mint pipacs, tücsök, s a könnyelmű bonviván |
| frakkos szöcske – ó, felejtett, elveszített szép idill! |
| Apró táncok, csipkék, lángok, és a giz-gazok cirill- |
| betűs rajza, eltékozolt, tiszta emberi derű! |
| Csillagnéző életünkben bonyolult az egyszerű, |
| és az álom, ó, az álom, szigorúbb lett s mint a fagy, |
| illesztget már vágyaimra hűvös üveglapokat. |
| Ember vagyok, emberarcom álmaimmal glóriás, |
| fel kell állnom közületek – ügyefogyott óriás! |
| A növő búza tejes szára egyengesse derekát, |
| hűsöljön az apró tücsök, kérkedjen a szarkaláb, |
| csipkézett virágját nyújtja nyári könnyű égre fel, |
| pipacs lobban s ráfonódik szelíden a kutyatej. |
|
Beváltatlan álmaimban élek
| Beváltatlan álmaimban élek, |
| nem vár reám bútorozott lakás; |
| szép ívű legyintés ifjúkorom – |
| télbe zöld foggal maró olvadás |
|
| pezseg köröttem, bukfencezik fönt |
| a villogó ülepű Nap, tavaszt |
| feszít ki két mákszem-repülőgép, |
| s a kölyök meggyrügy álszakállt ragaszt; |
|
| húrpöngésű május! vadóc szárnyak |
| zümmje, a sorsom, szívemben kavarog, |
| megtisztul – szólni így készülök én, |
| beváltatlan álmokra hallgatok. |
|
| Hibátlan testem dobom mérlegre, |
| csak nézzétek, hogy majd mivé leszek! |
| Országot váltok ki bajaimból, |
| ha gyönyörű mosollyal érkezek. |
|
|
A kikerics
| A kikerics, a kikericsek! |
|
| Nagy itt az őszi vigasság, |
| Az esett nyárt hogy sirassák: |
| gyűrődik a rét ezer ráncba. |
|
| A kikerics, a kikericsek, |
| szerelmük táncoló lábak – |
| s én szerelemre kit derítsek? |
| Vedlik a világ, hűlt bőre szárad. |
|
|
Őszi siratás
| Roppan az ég, anyám, őszre vált a lélek, |
| formálódik már, jaj, az istenítélet! |
| Még csak villanydrótok húrja hangolódik, |
| pendül s a mély zöngés elver ablakodig, |
| elver a szívemig, testem belerándul, |
| anyám, a fiad se menthet a haláltól! |
|
| Pedig nem is tudod – kusza látomás ez, |
| a meghasadt égen őszi vonulás lesz, |
| kertedből is elpörögnek a virágok, |
| mályvák, vérben forgó rózsák, tulipánok, |
| elhagynak hűtlenül örömök, az álmok, |
| üres lesz, felsikolt a szíved utánuk. |
| Elhagylak hűtlenül, már csókod se csábít, |
| elhagylak hűtlenül kéklángos mocsárért, |
| süllyedek s felülről rád mégis én nézek, |
| kínozlak s keresztre merevülök érted. |
| Ez a rend? Nem lehet, kiálts rám! – Az ősznek |
|
| borzongását, lázát te csak a befőttek |
| sustorgásán érzed: a rumos cseresznyék |
| mint piros nyúlszemek kerekülnek s a kék |
| szilvák: Zeppelinek, vídáman hajóznak, |
| s Vörös Tengere forr a paradicsomszósznak, |
| s a szálkás, zöld halak: ragyás kis uborkák |
| sürögnek, üveghez nyomja mind az orrát. |
|
| Ez hát a rend, mint pala, elváltunk egymástól, |
| te őrzől engemet, én őrízlek téged; |
| fényes, tiszta a lelkem még a hasadástól, |
| s rálehel az ősz párás, zavaros képet |
| a boldogságról, halálról, rendről, szépről, |
| s jaj; olvasni se tudsz többé te e képről! |
| A vad áradásban életem kimértem, |
| Sírnék is már érted, sírjál is már értem! |
|
|
Decemberi vázlat
| Őrízlek már, futhat a vonat messze veled, |
| vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő! |
| Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló, |
| aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek, |
| más látomások, mint a csillag s mint a telihold; |
| mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye, |
| mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék – |
| tégedet sejt meg először, aki már e világnak |
| más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív, |
| s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös |
| lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon; |
| de a szédülő mámorból felocsúdva, a józan |
| pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz: |
| még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom! |
| Ó, hát légy te velem mindent elrendező szívvel! |
| Most csak az este fonja ezüstös láncait érted, |
| s ezüst lépteidet imitálja a megcsaló holdfény: |
| csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen. |
|
Békés-Tarhos
| De messzire kerültem tőletek |
| víg fallalák, fátyol-bús madrigálok! |
| Ez a pár év viharként pörgetett, |
| dallamotokra mégis rátalálok, |
| ott állok én is a híres kórus |
| szélén, jótorkú, rövidnadrágos |
| kölyök s száll a „Van három jóbarátom…” |
|
| A grófi park nagyobb fényűzést még |
| nem látott: fehér zongorabillentyűn |
| küszködött nehéz ujjunk, ág-görcsét, |
| kapát-kaszát fogó merevséget gyűrt |
| le az idegenül lágy futam, és |
| – milyen csoda! – a paraszti nehéz |
| hallás Bartókon s Kodályon könnyebbült. |
|
| Ó, zenét adó hatalom! Hisz úgy |
| építettünk iskolát, téglát hordva, |
| semmink se volt, cukorrépa-vasút |
| vitt reggelenként; s míg dalunk galambja |
| szűz álomként röpült, miniszterek |
| fontoskodása között elveszett |
| zengő iskolánk az országos gondban. |
|
|
Óda egy bodzabokorhoz
| A visszahozhatatlan múlt lobog |
| mögöttem, árnyékom elém veti. |
| Mitől voltam boldog, boldogtalan, |
| nem mondhatja meg énnekem senki. |
|
| Medáliás bodzabokor hátrál |
| a fehérre meszelt vályogfalig; |
| talán ez volt, talán nem is ismer, |
| talán csak én vagyok idegen itt, |
|
| ahol születtem s a másik, az igazi |
| bodzabokor hűs sátorrá kinyílt |
| fölém, ha kértem, s forgatta a hold |
| fényében foszforeszkáló virágait. |
|
| Nem én vagyok idegen, ő hagyott el, |
| az elérhetetlenné ritkult gyerekkor! |
| Nem tudok sátrad alá bújni már |
| a régi kedvvel, vén bodzabokor. |
|
| Nem tudok hátrálni, csak magamig, |
| túlmagasra nőttem és hasztalan |
| mondanám neked, amit úgyis tudsz, |
| s jobban: ragaszkodj ahhoz, ami van. |
|
|
Visszahúzna már az álom
| eltűnt tájon kószálnék már, |
| hogy szívemre rátaláljon, |
|
| ím, föllángol őszi tarló – |
| mennyország lett műhelyem. |
|
| Poros parasztszívek kevély, |
| le ne zuhanjon! – a szekér |
|
| szárny, csőr, álom hull alá. |
|
| hű növendék: nem osztható, |
|
|
Emlékezés egy régi kovácsműhelyre
| Pikkelyes reszelő már nem simul kezembe, |
| s tátva maradt a vassatu, mint halott állkapocs – |
| S ím, újra lélegzik a fújtató, és csengve |
| táncol a kalapács, és az üllő szikrahabos. |
|
| A lópokol tüzes karám mennyországom így lett – |
| szűz-patás csődör mutatja ében heréit, |
| égnek fut őszi tarlón, hagy izzó sebhelyet, |
| rémült lábnyomain csomós tajték fehérlik. |
|
| Felidézett műhely, elveszített gyerekkorom! |
| Mészfehér tányérjait dobálja a bodza, |
| szemben a város tükrösen villog – és fejem felkapom, |
|
| szédít a messzeség, szorítás a torokban, |
| izzik az őszi tarló, amerre futottam, |
| és elindulok boldogan a megtalált nyomon. |
|
|
Fogadj magadba
| Elhagyott rétről fut a szél, |
| a tűzfalak közt feltoronylik – |
| idáig vert habos szeszély, |
| s a szép futás most összeomlik. |
|
| Kitörtem daccal, vad csikóként |
| előztem s torpanok tétován. |
| Áhítoztam megváltó szókért |
| just tékozló, kóbor diák. |
|
| Én otthon voltam itt és most se vagyok vendég! |
| Megtisztul örökségem, és a hit |
| szólít, hogy legyek hű növendék, |
|
| Fogadj magadba, közösség, |
| hogy ne legyek már ilyen árva! |
| erőm: jó legyek a munkámra. |
|
|
Hogyan is felejthetném el
| Hogyan is felejthetném el, |
| milyen ősszel a vérkék rét? |
| Csákós szamártövis illeg, |
| s lapulnak szedervenyigék. |
|
| Kanális partján vakond-domb |
| ugrál s rekeg, mint rossz kolomp, |
|
| s kóc-horgászfelszerelés ült, |
| madzagon törpehal lógott, |
|
| Elszorul szívem, ha látom: |
| mezítlábas, eltűnt kölyök |
|
|
Őszi ének
| Forróságok, lobbanások után szelíd |
| a kifáradt ősz. Hallod érveréseit, |
|
a monoton ritmust? Ne még! |
| – kiáltanád és borzongsz s fogod hűlő kezeit, |
|
nézed üveges, tört szemét: |
| hunyorgat rád, mutatja gyűlő éveid. |
| S mert mást nem tudsz nézni, önmagadba mélyedsz, |
| zubog a vér, kicsap: élet és enyészet! |
|
| E kettős képletű sors kísér, míg élek! |
| életem, minden moccanásom s cserélnek |
|
forró kézzel a lét s a halál. |
| És megyek, nem gondolnék rá, de a lélek |
|
beleszédül néha, mint ki áll |
| fortyogó mélység fölött, se földön, se égen – |
| És összegomolyog szívemben múlt s jövő, |
| s kijózanít ólmos ömlő őszi eső. |
|
| Tisztán élni magamért s az életért! |
|
A hemzsegő s összekoccanó |
| kusza vágyakért, e széthulló őszi tájért! |
| kikényszeríti s leláncol, ha futni vágynék! |
| életekben lenni biztos ész, irányzék! |
| Igy állok a világ kereszttüzében: mérnek! |
| Nyugtass meg táj, ó, emberek! Itt ez őszi ének. |
|
|
Invokáció
| Fordul a Nap: serceg a hús, |
| perdül a Hold: jéghegy épül, |
| percek tépnek: véres fogak, |
| Robog a szív: apró fogat, |
|
| Ez az utca. Minden reggel |
| itt megyek egyedül, nyáron, télen, |
| fütyörészek vagy verebekkel |
| játszom: tollászkodnak éppen |
| Szürke, kis pamacsok, cingár |
| lábuk fogódzkodik. S mint ág, |
|
| Ha akarom, hipp-hopp, szállok, |
| villamossín sikolt, rozsdás |
| csuklók, vén, reumás csontok |
| csikorognak, sírba-vágyók; |
| omló könnyek bentrekednek. |
|
| Csillagot rókáz a korhely, |
| reszket, fél s ámulva nézi. |
| A síkos aszfaltról nő fel |
| itt enyhül meg az élethez, |
| majd lebukik, végre rend lesz – |
|
| Fordul a Nap: serceg a hús, |
| perdül a Hold: jéghegy épül, |
| percek tépnek: véres fogak, |
| Robog a szív: apró fogat, |
|
| Péter sírva ökrend, őszül, |
| a poroszló röhög, bőszül, |
| remeg a tanítvány-csorda, |
| tüzes nyelvet vár titokban. |
|
| A Hold alatt rókák futnak, |
| a kútban békák pislognak, |
| pöttöm higanyszobrok, zöldek, |
| ellepik a szomjas földet; |
| mindegyik, mint a boszorkák. |
|
| Fordul a Nap: serceg a hús, |
| perdül a Hold: jéghegy épül, |
| percek tépnek: véres fogak, |
| Robog a szív: apró fogat, |
| szétfoszló tájakon szalad. |
|
| Aki itt jár, kőből legyen, |
| szeme jégből tükör legyen. |
| Sírás rázza: ne moccanjon, |
| Öröm nyitja: ne koccanjon, |
| szerető hívja: ne lobogjon, |
|
|
Fagy vonul
| s szólni közétek küld ki. |
|
|
Nincs mérték
| Az alvilágnál mélyebb e kopár |
| magány. Csontig meztelenedett tájék. |
| A táj is: ón halszáj tátog, ősz, nyár |
| nyálkás varázsa, gyermekkori lágy ég, |
|
| a naívan rettenetes, határt nem |
| tűrő vágy szemrehányóan vallat – |
| rémülten járok az örökre zárt szem |
| mögött, szűz kéj forrósága altat, |
|
| mintát nem talál, hódít hát felérve |
| vakon, fölénnyel arcpirító vérbe, |
| alázva győz le, hogy tudjam meg végre: |
|
| ez vagy! csak így és nem hogy: ennyit érsz; |
| mert nincs mérték, csontot törő, merész |
| kényszer van csak, istent teremtő vész! |
|
|
A nyár megalvadt
| A nyár megalvadt, mint a vér s úszik a szürkület |
| savó vizében. Fák zöld karéja. Lidércüveg: |
| gázlámpák izzanak. Láz villamos. S mint hűvösebb, |
|
| alkoholkék űrbe áramlik a meleg: úgy |
| tódul felém telthúsú léted; szeress, hazudj, |
| karcoló, szilánkos szeszélyekhez igazodj, |
|
| talán megmenekülsz, mert ellenem és ellened |
| ásít az önmagát nyelő világ s a képzelet. |
| (A hártyás, szűz alkony kitágul, jégszilánk pereg: |
| átüt boldogságodon az önkivület!) |
|
| Szoríts magadhoz görcsösen, fuss vijjogva velem, |
| marjál, tépj szét, változz habzófogú vérebbé, |
| temess víz alá s feküdj szétdúlt testem mellé – |
| Leoperált szemhéjjal mered rám az értelem. |
|
|
Mint rommálőtt lakásban
| Mint rommálőtt lakásban ajtót nyitsz |
| a semmibe: havas hullák, üszök, csönd, |
| úgy vagy, foszforeszkálsz csontomban örök, |
| bénult álomként s mindíg újra nyílsz |
|
| bennem: meddő, sáppadtfehér virág, |
| s magadba roskadsz, és hordom kivájt |
| bensőm fullasztó, halálos titkát. |
|
| Sodort, olajos tested mellé nem hívsz, |
| vágyam szagos menta közé nem dönt, |
| félholdat bőrömön nem tép körmöd, |
| bezárt szemérmű, hattyúfehér Irisz. |
|
| Nézzük egymást rémülten, tükör-magány, |
| üveges hányinger: lélek; s hinni muszáj, |
| hogy vagy s vagyok! Bizonygat elnémuló száj. |
|
|
Rekviem g-mollban
| A szelíd elmúlás: ahogy puhán |
| lazul a forma s színek egybefolynak, |
| hullakék árnya a kigyult bokornak, |
| s méltóságát elveszti a platán, |
|
| g-moll melankóliája lilán: |
| augusztus, szeptember… majd a kürtszónak |
| októbere jön: B-dúr! harsány tornak |
| öröme, pirospettyes ősz a fán. |
|
| Szívem csodája: fiatal-halott |
| Mozart tündérit így álmodhatott, |
| két szigorú évszak közt angyal-zenét, |
|
| mikor minden zárt forma meglazult, |
| s látta dolgok, álmok, színek özönjét, |
| s kinyílt neki az egy-álmú öröklét. |
|
|
Elveszett arcod
| Ősz. Csigaléptekkel indul a lélek utánad, |
|
boldog csöndre tanítsz. Tódul a tétova táj: |
| fecske-gerincű ágak, csöpp halszálka füvecskék, |
|
szódavizes ködben sírnivaló a sirály; |
| húrvékony, nikotin-árnyak közt halszemű fények, |
|
só-sziromú reggel, mentholos alkonyatok; |
| – mint a kalózok imája hólyagzik a vizen föl, |
| őszi könyörgés száll, megcsalt élet muzsikája, |
| eltűnt édeni arc, a tél jön, a téli fehérség… |
|
A megrontott lélek
| Fehér asztalok közt ültem |
| üveg mögött mint a vízben |
| e helyt pedig hogy kerültem |
|
| Sikított a megcsusszant kés |
| s gerincemben a bizsergés |
| érzem halottsápadt lettem |
| bevallom nagyon szerettem |
| megszökött mire észrevettem |
| mert halálra keresték itt |
|
| Cigarettát gyújtok s a láng |
| fénylenek fel a homályból |
| ha szólok hallom csendülnek |
|
| Csak úgy élek mint a többi |
| tudom kinek kell köszönni |
| kin kell mindent megtorolni |
| vagy legalább úgy csinálni |
| s félek most most rajtakapott |
| valaki míg gyufát gyújtok |
| s csak én érzem hogy gyanúok |
|
| Mint Sark-expediciót Délre |
| úgy küldöm félve s remélve |
| és egy se tér vissza élve |
| s jobb-nincs szerepet cserélve |
| hogy két színlelés találkozott |
| s a szerelem rájukfagyott |
|
| A Szerelem mint mikor ölni |
| vágyok vagy csak meggyötörni |
| A szerelem mint sóba ejtett |
| zsinórra fagy sose sejtett |
| kristályrendszer s ez új csodát |
|
| s szétrombolni mikor már fáj |
| A szerelem a tiszta szűzi |
| csak földereng s mint a kénes |
|
| fürödtem és a vízből font |
| korbács verte bőröm s kékült |
| undor vert ki s forrt a vérem |
|
| Mint Sark-expedíciót Délre |
| úgy küldöm félve s remélve |
| és egy se tér vissza élve |
| s jobb-nincs szerepet cserélve |
|
| Tudom hogy tükrök közt élek |
| s ha mozdulok visszaverve |
| s ha gerincembe vág s félek |
| új világot sejt meg lázam |
|
| Mint kard fény hull az abroszra |
| csendül a kancsó hozzáért |
| Az inger vagy a fény hozta |
|
| Az embertelen szenvedés mi |
| percenként von keresztfára |
| majdnem bűn s így tudni s nézni |
| hogy hull a szenny a világra |
| e mindennapos gyehennában |
| törik ég s tisztul a lélek |
| a bűntudat is míg felérve |
| egy ötletre is egy-egy képre |
|
| érzem szörnyű gazdagságom |
| s megnyugtat ez éber álom |
|
| Inyem kiszáradt tompán ég |
| áramlást s a tiszta derűs |
| míg fölnézek rá az ablakon |
| s hallom hogy megcsusszant a kés |
| s gerincemben a bizsergés |
| érzem halottsápadt lettem |
| bevallom nagyon szerettem |
| megszökött mire észrevettem |
| mert halálra keresték itt |
|
|
A kökények
| A kökények szederjes arcán |
| valami nagy tilalom lángol: |
| esendő vétkek közt, a fagy elől |
| ne fuss ki felismert hazádból! |
|
| Jóságod elárul s a csöndből |
| – ó, mert nem lehet más fegyvered – |
| csak bomlott szíved dörömböl, |
| csak megejtett szemed eseng. |
|
|
Ácsorgok üvegcsarnokban
| Szívetekben akartam otthon lenni, |
| albérleti szobák magánya altat, |
| megriadok, hogy huszonnégy évemmel |
| néha nem érzem magam fiatalnak. |
|
| Hogy vágytam rád, futottam feléd, város! |
| Ecetszagú kocsmák, vad talponállók |
| melengettek, utcai nők keresték |
| szívem s rám deres idegenség szállott. |
|
| Nagyobb hittel menekülő, fatáskás |
| véreim, hallgatjátok gépek muzsikáját – |
| a mindig másé volt föld nem kötött meg |
| benneteket – itt se lehettek árvák! |
|
| Az álom húzott a könyvekhez engem, |
| kovácsműhelyből elfutott diákot, |
| az álomból, az álomból kapukká |
| boltozódtak fel hívó szivárványok! |
|
| A pályaudvaron leslek titeket, |
| szabad szombatok zsibongnak a rácsos |
| üvegcsarnokban, ácsorgok elszorult |
| torokkal s várom, ki ölel magához? |
|
|
Két űr között
| Tücsöksírástól hangos szívem |
| az égre érez, hófehér kanyar |
| – olaj dörejű lökös csíkja – |
| öblében a sűrű galamb-zsivaj |
| szárnyat vált villantva a némaságba, |
| a nyári égbolt fölötti magányba. |
|
| Hogy ismerem az első embert, |
| ki üvegsisakú gépen eltűnik! – |
| Reccsenve átszakad az ég s még |
| madarakat lát: mint szőlőfürt ring |
| a fényben gólyák csapatja, s magányos |
| vércsét gyors nyári zivatar ronggyá mos. |
|
| Mint cirregő csillaghangok közt |
| robog a rakéta, s vonzás-határt |
| vízgyűrűként tágít bóbitás, |
| üstököst ringató partig; a várt |
| halál késik, bukfenc-megújulások: |
| pörgetik újabb és újabb világok – |
|
| zúdul felém az elveszett táj, |
| kovácsműhely ajtója vörösen |
| izzik a legmesszibb csillagként, |
| fényévek távolságából lesem; |
| az elmúlás fehér szárnya alól így |
| menekülök én derűsebb égboltig. |
|
| Két Űr között váltogat szívem, |
| a gyerekkor örök öblébe már |
| vissza csak úgy utazhatok, mint |
| fölöttem a rakéta! – tükrös nyár |
| villog, az elveszett kölyköt mutatja, |
| ki voltam, végtelenbe sokszorozva. |
|
|
Elömlik narancssárga nyár
| Villamos sikoltva fordul, |
| elömlik narancssárga nyár, |
| a roncs-híd ugrani készül, |
|
| Karom szétlökve repülnék, |
| de itt minden másnak látszik, |
| nyírott bokor mögül nő lép |
|
| A szerelem toronyra röppen, |
| s a nyár összecsap mögöttem. |
|
|
Mennyei eső hull
| eszpresszó havas fénye süt |
|
| Nyár! sohasem volt tán még |
| ilyen nyár, ilyen puskacső |
|
| az eső, szurtos koponyát: |
| zsémbelve s nagy rongyokkal |
|
|
Hogyan válasszalak ki?
| Hogyan válasszalak ki e nyüzsgésből? |
| Magával sodor zengő áradat; |
| fékek sikongnak, bárkaként úszik el |
| a busz a tengerszínű ég alatt. |
| Csíkos ponyvák a nyárba kifeszülnek, |
| korlátok mögött fehér asztalon |
| sör habzik, szemüveges nők lesülnek, |
| les rájuk ezervoltos hatalom. |
|
| Hogy válasszalak ki, hogyan mutassalak fel? |
| A szerelem mint vércse zuhan rád, |
| megtántorodsz. Az alvadt árnyékok közt |
| dómként állnak a törtablakos fák. |
| Könnyű cipődben ágaskodsz, blúzod |
| melledre feszül bimbó villanásig, |
| szoknyád peregve harangoz, fehér |
| húsvéti harangszót fülel a pázsit. |
|
| Így, talán ez az ág-rajzú mozdulat, |
| áradásban üvegre karcolt kép |
| őrizhetne – de ellépsz mosolyogva, |
| fölényesen változol, s bomlik szét |
| hajad, dörögve zuhan már bokádig |
| szikrázó nyár, és szád csókra adod, |
| a fasor összeszűkül, s pupillámig |
| nagyulva óriás szemed ragyog. |
|
|
Hová tűntetek
| merész ifjúságunk szabad, |
| fennhéjázó könnyelműsége. |
|
| Hol vagy Sanyi s dzsúdós Lajos? |
| Kölcsön nadrágban randevúkra |
| jártunk s a lágy Ménesi út |
| karcolóbb dalt máig se tud, |
| mit mi énekeltünk berugva. |
|
| Hogy is volt? a nő, a szép, |
| a filmcsillag leszállt közénk – |
| volt álmot hessentő hatalmunk, |
|
| nekünk, kik mohó éhséggel, |
| álom-raj, szűz mélyből felértünk – |
| Tanultunk rossz szorgalommal, |
| bírkóztunk sok hamis lommal, |
| s egymást lestük, hogy mit is érünk? |
|
| Kenyérhez szelídült fiúk, |
| könyvek közt gyávult barátok, |
| hol vagytok? Otthagytam dacos |
| szívvel az iskolát és most |
| bánatosan gondolok rátok. |
|
|
Mozi helyett
| Felhabzó tájak villognak a vásznon, |
| kagylókék tengernek bókol a pálma – |
| hisz tudjátok, mit is magyarázom, |
| sóvárgó lelkem mintha szállna. |
| Ó, párfilléres gyönyörűség! |
| az elveszíthetetlen ajándék, |
| mikor futtatott volna a keserűség! |
|
| mint kölyök, ha anyja elől szökik, |
| mozi helyett áhítatos szemmel |
|
|
Újra látom őket
| Ó, a csontig letisztult sereg, |
| élők szégyene, vándorol megint |
| szívtől-szívig, az „erőltetett menet” – |
| Most nyár van, béke, körte-harang ring, |
| üvegszárnyú lepke lebeg, üszök- |
| fényként kigyul, kialszik a tücsök. |
|
| És látom őket újra tágranyílt |
| szemmel: átlátszó bőrük alatt ver |
| a szív; ólomsúlyos táj; fák tövit |
| aludtvér- s mészszín-gombák lepik el; |
| eldől egy, mint óriás liliom, |
| s megy a sereg: vándorló fájdalom. |
|
| Ó, költő, te halálig hű, tiszta, |
| lélekig aláz érted fájdalom. |
| A nemzet most érti, mit vesztett, a |
| lélek most érti, mit kapott: dalon |
| túl a nem-alkuvó emberséget, |
| s erőt, mely nem szűnőn lázít Érted! |
|
|
Ekloga
| Játszik a szív az örömmel, könnyű |
| rí a tücsök: ében, billentyűs |
| és a valótlan táj gyönyörűen |
| úszik s mint a szívem, oly hűen |
| sziklakemény gondok kopárján |
| gyermekkorom, hogy nagyon árván |
| így legyek én! Muzsikálj tovatűnő |
| bár fed az álarc s férfira hűlő |
| játszik a szív az örömmel, könnyű |
| rí a tücsök: ében, billentyűs |
|
Római-part
| hull rám, fekszem a parton, |
|
| billegő csípőjén s a mell |
|
| Hát fuss már, fuss már, teljesebb |
| nadrág s melltartó szárad. |
|
|
Strandidény
| Fának dőlve várlak, lesem |
| az utcát, mint annyiszor; |
| – így lett az utca szerelmese – |
| S a versek se igen hatnak rád, |
| s egy-két forintunk csak kerül, |
| s usgyi! zöld hullám ott a fény: |
| lecsalogat a strandidény. |
|
Áprilisi köszöntő
| – nem érdemel nagy cicomát – |
| e vers, nincs márványba vésve |
| a dátum s bölcsőm rengése, |
| tisztelőn mégis összevágd |
| te szél, a rügyek bocskorát! |
|
| – címekben nem vagyok szerény – |
| siker előtt s szabódni, ha |
| nyakadba hull, hisz a napfény |
|
| Fontoskodók, álszerények, |
| „Hogy született, attól részeg!” |
| Huszonöt év, rád felnézek, |
| s most tisztelegve összevágd |
| te szél, a rügyek bocskorát! |
|
|
A Váci utcán
| öklömre lép: „Ne üss vele |
| – súgja –, miért? Legyints vele!” |
| Neon-lugasban jazz rikolt |
| míg szívem kapkodva hadar, |
| mint mérlegként ingó radar, |
| Kifosztva állok, meztelen, |
| két világ közt kinyílt verem |
| mélyén s kiáltok, parasztok fia! |
| Rám süt a holdas dekadencia. |
|
Mit az álom elhagyott
| Szavam távoli zenére lejt – |
| köröttem, mit az álom elhagyott, |
| nyelvöltögetőn felragyog: |
| vad csehók mocska csillagig |
| üres zsebembe, kit vadabb nyomor |
| tanított meg, hogy élni csak |
| s anyaszemmel dühömre les |
| a párolgó paradicsomleves. |
|
A zűrzavarból kiláboltál
| A zűrzavarból kiláboltál, igaz, |
| kamaszkorod fortyog mögötted, |
| mikor nem segített hetyke vígasz, |
| sem a komor gőg nem segített – |
| s most csak állsz, csupaszabbul, mikor |
| s a világot magadra rántod; |
| kuncsorgó alázat nem adott öklödnek |
| azért hiszed már örökre többnek, |
| aki irgalmatlanul védi magát. |
|
Én nem tudom, milyen hőfokon
| Én nem tudom, milyen hőfokon |
| égsz el, ha majd véget ér |
|
| Lomb mögül, fehér ruhában |
|
| keresnek, vigyázz, védd magad! |
| s minden az ősz elé szalad… |
|
|
Téli jelszó
| A körberívó madarak mögül |
| a lilatérdű kölyök előkerül: |
| fülemre húzom rossz kabátom, így |
| figyelem a varjak gyökér-lábait, |
| rekedt hahotájuk komor verkliszó, |
| elfelejtett télből visszahangzó – |
| s a nem felejtő reflexek, no lám, |
| táncra vadítnak szaporán; |
| a téli jelszó elhangzott: magadat |
| féltheted megint újra csak, |
| ízületed üvegként csikorog, |
| húzd összébb könnyű ballonod, |
| a körberívó madarak mögött |
| szánakozva néz rád a kölyök. |
|
A csődör
| Miért, hogy nem felejthetem? Inog |
| az emlékekhez kötözött világ, |
| az öntudat tünt gyerekkor fölött |
| köröz: a kovácsműhely udvarán, |
|
| mint fekete pók iszonyú üres |
| háló közepén, a csődör térdelt |
| a tornáchoz s a vasalószínhez |
| hurkolt kötelek közt, alvadt vérrel |
|
| teli szeme vércsét ringató nyár- |
| égre látott s füstös ínyét mutatta, |
| a sárga fogsor ropogva félelmet |
| falt, síkos harcsabajusz volt a zabla. |
|
| Apám kést fent s a cigányképű böllér |
| nevetve szólt rám: fogjam be fülem! |
| Nyárt repesztő nyihogás! S a torokra |
| ömlő nyál bugyborékolt rémülten. |
|
| S láttam a meggyalázottat hetek |
| múlva: rúd közt jámboran kocogott, |
| szemén legyek dongtak, a szombati |
| piacra vitt rézszínű barackot. |
|
|
Kiáltás
| szótlansággal bennem, bújva |
|
| hártya alá, a csontig vágott, |
| elmondhatatlanná csupaszult világot? |
|
| tuszkolja maga előtt, mint |
| foglyot, ki voltam, a gyereket. |
|
| Nem ostoba kínra, nem a hidegre, |
| Bánatos lószemmel jön a nyár: |
|
| herélt csődörök pupillája |
| bámul sárga könnyben ázva. |
|
| S majd jön az ősz, az évszakok |
| körhintája így forog bennem, |
| az ősz: ismerős halottak, |
| az ősz: rémülten szemérmetlen. |
|
| kötöz meg, hogy nem ki voltam, |
| nem azt! ki vagyok: merészen, |
| s aki lehetnék! – elsikoltsam?! |
|
|
Érkezz már ki a fénybe
| rongyos hadakról akartál szólni – |
| nincs ilyen szorító, nem ilyen világot |
| s amit titokban áhítottál, |
| az sem olyan! albérleti szobádban, |
| mint dühödt eb, torkodnak ugrik magányod. |
|
| Ne simulj kőfalhoz, puskacsővel vicsorogva |
| ne barátkozz, ne lazulj idegen álmok vizébe, |
| izmod ép, nagy karcsapásokkal |
| Ami a tiéd, a jelent emeld fel a szívedhez, |
| s gyűjts már otthont, mi embermódra körülvesz. |
|
| Az utcák esti mámora felszáll, |
| rózsaszín, kék s fehér izzásban |
| őgyelegsz, repülnél tisztább égboltig, |
| arcod fekete körvonala kirajzolódik, |
| kivilágít belülről az álom, s megrémít, hogy |
| minden tévedésed igazolódik. |
|
|
Szerelem sós íze
| Már a tél elérte a várost, |
| plakátok nyalják a ködöt; |
| a szerelem sós íze magányos |
| számat marja, mert mint két pólus között |
| a neonfény északsarki, havas |
| szívem s szíved közt hatalmas |
| ívként kigyult: nem vagy velem. |
| A tél fehér pincéibe lucsok |
| verte tavasz fénye betűz; |
| így omlik össze majd a gőg |
|
Karácsonyi dal
| Faggyúszagával felém leng |
| sztaniol cincog, s a lélek |
|
| – villanykörte a glória –, |
|
| varázs, szalma-bélelt jászol; |
|
| Kölyökkutyánk havat harap, |
|
| vérszagot keres borzolva, |
| kormosszélű tisztásig fut, |
| hol hajnalban hullt a hóra |
|
| jön az angyalhajas alkony, |
| faggyúszagú fenyőgallyon. |
|
|
Csokonai
| Különb te voltál, kicsapott diák, |
| kirurgus-fi, tudtad, a szép ész ád |
| rút ábrázatnak tiszta kellemet, |
| pomádés majmoknak tündökölt szellemed – |
| gúnyoltak ketrec-lelkű ostobák, |
| különb te voltál, kicsapott diák. |
|
| És Lilla is, ó, Lilla! Csontfehér |
| mellén borókagyöngy kiserkedt vér. |
| S hogy megláttad, embermély ámulat |
| ásott szívedbe szűz vizű kutat – |
| Hol van a nő, szarvas ívű, kevély? |
| És Lilla is, ó, Lilla csontfehér. |
|
| Farsangot riogató cimborák, |
| mikor a hóra kisütött a láng, |
| vettek körül s véget ért a szezon, |
| s pártában Dorottya, az amazon; |
| lőtt madarak a víg klapanciák, |
| s nagyon némák a vidám cimborák. |
|
| Utolsó farsangodnál nem volt más, |
| csak a kék fényű tüdőgyulladás, |
| csontboltodban irgalmatlan rugdos |
| két halál, keserű szád vérhabos: |
|
lágy trillák, tarka képzetek… sírás |
| ráz s felszárít a tüdőgyulladás. |
|
|
Elpusztíthatatlan tájék
| Kiáltja sorsomat az ünnep |
| a szív gyerekkorával tüntet, |
|
| csövek: csuhás halak kupacban, |
| mint dögre, varjak lesnek rá, |
| riasztó táncot jár a gazda, |
| egy szemért vérét ontaná. |
|
| Ó, elhagyott kapák! A malter |
| festi, luxus az Alma Mater |
|
| Hajlong alattam vékony palló, |
| teremt az izmaimban sajgó |
|
| S most zúg bennem az ünnep: égbolt |
| elpusztíthatatlan tájék volt, |
| s ég alattam a gyerekkor. |
|
|
Képzelt szabadság
| Sorsommal nem békülhetek, nagyobb súly |
| ránt talpra bókos hajlongások közt – |
| hiszem már: oka nem vagyok, ha rosszul |
| élek ügyeskedő kis hörcsögök |
|
| örömére s senkinek bánatára: |
| hiszen élni nem azon a jogon |
| akarok, hogy a hatalom nyakára |
| varrom magam vagy arra alkuszom. |
|
| Mert új hit és szent a hit, mely szólni |
| a szótlan szegényekből feldobott, |
| gyávult mesterek ötölni-hatolni |
| kész fortélyaira csak pirulok. |
|
| Kinyílt, óriás borotva a tél, |
| szigorúan s egyértelműen vallat; |
| ez a parancs, s nem ostoba szeszély |
| metsz ki sorsomból s húsomból hatalmat. |
|
| Képzelt szabadság s elképzelt dicsőség – |
| ne irigyeljétek meg tőlem ezt: |
| albérletek és érzelmes kis nőcskék |
| emléke csípi számat, mint ecet. |
|
|
Otthon
| Könnyű gondtalanságban élek itt, |
| nézem s mögöttük a zöldfejű mák |
| tótágast harangnyelvek csordáját; |
| s erre, szabály szerint is: illenék, |
| hogy óriás harangöböl az ég! |
| Pulykán palást lóg, öblögve papol, |
| elszunyókálva hallgatja az ól. |
| Figyelem én áhítattal, ahogy |
| épülő ház körül állványzatok, |
| a nyár ácsolt gerendái alatt |
| tűnő, villanó gyerekkoromat. |
| Zúdul a nikotin-korbácsolt vér, |
| álmodó lelkem túl gyorsan beért, |
| férfivé hámlok, csontos, nagy szavak |
| öklétől fut a versíró hangulat. |
| Mit gyerekként láttam, a robbanás |
| moraja visszhangzik, fülemben más |
| zene nem szól: földmérő parasztok |
| súlyos hitével az égre tartok: |
| szép zuhanások, poshadó vihar |
| – nem törődöm megcsúfolt álmokkal, |
| elvesznék már, ha gyávult pillanat, |
| kétség oldaná feszült izmomat, |
| túlléptem a versek varázskörén, |
| nem lehettek szigorúbbak, mint én! |
|
Csak a szív
| Télre kaput dörrent s új eget tárva |
| tár a gyantás, csöppnyi koponyákra |
| a tavasz – hitüket, íme, újra meglelik, |
| akik élni akarnak. Szívemre szelíd |
| szárnyakkal száll a szerelem, hamar |
| villanása égre szédülő fecskeraj. |
| csak a szív érzi, hogy kölyöknyi rügyek |
| izmaival világunk új űrbe üget – |
| Rakéta-hónap, május, kupoládba zárva |
| tikkadt hitemet, zuhanj már a nyárba! |
| Honfoglaló álom jeleit küldd vissza |
| már, hogy szívverésem hozzá igazítva |
| éljek, hisz érte égek s égek el, fehér |
| testemben ha majd megakad a vér! |
|
A szülői ház
| Mint költöző madárraj, új hazát |
| portyázó nép, felpakolt a család |
| autóra bútort, kályhát s még amit |
| továbbhurcolni a szív érdemesít, |
| üllőt, satut, kútkereket, szakadt |
| láncot, hordót és régről megmaradt, |
| felfújt disznóhólyagot – ennyivel |
| (emlékeztetőnek sok is) kezdi el |
|
| apám s anyám az új életet, mely, |
| hiszik, két fiuknak úgy megfelel, |
| a „városit”. Lökte őket remény, |
| s dac is talán, és a város tövén |
| megragadtak, mert kifulladt a nagy |
| futás, és az álom továbbszaladt, |
| engem hiteget már; lépcsőt így, |
| a boldogsághoz önmagából épít |
|
| a sors alá nyomott fajta, a szegény, |
| s vakmerő kölyökként nekivágtam én, |
| minek is? mert túl sokkal tartozott, |
| ki kenyér helyett csak álmot hozott, |
| s álmot is rosszat; önkéntes hírhozó: |
| költő lettem, de nem álmodozó |
| akartam lenni, pontos terveim |
| ragyognak életem kusza kínjain. |
|
| S kínon, tévedésen, bukáson át |
| vallom én a hit kamaszkorát, |
| kamaszkoromat, a tisztán tündöklőt, |
| tisztelgek némán a kölyök előtt, |
| ki sírnivalóan szabad s hű volt, |
| s vad évek vertek szájára nyitott |
| tenyérrel, mert nem sorsára vigyáz, |
| s most hátához ért a szülői ház – |
|
| Nézem a konyhaajtóból a kút |
| keszeg lábát, a kertnél már bealkonyult, |
| földbe süllyed a disznóól tömör |
| tömbje, az égre csillan a vödör; |
| szívem, a ház, az udvar felesel |
| csöndesen az ég rejtelmeivel, |
| hol forduló éj csillagot terít, |
| s álmomba ringatja a tengerit. |
|
|
Szomjas évszakom
| szíved verését hallgatom. |
| Télből, csendből győztesen |
| feltámad szomjas évszakom, |
| fuldokló hite milljó zöld |
| torokkal a napfényre tört, |
|
| így nyitsz bennem, tán tudatlan, |
| félszeg jóságomra ablakot, |
| hogy ne legyek, emberi alakban, |
| modell a pusztuláshoz, itt |
| belül netervezzek állatit. |
|
| De mint nyers színek közt szemed, |
| acsargó vágyak közt szavad |
| sosemvolt egyensúlyt teremt, |
| veled legyek én boldogabb. |
| Ütőered ver: rebbenő fecske, |
| míg bőröd nyár-ízét keresve |
|
| csókollak (nyárba horgonyt dobunk), |
| vár ölelésed tiszta hona – |
| Két kézzel pazarló korunk |
| Áldlak én érte, míg a vér |
| szívemből szívembe visszatér. |
|
|
Dózsa szobra
|
Kiss Istvánnak
| Te voltál a mi királyunk, |
| Dózsa György, érc-eget verő |
| mázsás harangnyelv, s feltámadt |
| a nemzetnek csúfolt temető, |
|
| jönnek, mélyebbről, mint a sír, |
| dübbennek a csontos talpak, |
|
| s farol, nyomod szimatolja |
| lelkedhez nem férhet, alku |
| nincs több e halálos portyán! |
|
| Kastély lobban, és felvillan |
| az eltitkolt nyomor arca, |
| fogcsikorgó, komor harcba, |
|
| harapott – felfalt a néped |
|
|
Könnyízű szerelmek
| Könnyízű szerelmek kölyökszívemért |
| visszajárnak, a vad kalandra szánva |
| indulok újra, kamasz, ki futtában cserél |
| örök hűséget. Mosolyom simábbra |
|
| nem sikerül ma se, a vágy kanyarjait |
| követem, bánatom tán elveszítem – |
| Most már a gőgös férfi-hit vakít, |
| s a könnyekért vezekel kölyökszívem. |
|
|
Néztél a lány után
| Néztél a lány után, a zöld fasor |
| ápolt csendjében szíved túl nehéz, |
| lehetetlent mért akartál annyiszor. |
| Néztél a lány után: tán visszanéz. |
|
| Szemed előtt nagy lepkeszárny, a nyár |
| vergődött – mily törékeny ünneped! |
| Hát halj bele, hogy vége van! De már |
| tudod, hogy belehalni sem lehet. |
|
|
Repce aranylik
| súlytalan hűvösség az arany |
|
| Ég a vágy, a vágy, a lélek |
| Folttalan, tiszta ifjúság, |
|
|
Vers az eltünt szeretőkért
| Üres kezembe rózsát képzelek, |
| különb így voltam a szerelemben, |
| vad pózok mögé, bár szerettetek engem. |
| A nyár a bőrömig hamusodik, |
| már térdencsúszva sem lehet |
| visszamenni a kamaszkorig |
|
| A kerthelyiség lampionos mennyország, |
| G., nyakadban korall-lánc, |
| tálcán szóda és olcsó bor, |
| asztalnál nők, vídám barátok, |
| s hozzád sehogyse illett kapor- |
| illatú kölnid, s szemedhez láncod. |
|
| S G., a másik, veled, jaj, untig, |
| beszéltem az irodalomról mindíg, |
| szikrázó rögtönzések, gyors okok, |
| bizonygattam fennhéjázó reménytelenségben, |
| hogy a legjobb költő én vagyok! |
| S szalámit hoztál zsömlében |
| anyádtól reggelenként s nagyot |
| harapva átcsavarogtuk a napot. |
|
| Csikasz csavargások után, télen, |
| – akkor hagytam ott az egyetemet – |
| önemésztő kétségbeesésben |
| vergődtem másnak szánt kelepcében, |
| nem volt nálam menthetetlenebb. |
|
| S utóljára te, ki az első |
| voltál, kamaszt-oldó asszony, |
| komor szentekkel feleselő |
| szívem enyhül, hogy feloldozzon, |
| mert álmaiért beöltözött állig |
| pojáca hímek közül kiválik |
| szenvedélyed tündökletesen. |
|
| Üres kezembe rózsát képzelek, |
| hátán, foszforeszkáló lábnyom; |
| sírásba megszakadni nem bírt |
| szívem, keresve otthonát, |
| csontomig hamvaszt el a hit, |
|
|
Akkor majd
| s kimásznak feszesen üvegszemű |
|
| alkonyul, és mint a lelkek |
| elrohadt füttyömért perelnek |
| verebek, szememért vakok; |
|
| nekem egyszer csak nyomom vész, |
| s akkor majd, mint kikötőkről |
| tetovált testű tengerész, |
|
|
Három etűd
|
Weöres Sándornak
| a fa nappal – ez is álom – |
|
| Szárnyam nem nőtt, az angyalok |
| s a látomás csak megsuhint: |
|
| Egy halom ócskavas felett |
| ül Lia, vesz vasat, rezet, |
|
|
Az éji útca
| szemekkel lesi ballagásom, |
| a megunt csillagokra, vászon |
|
| s ellép a dinnyefarú nőcske, |
|
| alkalmilag szerzett dalom: |
| magadnak szívet hódítani, |
| irígyeld hát szívből őket, |
| a jóházból jött szeretőket!” |
|
|
Levél öcsémnek
| Levél helyett verset írok neked, |
| bátyádat valahogy el ne feledd, |
| a hazulról elkóborolt poétát, |
| e bús tényre én nem borítok vékát; |
| hiszen lehettem volna, ami te: erős |
| marós, csak munkájáért felelős, |
| vagy lehettem volna én derék, |
| ami apánk volt, víg kovácssegéd, |
| hogy is szerettem nézni, forgatag |
| sorsom példáját: a vasdarab |
| csak keményebb lett, ahogy ütötték, |
| nád-ingadozásra nincsen is itt mentség, |
| nevetek csak, ha hasamba beszél lukat, |
| s ágaskodva kioktat a pösze öntudat, |
| s izzadva gyanús álmokat kreál
|
| a bőrömre, hol még én vagyok a király; |
| láthatod, derűsen telnek napjaim, |
| s ha torkon fog, a kínra mindig akad rím, |
| s a szerelemhez férfias alázat, |
| a rosszul oltott fát pedig ne rázzad |
| vakmerőn, a nő úgyis lehull |
| eléd és mindig visszavonhatatlanul – |
| egyébként meg éppen nem csépelek szalmát, |
| jelzem én az osztályköltészet hatalmát, |
| s ezért tőled, postafordultával feladd, |
| várom e versért is magas sordíjamat! |
|
Búcsúztató helyett
| Hősibb harcok sortüze hol ropog |
| – győzni jöttem –, én térdre nem rogyok; |
| sután biztatlak mégis: kis csatád |
| keményen vívd meg, foggal-körömmel, |
| most elválik, mit érsz, ne add alább, |
| saját zászlód alól ne szökj el, |
| mert gyűlölt otthonod lesz az ifjúság! |
|
| s mint erdőtűz, ha lángra kap, |
| utat perzsel a boldogságig – |
|
| mért támaszkodsz, rosszabb, ha véd! |
| Elszántabbnak mikor látlak, |
| más a nyelvem, nem értenéd? |
|
| a kiválasztott szeretőket – |
| félszárnnyal forgó nyaramra |
| szomorúan nézek, kettőnket |
| vitt volna, égig, suhanva! |
| Most tenyérben elfér hamva.) |
|
|
Czibor János halálára
| Sírva kérdlek zord kamaszévek bölcsebb |
| társa, lelkesült tanítója szónak, |
| tiszta hitnek – mondd, hova tüntél vídám, |
|
| Nincs menekvés? Férfikorodra nem volt |
| válasz, végül elfeketült a száj is. |
| Túlhallgatni mért igyekeztél szíved |
|
| Megcsalt évekét: a kölyökkor súlyos |
| ökléből hogy nem kicsavarva, önként |
| (ki ellen kell?) hullt ki a kés, hit, élet, |
|
| Nékem mit tart még? A tanítvány felnőtt, |
| s hajtott fejjel elsirat csendben, verset |
| forgat didergő tenyerében s úgy ír, |
|
|
Vízözön után negyvenöt
| A repülők, mint nagybegyű madárraj, |
| súrolták házunk piros gerincét; |
| győztes, halszagú tavasz volt, apámmal |
| néztük pincénkből. Az udvaron két |
| „Sztálinorgona” állt, és bal kézbe fogott |
| tükörben májfoltos tiszt borotválkozott. |
|
| Szétszórt foltokban dereng csak az emlék, |
| mint üresfényű mozivásznon, a |
| templom fala előtt egy roncs-gép |
| karma nyúlt virágfürtös magosba, |
| hol az akác a tank csövével páros |
| vízióként állt modellt a boldogsághoz. |
|
| Mert boldogság is volt, gyerek-nem-értett, |
| sok tonnás vízfal alól felbukás, |
| posta-ajtón papírcímert cseréltek, |
| a szomszéd penészes tagkönyet ás |
| elő, a nyilas borbély vért köpött; |
| ez volt vízözön után negyvenöt. |
|
|
Szkárosi Horvát András
| Elmehetsz te sírkeresztnek, |
| jó Szkárosi Horvát András, |
| fújhatod, semmibe vesznek, |
|
| Tömzsi pap, toronnyi lélek, |
| harangszavú vers hömpölyög |
| s „érccé válik fejed fölött |
|
| az szép csillagos ég”, s dörren, |
| mintha csuknák koporsódat, |
| de hallom, alóla kihörren |
| kénytelen lett költő-voltod. |
|
| komor kereszt, jelzel árván |
|
|
Elégia Yehudi Menuhinhoz
| (kölyök-próbálkozás volt, |
| majd dühvel törtem lágyan |
|
| mily szégyenülten hagytam |
|
| Nem dac – hit temetett el, |
| s óvhatatlan törvényként, |
|
|
Csatakos égből szédült
| Csatakos égből szédült, kés- |
| a táj vasbeton oszlopánál. |
|
| Tájékozódnak fecske-körök |
| a leapadt özönvíz fölött. |
| jelez, hogy a szívbe nyilal |
|
| a vad futás, lábam még remeg, |
| hátra fordulva láttam meg, |
| hogy senki, senkise üldözött! |
| Állok, egy dalt zümmögök. |
|
|
Lófejek hajolnak
| Lófejek hajolnak szívemhez újra, |
| s virtuskodik, az üllőt magasba nyomja |
| Erő s öröm szikrázik bennem, |
| a munkával én sem vagyok. |
| lófejek hajolnak szívemhez, |
| hogy ne legyek boldogtalan. |
|
Csak elmondani adj erőt
| Lefut az álom, tünemény volt, |
| lefut a szívig, a kamaszkori rét |
| lassú ringással, mint az égbolt, |
| lehajtott fejem fölé ért – |
| A nyár óriás talpa hihetetlen |
| gázol, virágok nyakszirtjére lép; |
| én csak magamhoz voltam kegyetlen, |
| én soha nem adtam fel a reményt. |
|
| S melyen idáig futottam, az út |
| csúfondárosan nyelvét ölti: |
| fiú a tisztét hogyan tölti? |
| Hol a szándék? A bonyolult |
| tévedések közt hol a hit? |
| versek után ki mond valamit? |
|
| Kamaszkori égbolt, nehéz vagy, |
| hozzád csak fájva mérhető |
| a termést betakarító évszak, |
| én tudom: te vagy az el nem ért tető – |
| Helyetted új csúcsokat állít, |
| aki túlélt, én gerincfeszítő |
| konoksággal téged idézlek váltig, |
| álom-égben sátrat verő kölyök-idő. |
|
| Már mint diákot falhoz szorított az éhség |
| – harcom határát én szabom meg –, |
| nem pénzért dobott fel a merészség, |
| lángszóróval pusztított terep |
| lehet jövőm, de gyönyörű is lehet! |
| Nem az én dolgom az eredményt kivárni, |
| mit vállaltam, kínnal veret, |
| csak elmondani adj erőt, sors, s jöhet rám akármi. |
|
|
Tájkép, nélkülem
| Kifulladt tüdővel lélegző ég, |
| elkomoruló nyári cirkusz, |
| beidegzetten lapul a vidék, |
| míg a kapkodó vihar elhúz. |
|
| S a búza egyhúsú tömegéből |
| a pipacs lángfejét feldobja, |
| mint tengelyen: a táj forgásba lendül, |
| nem emlékszik jég-pofonokra. |
|
|
Júliusi elégia
| Egy nap jutott hát nékem is, kócsagszárnyú vasárnap, |
| bukdácsol velünk a hajó fénytetői alatt a nyárnak, |
| ahogy én az álom felé, s ahogy az álom fedélzetén, |
| könnyű kerti székeken ülve, a nagy élet nosztalgiái intenek felém; |
| most így szép, nézni, amit a lélek öble s egy-egy kanyar kínál, |
| galambgyöngy hajnal ívében megfojtva lóg a lámpa-sirály, |
| fejest ugrik a bokor, lány-combú fűz a vízbe lép, |
| égre ágaskodik a csődör-Nap, mutat feketepihés herét, |
| a nők zenélő gerincére a mámor hallgatag árnya szakad, |
| ernyedő ujjakkal bontják a hazulról hozott csomagokat, |
| lemezen tű biceg, habokba hullnak a sláger sárga virágai; |
| a magány hüvelyéből nem tudom örömöm kardját kirántani… |
|
| Csak mondani akartam csendes szóval, hogy nem vagy velem |
| (mögöttem a hajó, fehér cölöpök közt, a kikötő fogsorában pihen, |
| üzenő halkoponya, Krétakorból feladott távirat), |
| csak mondani akartam, hogy, bozótból szempár, rám virradt |
| megint a magány, s mint fényben eltűnő meztelen hát, |
| a társtalan szerelem annyi; foszforeszkál a kert, a gémlábú nyugágy |
| törékenyen térdel csillanó vize fölött a délutánnak; |
| csak elmondani akartam, a holdpupillájú magánynak |
| hány változata van! az ökörnyálezüst, tériszonyú álom, |
| a faj tudathasadása, gyönyörű bimbó tüskés gerincszáron, |
| az Űr vízirózsalevelein lépkedő részeg Aszkéta, |
| fénylebenyek szigonya; őrült festő kezében pasztellkréta, |
| mihez a Mindenség a vászon, a kétlábra állító titok; |
| csak elmondani akartam, hogy már örökre rád hasonlítok |
| anyám arcával, álomvert arcommal, ki társam lehetnél, |
| s rám hasonlítanál, te, hűségesebb szétzüllő szerveimnél, |
| mert csak a magány, a magány áhít ekkora csodát, |
| a magával szembeforduló lélek pontos másolatát! |
|
| Nőnemű hónap, megérett csípőd kibuggyan |
| cérnarajzú levelek közül, hal-rajzó bódulatban |
| iramlik feléd a magánnyal ölelkező férfi-hit, |
| lángoló lepke-glória, mámoros méh-lasszó kering |
| szemérmed fölött, súlyos combodat forró ujjakkal kibontják |
| ruhádból, te, égi szajha, hószemű Krisztusok, bolondját |
| járatod velük, hogy termékenyülhess – körödből kitörni |
| nem lehet már, tudom, ki megpróbáltam ölni, |
| s nem mást, csak magamat, s nem másért, hogy örök |
| legyek, lélek, visszhangtalan Űrbe sikoltó rög; |
| s keserű, szomorú szégyennel – a szív, mint eltévedt pilóta – |
| én se lehetek más, csak ember, akinek álmait kioltja |
| az este, a csönd-reflexű bizonyosság, hogy hiányzol, nagyon hiányzol |
| Édes, indulnék feléd – a lábam térdig halálban gázol… |
| Csak elmondani akartam… Az égen eltűnő vasárnap |
| súlyos szárnycsapásától összerezzennek az árnyak, |
| a fűben zeng, zeng a tücsök kimondhatatlanul, |
| levegőért kapkod a halszájú virág s a homályba fúl, |
| hajókürt bődül, a hang, mint tömzsi bölény, |
| harci kört fut, a levegőt átfúrva, fölém; |
| felállnék, nehéz vagyok magamnak nagyon, |
| tűnődöm két szívverés közt hallgatagon. |
|
|
Kilobbant szerelmek
| Kilobbant szerelmek fehér |
| (kis presszókat behavazott, |
| mint közös szív, kályha izzott |
| középen) –, a tél elvonult, |
| a semmibe csapódott vadul, |
| s fuldokló tavasz milljó zöld |
| torokkal a napfényre tört; |
| szánakozó szívemre a nyár |
| tesz sercegő, tüzes koronát, |
| harangként kongatja nők csípőit, |
| strandon nászágyakat terít |
| csődör-Napnak, s mint elvakult |
| húsban lélek – az ősz mögött lapul |
| kilobbant szerelmek fehér |
|
Örömre int ez a szerelem
| Én már minden pillanatomra éber |
| lélekkel vigyázok, örömre int |
| ez a szerelem a lélegzetvétel |
| fáradhatatlan ritmusa szerint, |
| ahogy törekvő sorsom újra s újra |
| szívemhez új és új magányt csatol, |
| ahogy szívem a dobogást nem unja, |
| s rólam másképp nem álmodozhatol, |
|
| csak hogy nagyon szeretsz. Nincs más viszonylat, |
| fogcsikorgatva vagyok rá tanú, |
| s elképzelni sem tudok én már jobbat, |
| és örömömben is már szűkszavú |
| lettem, hallgatok csak s tűnődve nézem: |
| fejem fölé az ég, közönnyel áld, |
| küldi a tél hangáraiból, kéken |
| villogva, a fagy fémszárnyú raját. |
|
| Én nem hadakozhatok már más módon, |
| érted se, csak sorsommal (pillanat |
| sugallta harcok kis cselét megoldom), |
| hozom kiéheztetett ifjúságomat, |
| mely országot, álmot hódítni indult, |
| s az örömért a szívednél kiköt – |
| felkönyökölve nézem éjbe fordult |
| hajad homlokod félholdja fölött. |
|
|
Az országutat fény veri
| ősz, arany ősz, a tengeri- |
| kifakult bajszok bólognak, |
|
| kardok, levelek csörögnek, |
| méz illatuk van a tököknek, |
| bendője telik a pocoknak, |
| szőre durvul a malacoknak. |
|
| fent gumicsizmás parasztok |
| rázkódnak, hallgatva lesik |
| a muzsikáló személygépkocsit. |
|
| Ősz, arany ősz, a tarlón vér nyoma, |
| szeder kúszik, illeg a galagonya, |
| s nagy ekevas a télbe fordítja át |
| majd az őszutó arany zűrzavarát. |
|
|
A nyár aranylapja után az ősz jön
| Gyűlölt sorsot, ál-tökélyt |
| – nem tűrtem nyakamban kötélt, |
| önként kapaszkodtam nagyobb |
| bukás peremére, mint az évszakok, |
| a nyár aranylapja után az ősz jön, |
| hadd siratom még ifjúkoromat; |
| a búcsúzás fecske-köreivel becélzott |
| tájon – kegy, vagy érdem? – élve maradt |
| kölyök int pazarló tenyerekkel, |
| s teli tüdővel issza, issza a fényt, |
| a nyarat egy lélegzetvétellel, |
| homloka ropogó paták dörejét |
| villogva hívja – gyors sorozat: |
| üres hüvelyek pörögnek a fáról; |
| bánat fogja marokra torkomat, |
| nem hallgathatok az ifjúságról. |
|
Csak egy pillanatra
| Levél perren, dália súlyos üstöke bólint, |
|
kiürült nyár, macskaszem szikrázik; |
| nem kopott még indulatom, ifjúságom öntudatlanul virágzik, |
| évszakokat hagy jóvá, álomhoz adja magát, gyönyörűt bizonyít, |
|
hogy nem pusztítható a hit; |
| tél ellen vonulok homlokig virágban, |
|
kiürült nyár csattog vállamon, a szárnyam, |
| fázós csillagokkal hihetetlen magányban összezártan, |
|
pirosló ajtóját nyitja rám elveszett szülőházam, |
|
hogy gyere bolyongó, sírnivaló árva, |
| áss kertet, pörgesd a kutat, tapadjon rád az ing, |
|
nyújtózva gondolj a vacsorára, |
| felejtsd el az albérleteket, felejtsd el keserű szerelmeid – |
|
Fának dőlök, csak egy pillanatra, ríkató |
| délután hátrál, macskaszem szűkül, mereven figyel, |
| s mint ázott farsang, síppal, dobbal, rejtelmeivel |
|
Az ősz a strandra rátalál
| Az ősz a strandra rátalál, |
| fázósan borzongnak a nyár |
| kölykei, a barna vitézek; |
| a délceg nők keringnek félszeg |
| lélekkel, kis álmuk rövid |
| volt nagyon, s most egymást ölik |
| véletlen férfi-bókért bőszen; |
| révül a medence: nagy, zöld szem, |
| morc, fegyverkező égre lát – |
| E hely a boldogság karéja |
| volt, csöpp sziget, s majd mint a héja, |
| ponttá zsugorodik: felszívja |
| az ég! S vállalják már a fák |
|
Számon méz íze van
| Évszakom az ősz, évszakom a szerelem, |
| ruhámra varrom kettős címerem, |
| csatámra várok, néma rajvonal |
| vonul s itthagy látomásaival, |
| ökörnyál fércel vadul szétszakadt, |
| összefüggéstelen évszakokat, |
| szerelem enyhít nagyra tervezett |
| futást, ha pihenőkre szétesett; |
| piros szem pillog a bokor alól, |
| hogy így is jó lesz, hogy már így lesz jól, |
| ha sátort ver fölém a nő s szelíd |
| szavakkal oldja szívem görcseit, |
| álomkék égboltra visszaevez |
| velem s ha madár-gyöngéden neszez; |
| hogy így lesz jó, ha halhatatlanul |
| az ifjúság páros szobra felmagasul, |
| háttal a halálnak, szemben a halállal, |
| ha örömből, kínból egyforma részt vállal; |
| ha lobogtatja kendőjét, a remény |
| zászlóját s fényfoltok sütnek szemén, |
| s mosolya villan, nyári zivatar, |
| ha lányos bújába lágyan betakar, |
| már így lesz jó; számon méz íze van, |
| fejemnél csillag muzsikál hangtalan. |
|
Utolsó szép napunk emlékére
| a villamost elszalasztani, |
| csak ülni s tűnődni rajta, hogy |
| – mint szívünkben a vér – az ár |
| fogy a Duna-parton, a Lánchídnál. |
|
| Úgyis utolér, mint eldobott |
| bumeráng, a kénytelen vállalt gond, |
| tüzes karikáját a vakmerőség; |
| de jó is nézni, hogy a nyár, |
| hajlós testű vadállat, ketrecében ide-oda jár, |
|
| Aztán az is jó, nézni, hogy szemed- |
| ből foszforeszkál a szeretet, |
| s nem kérdezni: meddig tart, miért? |
| S cserébe mit kér? Halálos gyanúért |
| mivel fizet? Gombostűvel megölt |
| lepke, kezemet áldva, mért tesz tiszteletkört? |
| Állati szégyenig levillámló szerelem |
| mért bohóckodik: hogy isten vagyok, velem? |
|
| Megoldás, ok, mindenre, ömlik bőven, |
| csak az a baj, hogy múlt időben, |
| s szánalmasabb csak az, ki badar |
| diákként rossz leckét hadar; |
| lámpalázam, szent lámpalázam, |
| ne engedd, hogy rám pirítva megalázzon |
| az új világ, a könnyed, a szabad, |
| s úgy nézzek rá, mint vérespofájú vad! |
|
| Szabad ész, kétkedő, önmagát vallató |
| hitem, emberségem, egyedül vállalható |
| kényszer, szigorú tükör, benned hiszek csak, |
| s célnak kérlek, nem oltalomnak; |
| de áldd meg őket, ha majd térdre rogynak, |
| kiket kisemmizett az idő – |
| hol legtisztább álmaim az árnyak. |
|
| Édes, vége van a nyárnak. |
|
|
Színek káprázata között
| Színek káprázata között elmosódik már a nyár; |
| jaj, a kék s vakmerő vörös s hold-hívó narancs-dagály! |
| Idill ring megbomlott tájban: faun-mosolyú liget, |
| Hermész tereli ökreit: csigacsorda bőg, üget, |
| ezüsthangú verkli jajgat: szúnyog-sípok tolongnak, |
| méz-alkonya csurran a római birodalomnak… |
| Ilyen lesz majd, súgom, az ősz, szédült azonosulás, |
| szempillád a tavat nyitja, mint partra boruló sás, |
| már nem a táj, már a tested formálja a félelmet: |
| remekművé fagy a combod, félrevert harang melled, |
| fogsorod meszesen villan: homokban tevecsontváz – |
| jaj, a tűnt szerelem, a halálként lazító vonzás! |
|
Galambok fehér csíkja villan
| Nők, fájdalmak, kudarcok elvonulnak egyszer, |
|
galambok fehér csíkja villan: |
| hajnalként rám nyíló szemeddel |
|
boldogságom hadd bizonyítsam, |
| s eltűnik majd az is, a galambok fehér szárnya, |
|
mint ifjúságom, a vakmerő-szép titok, |
| s majd eltűnik az is, a rejtelem, |
| tövig égett csillagokra nagy pelyhekben |
|
hull a hó, melegíti a nyulak gerincét, |
|
tücsköt oktat nyárra a tél; |
| arcoddal, szíveddel hadd bizonyítsam, |
|
hogy boldogságom életemmel felér – |
| Káprázó ózon magasában galambok fehér csíkja villan. |
|
Rövid rekviem
| Kertünk, anyám dérütött kertje, sok-sok |
| üvegmankón szertebiceg már: megtört |
| rózsák, mályvák sánta csapatja némán |
|
Különben csend van
| Nagy engedelmességre int, |
|
| csapattal, kerít, hujjogat, |
| így vékonypénzű nyúl után, |
|
| Különben csend van, hó szitál, |
| világgá az otthontalan kányát. |
|
| reflektoroz a csillagokig. |
|
|
A tél íve alá
| E téli vázlat mily megnyugtató, |
| ez kell már nékem is, ilyet keres |
| szívem, ily tiszta dalba fogható |
| szép látomást, ágak hajszáleres |
| karca viola-égbolt üvegén, |
| sirály villan, szárnycsapása fehér; |
| középpont vagyok, zúgva bekerít, |
| többé már szem elől el nem veszít, |
| mihez, ha egy pillanatra is csak, |
| hogy legyen, hozzáadtam magamat; |
| szomjas tavaszom, rajongó nyaram, |
| sirató őszöm végül is ide |
| eljut, szigorú, változhatatlan |
| megfogalmazásba, a tél íve |
| alá, rég elporladt arcom fölé, |
| hogy elmúljon s legyen mindörökké. |
|
Az álmokat meg kell kétszerezni
| alólam, kitágult körömbe menti át, |
| mi a múlandósághoz méri magát: |
| hozza a tél vonuló rajvonalát, |
| hozza a szív, sorsomhoz tanút, |
| csikószem-egű gyerekkorát – |
| Csak boldog akartam én lenni, boldog, |
| s riasztok kitágult álom-égboltot, |
| s magasabban, mint az űrrakéta, |
| vallom én, hogy gyönyörű hitét a |
| szív ha néha el is veszti, |
| az álmokat meg kell kétszerezni, |
| szűz havon vérpiros mályvák |
| oltsák ki szemem világát, |
| ha bicsakló lábam alól kifut |
| a láthatár peremén az út. |
|
Az ősz csak hódít
| Az ősz csak hódít sármányszín sereggel, |
| hol van a halálos szaltó? a nyár lengő trapézait |
| tűnődve nézi ezüst csillogású, dérvert szemekkel, |
| kiürült tündérkaszinókat, fészkeket ringat a szeptemberi reggel; |
| az ősz csak hódít, kopaszra nyírt hadifogoly koponyákra, |
| hamuszínű tökökre, vallató látomásokra vadászik, |
| s a belső táj feladja magát, kúszik a kimondás peremére, a számig |
| nyomul, ami már kevésnek érzi embernyi életemet, |
| s vall önként a fájdalom, az öröm, a szándék s romja alá temet |
| a szerelem, az ostromot hogy is birná törékeny kártyavára? |
| szögesdróttá jegesül körém s kitör mögüle a deportáltak lázadása, |
| az örjítő remekmű: csontig faragott karok, lábak |
| eleven reliefje, örökre háttal a halálnak, |
| az utódokat megalázó szégyen! Az ősz csak hódít, |
| röntgenszemmel vallat, mondjam el az utolsó szóig |
| életemet, a vérrel, jajkiáltással kezdődő mondatot, |
| utána rögtön csend jött, a szülésznő pofozott |
| életre hatalmas tenyerekkel – földre borulnék, |
| panaszkodva, ahol porlad ág-rajza; szederjes vadherét, |
| garabonciás csutkaszárat toboroz az ősz az elhagyott réten, |
| a temető mellett, ahová vitt a bóbitás hintó nem régen |
| téged, drága barátom s hol örökre farkasszemet nézel |
| gólyák hajóját úsztató, fecske-nyilat röptető éggel… |
| Hol van a halálos szaltó? A nagy ugrás? Dobpergő izgalom |
| mészfehér lámpaláz kaparászik a torkomon, |
| ha káprázva nézlek új világ, add, hogy igéidet tudjam, |
| ezer évet késett forradalmam oldalamon kibuggyan, |
| jönnek kaszával, karóval szikár, földosztó parasztok, |
| holdsütött álom: mokány lován Dózsa ül, figyel, vállra bontott |
| hajjal, arca sötét, orréle, mint halezüst, villan, |
| s eltünik: fekete pont üget az égen, a hajnal kanyarjaiban |
| kigyul, fényfogók közt izzik már tüzes koronája, |
| ha visszaintene! ha megismerne! – sírva nézek utána. |
| Az ősz csak hódít, vonuló sereg nyoma a tarlón, arcomon, |
| átgázol csíkos sátrakon, nő szép testén, virágbalkonon, |
| nem öl, vér nyoma nincs – a szívvel láttat be olyan |
| igazságot, mely pusztítóbb, mint fehér tüzű lávafolyam, |
| a vágy elé tart tükröt, a nyelvöltő álomkarnevál |
| mámorában jégujjként felszúr a Tény, álarcát lekapja a halál; |
| az ősz csak hódít, menekülő gímek, legendák homloka csattan, |
| a kísértés hordái rohannak el, állok a megvert vonulatban, |
| a nyár trapézait elengedtem, az ifjúság vakmerőségét |
| szigorúbb ifjúság váltja fel, kaland helyett pontos térkép |
| a szenvedéshez, a boldog kínhoz, álommal megáldott |
| életemhez, mely tikkadt kráterként az örömért kiáltott! |
|
Havas délibáb
| Most, hogy huszonöt évet megértem, |
| szigorúan akartam s keményen, |
| s nem csak ahogyan lehet; |
| a téli éj vasbeton csarnokában, |
| mint finom szerkezetet, néztem a fát, |
| jéggel bevonva, nikkeles ragyogásban |
| mormoltam, hogy ballagtam haza, |
| álmait, konok életet egybefog. |
|
| mint akit nagyobb magány ölel, |
| hogy titkolni tudja zavarát, |
| érzékeim s a látomás között, |
| fejemnél kézként változó, |
| tenyér-ököl-sirály körözött, |
| az idegekkel erezett tájba, |
| ahonnan értelmem hűvösen kivált: |
|
| s a kamasz kemény kínok közt fuldokol, |
| s szívét nem tudja kiönteni. |
| szívtam, mint a cséplőgépkazán. |
| Nyár van, álarcos törekezők |
| mögött homlokát törli apám. |
|
| csinálok, mint a törekezők, |
| „könnyebb” munkán, asszonyok |
| közt gyilkolok szívet, tüdőt, |
| nem szükségből, hiszen apám |
| (mivel magam vádoltam magam, hű |
| érzékkel) ne érjen: „Lám, kivált |
| s zavartalanul nem boldogít |
| kiszárad a szám, kiválasztatott, |
| mint én, bennem a legmélyebb |
| emlék, hogy innen indulva reméljek – |
| Csillagok alatt koporsók az asztagok. |
|
| Csillagok alatt koporsók az asztagok, |
| tövükben sír a megalázott szerelem. |
| Hanyatt fekve, a bódé alól |
| a cirregő augusztusi eget figyelem, |
| üszkös nyelvvel, ölelkező |
| gondolatokkal, eggyé válni kész, |
| mert mint meggyújtott mező, |
| perzselt bennem a szerelmi vész; |
| forró Tejút ömlik égre fordított, |
| s tévelyegtem a csillagok |
| között, náluk hallgatagabban. |
|
| A kamasz kemény kínok közt fuldokol, |
| tüzes csontjában, húsában most válik külön |
| a hűvös pillantású, jégtáblás pokol, |
| az értelem, a magát figyelő közöny, |
| mely úgy kószál a felfedezett test |
| tájain, mint lenyűgözött utazó, |
| gyanútlanul mond rettenetes |
| ítéletet, alig vállalható |
| fegyelmet most vesz a nyakába, |
| s kizárul belőle a világ, |
| indul a kettős vonzású magányba, |
|
| Sorsomra, mely „sors” lett most már, |
| s megvívtam újra, egyedül az osztály- |
| harcokat a felvágatlanul hagyott |
| ellenfelem volt a „tőke ostora”, |
| s télen megfagyott a térdem. |
|
| Csődör-pupilla izzik át a nyáron, |
| mely mögém, gyerekkoromba hullt, |
| az évszakok porondjait járom |
| kegyetlen sóvárgással újra |
| Hol van, mit a gyerek álmodott? |
| s hol van, ki álmodott, a gyerek? |
| Hogy felnőttem, mi változott |
| meg, a színpad vagy a szerep? |
| Közönsége én vagyok magamnak, |
| vázlata csak a tökéletes pillanatnak, |
| nyugtalan kielégületlenség vezet: |
|
egy versbe megírni életművemet. |
|
| Aszkéták, szentek társasága, |
| elpusztíthatatlan mártírok |
| (könyvekből persze) oktattak a magányra, |
| s felkészült lélekkel a harcra várok, |
| a döntő ütközetre, a hősi |
| könyvszagú falai közt, míg végre legyőzi |
| e tünetet természetes undorom, |
| álomból – fagypont alatti mélybe, |
| s éheztem keményen, ügyes |
|
| Búcsút venni a mesterektől |
| ideje volt, bár szerettek engem, |
| de minden elméletük megdőlt, |
| vad gyanakvásokkal a szívemben |
| (nekem sem volt igazam néha, |
| de tévedésem sohasem volt léha), |
| s fájt, ha derültek a kölykön. |
|
| Az egyik bátyám volt, fájdalmas barátom, |
| élni könnyed, hinni kemény – |
| átugratott az életen, mint sövényes árkon |
| a zsoké, merengett totó-cédulákon, |
| és nem várt reá főnyeremény; |
| bár elhagyták nők, barátok végül, |
| emlékével egyik se békül, |
| nagyobb nála, mit itthagyott, a hiány. |
|
| Szemöldökével kérdőjelezett máris, |
| hogy elhangzott, minden rajongó igét |
| a másik, a fanyarul intellektuális |
| költő, a vershez ő volt a példakép |
| sokáig, a kínnal rejtező szemérem, |
| kit kiválasztott szenvedni-kész érdem. |
|
| Harmadik a káprázó csoda, |
| tőle volt legnehezebb szabadulni, |
| józan álmok éteri mámora, |
| csontunk jármából könnyedén kibújni, |
| s visszalesni riadtan, hogy mivé is lettünk, |
| ha az égbolt elkomorult felettünk. |
|
| Hová holt költők árnyai visszajárnak, |
| ültem mélyén a hullaszagú Kávéháznak, |
| csikkek tüze szemként parázslott, |
| ártatlan őrültek, vad dilettánsok |
| fogadkoztak, hajnalig tartó esték |
| árján úsztak (mint vízzel telt medencét |
| elaludt a villany s vízinövények lógtak a pincéreken), |
| költészetből itt tartottak vizsgát |
| kurvából átlényegült kékharisnyák. |
|
| Kiosztott kártyalapok feszülnek, |
| álomvitorlák gyors szerencse-szélnek, |
| a vidám cimborák komoran ülnek, |
| szorongva most jobb lapot remélnek, |
| s húz nyílt szívére álarcot fel |
| mind, a nagy élethez valami hasonló kell – |
| s blöffölnek ravaszul a póker |
| s egyikük royalflöst terít. |
|
| Fagypont alatti élet vallatott: |
| szívem a hideget bírja-e? |
| csodát, a legnagyobbat? Sietve elhagyott, |
| nem kellett s nem is volt poggyász |
| ingyen házhoz jött a meghasonlás |
| a fűtetlen albérletekben. |
|
| Győztes világnak hőse akartam lenni, |
| akkor is, ha a torkomra forrt |
| a keserűség, megtanultam szenvedni, |
| tündöklik tisztult eszméletem, |
| s nem vígadtam szemérmetlen. |
| S nem volt külön érdem, hogy élek, |
| ekkor született „A megrontott lélek”. |
|
| Az albérletekről gunyoros óda |
| következnék, de nyomoromból |
| nem akarok legendát, kínlódva |
| éltem, s többször ért karambol, |
| s ha van is belőle tanulság, |
| így is szép volt az ifjúság. |
|
| futásomhoz startolni odaállott |
| egy-egy nő, talán nagyobb |
| magányt kívánt, mint mi benne lakott. |
| Jó volt kikötni pihentető csókra, |
| s továbbállni, fanyarul szabódva. |
|
| Szétnyíló zsenge ágak résén |
| nézett szerelmem az égre fel, |
| nyers, halszagú tavaszi merészség |
| buggyantotta ki a feszes kebel |
| látomását kigombolt ingéből: |
| fehér a zöldben, hódomb a fűben, |
| elring a hegyoldal, a vizes ég ránk dől, |
| mint elpattant íj, feküdtünk törten, |
| szívünk vad lüktetése bőrünkön átüt. |
| Elértem darabos, szép harmóniáig. |
|
| A kibic mit érthet? Kivasalt |
| lélekkel nem éri el a diadalt; |
| én kezdettől célja vagyok |
| – vagy úgy, hogy ver, vagy úgy, hogy emel, |
| de érte felelek és értem felel – |
| pupillát nyitott a világra, |
| Nem merengek poéta-végzeten, |
| sorsomat konokul vele egyeztetem. |
|
| S ring szomjasan, csillapíthatatlanul, |
| örömre, nyárra, esőre várón, |
| elfehéredő horizonton túl |
| havas délibáb, ifjúságom – |
| mennék még érte vissza térden, |
|
|
|