Elmondani adj erőt

1962

 

 

 

 

Februári capriccio

Rózsafa, a nyárt ne felejtsd el!
Vedlik a tél kölyke: február,
szőre hull, s a jércehangú reggel
már sipítva perel a Dunán.
Kékrevált arccal a testes nénék
topognak s kiáltják, mi a hír.
Ha a világgal mit sem törődnék,
figyelmeztetnének szavaik.
Sajgó tűz emészti a kerítések vasát.
csikorog a hó a talpam alatt;
gyerekcsapat előz, kedvük szívemig kiált,
mintha tíz-húsz rózsatő fakad…
Ej, szilaj s kemény az élet,
vad ritmusa, szívem, gyönyörű dobszó!
Arcomat tartom üvegszilánkos szélnek,
torkomat fojtja érte a szó!

 

 

 

Harangvirág, meggyfa

Harangvirág csöngettyűz,
apró csengők nyelvelnek.
Harangvirág a pohárban,
mint a szelek viharában,
békét kondít egeknek.
Meggyfa: fehér menyasszony,
kivirul minden tavaszon,
nem tudja, miért fakasszon
öntestéből virágokat,
semmiből, magból világokat
s ősszel veszítsen lombokat,
csak növeszti méhnek, égnek,
zümmögve nyarat ígérnek –
súlyos mámornak, holdtöltének;
s még jönnek a fagyosszentek,
fagyot hoznak, rendet tesznek,
fagyos ujjal ölelgetnek.

 

 

 

Nyári hadgyakorlat

Fű közül sziszegve dugja
a puskacső elő fejét.
Táncolja a fű igézve
a fém-kígyó bűvöletét.
Ropog, recseg a táj, mintha
vásznakat hasogatnának,
perzselt fővel füvek, pitypang
szélütötten álldogálnak.
Kígyóbűvölt táncod te is
járod már, vígan bokázol –
szívek, tüzek között forogsz
súlytalanul, mint madártoll.
Két tűz között földet ölelsz,
hogy élsz s meghalhatsz, szíven vág,
ordítnod kéne! s csak hallgatsz,
mint melletted a katonák.

 

 

 

A kút

A megháborodott nyár oda
ugrott, ruháit kívül hagyván;
tövén ökörnyált sző a dudva,
bogozza, majd elejti lustán.
Az idő fordul körülötte,
s áll, szemét égre nyitva, a kút.
Magát már hány nyár beleölte,
tövén vinnyogva hány ősz lapult!
Az idő fordul … meséktől félő
riadt gyerek, ó, hol vagyok már?
Más kútnak lesem meg sötétlő
mélyét, más mesék félelme vár.

 

 

 

Dér

Könnyű sóhajként száll a dér.
Nézem az ablakon át: minden fehér.
Fagy köszörüli a fák ágait,
vén varjú tócsát lékel, rebbenti szárnyait.
Gőzölögve lovak jönnek, habzó
párájuk csomósodik. Hullni kezd a hó.
Jó így nézni a fűtött szobából,
hogy fürtökben hull a hó a fákról,
az ál-lombtól tömődött bokrokat,
s tudni, hogy ott majd rügy izzik, fakad,
s érezni, hogy veled vagyok, veled,
hiába önt a tél új üveglapokat:
sikamlós reggeleket.

 

 

 

A kovács

Mázsás kalapácsod még mindig emelgeted,
dalolsz közben, mint régen, s az üllő dalol veled,
hallgatom, míg serceg, pöröl a láng,
fehérre izzik a vas s szerteröppen a csillagvilág.
Szemem elé teszem kezem, alóla figyelek –
Segítettem volna, de nem akartad, hogy kovács legyek,
mindig mondtad, azért ütöd, formálod a vasat,
hogyha felnő, több legyen a fiad…
Gyenge is voltam, mindig csodáltam izmos karod,
tudtam, nem mondhatok ellent, ha te így akarod.
Most könyvek mellett ülök, bent egy álom sajog:
formálnék vasat, izzó tűzön lelket – a fiad vagyok!

 

 

 

Játék a tűzzel

Tűzkígyókat rajzoltam én,
ábrándos gyerek.
Parázs izzott a szalmaszál hegyén,
mint szentjánosbogár vergődött, köröket
róva untalan, szeszélyes ábrát,
s lángra lobbantotta a fantáziát –
S később, ha kimerészkedtem topogva
a kovácsműhelybe, apám a magosba
emelt láng-harapta karján,
s gyönyörködött bennem a tűz fölé tartván.
Mit bántam a lópata pörkölt-fanyar szagát,
csak néztem, hogy marja vörösre, fehérre a vasat a láng!
S álmodtam bozontmellű kovács-isteneket,
s fújtam, ha kérdeztek: én csak kovács leszek!
Nem lettem az.
Már az ifjúság tüze mar, éget, űz egyre tovább,
s edz keményre, mint a kovács a vasát
acéllá megedzi –
S tűzkígyókat rajzolok az égre,
a fákra, hegyekre, szívekre, a mindenségre!

 

 

 

Óda Budán

Hallgatom az este nehéz mocorgását.
Súlyos a lomb, egyre tömődik, mázsás árnyékot vet,
csillag remeg, mint megfogott bogár, verdes a szárnya,
s itt, Budán gyűjti már az este az ellobbanó fényeket.
Itt, Budán … Egy éve már, hogy e hegyek anyás nyugalma
vesz körül: fenyős kertek s vasliliomok a kerítések rácsán;
könnyen futtat a lejtő reggelente s délben megállni
késztet, hogy tűnődnék tömör, fenséges pompáján.
S ha néha megállok a cserjés, fehérkövű Gellért kilátóján,
körém sereglik a táj, a Duna mellett, mint szalagra
fűzött gyöngyszemek: a Város – mintha a vértanú-szent
nagy, barna, nehéz olvasóját kanyarintotta volna…
És a hidak! mint izmos lovak feszülő teste,
s dobban a kőpart, hol leér ércpatája!
Csodálom e várost most-éledő szerelemmel,
kinek az égaljáig futó rét volt csak a hazája.
Itt, az ómívű Budán, hol a történelem
kő-emlékeit hordta össze az idő más unokáknak:
Mátyás fényes udvarát – ó, könnyed röneszánsz! – s fürdőit
a virágnyelvű lusta zsarnokoknak, kövér basáknak.
Ó, Idő, ki bölcsődet és koporsódat egyként magadban
hordozod, mint mészvázát a tenger eltűnt csigáknak –
s zúg, forr sodrodban az emberi elme, mint a zenélő kagyló,
s kilesi titkát, szépségét, borzalmát e pörgő világnak!
Ó, idő, itt a szépmívű Budán ezer év tanulságaként
felemelt, büszke fővel jár a Gondolat!
S roppant szárnyát bontja a zsellérek vállában roppanó
Szabadság, s szűz utakra indul a csillagok alatt!

 

 

 

Mint rezgő húr

Mérem magamban a felnövő szerelmet,
mint érzékeny műszer jelez földszínéig
felvirágzó ércet: érzékeim feléd
hajolnak, szelíd törvények igézik.
Motoz az ujjam: érzi a hajadat még;
tükrök közt vergődő fény: szemem szemed foglya,
ráégettél már s téged lát mindenben,
s a világot újra bűvkörébe fogja.
Most csak csöndes szavakat dob fel a lélek,
s mint rezgő húr, őrzi a pendítő ujjat.
Mérem magamban a felnövő szerelmet,
s a megtért világot, a szebbet, az újat.

 

 

 

Nyári szerenád

A növő búza tejes szára egyengeti derekát,
árnyékában tücsök hűsöl, kérkedik a szarkaláb,
csipkézett virágját nyújtja – tán a könnyű égre fel!
Pipacs lobban s ráfonódik szelíden a kutyatej.
Apró világ, gyorsabb ritmus, itt a földhöz közelebb –
végigdőlök, fonjatok át, elpihenek köztetek,
s nevetek, amíg riadva tücsök pattan, menekül,
s meg-megborzongok: az ingem átizzadt hátamra hül.
Fonjatok át, gondra hajszolt lelkem már békét kíván,
s élni úgy, mint pipacs, tücsök, s a könnyelmű bonviván
frakkos szöcske – ó, felejtett, elveszített szép idill!
Apró táncok, csipkék, lángok, és a giz-gazok cirill-
betűs rajza, eltékozolt, tiszta emberi derű!
Csillagnéző életünkben bonyolult az egyszerű,
és az álom, ó, az álom, szigorúbb lett s mint a fagy,
illesztget már vágyaimra hűvös üveglapokat.
Ember vagyok, emberarcom álmaimmal glóriás,
fel kell állnom közületek – ügyefogyott óriás!
A növő búza tejes szára egyengesse derekát,
hűsöljön az apró tücsök, kérkedjen a szarkaláb,
csipkézett virágját nyújtja nyári könnyű égre fel,
pipacs lobban s ráfonódik szelíden a kutyatej.

 

 

 

Beváltatlan álmaimban élek

Beváltatlan álmaimban élek,
nem vár reám bútorozott lakás;
szép ívű legyintés ifjúkorom –
télbe zöld foggal maró olvadás
pezseg köröttem, bukfencezik fönt
a villogó ülepű Nap, tavaszt
feszít ki két mákszem-repülőgép,
s a kölyök meggyrügy álszakállt ragaszt;
húrpöngésű május! vadóc szárnyak
zümmje, a sorsom, szívemben kavarog,
megtisztul – szólni így készülök én,
beváltatlan álmokra hallgatok.
Hibátlan testem dobom mérlegre,
csak nézzétek, hogy majd mivé leszek!
Országot váltok ki bajaimból,
ha gyönyörű mosollyal érkezek.

 

 

 

A kikerics

A kikerics, a kikericsek!
Leheveredek a földre,
bokázó lábak: kikericsek
futnak felém özönölve.
Nagy itt az őszi vigasság,
bokázó lábak vitustánca!
Az esett nyárt hogy sirassák:
gyűrődik a rét ezer ráncba.
A kikerics, a kikericsek,
szerelmük táncoló lábak –
s én szerelemre kit derítsek?
Vedlik a világ, hűlt bőre szárad.

 

 

 

Őszi siratás

Roppan az ég, anyám, őszre vált a lélek,
formálódik már, jaj, az istenítélet!
Még csak villanydrótok húrja hangolódik,
pendül s a mély zöngés elver ablakodig,
elver a szívemig, testem belerándul,
anyám, a fiad se menthet a haláltól!
Pedig nem is tudod – kusza látomás ez,
a meghasadt égen őszi vonulás lesz,
kertedből is elpörögnek a virágok,
mályvák, vérben forgó rózsák, tulipánok,
elhagynak hűtlenül örömök, az álmok,
üres lesz, felsikolt a szíved utánuk.
Elhagylak hűtlenül, már csókod se csábít,
elhagylak hűtlenül kéklángos mocsárért,
süllyedek s felülről rád mégis én nézek,
kínozlak s keresztre merevülök érted.
Ez a rend? Nem lehet, kiálts rám! – Az ősznek
borzongását, lázát te csak a befőttek
sustorgásán érzed: a rumos cseresznyék
mint piros nyúlszemek kerekülnek s a kék
szilvák: Zeppelinek, vídáman hajóznak,
s Vörös Tengere forr a paradicsomszósznak,
s a szálkás, zöld halak: ragyás kis uborkák
sürögnek, üveghez nyomja mind az orrát.
Ez hát a rend, mint pala, elváltunk egymástól,
te őrzől engemet, én őrízlek téged;
fényes, tiszta a lelkem még a hasadástól,
s rálehel az ősz párás, zavaros képet
a boldogságról, halálról, rendről, szépről,
s jaj; olvasni se tudsz többé te e képről!
A vad áradásban életem kimértem,
Sírnék is már érted, sírjál is már értem!

 

 

 

Decemberi vázlat

Őrízlek már, futhat a vonat messze veled,
vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő!
Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló,
aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek,
más látomások, mint a csillag s mint a telihold;
mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye,
mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék –
tégedet sejt meg először, aki már e világnak
más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív,
s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös
lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon;
de a szédülő mámorból felocsúdva, a józan
pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz:
még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom!
Ó, hát légy te velem mindent elrendező szívvel!
Most csak az este fonja ezüstös láncait érted,
s ezüst lépteidet imitálja a megcsaló holdfény:
csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen.

 

 

 

Esti dal

Cirrog a tücsök este,
kinyílnak az estikék.
Ülök tömör ég alatt,
mint a vízben buborék.
Röpködnék a fák fölött,
de az este visszaránt,
mint emléked rám veti
bűvölő szembogarát.

 

 

 

Békés-Tarhos

De messzire kerültem tőletek
víg fallalák, fátyol-bús madrigálok!
Ez a pár év viharként pörgetett,
dallamotokra mégis rátalálok,
ott állok én is a híres kórus
szélén, jótorkú, rövidnadrágos
kölyök s száll a „Van három jóbarátom…”
A grófi park nagyobb fényűzést még
nem látott: fehér zongorabillentyűn
küszködött nehéz ujjunk, ág-görcsét,
kapát-kaszát fogó merevséget gyűrt
le az idegenül lágy futam, és
– milyen csoda! – a paraszti nehéz
hallás Bartókon s Kodályon könnyebbült.
Ó, zenét adó hatalom! Hisz úgy
építettünk iskolát, téglát hordva,
semmink se volt, cukorrépa-vasút
vitt reggelenként; s míg dalunk galambja
szűz álomként röpült, miniszterek
fontoskodása között elveszett
zengő iskolánk az országos gondban.

 

 

 

Óda egy bodzabokorhoz

A visszahozhatatlan múlt lobog
mögöttem, árnyékom elém veti.
Mitől voltam boldog, boldogtalan,
nem mondhatja meg énnekem senki.
Medáliás bodzabokor hátrál
a fehérre meszelt vályogfalig;
talán ez volt, talán nem is ismer,
talán csak én vagyok idegen itt,
ahol születtem s a másik, az igazi
bodzabokor hűs sátorrá kinyílt
fölém, ha kértem, s forgatta a hold
fényében foszforeszkáló virágait.
Nem én vagyok idegen, ő hagyott el,
az elérhetetlenné ritkult gyerekkor!
Nem tudok sátrad alá bújni már
a régi kedvvel, vén bodzabokor.
Nem tudok hátrálni, csak magamig,
túlmagasra nőttem és hasztalan
mondanám neked, amit úgyis tudsz,
s jobban: ragaszkodj ahhoz, ami van.

 

 

 

Visszahúzna már az álom

Visszahúzna már az álom,
eltűnt tájon kószálnék már,
hogy szívemre rátaláljon,
megismerje, kié volt.
Fanyarrá sült lópatáktól
ím, föllángol őszi tarló –
lópokol tüzes karámból
mennyország lett műhelyem.
Poros parasztszívek kevély,
szűz meredély artistái,
le ne zuhanjon! – a szekér
égő éjszakát előz.
Ének feszül a torokban,
káromkodva égre repül,
madár vergődik romokban:
szárny, csőr, álom hull alá.
Idegenebbül nem élt még
hű növendék: nem osztható,
bár róluk való az emlék.
Könnyet apasztó magány.

 

 

 

Emlékezés egy régi kovácsműhelyre

Pikkelyes reszelő már nem simul kezembe,
s tátva maradt a vassatu, mint halott állkapocs –
S ím, újra lélegzik a fújtató, és csengve
táncol a kalapács, és az üllő szikrahabos.
A lópokol tüzes karám mennyországom így lett –
szűz-patás csődör mutatja ében heréit,
égnek fut őszi tarlón, hagy izzó sebhelyet,
rémült lábnyomain csomós tajték fehérlik.
Felidézett műhely, elveszített gyerekkorom!
Mészfehér tányérjait dobálja a bodza,
szemben a város tükrösen villog – és fejem felkapom,
szédít a messzeség, szorítás a torokban,
izzik az őszi tarló, amerre futottam,
és elindulok boldogan a megtalált nyomon.

 

 

 

Fogadj magadba

Elhagyott rétről fut a szél,
a tűzfalak közt feltoronylik –
idáig vert habos szeszély,
s a szép futás most összeomlik.
Kitörtem daccal, vad csikóként
előztem s torpanok tétován.
Áhítoztam megváltó szókért
just tékozló, kóbor diák.
Én otthon voltam itt és most se vagyok vendég!
Megtisztul örökségem, és a hit
szólít, hogy legyek hű növendék,
s emlékeimre megtanít.
Fogadj magadba, közösség,
hogy ne legyek már ilyen árva!
Bátorító kezek kössék
erőm: jó legyek a munkámra.

 

 

 

Hogyan is felejthetném el

Hogyan is felejthetném el,
milyen ősszel a vérkék rét?
Csákós szamártövis illeg,
s lapulnak szedervenyigék.
Kanális partján vakond-domb
talpam rajzát árulkodja,
ugrál s rekeg, mint rossz kolomp,
a pojáca kecskebéka.
Vállamon mogyorófabot
s kóc-horgászfelszerelés ült,
madzagon törpehal lógott,
pirultam a dicsőségtől.
Elszorul szívem, ha látom:
mezítlábas, eltűnt kölyök
csavarog a rétre omló
szelíd látomások között.

 

 

 

Őszi ének

Forróságok, lobbanások után szelíd
 
mámorral hozza kincsét
a kifáradt ősz. Hallod érveréseit,
 
a monoton ritmust? Ne még!
– kiáltanád és borzongsz s fogod hűlő kezeit,
 
nézed üveges, tört szemét:
hunyorgat rád, mutatja gyűlő éveid.
S mert mást nem tudsz nézni, önmagadba mélyedsz,
zubog a vér, kicsap: élet és enyészet!
E kettős képletű sors kísér, míg élek!
 
Kettős tükörben vibrál
életem, minden moccanásom s cserélnek
 
forró kézzel a lét s a halál.
És megyek, nem gondolnék rá, de a lélek
 
beleszédül néha, mint ki áll
fortyogó mélység fölött, se földön, se égen –
És összegomolyog szívemben múlt s jövő,
s kijózanít ólmos ömlő őszi eső.
Tisztán élni magamért s az életért!
 
A hemzsegő s összekoccanó
kusza vágyakért, e széthulló őszi tájért!
 
Felelősség, amely a szót
kikényszeríti s leláncol, ha futni vágynék!
 
Az egymásra halmozódó
életekben lenni biztos ész, irányzék!
Igy állok a világ kereszttüzében: mérnek!
Nyugtass meg táj, ó, emberek! Itt ez őszi ének.

 

 

 

Invokáció

Fordul a Nap: serceg a hús,
perdül a Hold: jéghegy épül,
percek tépnek: véres fogak,
felfalják az időt végül.
Robog a szív: apró fogat,
aranyszekér a Nap alatt,
ezüsthintó a Hold alatt,
különös tájakon szalad.
Ez az utca. Minden reggel
itt megyek egyedül, nyáron, télen,
fütyörészek vagy verebekkel
játszom: tollászkodnak éppen
ágig nyúló verőfényben.
Szürke, kis pamacsok, cingár
lábuk fogódzkodik. S mint ág,
tart az örökkévalóság.
Ha akarom, hipp-hopp, szállok,
s körémzúdul a zokogás:
sír az ablak, ajtósarok,
villamossín sikolt, rozsdás
csuklók, vén, reumás csontok
csikorognak, sírba-vágyók;
üvegszívek megrepednek,
omló könnyek bentrekednek.
Csillagot rókáz a korhely,
reszket, fél s ámulva nézi.
A síkos aszfaltról nő fel
minden csoda, a tündéri
itt enyhül meg az élethez,
Hold nő a bádogereszhez,
majd lebukik, végre rend lesz –
Istenem, mire teremtesz?
Fordul a Nap: serceg a hús,
perdül a Hold: jéghegy épül,
percek tépnek: véres fogak,
felfalják az időt végül.
Robog a szív: apró fogat,
aranyszekér a Nap alatt,
ezüsthintó a Hold alatt,
lidérces tájakon szalad.
Kővé mered az iszonyat,
álombéli kakas rikkant,
Péter sírva ökrend, őszül,
a poroszló röhög, bőszül,
Júdás akaszkodni készül,
tallérjait szerteszórta;
remeg a tanítvány-csorda,
tüzes nyelvet vár titokban.
A Hold alatt rókák futnak,
eső kell a parasztoknak,
a kútban békák pislognak,
pöttöm higanyszobrok, zöldek,
ellepik a szomjas földet;
vasbábák a bábaszarkák,
seprűt: lovagolja farkát
mindegyik, mint a boszorkák.
Fordul a Nap: serceg a hús,
perdül a Hold: jéghegy épül,
percek tépnek: véres fogak,
felfalják az időt végül.
Robog a szív: apró fogat,
aranyszekér a Nap alatt,
ezüsthintó a Hold alatt,
szétfoszló tájakon szalad.
Aki itt jár, kőből legyen,
álma búvópatak legyen,
szeme jégből tükör legyen.
Sírás rázza: ne moccanjon,
Öröm nyitja: ne koccanjon,
szerető hívja: ne lobogjon,
vérben elébe ne rogyjon.
Emelt fővel megmaradjon.

 

 

 

Fagy vonul

Fagy vonul zajtalanul,
közönyös üveghorda.
Zászlóját kitűzi rám,
kitűzi a bokorra.
Életem már jeltelen
örömét elveszíti.
Számonkér a rejtelem,
s szólni közétek küld ki.

 

 

 

Nincs mérték

Az alvilágnál mélyebb e kopár
magány. Csontig meztelenedett tájék.
A táj is: ón halszáj tátog, ősz, nyár
nyálkás varázsa, gyermekkori lágy ég,
a naívan rettenetes, határt nem
tűrő vágy szemrehányóan vallat –
rémülten járok az örökre zárt szem
mögött, szűz kéj forrósága altat,
mintát nem talál, hódít hát felérve
vakon, fölénnyel arcpirító vérbe,
alázva győz le, hogy tudjam meg végre:
ez vagy! csak így és nem hogy: ennyit érsz;
mert nincs mérték, csontot törő, merész
kényszer van csak, istent teremtő vész!

 

 

 

A nyár megalvadt

A nyár megalvadt, mint a vér s úszik a szürkület
savó vizében. Fák zöld karéja. Lidércüveg:
gázlámpák izzanak. Láz villamos. S mint hűvösebb,
alkoholkék űrbe áramlik a meleg: úgy
tódul felém telthúsú léted; szeress, hazudj,
karcoló, szilánkos szeszélyekhez igazodj,
talán megmenekülsz, mert ellenem és ellened
ásít az önmagát nyelő világ s a képzelet.
(A hártyás, szűz alkony kitágul, jégszilánk pereg:
átüt boldogságodon az önkivület!)
Szoríts magadhoz görcsösen, fuss vijjogva velem,
marjál, tépj szét, változz habzófogú vérebbé,
temess víz alá s feküdj szétdúlt testem mellé –
Leoperált szemhéjjal mered rám az értelem.

 

 

 

Mint rommálőtt lakásban

Mint rommálőtt lakásban ajtót nyitsz
a semmibe: havas hullák, üszök, csönd,
úgy vagy, foszforeszkálsz csontomban örök,
bénult álomként s mindíg újra nyílsz
bennem: meddő, sáppadtfehér virág,
s magadba roskadsz, és hordom kivájt
bensőm fullasztó, halálos titkát.
Sodort, olajos tested mellé nem hívsz,
vágyam szagos menta közé nem dönt,
félholdat bőrömön nem tép körmöd,
bezárt szemérmű, hattyúfehér Irisz.
Nézzük egymást rémülten, tükör-magány,
üveges hányinger: lélek; s hinni muszáj,
hogy vagy s vagyok! Bizonygat elnémuló száj.

 

 

 

Rekviem g-mollban

A szelíd elmúlás: ahogy puhán
lazul a forma s színek egybefolynak,
hullakék árnya a kigyult bokornak,
s méltóságát elveszti a platán,
g-moll melankóliája lilán:
augusztus, szeptember… majd a kürtszónak
októbere jön: B-dúr! harsány tornak
öröme, pirospettyes ősz a fán.
Szívem csodája: fiatal-halott
Mozart tündérit így álmodhatott,
két szigorú évszak közt angyal-zenét,
mikor minden zárt forma meglazult,
s látta dolgok, álmok, színek özönjét,
s kinyílt neki az egy-álmú öröklét.

 

 

 

Elveszett arcod

Ősz. Csigaléptekkel indul a lélek utánad,
 
boldog csöndre tanítsz. Tódul a tétova táj:
fecske-gerincű ágak, csöpp halszálka füvecskék,
 
szódavizes ködben sírnivaló a sirály;
húrvékony, nikotin-árnyak közt halszemű fények,
 
só-sziromú reggel, mentholos alkonyatok;
– mint a kalózok imája hólyagzik a vizen föl,
őszi könyörgés száll, megcsalt élet muzsikája,
eltűnt édeni arc, a tél jön, a téli fehérség…

 

 

 

A megrontott lélek

Fehér asztalok közt ültem
üveg mögött mint a vízben
gondjaimban elmerültem
szódásüvegben buborék
fölpezsgett az emlékezés
ami volt s a nemlétezés
e helyt pedig hogy kerültem
Sikított a megcsusszant kés
s gerincemben a bizsergés
érzem halottsápadt lettem
pedig semmi A lány akit
bevallom nagyon szerettem
megszökött mire észrevettem
mert halálra keresték itt
Cigarettát gyújtok s a láng
mint üvegházban elárul
áttetsző emlékpaloták
fénylenek fel a homályból
megfagyottak merevültek
ha szólok hallom csendülnek
Sokezer üvegcellában
fogoly-magam él bezárva
Csak úgy élek mint a többi
tudom kinek kell köszönni
kin kell mindent megtorolni
kinek mindent megokolni
kinek magamat feltárni
vagy legalább úgy csinálni
Ó hogy őrzöm e látszatot
s félek most most rajtakapott
valaki míg gyufát gyújtok
s csak én érzem hogy gyanúok
s okok ölelkező lánca
felpiroslik a világban
majd elalszik félútjában
Mint Sark-expediciót Délre
úgy küldöm félve s remélve
új titkokra gondolatom
és egy se tér vissza élve
s jobb-nincs szerepet cserélve
merengek egy mozdulaton
Igen pontosan egy éve
hogy két színlelés találkozott
s a szerelem rájukfagyott
A Szerelem mint mikor ölni
vágyok vagy csak meggyötörni
valakit aki is ember
s világölő rettenettel
szerelemben oldódok fel
A szerelem mint sóba ejtett
zsinórra fagy sose sejtett
kristályrendszer s ez új csodát
újra élni át meg át
s szétrombolni mikor már fáj
a léleknek e fagyhalál
A szerelem a tiszta szűzi
csak földereng s mint a kénes
tó páráját a szél űzi
összekavarja a rémes
az öntudatlan vágyakozás
Katonák közt meztelenül
fürödtem és a vízből font
korbács verte bőröm s kékült
s a lelkem belevacogott
takargattam a szemérmem
undor vert ki s forrt a vérem
Mint Sark-expedíciót Délre
úgy küldöm félve s remélve
új titkokra gondolatom
és egy se tér vissza élve
s jobb-nincs szerepet cserélve
tűnődöm egy mozdulaton
Tudom hogy tükrök közt élek
s ha mozdulok visszaverve
csak valamék ősöm éled
s ha gerincembe vág s félek
érzem őseim félelme
az mi ostobán tepert le
S ez elektromos izzásban
új világot sejt meg lázam
Mint kard fény hull az abroszra
csendül a kancsó hozzáért
Az inger vagy a fény hozta
nyúlok a vizespohárért
fölemelem eltűnődöm
a múlt s jövendő időmön
pillanat tört része csak
s zavartan a poharat
visszaejtem a helyére
Az embertelen szenvedés mi
percenként von keresztfára
majdnem bűn s így tudni s nézni
hogy hull a szenny a világra
s megkövesül mint a láva
e mindennapos gyehennában
törik ég s tisztul a lélek
s újra foltot ejt reája
a bűntudat is míg felérve
néha néha tetejére
egy ötletre is egy-egy képre
élteti sejtett reménye
A test-utáni élet rémít
s újabb mámorokba szédít
időtlen életek tánca
hívogat e más világba
érzem szörnyű gazdagságom
s megnyugtat ez éber álom
Csak mi örök ami lényeg
a hit a megkínzott élet
a rajongás a csillagig
ostorozott vágy áramlik
körülöttem s néha kigyúl
egy ideg a kapcsolattól
Inyem kiszáradt tompán ég
nyúlok a vizespohárért
követem torkomban a hűs
áramlást s a tiszta derűs
ég csattan az üveglapon
míg fölnézek rá az ablakon
csengés és millió szikra
pörög táncol az abroszra
s hallom hogy megcsusszant a kés
s gerincemben a bizsergés
érzem halottsápadt lettem
pedig semmi A lány akit
bevallom nagyon szerettem
megszökött mire észrevettem
mert halálra keresték itt

 

 

 

A kökények

A kökények szederjes arcán
valami nagy tilalom lángol:
esendő vétkek közt, a fagy elől
ne fuss ki felismert hazádból!
Jóságod elárul s a csöndből
– ó, mert nem lehet más fegyvered –
csak bomlott szíved dörömböl,
csak megejtett szemed eseng.

 

 

 

Ácsorgok üvegcsarnokban

Szívetekben akartam otthon lenni,
albérleti szobák magánya altat,
megriadok, hogy huszonnégy évemmel
néha nem érzem magam fiatalnak.
Hogy vágytam rád, futottam feléd, város!
Ecetszagú kocsmák, vad talponállók
melengettek, utcai nők keresték
szívem s rám deres idegenség szállott.
Nagyobb hittel menekülő, fatáskás
véreim, hallgatjátok gépek muzsikáját –
a mindig másé volt föld nem kötött meg
benneteket – itt se lehettek árvák!
Az álom húzott a könyvekhez engem,
kovácsműhelyből elfutott diákot,
az álomból, az álomból kapukká
boltozódtak fel hívó szivárványok!
A pályaudvaron leslek titeket,
szabad szombatok zsibongnak a rácsos
üvegcsarnokban, ácsorgok elszorult
torokkal s várom, ki ölel magához?

 

 

 

Két űr között

Tücsöksírástól hangos szívem
az égre érez, hófehér kanyar
– olaj dörejű lökös csíkja –
öblében a sűrű galamb-zsivaj
szárnyat vált villantva a némaságba,
a nyári égbolt fölötti magányba.
Hogy ismerem az első embert,
ki üvegsisakú gépen eltűnik! –
Reccsenve átszakad az ég s még
madarakat lát: mint szőlőfürt ring
a fényben gólyák csapatja, s magányos
vércsét gyors nyári zivatar ronggyá mos.
Mint cirregő csillaghangok közt
robog a rakéta, s vonzás-határt
vízgyűrűként tágít bóbitás,
üstököst ringató partig; a várt
halál késik, bukfenc-megújulások:
pörgetik újabb és újabb világok –
zúdul felém az elveszett táj,
kovácsműhely ajtója vörösen
izzik a legmesszibb csillagként,
fényévek távolságából lesem;
az elmúlás fehér szárnya alól így
menekülök én derűsebb égboltig.
Két Űr között váltogat szívem,
a gyerekkor örök öblébe már
vissza csak úgy utazhatok, mint
fölöttem a rakéta! – tükrös nyár
villog, az elveszett kölyköt mutatja,
ki voltam, végtelenbe sokszorozva.

 

 

 

Elömlik narancssárga nyár

Villamos sikoltva fordul,
elömlik narancssárga nyár,
a roncs-híd ugrani készül,
biztató mozdulatra vár.
Karom szétlökve repülnék,
de itt minden másnak látszik,
nyírott bokor mögül nő lép
elő: fehérruhás jácint.
Ó, marasztaló káprázat!
A szerelem toronyra röppen,
ingujjban indulok felé,
s a nyár összecsap mögöttem.

 

 

 

Mennyei eső hull

Mennyei eső hull,
gallérom felhajtom,
eszpresszó havas fénye süt
tikkadtan az üvegajtón.
Nyár! sohasem volt tán még
ilyen nyár, ilyen puskacső
előtt lobbanó alkonyat,
fojtóvá ritkult levegő!
Ezüst derékkal hajlong
az eső, szurtos koponyát:
zsémbelve s nagy rongyokkal
mossa a Bazilikát.

 

 

 

Hogyan válasszalak ki?

Hogyan válasszalak ki e nyüzsgésből?
Magával sodor zengő áradat;
fékek sikongnak, bárkaként úszik el
a busz a tengerszínű ég alatt.
Csíkos ponyvák a nyárba kifeszülnek,
korlátok mögött fehér asztalon
sör habzik, szemüveges nők lesülnek,
les rájuk ezervoltos hatalom.
Hogy válasszalak ki, hogyan mutassalak fel?
A szerelem mint vércse zuhan rád,
megtántorodsz. Az alvadt árnyékok közt
dómként állnak a törtablakos fák.
Könnyű cipődben ágaskodsz, blúzod
melledre feszül bimbó villanásig,
szoknyád peregve harangoz, fehér
húsvéti harangszót fülel a pázsit.
Így, talán ez az ág-rajzú mozdulat,
áradásban üvegre karcolt kép
őrizhetne – de ellépsz mosolyogva,
fölényesen változol, s bomlik szét
hajad, dörögve zuhan már bokádig
szikrázó nyár, és szád csókra adod,
a fasor összeszűkül, s pupillámig
nagyulva óriás szemed ragyog.

 

 

 

Kerti románc

Ribizli: gyöngyfüzér,
a mályva csöpp tüzér;
skarlát dolmánykában,
áll feszes haptákban
Lép a nyár, rája ring
a délceg rozmaring,
halszájú futóka
tátog, hűs a torka.
S körben, az ég alatt,
hol a fény elszaladt,
hamuszín pára száll,
fűre száll, fára száll.
Hólyagos alkonyat
készít ablakokat,
mint az ősz, betekint,
csendesen beköhint.
Rám zuhan súlyos ég,
derűmre nehezék,
szavam közt komorabb
fegyelem válogat.

 

 

 

Hová tűntetek

Hová tűntetek cimborák?
Elzúgó egyetemi évek
padsoraiban ottmaradt
merész ifjúságunk szabad,
fennhéjázó könnyelműsége.
Hol vagy Sanyi s dzsúdós Lajos?
Kölcsön nadrágban randevúkra
jártunk s a lágy Ménesi út
karcolóbb dalt máig se tud,
mit mi énekeltünk berugva.
Szigorú plakátok alatt
ecetes bort nyakaltunk.
Hogy is volt? a nő, a szép,
a filmcsillag leszállt közénk –
volt álmot hessentő hatalmunk,
nekünk, kik mohó éhséggel,
álom-raj, szűz mélyből felértünk –
Tanultunk rossz szorgalommal,
bírkóztunk sok hamis lommal,
s egymást lestük, hogy mit is érünk?
Kenyérhez szelídült fiúk,
könyvek közt gyávult barátok,
hol vagytok? Otthagytam dacos
szívvel az iskolát és most
bánatosan gondolok rátok.

 

 

 

Mozi helyett

Felhabzó tájak villognak a vásznon,
kagylókék tengernek bókol a pálma –
hisz tudjátok, mit is magyarázom,
sóvárgó lelkem mintha szállna.
Ó, párfilléres gyönyörűség!
Lecövekelt konok hűség,
a húsomba nőtt tájék,
az elveszíthetetlen ajándék,
mikor futtatott volna a keserűség!
Mégis, csak egyszer,
mint kölyök, ha anyja elől szökik,
mozi helyett áhítatos szemmel
megáldnám Nápoly öleit!

 

 

 

Újra látom őket

Ó, a csontig letisztult sereg,
élők szégyene, vándorol megint
szívtől-szívig, az „erőltetett menet” –
Most nyár van, béke, körte-harang ring,
üvegszárnyú lepke lebeg, üszök-
fényként kigyul, kialszik a tücsök.
És látom őket újra tágranyílt
szemmel: átlátszó bőrük alatt ver
a szív; ólomsúlyos táj; fák tövit
aludtvér- s mészszín-gombák lepik el;
eldől egy, mint óriás liliom,
s megy a sereg: vándorló fájdalom.
Ó, költő, te halálig hű, tiszta,
lélekig aláz érted fájdalom.
A nemzet most érti, mit vesztett, a
lélek most érti, mit kapott: dalon
túl a nem-alkuvó emberséget,
s erőt, mely nem szűnőn lázít Érted!

 

 

 

Ekloga

Játszik a szív az örömmel, könnyű
préda a szív –
rí a tücsök: ében, billentyűs
múmia-síp,
és a valótlan táj gyönyörűen
újra felém
úszik s mint a szívem, oly hűen
őrzi s kemény,
sziklakemény gondok kopárján
hozza derűs
gyermekkorom, hogy nagyon árván
tiszta, erős
így legyek én! Muzsikálj tovatűnő
édeni kor,
bár fed az álarc s férfira hűlő
táj betakar,
játszik a szív az örömmel, könnyű
préda a szív,
rí a tücsök: ében, billentyűs
múmia-síp.

 

 

 

Római-part

Könnyet áhító boldogság
hull rám, fekszem a parton,
mint köszörűkövön a kés:
szúnyog sír kitartón.
Csónakot cipelnek olaj-
bőrű fiúk, s a lányok
billegő csípőjén s a mell
között hó-villanások.
Hát fuss már, fuss már, teljesebb
öröm ver itt ma sátrat!
A kötélen tenyérnyi zöld
nadrág s melltartó szárad.

 

 

 

Strandidény

Jössz vídáman, Kedvesem,
válladon címkés szatyor.
Fának dőlve várlak, lesem
az utcát, mint annyiszor;
a költő mit is tehetne,
pláne, hogyha nem nagyon
– így lett az utca szerelmese –
örökölt nagy vagyont!
S a versek se igen hatnak rád,
nem divat már! Feszül
combodon halásznadrág,
s egy-két forintunk csak kerül,
s usgyi! zöld hullám ott a fény:
a városból a Dunapartra
lecsalogat a strandidény.

 

 

 

Áprilisi köszöntő

Huszonöt év köszöntése
– nem érdemel nagy cicomát –
e vers, nincs márványba vésve
a dátum s bölcsőm rengése,
tisztelőn mégis összevágd
te szél, a rügyek bocskorát!
Borzas hónap vadóc fia
– címekben nem vagyok szerény –
nem szabad meghatódni a
siker előtt s szabódni, ha
nyakadba hull, hisz a napfény
besüt nadrágod fenekén!
Fontoskodók, álszerények,
lerí képetekről a vád:
„Hogy született, attól részeg!”
Huszonöt év, rád felnézek,
s most tisztelegve összevágd
te szél, a rügyek bocskorát!

 

 

 

A Váci utcán

Lágy talpú dekadencia,
holdas tetőn kéjes cica,
öklömre lép: „Ne üss vele
– súgja –, miért? Legyints vele!”
Neon-lugasban jazz rikolt
pávafark-buja atomkort;
míg szívem kapkodva hadar,
mint mérlegként ingó radar,
érthetetlen emlékeket,
éjbe elúszó réteket –
Kifosztva állok, meztelen,
két világ közt kinyílt verem
mélyén s kiáltok, parasztok fia!
Rám süt a holdas dekadencia.

 

 

 

Mit az álom elhagyott

Szavam távoli zenére lejt –
renddé olcsul a selejt
köröttem, mit az álom elhagyott,
nyelvöltögetőn felragyog:
vad csehók mocska csillagig
rugja részeg ábrándjait,
lila öklömet dugdosom
üres zsebembe, kit vadabb nyomor
tanított meg, hogy élni csak
nagyon tisztán szabad –
s anyaszemmel dühömre les
a párolgó paradicsomleves.

 

 

 

A zűrzavarból kiláboltál

A zűrzavarból kiláboltál, igaz,
kamaszkorod fortyog mögötted,
mikor nem segített hetyke vígasz,
sem a komor gőg nem segített –
s most csak állsz, csupaszabbul, mikor
nem volt télikabátod,
talpad ügyetlenül tipor,
s a világot magadra rántod;
kuncsorgó alázat nem adott öklödnek
szelídítő iskolát,
azért hiszed már örökre többnek,
aki irgalmatlanul védi magát.

 

 

 

Virágének

Vakmerőn nyúlok
s biztosan érted,
tétovaságom
hitre cserélted.
Szótlanabb szónál
ez az áhítat,
több a valónál,
mégis megríkat.
Lehull az inged,
nincs, ami födjön,
szép szüzességed
fehér hófüggöny –
Mint torony omlik
össze, ki voltál,
örömöd ring, ring,
simább a tónál.
Egymásnak arccal
kerültünk végre,
szorongva hallgatsz
némább beszédre.
Nincs nagyobb titok,
nincs nagyobb vigasz:
rád hasonlítok,
rám hasonlítasz.

 

 

 

Én nem tudom, milyen hőfokon

Én nem tudom, milyen hőfokon
égsz el, ha majd véget ér
ez a szerelem, nyakadon
megpattan-e majd egy ér?
Nyárért rikoltoz a páva,
rózsák közt, a szigeten.
Lomb mögül, fehér ruhában
csapódsz elém hirtelen.
A zúduló nyárból pengék
keresnek, vigyázz, védd magad!
hirtelen megszűkül az ég
s minden az ősz elé szalad…

 

 

 

Téli jelszó

A körberívó madarak mögül
a lilatérdű kölyök előkerül:
fülemre húzom rossz kabátom, így
figyelem a varjak gyökér-lábait,
rekedt hahotájuk komor verkliszó,
elfelejtett télből visszahangzó –
s a nem felejtő reflexek, no lám,
táncra vadítnak szaporán;
a téli jelszó elhangzott: magadat
féltheted megint újra csak,
ízületed üvegként csikorog,
húzd összébb könnyű ballonod,
a körberívó madarak mögött
szánakozva néz rád a kölyök.

 

 

 

A csődör

Miért, hogy nem felejthetem? Inog
az emlékekhez kötözött világ,
az öntudat tünt gyerekkor fölött
köröz: a kovácsműhely udvarán,
mint fekete pók iszonyú üres
háló közepén, a csődör térdelt
a tornáchoz s a vasalószínhez
hurkolt kötelek közt, alvadt vérrel
teli szeme vércsét ringató nyár-
égre látott s füstös ínyét mutatta,
a sárga fogsor ropogva félelmet
falt, síkos harcsabajusz volt a zabla.
Apám kést fent s a cigányképű böllér
nevetve szólt rám: fogjam be fülem!
Nyárt repesztő nyihogás! S a torokra
ömlő nyál bugyborékolt rémülten.
S láttam a meggyalázottat hetek
múlva: rúd közt jámboran kocogott,
szemén legyek dongtak, a szombati
piacra vitt rézszínű barackot.

 

 

 

Kiáltás

Micsoda erő nyűgöz le,
milyen félelmek gyanúja
szedi szét borotvaéles
szótlansággal bennem, bújva
hártya alá, a csontig vágott,
elmondhatatlanná csupaszult világot?
Ezüst ágú fákkal jön a
tél, a moccanatlan menet
tuszkolja maga előtt, mint
foglyot, ki voltam, a gyereket.
Nem ostoba kínra, nem a hidegre,
lila virágos térdemre
akarok emlékezni már! –
Bánatos lószemmel jön a nyár:
herélt csődörök pupillája
bámul sárga könnyben ázva.
S majd jön az ősz, az évszakok
körhintája így forog bennem,
az ősz: ismerős halottak,
az ősz: rémülten szemérmetlen.
Micsoda béna szemérem
kötöz meg, hogy nem ki voltam,
nem azt! ki vagyok: merészen,
s aki lehetnék! – elsikoltsam?!

 

 

 

Érkezz már ki a fénybe

Szegények közül jöttél,
rongyos hadakról akartál szólni –
nincs ilyen szorító, nem ilyen világot
kaptál,
s amit titokban áhítottál,
az sem olyan! albérleti szobádban,
mint dühödt eb, torkodnak ugrik magányod.
Ne simulj kőfalhoz, puskacsővel vicsorogva
ne barátkozz, ne lazulj idegen álmok vizébe,
izmod ép, nagy karcsapásokkal
érkezz már ki a fénybe!
Ami a tiéd, a jelent emeld fel a szívedhez,
s gyűjts már otthont, mi embermódra körülvesz.
Az utcák esti mámora felszáll,
rózsaszín, kék s fehér izzásban
őgyelegsz, repülnél tisztább égboltig,
arcod fekete körvonala kirajzolódik,
kivilágít belülről az álom, s megrémít, hogy
minden tévedésed igazolódik.

 

 

 

Szerelem sós íze

Már a tél elérte a várost,
plakátok nyalják a ködöt;
a szerelem sós íze magányos
számat marja, mert mint két pólus között
a neonfény északsarki, havas
tündöklése – a szerelem
szívem s szíved közt hatalmas
ívként kigyult: nem vagy velem.
Szabad kóborgó, ámulok,
önként a karodba mi űz?
A tél fehér pincéibe lucsok
verte tavasz fénye betűz;
így omlik össze majd a gőg
és fortyogó kamaszkorom.
Fennhéjázása összetört
szelíden szóló szavadon.

 

 

 

Karácsonyi dal

Faggyúszagával felém leng
újra a karácsonyi gally,
sztaniol cincog, s a lélek
lepedőnyi szárnyaival
fölrepül a mennyezetig
– villanykörte a glória –,
ahonnan leereszkedik
darócban az Isten Fia…
Égbe röpítő, együgyű
varázs, szalma-bélelt jászol;
téli Nap, a nehéz begyű,
havas nádtetőkön gázol.
S apára vígan az udvaron
karácsonyfatalpat farag,
öcsémmel ámulva lessük.
Kölyökkutyánk havat harap,
vérszagot keres borzolva,
kormosszélű tisztásig fut,
hol hajnalban hullt a hóra
hízó torkából szökőkút.
Fedő alatt leves ázik,
jön az angyalhajas alkony,
s a Karácsony lehintázik
faggyúszagú fenyőgallyon.

 

 

 

Csokonai

Különb te voltál, kicsapott diák,
kirurgus-fi, tudtad, a szép ész ád
rút ábrázatnak tiszta kellemet,
pomádés majmoknak tündökölt szellemed –
gúnyoltak ketrec-lelkű ostobák,
különb te voltál, kicsapott diák.
És Lilla is, ó, Lilla! Csontfehér
mellén borókagyöngy kiserkedt vér.
S hogy megláttad, embermély ámulat
ásott szívedbe szűz vizű kutat –
Hol van a nő, szarvas ívű, kevély?
És Lilla is, ó, Lilla csontfehér.
Farsangot riogató cimborák,
mikor a hóra kisütött a láng,
vettek körül s véget ért a szezon,
s pártában Dorottya, az amazon;
lőtt madarak a víg klapanciák,
s nagyon némák a vidám cimborák.
Utolsó farsangodnál nem volt más,
csak a kék fényű tüdőgyulladás,
csontboltodban irgalmatlan rugdos
két halál, keserű szád vérhabos:
lágy trillák, tarka képzetek… sírás
ráz s felszárít a tüdőgyulladás.

 

 

 

Elpusztíthatatlan tájék

Kiáltja sorsomat az ünnep
mögötti napok szigora;
a szív gyerekkorával tüntet,
ősz van, kukoricák tora,
csövek: csuhás halak kupacban,
mint dögre, varjak lesnek rá,
riasztó táncot jár a gazda,
egy szemért vérét ontaná.
Ó, elhagyott kapák! A malter
fehér szeplővel arcomat
festi, luxus az Alma Mater
feltörekvő kovács-finak.
Hajlong alattam vékony palló,
súlyomat érzi, méri, így
teremt az izmaimban sajgó
munka ruhát és lábbelit.
S most zúg bennem az ünnep: égbolt
öblű repülőgépmotor,
elpusztíthatatlan tájék volt,
s ég alattam a gyerekkor.

 

 

 

Képzelt szabadság

Sorsommal nem békülhetek, nagyobb súly
ránt talpra bókos hajlongások közt –
hiszem már: oka nem vagyok, ha rosszul
élek ügyeskedő kis hörcsögök
örömére s senkinek bánatára:
hiszen élni nem azon a jogon
akarok, hogy a hatalom nyakára
varrom magam vagy arra alkuszom.
Mert új hit és szent a hit, mely szólni
a szótlan szegényekből feldobott,
gyávult mesterek ötölni-hatolni
kész fortélyaira csak pirulok.
Kinyílt, óriás borotva a tél,
szigorúan s egyértelműen vallat;
ez a parancs, s nem ostoba szeszély
metsz ki sorsomból s húsomból hatalmat.
Képzelt szabadság s elképzelt dicsőség –
ne irigyeljétek meg tőlem ezt:
albérletek és érzelmes kis nőcskék
emléke csípi számat, mint ecet.

 

 

 

Otthon

Könnyű gondtalanságban élek itt,
kerítés öregujjú léceit
nézem s mögöttük a zöldfejű mák
tótágast harangnyelvek csordáját;
s erre, szabály szerint is: illenék,
hogy óriás harangöböl az ég!
Pulykán palást lóg, öblögve papol,
elszunyókálva hallgatja az ól.
Figyelem én áhítattal, ahogy
épülő ház körül állványzatok,
a nyár ácsolt gerendái alatt
tűnő, villanó gyerekkoromat.
Zúdul a nikotin-korbácsolt vér,
álmodó lelkem túl gyorsan beért,
férfivé hámlok, csontos, nagy szavak
öklétől fut a versíró hangulat.
Mit gyerekként láttam, a robbanás
moraja visszhangzik, fülemben más
zene nem szól: földmérő parasztok
súlyos hitével az égre tartok:
szép zuhanások, poshadó vihar
– nem törődöm megcsúfolt álmokkal,
elvesznék már, ha gyávult pillanat,
kétség oldaná feszült izmomat,
túlléptem a versek varázskörén,
nem lehettek szigorúbbak, mint én!

 

 

 

Csak a szív

Télre kaput dörrent s új eget tárva
tár a gyantás, csöppnyi koponyákra
a tavasz – hitüket, íme, újra meglelik,
akik élni akarnak. Szívemre szelíd
szárnyakkal száll a szerelem, hamar
villanása égre szédülő fecskeraj.
Csak a szív,
csak a szív érzi, hogy kölyöknyi rügyek
izmaival világunk új űrbe üget –
Rakéta-hónap, május, kupoládba zárva
tikkadt hitemet, zuhanj már a nyárba!
Honfoglaló álom jeleit küldd vissza
már, hogy szívverésem hozzá igazítva
éljek, hisz érte égek s égek el, fehér
testemben ha majd megakad a vér!

 

 

 

A szülői ház

Mint költöző madárraj, új hazát
portyázó nép, felpakolt a család
autóra bútort, kályhát s még amit
továbbhurcolni a szív érdemesít,
üllőt, satut, kútkereket, szakadt
láncot, hordót és régről megmaradt,
felfújt disznóhólyagot – ennyivel
(emlékeztetőnek sok is) kezdi el
apám s anyám az új életet, mely,
hiszik, két fiuknak úgy megfelel,
a „városit”. Lökte őket remény,
s dac is talán, és a város tövén
megragadtak, mert kifulladt a nagy
futás, és az álom továbbszaladt,
engem hiteget már; lépcsőt így,
a boldogsághoz önmagából épít
a sors alá nyomott fajta, a szegény,
s vakmerő kölyökként nekivágtam én,
minek is? mert túl sokkal tartozott,
ki kenyér helyett csak álmot hozott,
s álmot is rosszat; önkéntes hírhozó:
költő lettem, de nem álmodozó
akartam lenni, pontos terveim
ragyognak életem kusza kínjain.
S kínon, tévedésen, bukáson át
vallom én a hit kamaszkorát,
kamaszkoromat, a tisztán tündöklőt,
tisztelgek némán a kölyök előtt,
ki sírnivalóan szabad s hű volt,
s vad évek vertek szájára nyitott
tenyérrel, mert nem sorsára vigyáz,
s most hátához ért a szülői ház –
Nézem a konyhaajtóból a kút
keszeg lábát, a kertnél már bealkonyult,
földbe süllyed a disznóól tömör
tömbje, az égre csillan a vödör;
szívem, a ház, az udvar felesel
csöndesen az ég rejtelmeivel,
hol forduló éj csillagot terít,
s álmomba ringatja a tengerit.

 

 

 

Szomjas évszakom

Szívemig húz a szerelem,
szíved verését hallgatom.
Télből, csendből győztesen
feltámad szomjas évszakom,
fuldokló hite milljó zöld
torokkal a napfényre tört,
így nyitsz bennem, tán tudatlan,
félszeg jóságomra ablakot,
hogy ne legyek, emberi alakban,
vakon zuhanó halott,
modell a pusztuláshoz, itt
belül netervezzek állatit.
De mint nyers színek közt szemed,
acsargó vágyak közt szavad
sosemvolt egyensúlyt teremt,
veled legyek én boldogabb.
Ütőered ver: rebbenő fecske,
míg bőröd nyár-ízét keresve
csókollak (nyárba horgonyt dobunk),
vár ölelésed tiszta hona –
Két kézzel pazarló korunk
véget ne érjen soha!
Áldlak én érte, míg a vér
szívemből szívembe visszatér.

 

 

 

Dózsa szobra

Kiss Istvánnak

 
Te voltál a mi királyunk,
Dózsa György, érc-eget verő
mázsás harangnyelv, s feltámadt
a nemzetnek csúfolt temető,
jönnek, mélyebbről, mint a sír,
éhenhaló jobbágyfalvak,
csillagéjben citera sír,
dübbennek a csontos talpak,
s farol, nyomod szimatolja
nyáladzó úri toportyán,
lelkedhez nem férhet, alku
nincs több e halálos portyán!
Kastély lobban, és felvillan
az eltitkolt nyomor arca,
önsúlyától zúdul a kín
fogcsikorgó, komor harcba,
az éhség honfoglalása;
mely végül égett húsodba
harapott – felfalt a néped
ökrendezve és zokogva.

 

 

 

Könnyízű szerelmek

Könnyízű szerelmek kölyökszívemért
visszajárnak, a vad kalandra szánva
indulok újra, kamasz, ki futtában cserél
örök hűséget. Mosolyom simábbra
nem sikerül ma se, a vágy kanyarjait
követem, bánatom tán elveszítem –
Most már a gőgös férfi-hit vakít,
s a könnyekért vezekel kölyökszívem.

 

 

 

Néztél a lány után

Néztél a lány után, a zöld fasor
ápolt csendjében szíved túl nehéz,
lehetetlent mért akartál annyiszor.
Néztél a lány után: tán visszanéz.
Szemed előtt nagy lepkeszárny, a nyár
vergődött – mily törékeny ünneped!
Hát halj bele, hogy vége van! De már
tudod, hogy belehalni sem lehet.

 

 

 

Repce aranylik

Repce aranylik álmomban,
röpül a kanalasgém,
súlytalan hűvösség az arany
fölött – milyen fehér!
Ég a vágy, a vágy, a lélek
merészen ritka égig ér!
Folttalan, tiszta ifjúság,
még az árnyéka is fehér.

 

 

 

Vers az eltünt szeretőkért

Üres kezembe rózsát képzelek,
különb így voltam a szerelemben,
és végül mind eltüntetek
vad pózok mögé, bár szerettetek engem.
A nyár a bőrömig hamusodik,
már térdencsúszva sem lehet
visszamenni a kamaszkorig
értetek.
A kerthelyiség lampionos mennyország,
vakító mosoly az abrosz,
G., nyakadban korall-lánc,
s dúdolsz a szaxofonhoz,
tálcán szóda és olcsó bor,
asztalnál nők, vídám barátok,
s hozzád sehogyse illett kapor-
illatú kölnid, s szemedhez láncod.
S G., a másik, veled, jaj, untig,
beszéltem az irodalomról mindíg,
szikrázó rögtönzések, gyors okok,
bizonygattam fennhéjázó reménytelenségben,
hogy a legjobb költő én vagyok!
S szalámit hoztál zsömlében
anyádtól reggelenként s nagyot
harapva átcsavarogtuk a napot.
Csikasz csavargások után, télen,
– akkor hagytam ott az egyetemet –
önemésztő kétségbeesésben
találkoztam L., veled,
vergődtem másnak szánt kelepcében,
nem volt nálam menthetetlenebb.
S utóljára te, ki az első
voltál, kamaszt-oldó asszony,
komor szentekkel feleselő
szívem enyhül, hogy feloldozzon,
mert álmaiért beöltözött állig
szenvedésbe e szerelem,
pojáca hímek közül kiválik
szenvedélyed tündökletesen.
Üres kezembe rózsát képzelek,
üdvözlöm tűnő ifjúságom,
ellép bujtató levelek
hátán, foszforeszkáló lábnyom;
sírásba megszakadni nem bírt
szívem, keresve otthonát,
csontomig hamvaszt el a hit,
s az álom síetve megáld.

 

 

 

Akkor majd

Rekviem Dylan Thomasért
A város víz alá merül,
a járdaparton fűz susog,
s kimásznak feszesen üvegszemű
árnyék-krokodilusok,
alkonyul, és mint a lelkek
kiürülnek a kirakatok,
elrohadt füttyömért perelnek
verebek, szememért vakok;
a város víz alá merül,
nekem egyszer csak nyomom vész,
s akkor majd, mint kikötőkről
tetovált testű tengerész,
merengek rajtatok.

 

 

 

Három etűd

Weöres Sándornak

 
 

Jonicus a minore

A fa éjjel csupa ringó,
libafejnyi puha bimbó,
a fa nappal – ez is álom –
üvegágyús vízi-várrom.
 

Megtérés

Szárnyam nem nőtt, az angyalok
káprázata bennem ragyog;
s a látomás csak megsuhint:
az Ácslegény a Golgotán
elröpült a Hold után.
 

Lia

Egy halom ócskavas felett
ül Lia, vesz vasat, rezet,
s valódi vérrel erezett,
mindentlátó üvegszemet.

 

 

 

Az éji útca

Az éji útca holdsütött
szemekkel lesi ballagásom,
áhítatosan köpködök
a megunt csillagokra, vászon
nadrágomra fitymálva néz
s ellép a dinnyefarú nőcske,
e pillantás ifjúkorom
legpontosabb kifejezője;
és félhangosan dúdolom
alkalmilag szerzett dalom:
„Nem tudtál te tódítani,
magadnak szívet hódítani,
irígyeld hát szívből őket,
a jóházból jött szeretőket!”

 

 

 

Levél öcsémnek

Levél helyett verset írok neked,
bátyádat valahogy el ne feledd,
a hazulról elkóborolt poétát,
e bús tényre én nem borítok vékát;
hiszen lehettem volna, ami te: erős
marós, csak munkájáért felelős,
vagy lehettem volna én derék,
ami apánk volt, víg kovácssegéd,
hogy is szerettem nézni, forgatag
sorsom példáját: a vasdarab
csak keményebb lett, ahogy ütötték,
nád-ingadozásra nincsen is itt mentség,
nevetek csak, ha hasamba beszél lukat,
s ágaskodva kioktat a pösze öntudat,
s izzadva gyanús álmokat kreál
a bőrömre, hol még én vagyok a király;
láthatod, derűsen telnek napjaim,
s ha torkon fog, a kínra mindig akad rím,
s a szerelemhez férfias alázat,
a rosszul oltott fát pedig ne rázzad
vakmerőn, a nő úgyis lehull
eléd és mindig visszavonhatatlanul –
egyébként meg éppen nem csépelek szalmát,
jelzem én az osztályköltészet hatalmát,
s ezért tőled, postafordultával feladd,
várom e versért is magas sordíjamat!

 

 

 

Búcsúztató helyett

Hősibb harcok sortüze hol ropog
– győzni jöttem –, én térdre nem rogyok;
sután biztatlak mégis: kis csatád
keményen vívd meg, foggal-körömmel,
most elválik, mit érsz, ne add alább,
saját zászlód alól ne szökj el,
mert gyűlölt otthonod lesz az ifjúság!
*
Ó, a szerelem szabadabb
ívelésű tájra vágyik,
s mint erdőtűz, ha lángra kap,
utat perzsel a boldogságig –
nevetséges kis korlátnak
mért támaszkodsz, rosszabb, ha véd!
Elszántabbnak mikor látlak,
más a nyelvem, nem értenéd?
*
(Az ősz sátrába fogadja
a kiválasztott szeretőket –
félszárnnyal forgó nyaramra
szomorúan nézek, kettőnket
vitt volna, égig, suhanva!
Most tenyérben elfér hamva.)

 

 

 

Czibor János halálára

Sírva kérdlek zord kamaszévek bölcsebb
társa, lelkesült tanítója szónak,
tiszta hitnek – mondd, hova tüntél vídám,
drága barátom?
Nincs menekvés? Férfikorodra nem volt
válasz, végül elfeketült a száj is.
Túlhallgatni mért igyekeztél szíved
hallgatag érvét?
Megcsalt évekét: a kölyökkor súlyos
ökléből hogy nem kicsavarva, önként
(ki ellen kell?) hullt ki a kés, hit, élet,
elhívatottság.
Nékem mit tart még? A tanítvány felnőtt,
s hajtott fejjel elsirat csendben, verset
forgat didergő tenyerében s úgy ír,
mintha figyelnéd.

 

 

 

Vízözön után negyvenöt

A repülők, mint nagybegyű madárraj,
súrolták házunk piros gerincét;
győztes, halszagú tavasz volt, apámmal
néztük pincénkből. Az udvaron két
„Sztálinorgona” állt, és bal kézbe fogott
tükörben májfoltos tiszt borotválkozott.
Szétszórt foltokban dereng csak az emlék,
mint üresfényű mozivásznon, a
templom fala előtt egy roncs-gép
karma nyúlt virágfürtös magosba,
hol az akác a tank csövével páros
vízióként állt modellt a boldogsághoz.
Mert boldogság is volt, gyerek-nem-értett,
sok tonnás vízfal alól felbukás,
posta-ajtón papírcímert cseréltek,
a szomszéd penészes tagkönyet ás
elő, a nyilas borbély vért köpött;
ez volt vízözön után negyvenöt.

 

 

 

Szkárosi Horvát András

Elmehetsz te sírkeresztnek,
jó Szkárosi Horvát András,
fújhatod, semmibe vesznek,
bő tüdővel az átkozást.
Tömzsi pap, toronnyi lélek,
harangszavú vers hömpölyög
belőled, kemény ítélet,
s „érccé válik fejed fölött
az szép csillagos ég”, s dörren,
mintha csuknák koporsódat,
de hallom, alóla kihörren
kénytelen lett költő-voltod.
Én, ki mesterekre báván
nézek, hajlok teelőtted,
komor kereszt, jelzel árván
országrésznyi temetőket.

 

 

 

Elégia Yehudi Menuhinhoz

Szívem ríkató művész,
vonód alól merész
vízióként zuhog tört-
gerincű vízesés,
kápráztató s valótlan
játék, ahogy nagyobb
illúzióért játszik
a villanyfény s a lomb
a Károlyi-kertben, így,
álomba, bujdokol
terhe elől a lélek;
rossz szájízű pokol
mért lesz mégis a révült
futás? Álom-trapéz
helyett vadabb örömmel
kapát markolt a kéz,
s tíz órát gyakoroltam
a zenétől vakon
(kölyök-próbálkozás volt,
talán elmondhatom),
majd dühvel törtem lágyan
simuló ujjamat,
s a pergő capricciókban,
sírtam, hogy megakad…
Ó, földig nyomott évek
kis csalása, kemény
való ellen kijátszott
rés, skizofrén remény;
mily szégyenülten hagytam
abba – sejtettem épp:
nem tudok így kiválni,
nem lehet s nem elég,
s kiválni sem akartam
már, keményedő, zord
kamaszként én irtottam
bent az álmodozót.
Nem dac – hit temetett el,
s a versbe felszakadt
toronyló hőforrásként
csalatlan öntudat,
az ifjúság szökésre
lódult lendületét
letiltotta keményen,
s a könnyednek remélt
mámor helyett főhajtva
ismeri el nagyobb
s óvhatatlan törvényként,
hogy kiválasztatott.

 

 

 

Csatakos égből szédült

Csatakos égből szédült, kés-
élre megérett kétkedés,
elhúzódott ifjúság áll
a táj vasbeton oszlopánál.
Tájékozódnak fecske-körök
a leapadt özönvíz fölött.
Megránduló arcizmaimmal
jelez, hogy a szívbe nyilal
a vad futás, lábam még remeg,
hátra fordulva láttam meg,
hogy senki, senkise üldözött!
Állok, egy dalt zümmögök.

 

 

 

Lófejek hajolnak

Lófejek hajolnak szívemhez újra,
ülök a régi verandán,
s virtuskodik, az üllőt magasba nyomja
víg segédek közt apám.
Erő s öröm szikrázik bennem,
ha rágondolok,
vakációzó szerelemben
a munkával én sem vagyok.
Talpalatnyi álom ez,
hol megvetem magam –
lófejek hajolnak szívemhez,
hogy ne legyek boldogtalan.

 

 

 

Csak elmondani adj erőt

Lefut az álom, tünemény volt,
lefut a szívig, a kamaszkori rét
lassú ringással, mint az égbolt,
lehajtott fejem fölé ért –
A nyár óriás talpa hihetetlen
gázol, virágok nyakszirtjére lép;
én csak magamhoz voltam kegyetlen,
én soha nem adtam fel a reményt.
S melyen idáig futottam, az út
csúfondárosan nyelvét ölti:
parasztok közül kitanult
fiú a tisztét hogyan tölti?
Hol a szándék? A bonyolult
tévedések közt hol a hit?
A bűvész-cilinderbe fúlt
versek után ki mond valamit?
Kamaszkori égbolt, nehéz vagy,
hozzád csak fájva mérhető
a termést betakarító évszak,
én tudom: te vagy az el nem ért tető –
Helyetted új csúcsokat állít,
aki túlélt, én gerincfeszítő
konoksággal téged idézlek váltig,
álom-égben sátrat verő kölyök-idő.
Már mint diákot falhoz szorított az éhség
– harcom határát én szabom meg –,
nem pénzért dobott fel a merészség,
lángszóróval pusztított terep
lehet jövőm, de gyönyörű is lehet!
Nem az én dolgom az eredményt kivárni,
mit vállaltam, kínnal veret,
csak elmondani adj erőt, sors, s jöhet rám akármi.

 

 

 

Tájkép, nélkülem

Kifulladt tüdővel lélegző ég,
elkomoruló nyári cirkusz,
beidegzetten lapul a vidék,
míg a kapkodó vihar elhúz.
S a búza egyhúsú tömegéből
a pipacs lángfejét feldobja,
mint tengelyen: a táj forgásba lendül,
nem emlékszik jég-pofonokra.

 

 

 

Júliusi elégia

Egy nap jutott hát nékem is, kócsagszárnyú vasárnap,
bukdácsol velünk a hajó fénytetői alatt a nyárnak,
ahogy én az álom felé, s ahogy az álom fedélzetén,
könnyű kerti székeken ülve, a nagy élet nosztalgiái intenek felém;
most így szép, nézni, amit a lélek öble s egy-egy kanyar kínál,
galambgyöngy hajnal ívében megfojtva lóg a lámpa-sirály,
fejest ugrik a bokor, lány-combú fűz a vízbe lép,
égre ágaskodik a csődör-Nap, mutat feketepihés herét,
a nők zenélő gerincére a mámor hallgatag árnya szakad,
ernyedő ujjakkal bontják a hazulról hozott csomagokat,
lemezen tű biceg, habokba hullnak a sláger sárga virágai;
a magány hüvelyéből nem tudom örömöm kardját kirántani…
Csak mondani akartam csendes szóval, hogy nem vagy velem
(mögöttem a hajó, fehér cölöpök közt, a kikötő fogsorában pihen,
üzenő halkoponya, Krétakorból feladott távirat),
csak mondani akartam, hogy, bozótból szempár, rám virradt
megint a magány, s mint fényben eltűnő meztelen hát,
a társtalan szerelem annyi; foszforeszkál a kert, a gémlábú nyugágy
törékenyen térdel csillanó vize fölött a délutánnak;
csak elmondani akartam, a holdpupillájú magánynak
hány változata van! az ökörnyálezüst, tériszonyú álom,
a faj tudathasadása, gyönyörű bimbó tüskés gerincszáron,
az Űr vízirózsalevelein lépkedő részeg Aszkéta,
fénylebenyek szigonya; őrült festő kezében pasztellkréta,
mihez a Mindenség a vászon, a kétlábra állító titok;
csak elmondani akartam, hogy már örökre rád hasonlítok
anyám arcával, álomvert arcommal, ki társam lehetnél,
s rám hasonlítanál, te, hűségesebb szétzüllő szerveimnél,
mert csak a magány, a magány áhít ekkora csodát,
a magával szembeforduló lélek pontos másolatát!
Nőnemű hónap, megérett csípőd kibuggyan
cérnarajzú levelek közül, hal-rajzó bódulatban
iramlik feléd a magánnyal ölelkező férfi-hit,
lángoló lepke-glória, mámoros méh-lasszó kering
szemérmed fölött, súlyos combodat forró ujjakkal kibontják
ruhádból, te, égi szajha, hószemű Krisztusok, bolondját
járatod velük, hogy termékenyülhess – körödből kitörni
nem lehet már, tudom, ki megpróbáltam ölni,
s nem mást, csak magamat, s nem másért, hogy örök
legyek, lélek, visszhangtalan Űrbe sikoltó rög;
s keserű, szomorú szégyennel – a szív, mint eltévedt pilóta –
én se lehetek más, csak ember, akinek álmait kioltja
az este, a csönd-reflexű bizonyosság, hogy hiányzol, nagyon hiányzol
Édes, indulnék feléd – a lábam térdig halálban gázol…
Csak elmondani akartam… Az égen eltűnő vasárnap
súlyos szárnycsapásától összerezzennek az árnyak,
a fűben zeng, zeng a tücsök kimondhatatlanul,
levegőért kapkod a halszájú virág s a homályba fúl,
hajókürt bődül, a hang, mint tömzsi bölény,
harci kört fut, a levegőt átfúrva, fölém;
felállnék, nehéz vagyok magamnak nagyon,
tűnődöm két szívverés közt hallgatagon.

 

 

 

Kilobbant szerelmek

Kilobbant szerelmek fehér
menedéke, a tél
(kis presszókat behavazott,
mint közös szív, kályha izzott
középen) –, a tél elvonult,
a semmibe csapódott vadul,
s fuldokló tavasz milljó zöld
torokkal a napfényre tört;
szánakozó szívemre a nyár
tesz sercegő, tüzes koronát,
harangként kongatja nők csípőit,
strandon nászágyakat terít
csődör-Napnak, s mint elvakult
húsban lélek – az ősz mögött lapul
kilobbant szerelmek fehér
menedéke, a tél.

 

 

 

Örömre int ez a szerelem

Én már minden pillanatomra éber
lélekkel vigyázok, örömre int
ez a szerelem a lélegzetvétel
fáradhatatlan ritmusa szerint,
ahogy törekvő sorsom újra s újra
szívemhez új és új magányt csatol,
ahogy szívem a dobogást nem unja,
s rólam másképp nem álmodozhatol,
csak hogy nagyon szeretsz. Nincs más viszonylat,
fogcsikorgatva vagyok rá tanú,
s elképzelni sem tudok én már jobbat,
és örömömben is már szűkszavú
lettem, hallgatok csak s tűnődve nézem:
fejem fölé az ég, közönnyel áld,
küldi a tél hangáraiból, kéken
villogva, a fagy fémszárnyú raját.
Én nem hadakozhatok már más módon,
érted se, csak sorsommal (pillanat
sugallta harcok kis cselét megoldom),
hozom kiéheztetett ifjúságomat,
mely országot, álmot hódítni indult,
s az örömért a szívednél kiköt –
felkönyökölve nézem éjbe fordult
hajad homlokod félholdja fölött.

 

 

 

Az országutat fény veri

Az országutat fény veri,
ősz, arany ősz, a tengeri-
tábla rezes obsitos-had,
kifakult bajszok bólognak,
kardok, levelek csörögnek,
méz illatuk van a tököknek,
bendője telik a pocoknak,
szőre durvul a malacoknak.
Puffogva vontató robog,
fent gumicsizmás parasztok
rázkódnak, hallgatva lesik
a muzsikáló személygépkocsit.
Ősz, arany ősz, a tarlón vér nyoma,
szeder kúszik, illeg a galagonya,
s nagy ekevas a télbe fordítja át
majd az őszutó arany zűrzavarát.

 

 

 

A nyár aranylapja után az ősz jön

Gyűlölt sorsot, ál-tökélyt
– nem tűrtem nyakamban kötélt,
önként kapaszkodtam nagyobb
bukás peremére, mint az évszakok,
a nyár aranylapja után az ősz jön,
hadd siratom még ifjúkoromat;
a búcsúzás fecske-köreivel becélzott
tájon – kegy, vagy érdem? – élve maradt
kölyök int pazarló tenyerekkel,
s teli tüdővel issza, issza a fényt,
a nyarat egy lélegzetvétellel,
homloka ropogó paták dörejét
villogva hívja – gyors sorozat:
üres hüvelyek pörögnek a fáról;
bánat fogja marokra torkomat,
nem hallgathatok az ifjúságról.

 

 

 

Csak egy pillanatra

Levél perren, dália súlyos üstöke bólint,
 
kiürült nyár, macskaszem szikrázik;
nem kopott még indulatom, ifjúságom öntudatlanul virágzik,
évszakokat hagy jóvá, álomhoz adja magát, gyönyörűt bizonyít,
 
hogy nem pusztítható a hit;
tél ellen vonulok homlokig virágban,
 
kiürült nyár csattog vállamon, a szárnyam,
fázós csillagokkal hihetetlen magányban összezártan,
 
pirosló ajtóját nyitja rám elveszett szülőházam,
 
hogy gyere bolyongó, sírnivaló árva,
áss kertet, pörgesd a kutat, tapadjon rád az ing,
 
nyújtózva gondolj a vacsorára,
felejtsd el az albérleteket, felejtsd el keserű szerelmeid –
 
Fának dőlök, csak egy pillanatra, ríkató
délután hátrál, macskaszem szűkül, mereven figyel,
s mint ázott farsang, síppal, dobbal, rejtelmeivel
 
kezdődik az őszi dáridó.

 

 

 

Az ősz a strandra rátalál

Az ősz a strandra rátalál,
fázósan borzongnak a nyár
kölykei, a barna vitézek;
a délceg nők keringnek félszeg
lélekkel, kis álmuk rövid
volt nagyon, s most egymást ölik
véletlen férfi-bókért bőszen;
révül a medence: nagy, zöld szem,
morc, fegyverkező égre lát –
E hely a boldogság karéja
volt, csöpp sziget, s majd mint a héja,
ponttá zsugorodik: felszívja
az ég! S vállalják már a fák
az új évszak vázlatát.

 

 

 

Számon méz íze van

Évszakom az ősz, évszakom a szerelem,
ruhámra varrom kettős címerem,
csatámra várok, néma rajvonal
vonul s itthagy látomásaival,
ökörnyál fércel vadul szétszakadt,
összefüggéstelen évszakokat,
szerelem enyhít nagyra tervezett
futást, ha pihenőkre szétesett;
piros szem pillog a bokor alól,
hogy így is jó lesz, hogy már így lesz jól,
ha sátort ver fölém a nő s szelíd
szavakkal oldja szívem görcseit,
álomkék égboltra visszaevez
velem s ha madár-gyöngéden neszez;
hogy így lesz jó, ha halhatatlanul
az ifjúság páros szobra felmagasul,
háttal a halálnak, szemben a halállal,
ha örömből, kínból egyforma részt vállal;
ha lobogtatja kendőjét, a remény
zászlóját s fényfoltok sütnek szemén,
s mosolya villan, nyári zivatar,
ha lányos bújába lágyan betakar,
már így lesz jó; számon méz íze van,
fejemnél csillag muzsikál hangtalan.

 

 

 

Utolsó szép napunk emlékére

De jó volna mind az öt
érzékünkkel e napsütött
délutánban virrasztani,
a villamost elszalasztani,
csak ülni s tűnődni rajta, hogy
– mint szívünkben a vér – az ár
bő hullámokban dagad,
fogy a Duna-parton, a Lánchídnál.
Úgyis utolér, mint eldobott
bumeráng, a kénytelen vállalt gond,
a vers megtalálja hősét,
tüzes karikáját a vakmerőség;
de jó is nézni, hogy a nyár,
hajlós testű vadállat, ketrecében ide-oda jár,
tarkónkra hasal,
Szaharát áhít talpaival.
Aztán az is jó, nézni, hogy szemed-
ből foszforeszkál a szeretet,
s nem kérdezni: meddig tart, miért?
S cserébe mit kér? Halálos gyanúért
mivel fizet? Gombostűvel megölt
lepke, kezemet áldva, mért tesz tiszteletkört?
Állati szégyenig levillámló szerelem
mért bohóckodik: hogy isten vagyok, velem?
Megoldás, ok, mindenre, ömlik bőven,
csak az a baj, hogy múlt időben,
s szánalmasabb csak az, ki badar
diákként rossz leckét hadar;
lámpalázam, szent lámpalázam,
ne engedd, hogy rám pirítva megalázzon
az új világ, a könnyed, a szabad,
s úgy nézzek rá, mint vérespofájú vad!
Szabad ész, kétkedő, önmagát vallató
hitem, emberségem, egyedül vállalható
kényszer, szigorú tükör, benned hiszek csak,
s célnak kérlek, nem oltalomnak;
de áldd meg őket, ha majd térdre rogynak,
kiket kisemmizett az idő –
felettem új égitest nő,
hol legtisztább álmaim az árnyak.
Édes, vége van a nyárnak.

 

 

 

Színek káprázata között

Színek káprázata között elmosódik már a nyár;
jaj, a kék s vakmerő vörös s hold-hívó narancs-dagály!
Idill ring megbomlott tájban: faun-mosolyú liget,
Hermész tereli ökreit: csigacsorda bőg, üget,
ezüsthangú verkli jajgat: szúnyog-sípok tolongnak,
méz-alkonya csurran a római birodalomnak…
Ilyen lesz majd, súgom, az ősz, szédült azonosulás,
szempillád a tavat nyitja, mint partra boruló sás,
már nem a táj, már a tested formálja a félelmet:
remekművé fagy a combod, félrevert harang melled,
fogsorod meszesen villan: homokban tevecsontváz –
jaj, a tűnt szerelem, a halálként lazító vonzás!

 

 

 

Galambok fehér csíkja villan

Nők, fájdalmak, kudarcok elvonulnak egyszer,
 
galambok fehér csíkja villan:
hajnalként rám nyíló szemeddel
 
boldogságom hadd bizonyítsam,
 
káprázó ózon magasába
 
csak a lelkem áhított,
s eltűnik majd az is, a galambok fehér szárnya,
 
mint ifjúságom, a vakmerő-szép titok,
s majd eltűnik az is, a rejtelem,
 
elsimul felettem az ég;
tövig égett csillagokra nagy pelyhekben
 
hull a hó, melegíti a nyulak gerincét,
 
tücsköt oktat nyárra a tél;
arcoddal, szíveddel hadd bizonyítsam,
 
hogy boldogságom életemmel felér –
Káprázó ózon magasában galambok fehér csíkja villan.

 

 

 

Rövid rekviem

Kertünk, anyám dérütött kertje, sok-sok
üvegmankón szertebiceg már: megtört
rózsák, mályvák sánta csapatja némán
baktat a mennybe

 

 

 

Különben csend van

Nagy engedelmességre int,
markolja a som bokrait
kemény öklébe ez a tél,
szívemre támad fehér
csapattal, kerít, hujjogat,
bővérű vadász-had kutat
így vékonypénzű nyúl után,
mely cikkcakkozik sután,
havas porondra kiszalad,
pörkölt fejjel bólogat,
merevülő testtel vet
halálos bukfencet.
Különben csend van, hó szitál,
özönvízutáni táj,
űzi a tél fekete árnyát,
világgá az otthontalan kányát.
A horizontra falu ring,
délibábként eltűnik;
eltévedt személygépkocsi
reflektoroz a csillagokig.

 

 

 

A tél íve alá

E téli vázlat mily megnyugtató,
ez kell már nékem is, ilyet keres
szívem, ily tiszta dalba fogható
szép látomást, ágak hajszáleres
karca viola-égbolt üvegén,
sirály villan, szárnycsapása fehér;
középpont vagyok, zúgva bekerít,
többé már szem elől el nem veszít,
mihez, ha egy pillanatra is csak,
hogy legyen, hozzáadtam magamat;
szomjas tavaszom, rajongó nyaram,
sirató őszöm végül is ide
eljut, szigorú, változhatatlan
megfogalmazásba, a tél íve
alá, rég elporladt arcom fölé,
hogy elmúljon s legyen mindörökké.

 

 

 

Az álmokat meg kell kétszerezni

Álmaimba fogódzom, kifut
a láthatár peremén az út
alólam, kitágult körömbe menti át,
mi a múlandósághoz méri magát:
hozza a tél vonuló rajvonalát,
hozza a szív, sorsomhoz tanút,
csikószem-egű gyerekkorát –
Csak boldog akartam én lenni, boldog,
s riasztok kitágult álom-égboltot,
s magasabban, mint az űrrakéta,
vallom én, hogy gyönyörű hitét a
szív ha néha el is veszti,
az álmokat meg kell kétszerezni,
szűz havon vérpiros mályvák
oltsák ki szemem világát,
ha bicsakló lábam alól kifut
a láthatár peremén az út.

 

 

 

Az ősz csak hódít

Az ősz csak hódít sármányszín sereggel,
hol van a halálos szaltó? a nyár lengő trapézait
tűnődve nézi ezüst csillogású, dérvert szemekkel,
kiürült tündérkaszinókat, fészkeket ringat a szeptemberi reggel;
az ősz csak hódít, kopaszra nyírt hadifogoly koponyákra,
hamuszínű tökökre, vallató látomásokra vadászik,
s a belső táj feladja magát, kúszik a kimondás peremére, a számig
nyomul, ami már kevésnek érzi embernyi életemet,
s vall önként a fájdalom, az öröm, a szándék s romja alá temet
a szerelem, az ostromot hogy is birná törékeny kártyavára?
szögesdróttá jegesül körém s kitör mögüle a deportáltak lázadása,
az örjítő remekmű: csontig faragott karok, lábak
eleven reliefje, örökre háttal a halálnak,
az utódokat megalázó szégyen! Az ősz csak hódít,
röntgenszemmel vallat, mondjam el az utolsó szóig
életemet, a vérrel, jajkiáltással kezdődő mondatot,
utána rögtön csend jött, a szülésznő pofozott
életre hatalmas tenyerekkel – földre borulnék,
panaszkodva, ahol porlad ág-rajza; szederjes vadherét,
garabonciás csutkaszárat toboroz az ősz az elhagyott réten,
a temető mellett, ahová vitt a bóbitás hintó nem régen
téged, drága barátom s hol örökre farkasszemet nézel
gólyák hajóját úsztató, fecske-nyilat röptető éggel…
Hol van a halálos szaltó? A nagy ugrás? Dobpergő izgalom
mészfehér lámpaláz kaparászik a torkomon,
ha káprázva nézlek új világ, add, hogy igéidet tudjam,
ezer évet késett forradalmam oldalamon kibuggyan,
jönnek kaszával, karóval szikár, földosztó parasztok,
holdsütött álom: mokány lován Dózsa ül, figyel, vállra bontott
hajjal, arca sötét, orréle, mint halezüst, villan,
s eltünik: fekete pont üget az égen, a hajnal kanyarjaiban
kigyul, fényfogók közt izzik már tüzes koronája,
ha visszaintene! ha megismerne! – sírva nézek utána.
Az ősz csak hódít, vonuló sereg nyoma a tarlón, arcomon,
átgázol csíkos sátrakon, nő szép testén, virágbalkonon,
nem öl, vér nyoma nincs – a szívvel láttat be olyan
igazságot, mely pusztítóbb, mint fehér tüzű lávafolyam,
a vágy elé tart tükröt, a nyelvöltő álomkarnevál
mámorában jégujjként felszúr a Tény, álarcát lekapja a halál;
az ősz csak hódít, menekülő gímek, legendák homloka csattan,
a kísértés hordái rohannak el, állok a megvert vonulatban,
a nyár trapézait elengedtem, az ifjúság vakmerőségét
szigorúbb ifjúság váltja fel, kaland helyett pontos térkép
a szenvedéshez, a boldog kínhoz, álommal megáldott
életemhez, mely tikkadt kráterként az örömért kiáltott!

 

 

 

Havas délibáb

Most, hogy huszonöt évet megértem,
elkezdtem tűnődő éneket,
szigorúan akartam s keményen,
s nem csak ahogyan lehet;
a téli éj vasbeton csarnokában,
mint finom szerkezetet, néztem a fát,
jéggel bevonva, nikkeles ragyogásban
őrizte szívósan magát,
míg átalakult mássá,
mormoltam, hogy ballagtam haza,
szigorú látomássá,
a téli éjszaka
műremekévé; mint ahogy
szívem, elhagyva kusza
álmait, konok életet egybefog.
S míg mentem a hídon át,
mint akit nagyobb magány ölel,
hogy titkolni tudja zavarát,
ha látomásra lel,
haboztam ingadozó
érzékeim s a látomás között,
fejemnél kézként változó,
tenyér-ököl-sirály körözött,
összehúzódva, kitárva
lökte szét a vér áramát
az idegekkel erezett tájba,
ahonnan értelmem hűvösen kivált:
véget ért a gyerekkor,
az egynemű, az édeni,
s a kamasz kemény kínok közt fuldokol,
s szívét nem tudja kiönteni.
Tüdőmre tüzes levegőt
szívtam, mint a cséplőgépkazán.
Nyár van, álarcos törekezők
mögött homlokát törli apám.
Harisnyaszárból álarcot
csinálok, mint a törekezők,
„könnyebb” munkán, asszonyok
közt gyilkolok szívet, tüdőt,
nem szükségből, hiszen apám
gépész volt, de keserű
szájízzel, hogy a vád
(mivel magam vádoltam magam, hű
érzékkel) ne érjen: „Lám, kivált
közülünk…” Csontomig
íródott ez akkor, ott,
s zavartalanul nem boldogít
semmi, s ha rágondolok,
kiszárad a szám, kiválasztatott,
mint én, bennem a legmélyebb
emlék, hogy innen indulva reméljek –
Csillagok alatt koporsók az asztagok.
Csillagok alatt koporsók az asztagok,
tövükben sír a megalázott szerelem.
Hanyatt fekve, a bódé alól
a cirregő augusztusi eget figyelem,
üszkös nyelvvel, ölelkező
gondolatokkal, eggyé válni kész,
mert mint meggyújtott mező,
perzselt bennem a szerelmi vész;
forró Tejút ömlik égre fordított,
felnagyult magamban,
s tévelyegtem a csillagok
között, náluk hallgatagabban.
A kamasz kemény kínok közt fuldokol,
tüzes csontjában, húsában most válik külön
a hűvös pillantású, jégtáblás pokol,
az értelem, a magát figyelő közöny,
mely úgy kószál a felfedezett test
tájain, mint lenyűgözött utazó,
gyanútlanul mond rettenetes
ítéletet, alig vállalható
fegyelmet most vesz a nyakába,
s kizárul belőle a világ,
indul a kettős vonzású magányba,
s szentté képezi magát.
Sorsomra, mely „sors” lett most már,
kerestem magyarázatot,
s megvívtam újra, egyedül az osztály-
harcokat a felvágatlanul hagyott
könyvekből, a zeneiskola
méh-zümmögésében,
ellenfelem volt a „tőke ostora”,
s télen megfagyott a térdem.
Csődör-pupilla izzik át a nyáron,
mely mögém, gyerekkoromba hullt,
az évszakok porondjait járom
már vigasztalhatatlanul,
kegyetlen sóvárgással újra
feltámasztom magam:
ábrándjaimmal azonosulva
ne legyek hontalan!
Hol van, mit a gyerek álmodott?
s hol van, ki álmodott, a gyerek?
Hogy felnőttem, mi változott
meg, a színpad vagy a szerep?
Közönsége én vagyok magamnak,
vázlata csak a tökéletes pillanatnak,
nyugtalan kielégületlenség vezet:
egy versbe megírni életművemet.
Aszkéták, szentek társasága,
elpusztíthatatlan mártírok
(könyvekből persze) oktattak a magányra,
s felkészült lélekkel a harcra várok,
a döntő ütközetre, a hősi
pózra a kollégium
könyvszagú falai közt, míg végre legyőzi
e tünetet természetes undorom,
kifutottam e légüres
álomból – fagypont alatti mélybe,
s éheztem keményen, ügyes
költőcskék örömére.
Búcsút venni a mesterektől
ideje volt, bár szerettek engem,
de minden elméletük megdőlt,
vad gyanakvásokkal a szívemben
cáfoltam őket rögtön
(nekem sem volt igazam néha,
de tévedésem sohasem volt léha),
s fájt, ha derültek a kölykön.
Az egyik bátyám volt, fájdalmas barátom,
élni könnyed, hinni kemény –
átugratott az életen, mint sövényes árkon
a zsoké, merengett totó-cédulákon,
és nem várt reá főnyeremény;
bár elhagyták nők, barátok végül,
emlékével egyik se békül,
csalódott mindahány,
nagyobb nála, mit itthagyott, a hiány.
Szemöldökével kérdőjelezett máris,
hogy elhangzott, minden rajongó igét
a másik, a fanyarul intellektuális
költő, a vershez ő volt a példakép
sokáig, a kínnal rejtező szemérem,
kit kiválasztott szenvedni-kész érdem.
Harmadik a káprázó csoda,
tőle volt legnehezebb szabadulni,
józan álmok éteri mámora,
csontunk jármából könnyedén kibújni,
s visszalesni riadtan, hogy mivé is lettünk,
ha az égbolt elkomorult felettünk.
Hová holt költők árnyai visszajárnak,
ültem mélyén a hullaszagú Kávéháznak,
csikkek tüze szemként parázslott,
ártatlan őrültek, vad dilettánsok
fogadkoztak, hajnalig tartó esték
árján úsztak (mint vízzel telt medencét
ha kiürítenek hirtelen:
elaludt a villany s vízinövények lógtak a pincéreken),
költészetből itt tartottak vizsgát
kurvából átlényegült kékharisnyák.
Kiosztott kártyalapok feszülnek,
álomvitorlák gyors szerencse-szélnek,
a vidám cimborák komoran ülnek,
szorongva most jobb lapot remélnek,
s húz nyílt szívére álarcot fel
mind, a nagy élethez valami hasonló kell –
s blöffölnek ravaszul a póker
szabályai szerint,
s egyikük royalflöst terít.
Fagypont alatti élet vallatott:
szívem a hideget bírja-e?
Akarom-e még a nagyobb
csodát, a legnagyobbat? Sietve elhagyott,
kis álmok ideje
volt, meseváromlás,
nem kellett s nem is volt poggyász
szívemben, kezemben,
ingyen házhoz jött a meghasonlás
a fűtetlen albérletekben.
Győztes világnak hőse akartam lenni,
akkor is, ha a torkomra forrt
a keserűség, megtanultam szenvedni,
de mint zúzos facsoport,
tündöklik tisztult eszméletem,
sírva nem ültem tort,
s nem vígadtam szemérmetlen.
S nem volt külön érdem, hogy élek,
ekkor született „A megrontott lélek”.
Az albérletekről gunyoros óda
következnék, de nyomoromból
nem akarok legendát, kínlódva
éltem, s többször ért karambol,
s ha van is belőle tanulság,
így is szép volt az ifjúság.
Neki-nekilódult ámok-
futásomhoz startolni odaállott
egy-egy nő, talán nagyobb
magányt kívánt, mint mi benne lakott.
Jó volt kikötni pihentető csókra,
s továbbállni, fanyarul szabódva.
Szétnyíló zsenge ágak résén
nézett szerelmem az égre fel,
nyers, halszagú tavaszi merészség
buggyantotta ki a feszes kebel
látomását kigombolt ingéből:
fehér a zöldben, hódomb a fűben,
elring a hegyoldal, a vizes ég ránk dől,
mint elpattant íj, feküdtünk törten,
szívünk vad lüktetése bőrünkön átüt.
Elértem darabos, szép harmóniáig.
A kibic mit érthet? Kivasalt
lélekkel nem éri el a diadalt;
én kezdettől célja vagyok
– vagy úgy, hogy ver, vagy úgy, hogy emel,
de érte felelek és értem felel –
a hitnek, mely nagyobb
pupillát nyitott a világra,
hogy ne lehessek árva!
Nem merengek poéta-végzeten,
sorsomat konokul vele egyeztetem.
S ring szomjasan, csillapíthatatlanul,
örömre, nyárra, esőre várón,
elfehéredő horizonton túl
havas délibáb, ifjúságom –
mennék még érte vissza térden,
most elhagyom merészen.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]