Összegyűjtött versek

Elmondani adj erőt

1962

Februári capriccio

Rózsafa, a nyárt ne felejtsd el!

Vedlik a tél kölyke: február,

szőre hull, s a jércehangú reggel

már sipítva perel a Dunán.

Kékrevált arccal a testes nénék

topognak s kiáltják, mi a hír.

Ha a világgal mit sem törődnék,

figyelmeztetnének szavaik.

Sajgó tűz emészti a kerítések vasát.

csikorog a hó a talpam alatt;

gyerekcsapat előz, kedvük szívemig kiált,

mintha tíz-húsz rózsatő fakad…

Ej, szilaj s kemény az élet,

vad ritmusa, szívem, gyönyörű dobszó!

Arcomat tartom üvegszilánkos szélnek,

torkomat fojtja érte a szó!

Harangvirág, meggyfa

Harangvirág csöngettyűz,

apró csengők nyelvelnek.

Harangvirág a pohárban,

mint a szelek viharában,

békét kondít egeknek.

Meggyfa: fehér menyasszony,

kivirul minden tavaszon,

nem tudja, miért fakasszon

öntestéből virágokat,

semmiből, magból világokat

s ősszel veszítsen lombokat,

csak növeszti méhnek, égnek,

zümmögve nyarat ígérnek –

súlyos mámornak, holdtöltének;

s még jönnek a fagyosszentek,

fagyot hoznak, rendet tesznek,

fagyos ujjal ölelgetnek.

Nyári hadgyakorlat

Fű közül sziszegve dugja

a puskacső elő fejét.

Táncolja a fű igézve

a fém-kígyó bűvöletét.

Ropog, recseg a táj, mintha

vásznakat hasogatnának,

perzselt fővel füvek, pitypang

szélütötten álldogálnak.

Kígyóbűvölt táncod te is

járod már, vígan bokázol –

szívek, tüzek között forogsz

súlytalanul, mint madártoll.

Két tűz között földet ölelsz,

hogy élsz s meghalhatsz, szíven vág,

ordítnod kéne! s csak hallgatsz,

mint melletted a katonák.

A kút

A megháborodott nyár oda

ugrott, ruháit kívül hagyván;

tövén ökörnyált sző a dudva,

bogozza, majd elejti lustán.

Az idő fordul körülötte,

s áll, szemét égre nyitva, a kút.

Magát már hány nyár beleölte,

tövén vinnyogva hány ősz lapult!

Az idő fordul … meséktől félő

riadt gyerek, ó, hol vagyok már?

Más kútnak lesem meg sötétlő

mélyét, más mesék félelme vár.

Dér

Könnyű sóhajként száll a dér.

Nézem az ablakon át: minden fehér.

Fagy köszörüli a fák ágait,

vén varjú tócsát lékel, rebbenti szárnyait.

Gőzölögve lovak jönnek, habzó

párájuk csomósodik. Hullni kezd a hó.

Jó így nézni a fűtött szobából,

hogy fürtökben hull a hó a fákról,

az ál-lombtól tömődött bokrokat,

s tudni, hogy ott majd rügy izzik, fakad,

s érezni, hogy veled vagyok, veled,

hiába önt a tél új üveglapokat:

sikamlós reggeleket.

A kovács

Mázsás kalapácsod még mindig emelgeted,

dalolsz közben, mint régen, s az üllő dalol veled,

hallgatom, míg serceg, pöröl a láng,

fehérre izzik a vas s szerteröppen a csillagvilág.

Szemem elé teszem kezem, alóla figyelek –

Segítettem volna, de nem akartad, hogy kovács legyek,

mindig mondtad, azért ütöd, formálod a vasat,

hogyha felnő, több legyen a fiad…

Gyenge is voltam, mindig csodáltam izmos karod,

tudtam, nem mondhatok ellent, ha te így akarod.

Most könyvek mellett ülök, bent egy álom sajog:

formálnék vasat, izzó tűzön lelket – a fiad vagyok!

Játék a tűzzel

Tűzkígyókat rajzoltam én,

ábrándos gyerek.

Parázs izzott a szalmaszál hegyén,

mint szentjánosbogár vergődött, köröket

róva untalan, szeszélyes ábrát,

s lángra lobbantotta a fantáziát –

S később, ha kimerészkedtem topogva

a kovácsműhelybe, apám a magosba

emelt láng-harapta karján,

s gyönyörködött bennem a tűz fölé tartván.

Mit bántam a lópata pörkölt-fanyar szagát,

csak néztem, hogy marja vörösre, fehérre a vasat a láng!

S álmodtam bozontmellű kovács-isteneket,

s fújtam, ha kérdeztek: én csak kovács leszek!

Nem lettem az.

Már az ifjúság tüze mar, éget, űz egyre tovább,

s edz keményre, mint a kovács a vasát

acéllá megedzi –

S tűzkígyókat rajzolok az égre,

a fákra, hegyekre, szívekre, a mindenségre!

Óda Budán

Hallgatom az este nehéz mocorgását.

Súlyos a lomb, egyre tömődik, mázsás árnyékot vet,

csillag remeg, mint megfogott bogár, verdes a szárnya,

s itt, Budán gyűjti már az este az ellobbanó fényeket.

Itt, Budán … Egy éve már, hogy e hegyek anyás nyugalma

vesz körül: fenyős kertek s vasliliomok a kerítések rácsán;

könnyen futtat a lejtő reggelente s délben megállni

késztet, hogy tűnődnék tömör, fenséges pompáján.

S ha néha megállok a cserjés, fehérkövű Gellért kilátóján,

körém sereglik a táj, a Duna mellett, mint szalagra

fűzött gyöngyszemek: a Város – mintha a vértanú-szent

nagy, barna, nehéz olvasóját kanyarintotta volna…

És a hidak! mint izmos lovak feszülő teste,

s dobban a kőpart, hol leér ércpatája!

Csodálom e várost most-éledő szerelemmel,

kinek az égaljáig futó rét volt csak a hazája.

Itt, az ómívű Budán, hol a történelem

kő-emlékeit hordta össze az idő más unokáknak:

Mátyás fényes udvarát – ó, könnyed röneszánsz! – s fürdőit

a virágnyelvű lusta zsarnokoknak, kövér basáknak.

Ó, Idő, ki bölcsődet és koporsódat egyként magadban

hordozod, mint mészvázát a tenger eltűnt csigáknak –

s zúg, forr sodrodban az emberi elme, mint a zenélő kagyló,

s kilesi titkát, szépségét, borzalmát e pörgő világnak!

Ó, idő, itt a szépmívű Budán ezer év tanulságaként

felemelt, büszke fővel jár a Gondolat!

S roppant szárnyát bontja a zsellérek vállában roppanó

Szabadság, s szűz utakra indul a csillagok alatt!

Mint rezgő húr

Mérem magamban a felnövő szerelmet,

mint érzékeny műszer jelez földszínéig

felvirágzó ércet: érzékeim feléd

hajolnak, szelíd törvények igézik.

Motoz az ujjam: érzi a hajadat még;

tükrök közt vergődő fény: szemem szemed foglya,

ráégettél már s téged lát mindenben,

s a világot újra bűvkörébe fogja.

Most csak csöndes szavakat dob fel a lélek,

s mint rezgő húr, őrzi a pendítő ujjat.

Mérem magamban a felnövő szerelmet,

s a megtért világot, a szebbet, az újat.

Nyári szerenád

A növő búza tejes szára egyengeti derekát,

árnyékában tücsök hűsöl, kérkedik a szarkaláb,

csipkézett virágját nyújtja – tán a könnyű égre fel!

Pipacs lobban s ráfonódik szelíden a kutyatej.

Apró világ, gyorsabb ritmus, itt a földhöz közelebb –

végigdőlök, fonjatok át, elpihenek köztetek,

s nevetek, amíg riadva tücsök pattan, menekül,

s meg-megborzongok: az ingem átizzadt hátamra hül.

Fonjatok át, gondra hajszolt lelkem már békét kíván,

s élni úgy, mint pipacs, tücsök, s a könnyelmű bonviván

frakkos szöcske – ó, felejtett, elveszített szép idill!

Apró táncok, csipkék, lángok, és a giz-gazok cirill-

betűs rajza, eltékozolt, tiszta emberi derű!

Csillagnéző életünkben bonyolult az egyszerű,

és az álom, ó, az álom, szigorúbb lett s mint a fagy,

illesztget már vágyaimra hűvös üveglapokat.

Ember vagyok, emberarcom álmaimmal glóriás,

fel kell állnom közületek – ügyefogyott óriás!

A növő búza tejes szára egyengesse derekát,

hűsöljön az apró tücsök, kérkedjen a szarkaláb,

csipkézett virágját nyújtja nyári könnyű égre fel,

pipacs lobban s ráfonódik szelíden a kutyatej.

Beváltatlan álmaimban élek

Beváltatlan álmaimban élek,

nem vár reám bútorozott lakás;

szép ívű legyintés ifjúkorom –

télbe zöld foggal maró olvadás

pezseg köröttem, bukfencezik fönt

a villogó ülepű Nap, tavaszt

feszít ki két mákszem-repülőgép,

s a kölyök meggyrügy álszakállt ragaszt;

húrpöngésű május! vadóc szárnyak

zümmje, a sorsom, szívemben kavarog,

megtisztul – szólni így készülök én,

beváltatlan álmokra hallgatok.

Hibátlan testem dobom mérlegre,

csak nézzétek, hogy majd mivé leszek!

Országot váltok ki bajaimból,

ha gyönyörű mosollyal érkezek.

A kikerics

A kikerics, a kikericsek!

Leheveredek a földre,

bokázó lábak: kikericsek

futnak felém özönölve.

Nagy itt az őszi vigasság,

bokázó lábak vitustánca!

Az esett nyárt hogy sirassák:

gyűrődik a rét ezer ráncba.

A kikerics, a kikericsek,

szerelmük táncoló lábak –

s én szerelemre kit derítsek?

Vedlik a világ, hűlt bőre szárad.

Őszi siratás

Roppan az ég, anyám, őszre vált a lélek,

formálódik már, jaj, az istenítélet!

Még csak villanydrótok húrja hangolódik,

pendül s a mély zöngés elver ablakodig,

elver a szívemig, testem belerándul,

anyám, a fiad se menthet a haláltól!

Pedig nem is tudod – kusza látomás ez,

a meghasadt égen őszi vonulás lesz,

kertedből is elpörögnek a virágok,

mályvák, vérben forgó rózsák, tulipánok,

elhagynak hűtlenül örömök, az álmok,

üres lesz, felsikolt a szíved utánuk.

Elhagylak hűtlenül, már csókod se csábít,

elhagylak hűtlenül kéklángos mocsárért,

süllyedek s felülről rád mégis én nézek,

kínozlak s keresztre merevülök érted.

Ez a rend? Nem lehet, kiálts rám! – Az ősznek

borzongását, lázát te csak a befőttek

sustorgásán érzed: a rumos cseresznyék

mint piros nyúlszemek kerekülnek s a kék

szilvák: Zeppelinek, vídáman hajóznak,

s Vörös Tengere forr a paradicsomszósznak,

s a szálkás, zöld halak: ragyás kis uborkák

sürögnek, üveghez nyomja mind az orrát.

Ez hát a rend, mint pala, elváltunk egymástól,

te őrzől engemet, én őrízlek téged;

fényes, tiszta a lelkem még a hasadástól,

s rálehel az ősz párás, zavaros képet

a boldogságról, halálról, rendről, szépről,

s jaj; olvasni se tudsz többé te e képről!

A vad áradásban életem kimértem,

Sírnék is már érted, sírjál is már értem!

Decemberi vázlat

Őrízlek már, futhat a vonat messze veled,

vagy billegve csillagokig vihet fel a repülő!

Nézem a bontakozó estét, mint régi varázsló,

aki nyugtalanul érzi, hogy más jelek nőnek,

más látomások, mint a csillag s mint a telihold;

mást mutat csontig lehámlott ágak nagy szövevénye,

mást a cikkanó holdfényben szétburjánzó árnyék –

tégedet sejt meg először, aki már e világnak

más formát adsz, ujjadat érzi, tudja a szív,

s csókodat: bűvös zárként rákapcsolódik a zűrös

lélekre, hogy zárva maradjon s újra nyitódjon;

de a szédülő mámorból felocsúdva, a józan

pillanatokban még nagyobb sejtés bűvköre vonz:

még csak a rajzolódó, csudaszép jövőt látom!

Ó, hát légy te velem mindent elrendező szívvel!

Most csak az este fonja ezüstös láncait érted,

s ezüst lépteidet imitálja a megcsaló holdfény:

csillan a tükröket tartó tócsákon, repedésen.

Esti dal

Cirrog a tücsök este,

kinyílnak az estikék.

Ülök tömör ég alatt,

mint a vízben buborék.

Röpködnék a fák fölött,

de az este visszaránt,

mint emléked rám veti

bűvölő szembogarát.

Békés-Tarhos

De messzire kerültem tőletek

víg fallalák, fátyol-bús madrigálok!

Ez a pár év viharként pörgetett,

dallamotokra mégis rátalálok,

ott állok én is a híres kórus

szélén, jótorkú, rövidnadrágos

kölyök s száll a „Van három jóbarátom…”

A grófi park nagyobb fényűzést még

nem látott: fehér zongorabillentyűn

küszködött nehéz ujjunk, ág-görcsét,

kapát-kaszát fogó merevséget gyűrt

le az idegenül lágy futam, és

– milyen csoda! – a paraszti nehéz

hallás Bartókon s Kodályon könnyebbült.

Ó, zenét adó hatalom! Hisz úgy

építettünk iskolát, téglát hordva,

semmink se volt, cukorrépa-vasút

vitt reggelenként; s míg dalunk galambja

szűz álomként röpült, miniszterek

fontoskodása között elveszett

zengő iskolánk az országos gondban.

Óda egy bodzabokorhoz

A visszahozhatatlan múlt lobog

mögöttem, árnyékom elém veti.

Mitől voltam boldog, boldogtalan,

nem mondhatja meg énnekem senki.

Medáliás bodzabokor hátrál

a fehérre meszelt vályogfalig;

talán ez volt, talán nem is ismer,

talán csak én vagyok idegen itt,

ahol születtem s a másik, az igazi

bodzabokor hűs sátorrá kinyílt

fölém, ha kértem, s forgatta a hold

fényében foszforeszkáló virágait.

Nem én vagyok idegen, ő hagyott el,

az elérhetetlenné ritkult gyerekkor!

Nem tudok sátrad alá bújni már

a régi kedvvel, vén bodzabokor.

Nem tudok hátrálni, csak magamig,

túlmagasra nőttem és hasztalan

mondanám neked, amit úgyis tudsz,

s jobban: ragaszkodj ahhoz, ami van.

Visszahúzna már az álom

Visszahúzna már az álom,

eltűnt tájon kószálnék már,

hogy szívemre rátaláljon,

megismerje, kié volt.

Fanyarrá sült lópatáktól

ím, föllángol őszi tarló –

lópokol tüzes karámból

mennyország lett műhelyem.

Poros parasztszívek kevély,

szűz meredély artistái,

le ne zuhanjon! – a szekér

égő éjszakát előz.

Ének feszül a torokban,

káromkodva égre repül,

madár vergődik romokban:

szárny, csőr, álom hull alá.

Idegenebbül nem élt még

hű növendék: nem osztható,

bár róluk való az emlék.

Könnyet apasztó magány.

Emlékezés egy régi kovácsműhelyre

Pikkelyes reszelő már nem simul kezembe,

s tátva maradt a vassatu, mint halott állkapocs –

S ím, újra lélegzik a fújtató, és csengve

táncol a kalapács, és az üllő szikrahabos.

A lópokol tüzes karám mennyországom így lett –

szűz-patás csődör mutatja ében heréit,

égnek fut őszi tarlón, hagy izzó sebhelyet,

rémült lábnyomain csomós tajték fehérlik.

Felidézett műhely, elveszített gyerekkorom!

Mészfehér tányérjait dobálja a bodza,

szemben a város tükrösen villog – és fejem felkapom,

szédít a messzeség, szorítás a torokban,

izzik az őszi tarló, amerre futottam,

és elindulok boldogan a megtalált nyomon.

Fogadj magadba

Elhagyott rétről fut a szél,

a tűzfalak közt feltoronylik –

idáig vert habos szeszély,

s a szép futás most összeomlik.

Kitörtem daccal, vad csikóként

előztem s torpanok tétován.

Áhítoztam megváltó szókért

just tékozló, kóbor diák.

Én otthon voltam itt és most se vagyok vendég!

Megtisztul örökségem, és a hit

szólít, hogy legyek hű növendék,

s emlékeimre megtanít.

Fogadj magadba, közösség,

hogy ne legyek már ilyen árva!

Bátorító kezek kössék

erőm: jó legyek a munkámra.

Hogyan is felejthetném el

Hogyan is felejthetném el,

milyen ősszel a vérkék rét?

Csákós szamártövis illeg,

s lapulnak szedervenyigék.

Kanális partján vakond-domb

talpam rajzát árulkodja,

ugrál s rekeg, mint rossz kolomp,

a pojáca kecskebéka.

Vállamon mogyorófabot

s kóc-horgászfelszerelés ült,

madzagon törpehal lógott,

pirultam a dicsőségtől.

Elszorul szívem, ha látom:

mezítlábas, eltűnt kölyök

csavarog a rétre omló

szelíd látomások között.

Őszi ének

Forróságok, lobbanások után szelíd

mámorral hozza kincsét

a kifáradt ősz. Hallod érveréseit,

a monoton ritmust? Ne még!

– kiáltanád és borzongsz s fogod hűlő kezeit,

nézed üveges, tört szemét:

hunyorgat rád, mutatja gyűlő éveid.

S mert mást nem tudsz nézni, önmagadba mélyedsz,

zubog a vér, kicsap: élet és enyészet!

E kettős képletű sors kísér, míg élek!

Kettős tükörben vibrál

életem, minden moccanásom s cserélnek

forró kézzel a lét s a halál.

És megyek, nem gondolnék rá, de a lélek

beleszédül néha, mint ki áll

fortyogó mélység fölött, se földön, se égen –

És összegomolyog szívemben múlt s jövő,

s kijózanít ólmos ömlő őszi eső.

Tisztán élni magamért s az életért!

A hemzsegő s összekoccanó

kusza vágyakért, e széthulló őszi tájért!

Felelősség, amely a szót

kikényszeríti s leláncol, ha futni vágynék!

Az egymásra halmozódó

életekben lenni biztos ész, irányzék!

Igy állok a világ kereszttüzében: mérnek!

Nyugtass meg táj, ó, emberek! Itt ez őszi ének.

Invokáció

Fordul a Nap: serceg a hús,

perdül a Hold: jéghegy épül,

percek tépnek: véres fogak,

felfalják az időt végül.

Robog a szív: apró fogat,

aranyszekér a Nap alatt,

ezüsthintó a Hold alatt,

különös tájakon szalad.

Ez az utca. Minden reggel

itt megyek egyedül, nyáron, télen,

fütyörészek vagy verebekkel

játszom: tollászkodnak éppen

ágig nyúló verőfényben.

Szürke, kis pamacsok, cingár

lábuk fogódzkodik. S mint ág,

tart az örökkévalóság.

Ha akarom, hipp-hopp, szállok,

s körémzúdul a zokogás:

sír az ablak, ajtósarok,

villamossín sikolt, rozsdás

csuklók, vén, reumás csontok

csikorognak, sírba-vágyók;

üvegszívek megrepednek,

omló könnyek bentrekednek.

Csillagot rókáz a korhely,

reszket, fél s ámulva nézi.

A síkos aszfaltról nő fel

minden csoda, a tündéri

itt enyhül meg az élethez,

Hold nő a bádogereszhez,

majd lebukik, végre rend lesz –

Istenem, mire teremtesz?

Fordul a Nap: serceg a hús,

perdül a Hold: jéghegy épül,

percek tépnek: véres fogak,

felfalják az időt végül.

Robog a szív: apró fogat,

aranyszekér a Nap alatt,

ezüsthintó a Hold alatt,

lidérces tájakon szalad.

Kővé mered az iszonyat,

álombéli kakas rikkant,

Péter sírva ökrend, őszül,

a poroszló röhög, bőszül,

Júdás akaszkodni készül,

tallérjait szerteszórta;

remeg a tanítvány-csorda,

tüzes nyelvet vár titokban.

A Hold alatt rókák futnak,

eső kell a parasztoknak,

a kútban békák pislognak,

pöttöm higanyszobrok, zöldek,

ellepik a szomjas földet;

vasbábák a bábaszarkák,

seprűt: lovagolja farkát

mindegyik, mint a boszorkák.

Fordul a Nap: serceg a hús,

perdül a Hold: jéghegy épül,

percek tépnek: véres fogak,

felfalják az időt végül.

Robog a szív: apró fogat,

aranyszekér a Nap alatt,

ezüsthintó a Hold alatt,

szétfoszló tájakon szalad.

Aki itt jár, kőből legyen,

álma búvópatak legyen,

szeme jégből tükör legyen.

Sírás rázza: ne moccanjon,

Öröm nyitja: ne koccanjon,

szerető hívja: ne lobogjon,

vérben elébe ne rogyjon.

Emelt fővel megmaradjon.

Fagy vonul

Fagy vonul zajtalanul,

közönyös üveghorda.

Zászlóját kitűzi rám,

kitűzi a bokorra.

Életem már jeltelen

örömét elveszíti.

Számonkér a rejtelem,

s szólni közétek küld ki.

Nincs mérték

Az alvilágnál mélyebb e kopár

magány. Csontig meztelenedett tájék.

A táj is: ón halszáj tátog, ősz, nyár

nyálkás varázsa, gyermekkori lágy ég,

a naívan rettenetes, határt nem

tűrő vágy szemrehányóan vallat –

rémülten járok az örökre zárt szem

mögött, szűz kéj forrósága altat,

mintát nem talál, hódít hát felérve

vakon, fölénnyel arcpirító vérbe,

alázva győz le, hogy tudjam meg végre:

ez vagy! csak így és nem hogy: ennyit érsz;

mert nincs mérték, csontot törő, merész

kényszer van csak, istent teremtő vész!

A nyár megalvadt

A nyár megalvadt, mint a vér s úszik a szürkület

savó vizében. Fák zöld karéja. Lidércüveg:

gázlámpák izzanak. Láz villamos. S mint hűvösebb,

alkoholkék űrbe áramlik a meleg: úgy

tódul felém telthúsú léted; szeress, hazudj,

karcoló, szilánkos szeszélyekhez igazodj,

talán megmenekülsz, mert ellenem és ellened

ásít az önmagát nyelő világ s a képzelet.

(A hártyás, szűz alkony kitágul, jégszilánk pereg:

átüt boldogságodon az önkivület!)

Szoríts magadhoz görcsösen, fuss vijjogva velem,

marjál, tépj szét, változz habzófogú vérebbé,

temess víz alá s feküdj szétdúlt testem mellé –

Leoperált szemhéjjal mered rám az értelem.

Mint rommálőtt lakásban

Mint rommálőtt lakásban ajtót nyitsz

a semmibe: havas hullák, üszök, csönd,

úgy vagy, foszforeszkálsz csontomban örök,

bénult álomként s mindíg újra nyílsz

bennem: meddő, sáppadtfehér virág,

s magadba roskadsz, és hordom kivájt

bensőm fullasztó, halálos titkát.

Sodort, olajos tested mellé nem hívsz,

vágyam szagos menta közé nem dönt,

félholdat bőrömön nem tép körmöd,

bezárt szemérmű, hattyúfehér Irisz.

Nézzük egymást rémülten, tükör-magány,

üveges hányinger: lélek; s hinni muszáj,

hogy vagy s vagyok! Bizonygat elnémuló száj.

Rekviem g-mollban

A szelíd elmúlás: ahogy puhán

lazul a forma s színek egybefolynak,

hullakék árnya a kigyult bokornak,

s méltóságát elveszti a platán,

g-moll melankóliája lilán:

augusztus, szeptember… majd a kürtszónak

októbere jön: B-dúr! harsány tornak

öröme, pirospettyes ősz a fán.

Szívem csodája: fiatal-halott

Mozart tündérit így álmodhatott,

két szigorú évszak közt angyal-zenét,

mikor minden zárt forma meglazult,

s látta dolgok, álmok, színek özönjét,

s kinyílt neki az egy-álmú öröklét.

Elveszett arcod

Ősz. Csigaléptekkel indul a lélek utánad,

boldog csöndre tanítsz. Tódul a tétova táj:

fecske-gerincű ágak, csöpp halszálka füvecskék,

szódavizes ködben sírnivaló a sirály;

húrvékony, nikotin-árnyak közt halszemű fények,

só-sziromú reggel, mentholos alkonyatok;

– mint a kalózok imája hólyagzik a vizen föl,

őszi könyörgés száll, megcsalt élet muzsikája,

eltűnt édeni arc, a tél jön, a téli fehérség…

A megrontott lélek

Fehér asztalok közt ültem

üveg mögött mint a vízben

gondjaimban elmerültem

szódásüvegben buborék

fölpezsgett az emlékezés

ami volt s a nemlétezés

e helyt pedig hogy kerültem

Sikított a megcsusszant kés

s gerincemben a bizsergés

érzem halottsápadt lettem

pedig semmi A lány akit

bevallom nagyon szerettem

megszökött mire észrevettem

mert halálra keresték itt

Cigarettát gyújtok s a láng

mint üvegházban elárul

áttetsző emlékpaloták

fénylenek fel a homályból

megfagyottak merevültek

ha szólok hallom csendülnek

Sokezer üvegcellában

fogoly-magam él bezárva

Csak úgy élek mint a többi

tudom kinek kell köszönni

kin kell mindent megtorolni

kinek mindent megokolni

kinek magamat feltárni

vagy legalább úgy csinálni

Ó hogy őrzöm e látszatot

s félek most most rajtakapott

valaki míg gyufát gyújtok

s csak én érzem hogy gyanúok

s okok ölelkező lánca

felpiroslik a világban

majd elalszik félútjában

Mint Sark-expediciót Délre

úgy küldöm félve s remélve

új titkokra gondolatom

és egy se tér vissza élve

s jobb-nincs szerepet cserélve

merengek egy mozdulaton

Igen pontosan egy éve

hogy két színlelés találkozott

s a szerelem rájukfagyott

A Szerelem mint mikor ölni

vágyok vagy csak meggyötörni

valakit aki is ember

s világölő rettenettel

szerelemben oldódok fel

A szerelem mint sóba ejtett

zsinórra fagy sose sejtett

kristályrendszer s ez új csodát

újra élni át meg át

s szétrombolni mikor már fáj

a léleknek e fagyhalál

A szerelem a tiszta szűzi

csak földereng s mint a kénes

tó páráját a szél űzi

összekavarja a rémes

az öntudatlan vágyakozás

Katonák közt meztelenül

fürödtem és a vízből font

korbács verte bőröm s kékült

s a lelkem belevacogott

takargattam a szemérmem

undor vert ki s forrt a vérem

Mint Sark-expedíciót Délre

úgy küldöm félve s remélve

új titkokra gondolatom

és egy se tér vissza élve

s jobb-nincs szerepet cserélve

tűnődöm egy mozdulaton

Tudom hogy tükrök közt élek

s ha mozdulok visszaverve

csak valamék ősöm éled

s ha gerincembe vág s félek

érzem őseim félelme

az mi ostobán tepert le

S ez elektromos izzásban

új világot sejt meg lázam

Mint kard fény hull az abroszra

csendül a kancsó hozzáért

Az inger vagy a fény hozta

nyúlok a vizespohárért

fölemelem eltűnődöm

a múlt s jövendő időmön

pillanat tört része csak

s zavartan a poharat

visszaejtem a helyére

Az embertelen szenvedés mi

percenként von keresztfára

majdnem bűn s így tudni s nézni

hogy hull a szenny a világra

s megkövesül mint a láva

e mindennapos gyehennában

törik ég s tisztul a lélek

s újra foltot ejt reája

a bűntudat is míg felérve

néha néha tetejére

egy ötletre is egy-egy képre

élteti sejtett reménye

A test-utáni élet rémít

s újabb mámorokba szédít

időtlen életek tánca

hívogat e más világba

érzem szörnyű gazdagságom

s megnyugtat ez éber álom

Csak mi örök ami lényeg

a hit a megkínzott élet

a rajongás a csillagig

ostorozott vágy áramlik

körülöttem s néha kigyúl

egy ideg a kapcsolattól

Inyem kiszáradt tompán ég

nyúlok a vizespohárért

követem torkomban a hűs

áramlást s a tiszta derűs

ég csattan az üveglapon

míg fölnézek rá az ablakon

csengés és millió szikra

pörög táncol az abroszra

s hallom hogy megcsusszant a kés

s gerincemben a bizsergés

érzem halottsápadt lettem

pedig semmi A lány akit

bevallom nagyon szerettem

megszökött mire észrevettem

mert halálra keresték itt

A kökények

A kökények szederjes arcán

valami nagy tilalom lángol:

esendő vétkek közt, a fagy elől

ne fuss ki felismert hazádból!

Jóságod elárul s a csöndből

– ó, mert nem lehet más fegyvered –

csak bomlott szíved dörömböl,

csak megejtett szemed eseng.

Ácsorgok üvegcsarnokban

Szívetekben akartam otthon lenni,

albérleti szobák magánya altat,

megriadok, hogy huszonnégy évemmel

néha nem érzem magam fiatalnak.

Hogy vágytam rád, futottam feléd, város!

Ecetszagú kocsmák, vad talponállók

melengettek, utcai nők keresték

szívem s rám deres idegenség szállott.

Nagyobb hittel menekülő, fatáskás

véreim, hallgatjátok gépek muzsikáját –

a mindig másé volt föld nem kötött meg

benneteket – itt se lehettek árvák!

Az álom húzott a könyvekhez engem,

kovácsműhelyből elfutott diákot,

az álomból, az álomból kapukká

boltozódtak fel hívó szivárványok!

A pályaudvaron leslek titeket,

szabad szombatok zsibongnak a rácsos

üvegcsarnokban, ácsorgok elszorult

torokkal s várom, ki ölel magához?

Két űr között

Tücsöksírástól hangos szívem

az égre érez, hófehér kanyar

– olaj dörejű lökös csíkja –

öblében a sűrű galamb-zsivaj

szárnyat vált villantva a némaságba,

a nyári égbolt fölötti magányba.

Hogy ismerem az első embert,

ki üvegsisakú gépen eltűnik! –

Reccsenve átszakad az ég s még

madarakat lát: mint szőlőfürt ring

a fényben gólyák csapatja, s magányos

vércsét gyors nyári zivatar ronggyá mos.

Mint cirregő csillaghangok közt

robog a rakéta, s vonzás-határt

vízgyűrűként tágít bóbitás,

üstököst ringató partig; a várt

halál késik, bukfenc-megújulások:

pörgetik újabb és újabb világok –

zúdul felém az elveszett táj,

kovácsműhely ajtója vörösen

izzik a legmesszibb csillagként,

fényévek távolságából lesem;

az elmúlás fehér szárnya alól így

menekülök én derűsebb égboltig.

Két Űr között váltogat szívem,

a gyerekkor örök öblébe már

vissza csak úgy utazhatok, mint

fölöttem a rakéta! – tükrös nyár

villog, az elveszett kölyköt mutatja,

ki voltam, végtelenbe sokszorozva.

Elömlik narancssárga nyár

Villamos sikoltva fordul,

elömlik narancssárga nyár,

a roncs-híd ugrani készül,

biztató mozdulatra vár.

Karom szétlökve repülnék,

de itt minden másnak látszik,

nyírott bokor mögül nő lép

elő: fehérruhás jácint.

Ó, marasztaló káprázat!

A szerelem toronyra röppen,

ingujjban indulok felé,

s a nyár összecsap mögöttem.

Mennyei eső hull

Mennyei eső hull,

gallérom felhajtom,

eszpresszó havas fénye süt

tikkadtan az üvegajtón.

Nyár! sohasem volt tán még

ilyen nyár, ilyen puskacső

előtt lobbanó alkonyat,

fojtóvá ritkult levegő!

Ezüst derékkal hajlong

az eső, szurtos koponyát:

zsémbelve s nagy rongyokkal

mossa a Bazilikát.

Hogyan válasszalak ki?

Hogyan válasszalak ki e nyüzsgésből?

Magával sodor zengő áradat;

fékek sikongnak, bárkaként úszik el

a busz a tengerszínű ég alatt.

Csíkos ponyvák a nyárba kifeszülnek,

korlátok mögött fehér asztalon

sör habzik, szemüveges nők lesülnek,

les rájuk ezervoltos hatalom.

Hogy válasszalak ki, hogyan mutassalak fel?

A szerelem mint vércse zuhan rád,

megtántorodsz. Az alvadt árnyékok közt

dómként állnak a törtablakos fák.

Könnyű cipődben ágaskodsz, blúzod

melledre feszül bimbó villanásig,

szoknyád peregve harangoz, fehér

húsvéti harangszót fülel a pázsit.

Így, talán ez az ág-rajzú mozdulat,

áradásban üvegre karcolt kép

őrizhetne – de ellépsz mosolyogva,

fölényesen változol, s bomlik szét

hajad, dörögve zuhan már bokádig

szikrázó nyár, és szád csókra adod,

a fasor összeszűkül, s pupillámig

nagyulva óriás szemed ragyog.

Kerti románc

Ribizli: gyöngyfüzér,

a mályva csöpp tüzér;

skarlát dolmánykában,

áll feszes haptákban

Lép a nyár, rája ring

a délceg rozmaring,

halszájú futóka

tátog, hűs a torka.

S körben, az ég alatt,

hol a fény elszaladt,

hamuszín pára száll,

fűre száll, fára száll.

Hólyagos alkonyat

készít ablakokat,

mint az ősz, betekint,

csendesen beköhint.

Rám zuhan súlyos ég,

derűmre nehezék,

szavam közt komorabb

fegyelem válogat.

Hová tűntetek

Hová tűntetek cimborák?

Elzúgó egyetemi évek

padsoraiban ottmaradt

merész ifjúságunk szabad,

fennhéjázó könnyelműsége.

Hol vagy Sanyi s dzsúdós Lajos?

Kölcsön nadrágban randevúkra

jártunk s a lágy Ménesi út

karcolóbb dalt máig se tud,

mit mi énekeltünk berugva.

Szigorú plakátok alatt

ecetes bort nyakaltunk.

Hogy is volt? a nő, a szép,

a filmcsillag leszállt közénk –

volt álmot hessentő hatalmunk,

nekünk, kik mohó éhséggel,

álom-raj, szűz mélyből felértünk –

Tanultunk rossz szorgalommal,

bírkóztunk sok hamis lommal,

s egymást lestük, hogy mit is érünk?

Kenyérhez szelídült fiúk,

könyvek közt gyávult barátok,

hol vagytok? Otthagytam dacos

szívvel az iskolát és most

bánatosan gondolok rátok.

Mozi helyett

Felhabzó tájak villognak a vásznon,

kagylókék tengernek bókol a pálma –

hisz tudjátok, mit is magyarázom,

sóvárgó lelkem mintha szállna.

Ó, párfilléres gyönyörűség!

Lecövekelt konok hűség,

a húsomba nőtt tájék,

az elveszíthetetlen ajándék,

mikor futtatott volna a keserűség!

Mégis, csak egyszer,

mint kölyök, ha anyja elől szökik,

mozi helyett áhítatos szemmel

megáldnám Nápoly öleit!

Újra látom őket

Ó, a csontig letisztult sereg,

élők szégyene, vándorol megint

szívtől-szívig, az „erőltetett menet” –

Most nyár van, béke, körte-harang ring,

üvegszárnyú lepke lebeg, üszök-

fényként kigyul, kialszik a tücsök.

És látom őket újra tágranyílt

szemmel: átlátszó bőrük alatt ver

a szív; ólomsúlyos táj; fák tövit

aludtvér- s mészszín-gombák lepik el;

eldől egy, mint óriás liliom,

s megy a sereg: vándorló fájdalom.

Ó, költő, te halálig hű, tiszta,

lélekig aláz érted fájdalom.

A nemzet most érti, mit vesztett, a

lélek most érti, mit kapott: dalon

túl a nem-alkuvó emberséget,

s erőt, mely nem szűnőn lázít Érted!

Ekloga

Játszik a szív az örömmel, könnyű

préda a szív –

rí a tücsök: ében, billentyűs

múmia-síp,

és a valótlan táj gyönyörűen

újra felém

úszik s mint a szívem, oly hűen

őrzi s kemény,

sziklakemény gondok kopárján

hozza derűs

gyermekkorom, hogy nagyon árván

tiszta, erős

így legyek én! Muzsikálj tovatűnő

édeni kor,

bár fed az álarc s férfira hűlő

táj betakar,

játszik a szív az örömmel, könnyű

préda a szív,

rí a tücsök: ében, billentyűs

múmia-síp.

Római-part

Könnyet áhító boldogság

hull rám, fekszem a parton,

mint köszörűkövön a kés:

szúnyog sír kitartón.

Csónakot cipelnek olaj-

bőrű fiúk, s a lányok

billegő csípőjén s a mell

között hó-villanások.

Hát fuss már, fuss már, teljesebb

öröm ver itt ma sátrat!

A kötélen tenyérnyi zöld

nadrág s melltartó szárad.

Strandidény

Jössz vídáman, Kedvesem,

válladon címkés szatyor.

Fának dőlve várlak, lesem

az utcát, mint annyiszor;

a költő mit is tehetne,

pláne, hogyha nem nagyon

– így lett az utca szerelmese –

örökölt nagy vagyont!

S a versek se igen hatnak rád,

nem divat már! Feszül

combodon halásznadrág,

s egy-két forintunk csak kerül,

s usgyi! zöld hullám ott a fény:

a városból a Dunapartra

lecsalogat a strandidény.

Áprilisi köszöntő

Huszonöt év köszöntése

– nem érdemel nagy cicomát –

e vers, nincs márványba vésve

a dátum s bölcsőm rengése,

tisztelőn mégis összevágd

te szél, a rügyek bocskorát!

Borzas hónap vadóc fia

– címekben nem vagyok szerény –

nem szabad meghatódni a

siker előtt s szabódni, ha

nyakadba hull, hisz a napfény

besüt nadrágod fenekén!

Fontoskodók, álszerények,

lerí képetekről a vád:

„Hogy született, attól részeg!”

Huszonöt év, rád felnézek,

s most tisztelegve összevágd

te szél, a rügyek bocskorát!

A Váci utcán

Lágy talpú dekadencia,

holdas tetőn kéjes cica,

öklömre lép: „Ne üss vele

– súgja –, miért? Legyints vele!”

Neon-lugasban jazz rikolt

pávafark-buja atomkort;

míg szívem kapkodva hadar,

mint mérlegként ingó radar,

érthetetlen emlékeket,

éjbe elúszó réteket –

Kifosztva állok, meztelen,

két világ közt kinyílt verem

mélyén s kiáltok, parasztok fia!

Rám süt a holdas dekadencia.

Mit az álom elhagyott

Szavam távoli zenére lejt –

renddé olcsul a selejt

köröttem, mit az álom elhagyott,

nyelvöltögetőn felragyog:

vad csehók mocska csillagig

rugja részeg ábrándjait,

lila öklömet dugdosom

üres zsebembe, kit vadabb nyomor

tanított meg, hogy élni csak

nagyon tisztán szabad –

s anyaszemmel dühömre les

a párolgó paradicsomleves.

A zűrzavarból kiláboltál

A zűrzavarból kiláboltál, igaz,

kamaszkorod fortyog mögötted,

mikor nem segített hetyke vígasz,

sem a komor gőg nem segített –

s most csak állsz, csupaszabbul, mikor

nem volt télikabátod,

talpad ügyetlenül tipor,

s a világot magadra rántod;

kuncsorgó alázat nem adott öklödnek

szelídítő iskolát,

azért hiszed már örökre többnek,

aki irgalmatlanul védi magát.

Virágének

Vakmerőn nyúlok

s biztosan érted,

tétovaságom

hitre cserélted.

Szótlanabb szónál

ez az áhítat,

több a valónál,

mégis megríkat.

Lehull az inged,

nincs, ami födjön,

szép szüzességed

fehér hófüggöny –

Mint torony omlik

össze, ki voltál,

örömöd ring, ring,

simább a tónál.

Egymásnak arccal

kerültünk végre,

szorongva hallgatsz

némább beszédre.

Nincs nagyobb titok,

nincs nagyobb vigasz:

rád hasonlítok,

rám hasonlítasz.

Én nem tudom, milyen hőfokon

égsz el, ha majd véget ér

ez a szerelem, nyakadon

megpattan-e majd egy ér?

Nyárért rikoltoz a páva,

rózsák közt, a szigeten.

Lomb mögül, fehér ruhában

csapódsz elém hirtelen.

A zúduló nyárból pengék

keresnek, vigyázz, védd magad!

hirtelen megszűkül az ég

s minden az ősz elé szalad…

Téli jelszó

A körberívó madarak mögül

a lilatérdű kölyök előkerül:

fülemre húzom rossz kabátom, így

figyelem a varjak gyökér-lábait,

rekedt hahotájuk komor verkliszó,

elfelejtett télből visszahangzó –

s a nem felejtő reflexek, no lám,

táncra vadítnak szaporán;

a téli jelszó elhangzott: magadat

féltheted megint újra csak,

ízületed üvegként csikorog,

húzd összébb könnyű ballonod,

a körberívó madarak mögött

szánakozva néz rád a kölyök.

A csődör

Miért, hogy nem felejthetem? Inog

az emlékekhez kötözött világ,

az öntudat tünt gyerekkor fölött

köröz: a kovácsműhely udvarán,

mint fekete pók iszonyú üres

háló közepén, a csődör térdelt

a tornáchoz s a vasalószínhez

hurkolt kötelek közt, alvadt vérrel

teli szeme vércsét ringató nyár-

égre látott s füstös ínyét mutatta,

a sárga fogsor ropogva félelmet

falt, síkos harcsabajusz volt a zabla.

Apám kést fent s a cigányképű böllér

nevetve szólt rám: fogjam be fülem!

Nyárt repesztő nyihogás! S a torokra

ömlő nyál bugyborékolt rémülten.

S láttam a meggyalázottat hetek

múlva: rúd közt jámboran kocogott,

szemén legyek dongtak, a szombati

piacra vitt rézszínű barackot.

Kiáltás

Micsoda erő nyűgöz le,

milyen félelmek gyanúja

szedi szét borotvaéles

szótlansággal bennem, bújva

hártya alá, a csontig vágott,

elmondhatatlanná csupaszult világot?

Ezüst ágú fákkal jön a

tél, a moccanatlan menet

tuszkolja maga előtt, mint

foglyot, ki voltam, a gyereket.

Nem ostoba kínra, nem a hidegre,

lila virágos térdemre

akarok emlékezni már! –

Bánatos lószemmel jön a nyár:

herélt csődörök pupillája

bámul sárga könnyben ázva.

S majd jön az ősz, az évszakok

körhintája így forog bennem,

az ősz: ismerős halottak,

az ősz: rémülten szemérmetlen.

Micsoda béna szemérem

kötöz meg, hogy nem ki voltam,

nem azt! ki vagyok: merészen,

s aki lehetnék! – elsikoltsam?!

Érkezz már ki a fénybe

Szegények közül jöttél,

rongyos hadakról akartál szólni –

nincs ilyen szorító, nem ilyen világot

kaptál,

s amit titokban áhítottál,

az sem olyan! albérleti szobádban,

mint dühödt eb, torkodnak ugrik magányod.

Ne simulj kőfalhoz, puskacsővel vicsorogva

ne barátkozz, ne lazulj idegen álmok vizébe,

izmod ép, nagy karcsapásokkal

érkezz már ki a fénybe!

Ami a tiéd, a jelent emeld fel a szívedhez,

s gyűjts már otthont, mi embermódra körülvesz.

Az utcák esti mámora felszáll,

rózsaszín, kék s fehér izzásban

őgyelegsz, repülnél tisztább égboltig,

arcod fekete körvonala kirajzolódik,

kivilágít belülről az álom, s megrémít, hogy

minden tévedésed igazolódik.

Szerelem sós íze

Már a tél elérte a várost,

plakátok nyalják a ködöt;

a szerelem sós íze magányos

számat marja, mert mint két pólus között

a neonfény északsarki, havas

tündöklése – a szerelem

szívem s szíved közt hatalmas

ívként kigyult: nem vagy velem.

Szabad kóborgó, ámulok,

önként a karodba mi űz?

A tél fehér pincéibe lucsok

verte tavasz fénye betűz;

így omlik össze majd a gőg

és fortyogó kamaszkorom.

Fennhéjázása összetört

szelíden szóló szavadon.

Karácsonyi dal

Faggyúszagával felém leng

újra a karácsonyi gally,

sztaniol cincog, s a lélek

lepedőnyi szárnyaival

fölrepül a mennyezetig

– villanykörte a glória –,

ahonnan leereszkedik

darócban az Isten Fia…

Égbe röpítő, együgyű

varázs, szalma-bélelt jászol;

téli Nap, a nehéz begyű,

havas nádtetőkön gázol.

S apára vígan az udvaron

karácsonyfatalpat farag,

öcsémmel ámulva lessük.

Kölyökkutyánk havat harap,

vérszagot keres borzolva,

kormosszélű tisztásig fut,

hol hajnalban hullt a hóra

hízó torkából szökőkút.

Fedő alatt leves ázik,

jön az angyalhajas alkony,

s a Karácsony lehintázik

faggyúszagú fenyőgallyon.

Csokonai

Különb te voltál, kicsapott diák,

kirurgus-fi, tudtad, a szép ész ád

rút ábrázatnak tiszta kellemet,

pomádés majmoknak tündökölt szellemed –

gúnyoltak ketrec-lelkű ostobák,

különb te voltál, kicsapott diák.

És Lilla is, ó, Lilla! Csontfehér

mellén borókagyöngy kiserkedt vér.

S hogy megláttad, embermély ámulat

ásott szívedbe szűz vizű kutat –

Hol van a nő, szarvas ívű, kevély?

És Lilla is, ó, Lilla csontfehér.

Farsangot riogató cimborák,

mikor a hóra kisütött a láng,

vettek körül s véget ért a szezon,

s pártában Dorottya, az amazon;

lőtt madarak a víg klapanciák,

s nagyon némák a vidám cimborák.

Utolsó farsangodnál nem volt más,

csak a kék fényű tüdőgyulladás,

csontboltodban irgalmatlan rugdos

két halál, keserű szád vérhabos:

lágy trillák, tarka képzetek… sírás

ráz s felszárít a tüdőgyulladás.

Elpusztíthatatlan tájék

Kiáltja sorsomat az ünnep

mögötti napok szigora;

a szív gyerekkorával tüntet,

ősz van, kukoricák tora,

csövek: csuhás halak kupacban,

mint dögre, varjak lesnek rá,

riasztó táncot jár a gazda,

egy szemért vérét ontaná.

Ó, elhagyott kapák! A malter

fehér szeplővel arcomat

festi, luxus az Alma Mater

feltörekvő kovács-finak.

Hajlong alattam vékony palló,

súlyomat érzi, méri, így

teremt az izmaimban sajgó

munka ruhát és lábbelit.

S most zúg bennem az ünnep: égbolt

öblű repülőgépmotor,

elpusztíthatatlan tájék volt,

s ég alattam a gyerekkor.

Képzelt szabadság

Sorsommal nem békülhetek, nagyobb súly

ránt talpra bókos hajlongások közt –

hiszem már: oka nem vagyok, ha rosszul

élek ügyeskedő kis hörcsögök

örömére s senkinek bánatára:

hiszen élni nem azon a jogon

akarok, hogy a hatalom nyakára

varrom magam vagy arra alkuszom.

Mert új hit és szent a hit, mely szólni

a szótlan szegényekből feldobott,

gyávult mesterek ötölni-hatolni

kész fortélyaira csak pirulok.

Kinyílt, óriás borotva a tél,

szigorúan s egyértelműen vallat;

ez a parancs, s nem ostoba szeszély

metsz ki sorsomból s húsomból hatalmat.

Képzelt szabadság s elképzelt dicsőség –

ne irigyeljétek meg tőlem ezt:

albérletek és érzelmes kis nőcskék

emléke csípi számat, mint ecet.

Otthon

Könnyű gondtalanságban élek itt,

kerítés öregujjú léceit

nézem s mögöttük a zöldfejű mák

tótágast harangnyelvek csordáját;

s erre, szabály szerint is: illenék,

hogy óriás harangöböl az ég!

Pulykán palást lóg, öblögve papol,

elszunyókálva hallgatja az ól.

Figyelem én áhítattal, ahogy

épülő ház körül állványzatok,

a nyár ácsolt gerendái alatt

tűnő, villanó gyerekkoromat.

Zúdul a nikotin-korbácsolt vér,

álmodó lelkem túl gyorsan beért,

férfivé hámlok, csontos, nagy szavak

öklétől fut a versíró hangulat.

Mit gyerekként láttam, a robbanás

moraja visszhangzik, fülemben más

zene nem szól: földmérő parasztok

súlyos hitével az égre tartok:

szép zuhanások, poshadó vihar

– nem törődöm megcsúfolt álmokkal,

elvesznék már, ha gyávult pillanat,

kétség oldaná feszült izmomat,

túlléptem a versek varázskörén,

nem lehettek szigorúbbak, mint én!

Csak a szív

Télre kaput dörrent s új eget tárva

tár a gyantás, csöppnyi koponyákra

a tavasz – hitüket, íme, újra meglelik,

akik élni akarnak. Szívemre szelíd

szárnyakkal száll a szerelem, hamar

villanása égre szédülő fecskeraj.

Csak a szív,

csak a szív érzi, hogy kölyöknyi rügyek

izmaival világunk új űrbe üget –

Rakéta-hónap, május, kupoládba zárva

tikkadt hitemet, zuhanj már a nyárba!

Honfoglaló álom jeleit küldd vissza

már, hogy szívverésem hozzá igazítva

éljek, hisz érte égek s égek el, fehér

testemben ha majd megakad a vér!

A szülői ház

Mint költöző madárraj, új hazát

portyázó nép, felpakolt a család

autóra bútort, kályhát s még amit

továbbhurcolni a szív érdemesít,

üllőt, satut, kútkereket, szakadt

láncot, hordót és régről megmaradt,

felfújt disznóhólyagot – ennyivel

(emlékeztetőnek sok is) kezdi el

apám s anyám az új életet, mely,

hiszik, két fiuknak úgy megfelel,

a „városit”. Lökte őket remény,

s dac is talán, és a város tövén

megragadtak, mert kifulladt a nagy

futás, és az álom továbbszaladt,

engem hiteget már; lépcsőt így,

a boldogsághoz önmagából épít

a sors alá nyomott fajta, a szegény,

s vakmerő kölyökként nekivágtam én,

minek is? mert túl sokkal tartozott,

ki kenyér helyett csak álmot hozott,

s álmot is rosszat; önkéntes hírhozó:

költő lettem, de nem álmodozó

akartam lenni, pontos terveim

ragyognak életem kusza kínjain.

S kínon, tévedésen, bukáson át

vallom én a hit kamaszkorát,

kamaszkoromat, a tisztán tündöklőt,

tisztelgek némán a kölyök előtt,

ki sírnivalóan szabad s hű volt,

s vad évek vertek szájára nyitott

tenyérrel, mert nem sorsára vigyáz,

s most hátához ért a szülői ház –

Nézem a konyhaajtóból a kút

keszeg lábát, a kertnél már bealkonyult,

földbe süllyed a disznóól tömör

tömbje, az égre csillan a vödör;

szívem, a ház, az udvar felesel

csöndesen az ég rejtelmeivel,

hol forduló éj csillagot terít,

s álmomba ringatja a tengerit.

Szomjas évszakom

Szívemig húz a szerelem,

szíved verését hallgatom.

Télből, csendből győztesen

feltámad szomjas évszakom,

fuldokló hite milljó zöld

torokkal a napfényre tört,

így nyitsz bennem, tán tudatlan,

félszeg jóságomra ablakot,

hogy ne legyek, emberi alakban,

vakon zuhanó halott,

modell a pusztuláshoz, itt

belül netervezzek állatit.

De mint nyers színek közt szemed,

acsargó vágyak közt szavad

sosemvolt egyensúlyt teremt,

veled legyek én boldogabb.

Ütőered ver: rebbenő fecske,

míg bőröd nyár-ízét keresve

csókollak (nyárba horgonyt dobunk),

vár ölelésed tiszta hona –

Két kézzel pazarló korunk

véget ne érjen soha!

Áldlak én érte, míg a vér

szívemből szívembe visszatér.

Dózsa szobra

Kiss Istvánnak

Te voltál a mi királyunk,

Dózsa György, érc-eget verő

mázsás harangnyelv, s feltámadt

a nemzetnek csúfolt temető,

jönnek, mélyebbről, mint a sír,

éhenhaló jobbágyfalvak,

csillagéjben citera sír,

dübbennek a csontos talpak,

s farol, nyomod szimatolja

nyáladzó úri toportyán,

lelkedhez nem férhet, alku

nincs több e halálos portyán!

Kastély lobban, és felvillan

az eltitkolt nyomor arca,

önsúlyától zúdul a kín

fogcsikorgó, komor harcba,

az éhség honfoglalása;

mely végül égett húsodba

harapott – felfalt a néped

ökrendezve és zokogva.

Könnyízű szerelmek

Könnyízű szerelmek kölyökszívemért

visszajárnak, a vad kalandra szánva

indulok újra, kamasz, ki futtában cserél

örök hűséget. Mosolyom simábbra

nem sikerül ma se, a vágy kanyarjait

követem, bánatom tán elveszítem –

Most már a gőgös férfi-hit vakít,

s a könnyekért vezekel kölyökszívem.

Néztél a lány után

Néztél a lány után, a zöld fasor

ápolt csendjében szíved túl nehéz,

lehetetlent mért akartál annyiszor.

Néztél a lány után: tán visszanéz.

Szemed előtt nagy lepkeszárny, a nyár

vergődött – mily törékeny ünneped!

Hát halj bele, hogy vége van! De már

tudod, hogy belehalni sem lehet.

Repce aranylik

Repce aranylik álmomban,

röpül a kanalasgém,

súlytalan hűvösség az arany

fölött – milyen fehér!

Ég a vágy, a vágy, a lélek

merészen ritka égig ér!

Folttalan, tiszta ifjúság,

még az árnyéka is fehér.

Vers az eltünt szeretőkért

Üres kezembe rózsát képzelek,

különb így voltam a szerelemben,

és végül mind eltüntetek

vad pózok mögé, bár szerettetek engem.

A nyár a bőrömig hamusodik,

már térdencsúszva sem lehet

visszamenni a kamaszkorig

értetek.

A kerthelyiség lampionos mennyország,

vakító mosoly az abrosz,

G., nyakadban korall-lánc,

s dúdolsz a szaxofonhoz,

tálcán szóda és olcsó bor,

asztalnál nők, vídám barátok,

s hozzád sehogyse illett kapor-

illatú kölnid, s szemedhez láncod.

S G., a másik, veled, jaj, untig,

beszéltem az irodalomról mindíg,

szikrázó rögtönzések, gyors okok,

bizonygattam fennhéjázó reménytelenségben,

hogy a legjobb költő én vagyok!

S szalámit hoztál zsömlében

anyádtól reggelenként s nagyot

harapva átcsavarogtuk a napot.

Csikasz csavargások után, télen,

– akkor hagytam ott az egyetemet –

önemésztő kétségbeesésben

találkoztam L., veled,

vergődtem másnak szánt kelepcében,

nem volt nálam menthetetlenebb.

S utóljára te, ki az első

voltál, kamaszt-oldó asszony,

komor szentekkel feleselő

szívem enyhül, hogy feloldozzon,

mert álmaiért beöltözött állig

szenvedésbe e szerelem,

pojáca hímek közül kiválik

szenvedélyed tündökletesen.

Üres kezembe rózsát képzelek,

üdvözlöm tűnő ifjúságom,

ellép bujtató levelek

hátán, foszforeszkáló lábnyom;

sírásba megszakadni nem bírt

szívem, keresve otthonát,

csontomig hamvaszt el a hit,

s az álom síetve megáld.

Akkor majd

Rekviem Dylan Thomasért

A város víz alá merül,

a járdaparton fűz susog,

s kimásznak feszesen üvegszemű

árnyék-krokodilusok,

alkonyul, és mint a lelkek

kiürülnek a kirakatok,

elrohadt füttyömért perelnek

verebek, szememért vakok;

a város víz alá merül,

nekem egyszer csak nyomom vész,

s akkor majd, mint kikötőkről

tetovált testű tengerész,

merengek rajtatok.

Három etűd

Weöres Sándornak

Jonicus a minore

A fa éjjel csupa ringó,

libafejnyi puha bimbó,

a fa nappal – ez is álom –

üvegágyús vízi-várrom.

Megtérés

Szárnyam nem nőtt, az angyalok

káprázata bennem ragyog;

s a látomás csak megsuhint:

az Ácslegény a Golgotán

elröpült a Hold után.

Lia

Egy halom ócskavas felett

ül Lia, vesz vasat, rezet,

s valódi vérrel erezett,

mindentlátó üvegszemet.

Az éji útca

Az éji útca holdsütött

szemekkel lesi ballagásom,

áhítatosan köpködök

a megunt csillagokra, vászon

nadrágomra fitymálva néz

s ellép a dinnyefarú nőcske,

e pillantás ifjúkorom

legpontosabb kifejezője;

és félhangosan dúdolom

alkalmilag szerzett dalom:

„Nem tudtál te tódítani,

magadnak szívet hódítani,

irígyeld hát szívből őket,

a jóházból jött szeretőket!”

Levél öcsémnek

Levél helyett verset írok neked,

bátyádat valahogy el ne feledd,

a hazulról elkóborolt poétát,

e bús tényre én nem borítok vékát;

hiszen lehettem volna, ami te: erős

marós, csak munkájáért felelős,

vagy lehettem volna én derék,

ami apánk volt, víg kovácssegéd,

hogy is szerettem nézni, forgatag

sorsom példáját: a vasdarab

csak keményebb lett, ahogy ütötték,

nád-ingadozásra nincsen is itt mentség,

nevetek csak, ha hasamba beszél lukat,

s ágaskodva kioktat a pösze öntudat,

s izzadva gyanús álmokat kreál

a bőrömre, hol még én vagyok a király;

láthatod, derűsen telnek napjaim,

s ha torkon fog, a kínra mindig akad rím,

s a szerelemhez férfias alázat,

a rosszul oltott fát pedig ne rázzad

vakmerőn, a nő úgyis lehull

eléd és mindig visszavonhatatlanul –

egyébként meg éppen nem csépelek szalmát,

jelzem én az osztályköltészet hatalmát,

s ezért tőled, postafordultával feladd,

várom e versért is magas sordíjamat!

Búcsúztató helyett

Hősibb harcok sortüze hol ropog

– győzni jöttem –, én térdre nem rogyok;

sután biztatlak mégis: kis csatád

keményen vívd meg, foggal-körömmel,

most elválik, mit érsz, ne add alább,

saját zászlód alól ne szökj el,

mert gyűlölt otthonod lesz az ifjúság!

Ó, a szerelem szabadabb

ívelésű tájra vágyik,

s mint erdőtűz, ha lángra kap,

utat perzsel a boldogságig –

nevetséges kis korlátnak

mért támaszkodsz, rosszabb, ha véd!

Elszántabbnak mikor látlak,

más a nyelvem, nem értenéd?

(Az ősz sátrába fogadja

a kiválasztott szeretőket –

félszárnnyal forgó nyaramra

szomorúan nézek, kettőnket

vitt volna, égig, suhanva!

Most tenyérben elfér hamva.)

Czibor János halálára

Sírva kérdlek zord kamaszévek bölcsebb

társa, lelkesült tanítója szónak,

tiszta hitnek – mondd, hova tüntél vídám,

drága barátom?

Nincs menekvés? Férfikorodra nem volt

válasz, végül elfeketült a száj is.

Túlhallgatni mért igyekeztél szíved

hallgatag érvét?

Megcsalt évekét: a kölyökkor súlyos

ökléből hogy nem kicsavarva, önként

(ki ellen kell?) hullt ki a kés, hit, élet,

elhívatottság.

Nékem mit tart még? A tanítvány felnőtt,

s hajtott fejjel elsirat csendben, verset

forgat didergő tenyerében s úgy ír,

mintha figyelnéd.

Vízözön után negyvenöt

A repülők, mint nagybegyű madárraj,

súrolták házunk piros gerincét;

győztes, halszagú tavasz volt, apámmal

néztük pincénkből. Az udvaron két

„Sztálinorgona” állt, és bal kézbe fogott

tükörben májfoltos tiszt borotválkozott.

Szétszórt foltokban dereng csak az emlék,

mint üresfényű mozivásznon, a

templom fala előtt egy roncs-gép

karma nyúlt virágfürtös magosba,

hol az akác a tank csövével páros

vízióként állt modellt a boldogsághoz.

Mert boldogság is volt, gyerek-nem-értett,

sok tonnás vízfal alól felbukás,

posta-ajtón papírcímert cseréltek,

a szomszéd penészes tagkönyet ás

elő, a nyilas borbély vért köpött;

ez volt vízözön után negyvenöt.

Szkárosi Horvát András

Elmehetsz te sírkeresztnek,

jó Szkárosi Horvát András,

fújhatod, semmibe vesznek,

bő tüdővel az átkozást.

Tömzsi pap, toronnyi lélek,

harangszavú vers hömpölyög

belőled, kemény ítélet,

s „érccé válik fejed fölött

az szép csillagos ég”, s dörren,

mintha csuknák koporsódat,

de hallom, alóla kihörren

kénytelen lett költő-voltod.

Én, ki mesterekre báván

nézek, hajlok teelőtted,

komor kereszt, jelzel árván

országrésznyi temetőket.

Elégia Yehudi Menuhinhoz

Szívem ríkató művész,

vonód alól merész

vízióként zuhog tört-

gerincű vízesés,

kápráztató s valótlan

játék, ahogy nagyobb

illúzióért játszik

a villanyfény s a lomb

a Károlyi-kertben, így,

álomba, bujdokol

terhe elől a lélek;

rossz szájízű pokol

mért lesz mégis a révült

futás? Álom-trapéz

helyett vadabb örömmel

kapát markolt a kéz,

s tíz órát gyakoroltam

a zenétől vakon

(kölyök-próbálkozás volt,

talán elmondhatom),

majd dühvel törtem lágyan

simuló ujjamat,

s a pergő capricciókban,

sírtam, hogy megakad…

Ó, földig nyomott évek

kis csalása, kemény

való ellen kijátszott

rés, skizofrén remény;

mily szégyenülten hagytam

abba – sejtettem épp:

nem tudok így kiválni,

nem lehet s nem elég,

s kiválni sem akartam

már, keményedő, zord

kamaszként én irtottam

bent az álmodozót.

Nem dac – hit temetett el,

s a versbe felszakadt

toronyló hőforrásként

csalatlan öntudat,

az ifjúság szökésre

lódult lendületét

letiltotta keményen,

s a könnyednek remélt

mámor helyett főhajtva

ismeri el nagyobb

s óvhatatlan törvényként,

hogy kiválasztatott.

Csatakos égből szédült

Csatakos égből szédült, kés-

élre megérett kétkedés,

elhúzódott ifjúság áll

a táj vasbeton oszlopánál.

Tájékozódnak fecske-körök

a leapadt özönvíz fölött.

Megránduló arcizmaimmal

jelez, hogy a szívbe nyilal

a vad futás, lábam még remeg,

hátra fordulva láttam meg,

hogy senki, senkise üldözött!

Állok, egy dalt zümmögök.

Lófejek hajolnak

Lófejek hajolnak szívemhez újra,

ülök a régi verandán,

s virtuskodik, az üllőt magasba nyomja

víg segédek közt apám.

Erő s öröm szikrázik bennem,

ha rágondolok,

vakációzó szerelemben

a munkával én sem vagyok.

Talpalatnyi álom ez,

hol megvetem magam –

lófejek hajolnak szívemhez,

hogy ne legyek boldogtalan.

Csak elmondani adj erőt

Lefut az álom, tünemény volt,

lefut a szívig, a kamaszkori rét

lassú ringással, mint az égbolt,

lehajtott fejem fölé ért –

A nyár óriás talpa hihetetlen

gázol, virágok nyakszirtjére lép;

én csak magamhoz voltam kegyetlen,

én soha nem adtam fel a reményt.

S melyen idáig futottam, az út

csúfondárosan nyelvét ölti:

parasztok közül kitanult

fiú a tisztét hogyan tölti?

Hol a szándék? A bonyolult

tévedések közt hol a hit?

A bűvész-cilinderbe fúlt

versek után ki mond valamit?

Kamaszkori égbolt, nehéz vagy,

hozzád csak fájva mérhető

a termést betakarító évszak,

én tudom: te vagy az el nem ért tető –

Helyetted új csúcsokat állít,

aki túlélt, én gerincfeszítő

konoksággal téged idézlek váltig,

álom-égben sátrat verő kölyök-idő.

Már mint diákot falhoz szorított az éhség

– harcom határát én szabom meg –,

nem pénzért dobott fel a merészség,

lángszóróval pusztított terep

lehet jövőm, de gyönyörű is lehet!

Nem az én dolgom az eredményt kivárni,

mit vállaltam, kínnal veret,

csak elmondani adj erőt, sors, s jöhet rám akármi.

Tájkép, nélkülem

Kifulladt tüdővel lélegző ég,

elkomoruló nyári cirkusz,

beidegzetten lapul a vidék,

míg a kapkodó vihar elhúz.

S a búza egyhúsú tömegéből

a pipacs lángfejét feldobja,

mint tengelyen: a táj forgásba lendül,

nem emlékszik jég-pofonokra.

Júliusi elégia

Egy nap jutott hát nékem is, kócsagszárnyú vasárnap,

bukdácsol velünk a hajó fénytetői alatt a nyárnak,

ahogy én az álom felé, s ahogy az álom fedélzetén,

könnyű kerti székeken ülve, a nagy élet nosztalgiái intenek felém;

most így szép, nézni, amit a lélek öble s egy-egy kanyar kínál,

galambgyöngy hajnal ívében megfojtva lóg a lámpa-sirály,

fejest ugrik a bokor, lány-combú fűz a vízbe lép,

égre ágaskodik a csődör-Nap, mutat feketepihés herét,

a nők zenélő gerincére a mámor hallgatag árnya szakad,

ernyedő ujjakkal bontják a hazulról hozott csomagokat,

lemezen tű biceg, habokba hullnak a sláger sárga virágai;

a magány hüvelyéből nem tudom örömöm kardját kirántani…

Csak mondani akartam csendes szóval, hogy nem vagy velem

(mögöttem a hajó, fehér cölöpök közt, a kikötő fogsorában pihen,

üzenő halkoponya, Krétakorból feladott távirat),

csak mondani akartam, hogy, bozótból szempár, rám virradt

megint a magány, s mint fényben eltűnő meztelen hát,

a társtalan szerelem annyi; foszforeszkál a kert, a gémlábú nyugágy

törékenyen térdel csillanó vize fölött a délutánnak;

csak elmondani akartam, a holdpupillájú magánynak

hány változata van! az ökörnyálezüst, tériszonyú álom,

a faj tudathasadása, gyönyörű bimbó tüskés gerincszáron,

az Űr vízirózsalevelein lépkedő részeg Aszkéta,

fénylebenyek szigonya; őrült festő kezében pasztellkréta,

mihez a Mindenség a vászon, a kétlábra állító titok;

csak elmondani akartam, hogy már örökre rád hasonlítok

anyám arcával, álomvert arcommal, ki társam lehetnél,

s rám hasonlítanál, te, hűségesebb szétzüllő szerveimnél,

mert csak a magány, a magány áhít ekkora csodát,

a magával szembeforduló lélek pontos másolatát!

Nőnemű hónap, megérett csípőd kibuggyan

cérnarajzú levelek közül, hal-rajzó bódulatban

iramlik feléd a magánnyal ölelkező férfi-hit,

lángoló lepke-glória, mámoros méh-lasszó kering

szemérmed fölött, súlyos combodat forró ujjakkal kibontják

ruhádból, te, égi szajha, hószemű Krisztusok, bolondját

járatod velük, hogy termékenyülhess – körödből kitörni

nem lehet már, tudom, ki megpróbáltam ölni,

s nem mást, csak magamat, s nem másért, hogy örök

legyek, lélek, visszhangtalan Űrbe sikoltó rög;

s keserű, szomorú szégyennel – a szív, mint eltévedt pilóta –

én se lehetek más, csak ember, akinek álmait kioltja

az este, a csönd-reflexű bizonyosság, hogy hiányzol, nagyon hiányzol

Édes, indulnék feléd – a lábam térdig halálban gázol…

Csak elmondani akartam… Az égen eltűnő vasárnap

súlyos szárnycsapásától összerezzennek az árnyak,

a fűben zeng, zeng a tücsök kimondhatatlanul,

levegőért kapkod a halszájú virág s a homályba fúl,

hajókürt bődül, a hang, mint tömzsi bölény,

harci kört fut, a levegőt átfúrva, fölém;

felállnék, nehéz vagyok magamnak nagyon,

tűnődöm két szívverés közt hallgatagon.

Kilobbant szerelmek

Kilobbant szerelmek fehér

menedéke, a tél

(kis presszókat behavazott,

mint közös szív, kályha izzott

középen) –, a tél elvonult,

a semmibe csapódott vadul,

s fuldokló tavasz milljó zöld

torokkal a napfényre tört;

szánakozó szívemre a nyár

tesz sercegő, tüzes koronát,

harangként kongatja nők csípőit,

strandon nászágyakat terít

csődör-Napnak, s mint elvakult

húsban lélek – az ősz mögött lapul

kilobbant szerelmek fehér

menedéke, a tél.

Örömre int ez a szerelem

Én már minden pillanatomra éber

lélekkel vigyázok, örömre int

ez a szerelem a lélegzetvétel

fáradhatatlan ritmusa szerint,

ahogy törekvő sorsom újra s újra

szívemhez új és új magányt csatol,

ahogy szívem a dobogást nem unja,

s rólam másképp nem álmodozhatol,

csak hogy nagyon szeretsz. Nincs más viszonylat,

fogcsikorgatva vagyok rá tanú,

s elképzelni sem tudok én már jobbat,

és örömömben is már szűkszavú

lettem, hallgatok csak s tűnődve nézem:

fejem fölé az ég, közönnyel áld,

küldi a tél hangáraiból, kéken

villogva, a fagy fémszárnyú raját.

Én nem hadakozhatok már más módon,

érted se, csak sorsommal (pillanat

sugallta harcok kis cselét megoldom),

hozom kiéheztetett ifjúságomat,

mely országot, álmot hódítni indult,

s az örömért a szívednél kiköt –

felkönyökölve nézem éjbe fordult

hajad homlokod félholdja fölött.

Az országutat fény veri

Az országutat fény veri,

ősz, arany ősz, a tengeri-

tábla rezes obsitos-had,

kifakult bajszok bólognak,

kardok, levelek csörögnek,

méz illatuk van a tököknek,

bendője telik a pocoknak,

szőre durvul a malacoknak.

Puffogva vontató robog,

fent gumicsizmás parasztok

rázkódnak, hallgatva lesik

a muzsikáló személygépkocsit.

Ősz, arany ősz, a tarlón vér nyoma,

szeder kúszik, illeg a galagonya,

s nagy ekevas a télbe fordítja át

majd az őszutó arany zűrzavarát.

A nyár aranylapja után az ősz jön

Gyűlölt sorsot, ál-tökélyt

– nem tűrtem nyakamban kötélt,

önként kapaszkodtam nagyobb

bukás peremére, mint az évszakok,

a nyár aranylapja után az ősz jön,

hadd siratom még ifjúkoromat;

a búcsúzás fecske-köreivel becélzott

tájon – kegy, vagy érdem? – élve maradt

kölyök int pazarló tenyerekkel,

s teli tüdővel issza, issza a fényt,

a nyarat egy lélegzetvétellel,

homloka ropogó paták dörejét

villogva hívja – gyors sorozat:

üres hüvelyek pörögnek a fáról;

bánat fogja marokra torkomat,

nem hallgathatok az ifjúságról.

Csak egy pillanatra

Levél perren, dália súlyos üstöke bólint,

kiürült nyár, macskaszem szikrázik;

nem kopott még indulatom, ifjúságom öntudatlanul virágzik,

évszakokat hagy jóvá, álomhoz adja magát, gyönyörűt bizonyít,

hogy nem pusztítható a hit;

tél ellen vonulok homlokig virágban,

kiürült nyár csattog vállamon, a szárnyam,

fázós csillagokkal hihetetlen magányban összezártan,

pirosló ajtóját nyitja rám elveszett szülőházam,

hogy gyere bolyongó, sírnivaló árva,

áss kertet, pörgesd a kutat, tapadjon rád az ing,

nyújtózva gondolj a vacsorára,

felejtsd el az albérleteket, felejtsd el keserű szerelmeid –

Fának dőlök, csak egy pillanatra, ríkató

délután hátrál, macskaszem szűkül, mereven figyel,

s mint ázott farsang, síppal, dobbal, rejtelmeivel

kezdődik az őszi dáridó.

Az ősz a strandra rátalál

Az ősz a strandra rátalál,

fázósan borzongnak a nyár

kölykei, a barna vitézek;

a délceg nők keringnek félszeg

lélekkel, kis álmuk rövid

volt nagyon, s most egymást ölik

véletlen férfi-bókért bőszen;

révül a medence: nagy, zöld szem,

morc, fegyverkező égre lát –

E hely a boldogság karéja

volt, csöpp sziget, s majd mint a héja,

ponttá zsugorodik: felszívja

az ég! S vállalják már a fák

az új évszak vázlatát.

Számon méz íze van

Évszakom az ősz, évszakom a szerelem,

ruhámra varrom kettős címerem,

csatámra várok, néma rajvonal

vonul s itthagy látomásaival,

ökörnyál fércel vadul szétszakadt,

összefüggéstelen évszakokat,

szerelem enyhít nagyra tervezett

futást, ha pihenőkre szétesett;

piros szem pillog a bokor alól,

hogy így is jó lesz, hogy már így lesz jól,

ha sátort ver fölém a nő s szelíd

szavakkal oldja szívem görcseit,

álomkék égboltra visszaevez

velem s ha madár-gyöngéden neszez;

hogy így lesz jó, ha halhatatlanul

az ifjúság páros szobra felmagasul,

háttal a halálnak, szemben a halállal,

ha örömből, kínból egyforma részt vállal;

ha lobogtatja kendőjét, a remény

zászlóját s fényfoltok sütnek szemén,

s mosolya villan, nyári zivatar,

ha lányos bújába lágyan betakar,

már így lesz jó; számon méz íze van,

fejemnél csillag muzsikál hangtalan.

Utolsó szép napunk emlékére

De jó volna mind az öt

érzékünkkel e napsütött

délutánban virrasztani,

a villamost elszalasztani,

csak ülni s tűnődni rajta, hogy

– mint szívünkben a vér – az ár

bő hullámokban dagad,

fogy a Duna-parton, a Lánchídnál.

Úgyis utolér, mint eldobott

bumeráng, a kénytelen vállalt gond,

a vers megtalálja hősét,

tüzes karikáját a vakmerőség;

de jó is nézni, hogy a nyár,

hajlós testű vadállat, ketrecében ide-oda jár,

tarkónkra hasal,

Szaharát áhít talpaival.

Aztán az is jó, nézni, hogy szemed-

ből foszforeszkál a szeretet,

s nem kérdezni: meddig tart, miért?

S cserébe mit kér? Halálos gyanúért

mivel fizet? Gombostűvel megölt

lepke, kezemet áldva, mért tesz tiszteletkört?

Állati szégyenig levillámló szerelem

mért bohóckodik: hogy isten vagyok, velem?

Megoldás, ok, mindenre, ömlik bőven,

csak az a baj, hogy múlt időben,

s szánalmasabb csak az, ki badar

diákként rossz leckét hadar;

lámpalázam, szent lámpalázam,

ne engedd, hogy rám pirítva megalázzon

az új világ, a könnyed, a szabad,

s úgy nézzek rá, mint vérespofájú vad!

Szabad ész, kétkedő, önmagát vallató

hitem, emberségem, egyedül vállalható

kényszer, szigorú tükör, benned hiszek csak,

s célnak kérlek, nem oltalomnak;

de áldd meg őket, ha majd térdre rogynak,

kiket kisemmizett az idő –

felettem új égitest nő,

hol legtisztább álmaim az árnyak.

Édes, vége van a nyárnak.

Színek káprázata között

Színek káprázata között elmosódik már a nyár;

jaj, a kék s vakmerő vörös s hold-hívó narancs-dagály!

Idill ring megbomlott tájban: faun-mosolyú liget,

Hermész tereli ökreit: csigacsorda bőg, üget,

ezüsthangú verkli jajgat: szúnyog-sípok tolongnak,

méz-alkonya csurran a római birodalomnak…

Ilyen lesz majd, súgom, az ősz, szédült azonosulás,

szempillád a tavat nyitja, mint partra boruló sás,

már nem a táj, már a tested formálja a félelmet:

remekművé fagy a combod, félrevert harang melled,

fogsorod meszesen villan: homokban tevecsontváz –

jaj, a tűnt szerelem, a halálként lazító vonzás!

Galambok fehér csíkja villan

Nők, fájdalmak, kudarcok elvonulnak egyszer,

galambok fehér csíkja villan:

hajnalként rám nyíló szemeddel

boldogságom hadd bizonyítsam,

káprázó ózon magasába

csak a lelkem áhított,

s eltűnik majd az is, a galambok fehér szárnya,

mint ifjúságom, a vakmerő-szép titok,

s majd eltűnik az is, a rejtelem,

elsimul felettem az ég;

tövig égett csillagokra nagy pelyhekben

hull a hó, melegíti a nyulak gerincét,

tücsköt oktat nyárra a tél;

arcoddal, szíveddel hadd bizonyítsam,

hogy boldogságom életemmel felér –

Káprázó ózon magasában galambok fehér csíkja villan.

Rövid rekviem

Kertünk, anyám dérütött kertje, sok-sok

üvegmankón szertebiceg már: megtört

rózsák, mályvák sánta csapatja némán

baktat a mennybe

Különben csend van

Nagy engedelmességre int,

markolja a som bokrait

kemény öklébe ez a tél,

szívemre támad fehér

csapattal, kerít, hujjogat,

bővérű vadász-had kutat

így vékonypénzű nyúl után,

mely cikkcakkozik sután,

havas porondra kiszalad,

pörkölt fejjel bólogat,

merevülő testtel vet

halálos bukfencet.

Különben csend van, hó szitál,

özönvízutáni táj,

űzi a tél fekete árnyát,

világgá az otthontalan kányát.

A horizontra falu ring,

délibábként eltűnik;

eltévedt személygépkocsi

reflektoroz a csillagokig.

A tél íve alá

E téli vázlat mily megnyugtató,

ez kell már nékem is, ilyet keres

szívem, ily tiszta dalba fogható

szép látomást, ágak hajszáleres

karca viola-égbolt üvegén,

sirály villan, szárnycsapása fehér;

középpont vagyok, zúgva bekerít,

többé már szem elől el nem veszít,

mihez, ha egy pillanatra is csak,

hogy legyen, hozzáadtam magamat;

szomjas tavaszom, rajongó nyaram,

sirató őszöm végül is ide

eljut, szigorú, változhatatlan

megfogalmazásba, a tél íve

alá, rég elporladt arcom fölé,

hogy elmúljon s legyen mindörökké.

Az álmokat meg kell kétszerezni

Álmaimba fogódzom, kifut

a láthatár peremén az út

alólam, kitágult körömbe menti át,

mi a múlandósághoz méri magát:

hozza a tél vonuló rajvonalát,

hozza a szív, sorsomhoz tanút,

csikószem-egű gyerekkorát –

Csak boldog akartam én lenni, boldog,

s riasztok kitágult álom-égboltot,

s magasabban, mint az űrrakéta,

vallom én, hogy gyönyörű hitét a

szív ha néha el is veszti,

az álmokat meg kell kétszerezni,

szűz havon vérpiros mályvák

oltsák ki szemem világát,

ha bicsakló lábam alól kifut

a láthatár peremén az út.

Az ősz csak hódít

Az ősz csak hódít sármányszín sereggel,

hol van a halálos szaltó? a nyár lengő trapézait

tűnődve nézi ezüst csillogású, dérvert szemekkel,

kiürült tündérkaszinókat, fészkeket ringat a szeptemberi reggel;

az ősz csak hódít, kopaszra nyírt hadifogoly koponyákra,

hamuszínű tökökre, vallató látomásokra vadászik,

s a belső táj feladja magát, kúszik a kimondás peremére, a számig

nyomul, ami már kevésnek érzi embernyi életemet,

s vall önként a fájdalom, az öröm, a szándék s romja alá temet

a szerelem, az ostromot hogy is birná törékeny kártyavára?

szögesdróttá jegesül körém s kitör mögüle a deportáltak lázadása,

az örjítő remekmű: csontig faragott karok, lábak

eleven reliefje, örökre háttal a halálnak,

az utódokat megalázó szégyen! Az ősz csak hódít,

röntgenszemmel vallat, mondjam el az utolsó szóig

életemet, a vérrel, jajkiáltással kezdődő mondatot,

utána rögtön csend jött, a szülésznő pofozott

életre hatalmas tenyerekkel – földre borulnék,

panaszkodva, ahol porlad ág-rajza; szederjes vadherét,

garabonciás csutkaszárat toboroz az ősz az elhagyott réten,

a temető mellett, ahová vitt a bóbitás hintó nem régen

téged, drága barátom s hol örökre farkasszemet nézel

gólyák hajóját úsztató, fecske-nyilat röptető éggel…

Hol van a halálos szaltó? A nagy ugrás? Dobpergő izgalom

mészfehér lámpaláz kaparászik a torkomon,

ha káprázva nézlek új világ, add, hogy igéidet tudjam,

ezer évet késett forradalmam oldalamon kibuggyan,

jönnek kaszával, karóval szikár, földosztó parasztok,

holdsütött álom: mokány lován Dózsa ül, figyel, vállra bontott

hajjal, arca sötét, orréle, mint halezüst, villan,

s eltünik: fekete pont üget az égen, a hajnal kanyarjaiban

kigyul, fényfogók közt izzik már tüzes koronája,

ha visszaintene! ha megismerne! – sírva nézek utána.

Az ősz csak hódít, vonuló sereg nyoma a tarlón, arcomon,

átgázol csíkos sátrakon, nő szép testén, virágbalkonon,

nem öl, vér nyoma nincs – a szívvel láttat be olyan

igazságot, mely pusztítóbb, mint fehér tüzű lávafolyam,

a vágy elé tart tükröt, a nyelvöltő álomkarnevál

mámorában jégujjként felszúr a Tény, álarcát lekapja a halál;

az ősz csak hódít, menekülő gímek, legendák homloka csattan,

a kísértés hordái rohannak el, állok a megvert vonulatban,

a nyár trapézait elengedtem, az ifjúság vakmerőségét

szigorúbb ifjúság váltja fel, kaland helyett pontos térkép

a szenvedéshez, a boldog kínhoz, álommal megáldott

életemhez, mely tikkadt kráterként az örömért kiáltott!

Havas délibáb

Most, hogy huszonöt évet megértem,

elkezdtem tűnődő éneket,

szigorúan akartam s keményen,

s nem csak ahogyan lehet;

a téli éj vasbeton csarnokában,

mint finom szerkezetet, néztem a fát,

jéggel bevonva, nikkeles ragyogásban

őrizte szívósan magát,

míg átalakult mássá,

mormoltam, hogy ballagtam haza,

szigorú látomássá,

a téli éjszaka

műremekévé; mint ahogy

szívem, elhagyva kusza

álmait, konok életet egybefog.

S míg mentem a hídon át,

mint akit nagyobb magány ölel,

hogy titkolni tudja zavarát,

ha látomásra lel,

haboztam ingadozó

érzékeim s a látomás között,

fejemnél kézként változó,

tenyér-ököl-sirály körözött,

összehúzódva, kitárva

lökte szét a vér áramát

az idegekkel erezett tájba,

ahonnan értelmem hűvösen kivált:

véget ért a gyerekkor,

az egynemű, az édeni,

s a kamasz kemény kínok közt fuldokol,

s szívét nem tudja kiönteni.

Tüdőmre tüzes levegőt

szívtam, mint a cséplőgépkazán.

Nyár van, álarcos törekezők

mögött homlokát törli apám.

Harisnyaszárból álarcot

csinálok, mint a törekezők,

„könnyebb” munkán, asszonyok

közt gyilkolok szívet, tüdőt,

nem szükségből, hiszen apám

gépész volt, de keserű

szájízzel, hogy a vád

(mivel magam vádoltam magam, hű

érzékkel) ne érjen: „Lám, kivált

közülünk…” Csontomig

íródott ez akkor, ott,

s zavartalanul nem boldogít

semmi, s ha rágondolok,

kiszárad a szám, kiválasztatott,

mint én, bennem a legmélyebb

emlék, hogy innen indulva reméljek –

Csillagok alatt koporsók az asztagok.

Csillagok alatt koporsók az asztagok,

tövükben sír a megalázott szerelem.

Hanyatt fekve, a bódé alól

a cirregő augusztusi eget figyelem,

üszkös nyelvvel, ölelkező

gondolatokkal, eggyé válni kész,

mert mint meggyújtott mező,

perzselt bennem a szerelmi vész;

forró Tejút ömlik égre fordított,

felnagyult magamban,

s tévelyegtem a csillagok

között, náluk hallgatagabban.

A kamasz kemény kínok közt fuldokol,

tüzes csontjában, húsában most válik külön

a hűvös pillantású, jégtáblás pokol,

az értelem, a magát figyelő közöny,

mely úgy kószál a felfedezett test

tájain, mint lenyűgözött utazó,

gyanútlanul mond rettenetes

ítéletet, alig vállalható

fegyelmet most vesz a nyakába,

s kizárul belőle a világ,

indul a kettős vonzású magányba,

s szentté képezi magát.

Sorsomra, mely „sors” lett most már,

kerestem magyarázatot,

s megvívtam újra, egyedül az osztály-

harcokat a felvágatlanul hagyott

könyvekből, a zeneiskola

méh-zümmögésében,

ellenfelem volt a „tőke ostora”,

s télen megfagyott a térdem.

Csődör-pupilla izzik át a nyáron,

mely mögém, gyerekkoromba hullt,

az évszakok porondjait járom

már vigasztalhatatlanul,

kegyetlen sóvárgással újra

feltámasztom magam:

ábrándjaimmal azonosulva

ne legyek hontalan!

Hol van, mit a gyerek álmodott?

s hol van, ki álmodott, a gyerek?

Hogy felnőttem, mi változott

meg, a színpad vagy a szerep?

Közönsége én vagyok magamnak,

vázlata csak a tökéletes pillanatnak,

nyugtalan kielégületlenség vezet:

egy versbe megírni életművemet.

Aszkéták, szentek társasága,

elpusztíthatatlan mártírok

(könyvekből persze) oktattak a magányra,

s felkészült lélekkel a harcra várok,

a döntő ütközetre, a hősi

pózra a kollégium

könyvszagú falai közt, míg végre legyőzi

e tünetet természetes undorom,

kifutottam e légüres

álomból – fagypont alatti mélybe,

s éheztem keményen, ügyes

költőcskék örömére.

Búcsút venni a mesterektől

ideje volt, bár szerettek engem,

de minden elméletük megdőlt,

vad gyanakvásokkal a szívemben

cáfoltam őket rögtön

(nekem sem volt igazam néha,

de tévedésem sohasem volt léha),

s fájt, ha derültek a kölykön.

Az egyik bátyám volt, fájdalmas barátom,

élni könnyed, hinni kemény –

átugratott az életen, mint sövényes árkon

a zsoké, merengett totó-cédulákon,

és nem várt reá főnyeremény;

bár elhagyták nők, barátok végül,

emlékével egyik se békül,

csalódott mindahány,

nagyobb nála, mit itthagyott, a hiány.

Szemöldökével kérdőjelezett máris,

hogy elhangzott, minden rajongó igét

a másik, a fanyarul intellektuális

költő, a vershez ő volt a példakép

sokáig, a kínnal rejtező szemérem,

kit kiválasztott szenvedni-kész érdem.

Harmadik a káprázó csoda,

tőle volt legnehezebb szabadulni,

józan álmok éteri mámora,

csontunk jármából könnyedén kibújni,

s visszalesni riadtan, hogy mivé is lettünk,

ha az égbolt elkomorult felettünk.

Hová holt költők árnyai visszajárnak,

ültem mélyén a hullaszagú Kávéháznak,

csikkek tüze szemként parázslott,

ártatlan őrültek, vad dilettánsok

fogadkoztak, hajnalig tartó esték

árján úsztak (mint vízzel telt medencét

ha kiürítenek hirtelen:

elaludt a villany s vízinövények lógtak a pincéreken),

költészetből itt tartottak vizsgát

kurvából átlényegült kékharisnyák.

Kiosztott kártyalapok feszülnek,

álomvitorlák gyors szerencse-szélnek,

a vidám cimborák komoran ülnek,

szorongva most jobb lapot remélnek,

s húz nyílt szívére álarcot fel

mind, a nagy élethez valami hasonló kell –

s blöffölnek ravaszul a póker

szabályai szerint,

s egyikük royalflöst terít.

Fagypont alatti élet vallatott:

szívem a hideget bírja-e?

Akarom-e még a nagyobb

csodát, a legnagyobbat? Sietve elhagyott,

kis álmok ideje

volt, meseváromlás,

nem kellett s nem is volt poggyász

szívemben, kezemben,

ingyen házhoz jött a meghasonlás

a fűtetlen albérletekben.

Győztes világnak hőse akartam lenni,

akkor is, ha a torkomra forrt

a keserűség, megtanultam szenvedni,

de mint zúzos facsoport,

tündöklik tisztult eszméletem,

sírva nem ültem tort,

s nem vígadtam szemérmetlen.

S nem volt külön érdem, hogy élek,

ekkor született „A megrontott lélek”.

Az albérletekről gunyoros óda

következnék, de nyomoromból

nem akarok legendát, kínlódva

éltem, s többször ért karambol,

s ha van is belőle tanulság,

így is szép volt az ifjúság.

Neki-nekilódult ámok-

futásomhoz startolni odaállott

egy-egy nő, talán nagyobb

magányt kívánt, mint mi benne lakott.

Jó volt kikötni pihentető csókra,

s továbbállni, fanyarul szabódva.

Szétnyíló zsenge ágak résén

nézett szerelmem az égre fel,

nyers, halszagú tavaszi merészség

buggyantotta ki a feszes kebel

látomását kigombolt ingéből:

fehér a zöldben, hódomb a fűben,

elring a hegyoldal, a vizes ég ránk dől,

mint elpattant íj, feküdtünk törten,

szívünk vad lüktetése bőrünkön átüt.

Elértem darabos, szép harmóniáig.

A kibic mit érthet? Kivasalt

lélekkel nem éri el a diadalt;

én kezdettől célja vagyok

– vagy úgy, hogy ver, vagy úgy, hogy emel,

de érte felelek és értem felel –

a hitnek, mely nagyobb

pupillát nyitott a világra,

hogy ne lehessek árva!

Nem merengek poéta-végzeten,

sorsomat konokul vele egyeztetem.

S ring szomjasan, csillapíthatatlanul,

örömre, nyárra, esőre várón,

elfehéredő horizonton túl

havas délibáb, ifjúságom –

mennék még érte vissza térden,

most elhagyom merészen.

Előszó a szerelemhez

1965

Előszó a szerelemhez

Búcsúzni volt jobb: a bánat,

mint fogam közt a virágszál,

finoman lengett utánad

a szerelem félfordulataiban,

tetőtől-talpig könnyben álltál,

s én hol tragikusan, hol szórakozottan,

nagy átéléssel előadtam

a költő magánszámait.

S hogy mégis élve maradtam,

szorgalmas szívverések

térítgettek végül elébed,

hátamon az ifjúság káprázata lobban,

az őszinte kalandok végetértek,

sorompók csukódnak a szájsarokban;

s harminc évhez közeledve, alig

értünk az egészből valamit.

De hiányod már fájna; a megszokott

mozdulatokban keresem az okot,

az egymagasságra hangolt idegek

összjátéka, a félszavak, talán,

s az is, hogy féltesz s féltelek,

s együtt tutajozunk a nosztalgián,

míg a napok egykedvű hullámain sodor

világosodó partok felé a kor.

Így volt s múlt el

Mint idegről elpattant nyíl

nyomába surranó idill,

s lombon csücsül rézbőrű nyár,

s bivaly-csorda a vályúnál,

így volt s múlt el a gyerekkor,

recehártyán égő fényfolt,

mely szűkül s feketébe vált.

Moccan a kő-nehéz ifjúság.

Kopottabb éveim felelnek

Kopottabb éveim felelnek a vad

vallatásban: légy szabad!

S menekül komor példák elől

szívből az ifjúság, őszből a fecske-had;

milyen áldozatok árán

s milyen álmok határán

lettem én szabad?

Milyen szomjúságtól lettem én részeg,

s milyen ég száradt el felettem?

Miféle hitek, miféle gyönyörű tévedések

délibábja tartott bűvöletben,

hogy holdakat rókáztam, csillagokat köptem?

Mit pusztítottam el, aki voltam, a kölyökben?

Huszonhat éve

Huszonhat éve csavargok,

s halhatatlan szavakon

tűnődöm, alább nem adhatom,

s nem magamért s ha vérre

megy, nem máséra, enyémre;

hazám van, de nincsen otthonom.

Hitemet nem vettem-adtam,

s tüdőm is van hozzá, bő,

fáradhatatlan paraszt-tüdő;

szívemen nikotin nyilall

át sárga, kis villámaival,

s kín is, bú is, hasznavehető.

Haszontalan hát nem vagyok,

huszonhat évet megértem

kevés húson, sok kenyéren,

többet ártani sem ártok,

mint a hites állampolgárok;

s erőmön felül én éltem.

Hű hétköznapok szárnyán

Illúzióim beértek,

jöhet a vidám aratás,

kelendő, mit fújok, az ének,

a nő változó szerelmének

ura vagyok – mily csodás!

S állon talál zúgva a kincset

érő, pontosan időzített

ökölcsapás.

Mosolyogva bólintok, a ring

ismerős, sőt otthonias,

visszaütnék, de öklöm legyint

s felejti rossz reflexeit;

pofon csattant, nem a taps,

s kapkodva új bajnokot karol

fénykarjába a reflektor,

– állkapcsa mint a vas!

Rossz harcba keveredtem, érzem,

már bölcsen kihátrálnék,

itt-ott lehullajtott pénzen

élek, napjaim hevenyészem,

s amit ütök, árnyék;

szívós munka, találj rám,

hű hétköznapok szárnyán

repüljön a szándék!

Februári csalogató

Barlangjából medve, a tél fehér

pincéiből kijöttem vadvíz-zöldbe,

hunyorgó szememet csalja kacér

fák lenge, korai levél-kötője,

szikrázó meztelenség, ablakok

áttetsző szemérmetlensége fog

ketrecébe, hogy kapjak új erőre.

Kapnék az évszak gyors alkalmain

mohó reflexekkel, mint lobban vészes

hirtelenséggel a kankalin;

szívem szertelen szabadságot érez,

a mindent-újrakezdés vad öröm-

mámorát, hogy bordám is börtönöm –

Szűk lett a megfontolt vakmerőséghez

az égbolt is, a tűnt kölyökkori,

pedig vágyaimba majd belehaltam,

most pillanat alatt lekörözi

a szívem örömtelen diadalban,

s új eget keres, repülni muszáj,

csattogó szárnyat áhít az uszály –

s szárnyamat szemérmesen becsavartam.

S várom józanul, hogy majd összeáll

súlya, értéke szerint a rend bennem,

mint tavaszi vázlatból tömör nyár,

hogy alig kell valamit hozzá tennem.

Álom, hit anyagával összeér –

a madár akusztikája a tér,

vele él egyértelmű szerelemben.

Foggal-körömmel megvívtam kamasz-

időm, nem véreztem el kis csatákon,

ózonom e lőporszagú tavasz,

rügyek durrognak, foltokban hó: lábnyom,

inal csikasz horpaszú február,

űzi, nyomában március dudál;

nyomomban hujjogató ifjúságom.

Április

Szívem súlyosan csüng, akár

a hurkon fennakadt madár,

mellem dobbanással teli,

s rózsás kézzel utcát, teret

a hancúrozó kikelet

a kéményekig emeli.

Kormos kotró egyensúlyoz

a háztetőn, póznát húroz

fütty-könnyű villanyszerelő;

gólya lebeg, s az áttelelt

szántón varjú-csorda legel,

csősz sántikál s közéjük lő.

Erdők doh-csendjét felverik

a kirándulók, reggelit

nyársról bicskáznak csillogó

szemmel s szájjal, s zajtalanul,

zöld izmot feszítve gurul

sűrű nyárba a földgolyó.

Piroslik már a fűz

Piroslik már a fűz, lebeg,

hintáztatják tavaszi szelek,

borzongás fut a vadvizek

bőrén, tavalyi nád zizeg.

Kiderül, beborul szertelen

a táj, mint iramló életem,

megugrik, vad kanyart vesz az út,

cammogó tél alól kifut.

Kocog kócos bundájú nyúl,

új nyomokat ízeket tanul,

kitágult cimpákkal szimatol;

lepkeként forog a libatoll.

Ól fehérlik, korai kacsák

habarják fecsegve a pocsolyát,

dob-robaj: csikók sűrű vére

kifröccsen, felfut tiszta égre.

Piroslik már a fűz, lobban,

szelíd bánat a dalomban,

kaparászik könnyes izgalom

szívemen, elszorult torkomon.

A szerelem évelő hite őríz

A szerelem évelő hite őríz!

Mogorva, vert egek vonulása

fejem fölött, evez az esővíz

lucskában a fecske szárnya.

Mert ősz lesz kint-bent s láthatatlan

lesz, mire felérnénk, a lélek orma,

hörögve s darabos szavakban

végítéletet hírdet a csatorna.

Védekezni nincs kedvünk, síetve

nem éljük le, amihez nincs időnk;

várunk szép hittel, egymáson feledve

szemünket: ki sikolt előbb?

Üzenet

Majd gyermek leszel, horzsolt térdeid

árulkodnak kurta szoknyád alól,

majd gyermek leszek, ölyv örvényeit

érzem zuhanni szívemben, csahol

nyált gyöngyözve kutyánk, tyúk ül a léc-

kerítésen, sós gerinc-ív a nyár,

még idegen vagy s akármerre mész,

semmit sem sejtő szemem rádtalál;

majd álmodsz még, mint visszaálmodom

eltűnő perceim rovar-sűrű

özönlését lámpás asztalomon,

majd álmodsz még lágyan, hogy jegygyűrű

ég ujjadon s blúzod már megfeszül,

tejfényben alszol kitakarva, ring

veled az ágy és érintetlenül

ébredsz s nézed szemed kék holdjait;

még idegen vagy és magamnak is

idegen vagyok, gyűlik nyelvemen

hánytató, jéghideg, kesernyés íz,

kínjaimat kiköpni nem merem,

félarcú ég, tövis-szája torony,

rándul rám, madár sisteregve száll,

mögöttem nád-hajlító alkonyon

tutajozik a gyerekkori nyár;

még idegen vagy, de majd ha veled

élek, elmondom, mint szerettelek!

Szüntelen eső

Szüntelen eső veri az ablakot,

álmomba bújtatlak, az álom felragyog,

minden ébrenlétem jéghideg,

csillogó falába rejtelek,

ázó nappalok, ázó éjjelek

suttogják: ég veled.

Éj alól sikoltva kitolat

tehénszín tehervonat.

Az a kín, az a szó, beomló beszéd

keresi tüdőm árva üregét,

szájpadlás magányát, fogak

zátonyán neved fennakad,

partra csapódik, holttestén mereng

elhagyott, könny-arcú szerető-sereg.

Ökörfej hold gurul, megalvad,

nyüzsgő volt-hajnalok kihalnak,

áttetsző délelőtt lakatlan

épül fel, ajtója lepattan,

fényképed a falon, léghuzat

mosolyoddal elszalad;

szüntelen eső hull, tajtékos szív dalol

gőzölgő, nagy-eres ég alól.

A mindennapok startjai

Kifeszítem kabátomat, mint a szárnyat,

gyere Kedves, repüljük át az ifjúságot,

áramvonalas testtel madárt húzó,

tüdőt döglesztő, eltáncoló láthatárnak,

mégegyszer, mi mást tehetnénk, nekivágunk.

Szerelem süvít, kicsapja a hajnal ablakait,

fölkelsz, munkába rohansz, megfagy az ágyad,

didergek, pedig nyár van, pedig nyár van,

utánad lódul s lezuhan a szívem;

mint túlbő ruha, lötyög rajtam a magányom,

féligszívott cigaretták nyüzsögnek, fehér

férgek a délelőtt romlandó testében,

előttem papír, az ajtót szélesre tárom,

a mindennapok startjai, a nikotin-lucskos álmok

röptetik dübörgő szívem. Egy kört a szerelemért:

a könnytől maszatos estékért, a szív alakú

ajkakért, a kocsmaasztal fölött ringó lampionokért,

a gerincemnél imára kulcsolt utcasarkokért,

az olcsó mozi rámcsukódó szemhéjáért,

a tél boxeres ökléért, a sivatag-ízért a számban,

mint külszíni fejtés után vöröslő falú

gödrök felbőgnek, csupa rom a táj.

Egy kört a cimborákért: a tudást száraz gigával

nyeldeklőkért, a nyáron hólyag-háttal aratókért,

a malteros ládát cipelőkért, az egy-nadrágos,

egy-hitű elszéledt barátokért, a kimaradtakért,

a lemaradtakért, a felbüfögő ecetes borért.

Egy kört a mámoros csavargásokért: a művészet

émelyéért, a becsapott kamaszért, már tudtam,

hogy nem leszek hegedűművész, bütykös kezemet

lóbáltam, horkanó, méregzöld tengeritáblák közt

jöttünk anyámmal s levél a zsebemben az Egyetemről,

hogy helyhiány miatt, sajnos… fölöttem megdermedt

őszi ég, tanyakút gerince nyaklik, s nekivágtam

összehúzott gyomorral s kifordított barna ruhában

az ifjúságnak s „vendéghallgatóként” Pesten

csontig fogyva az eljövendő világot kerestem.

Egy kört az eljövendő világért: a nagy medencéjű

hajnalokért, az álom nyoma csillog a füvön,

tizenhárom évem virradatig hallgatózó romantikája,

betöretlen csikók nyers tavaszi szélbe szimatolása,

pányvák elől menekülő nyakak árvasága, most is látom,

látom, amíg élek önkéntes sereged, Szocializmus.

Röpülj szívem, kudarcra, csodára ne bízd magad,

keserű füst ne csapjon égig életem nyomába.

Mint a láthatáron kifulladt tüdejű gépek,

mindennap hazatérek, mindennap hazatérek.

Ébren talál ez a reggel

Vasküllők pörögnek a hajnali

égen, a káprázat lassan

szerteoszlik, a színek is a

fekete s fehér tenyerébe bújnak;

a léckerítésen csattan

a futóka, mint a csont, világít.

Az árokparton a ló rézsút legel,

megindul a füvek vándorlása,

lebeg a lapu nagy tehénfülekkel.

Ébren talál, ébren ez a reggel.

Ülök az átvirrasztott udvaron,

Keserű, lucskos üreg a tüdőm,

nosztalgia-tajtékos a homlokom;

a költő moccan bennem – a költő

mily könnyed volt a sebbel-lobbal

elhadart versek idején,

most csontot tör, véresre horzsol

mozdulása, s az eredmény?

A kínlódva kicsikart remény.

A látszatok, a káprázatok,

az eszméletig csapó hordalék

ökrendezése, az ifjúság,

a kifogyhatatlannak hitt tartalék,

– a dühvel elrúgott világ

özönlik vissza a kétkedés résein,

a megpattanó lélegzetvétel

táguló hordanyílásain;

már látom, mire vállalkoztam,

már zárulna a torkom,

nem futhatok, ez a dolgom.

Kacatok, vedlett látomások

kullognak, törleszkednének szívemhez,

buktasd meg fejemet kemény tenyérrel,

józanság, a hajnal jéghideg fényében

füröszd meg eszméletemet,

mert az álommal nem lehet,

már nem lehet semmit megérteni;

felszúrnak a lélek vasbeton miértjei,

tartósabb anyagra nem épülhet e kor,

melynek építője s nyugtalan lakója

csak így lehetek, alkuvást nem ismerve.

Magamba hasít, csak magamba az ítélet

pengéje, az eredmény a tiétek,

a sejtfalon áttörő dal,

a gerincélen villámló gondolat,

s a szájpadlásra tapadó, kimondható remény.

A dühvel elrúgott világ,

mert csupa kín volt, nem azonosulható,

özönlik vissza a férfikor

virrasztó hitébe, bordám nyílásain,

a kétkedés résein, mint az árnyékok:

pörgő vasküllők között a fény.

Előttem papír, cigarettára gyújtok,

szívemben munkára fogott

szigorúság és szenvedély!

Önarckép a falon

Fehérre meszelt ház előtt

ülök, s mint mozivásznon,

filmet vetít a délelőtt,

az árnyékok közt látszom

én is: vágott szem, hegyes orr,

széles pofacsont árnya,

s csúcsos kunsüveget rajzol

rá a vadcirok szára.

Szemsarokból lesem lopva

a hevenyészett képet,

álommal telt lelkem odva,

s arcomra a ló lépett,

olyan horpadt s olyan rücskös,

ám a kódorgó diák,

ki boldogan voltam! – füstös,

nyelvöltő iróniát

hegyezett, s nem csak magára,

így billegett a mérleg,

országnyi volt árvasága,

s pille-súlya zsebének.

Külön ültet most a ritka

pillanat, s mint néző, úgy

lesem, a falra sandítva,

milyen vagyok a megnyúlt

árnyékok közt, birsfa szellős

gallyában madár-árny ül,

s kopogva, bár némafilm: őz-

csülkű bodza menekül,

ahogy a szél hajtja, veri

világgá a házfalon –

masináját berregteti

a képzelet s az alkalom.

S szökés a szívben, tajtékos

iram indul – mi végre?

Leapadt ifjúság iszapos

medre csillog az égre.

A vágytól nyugtalan, szikár

lettem, s horpadt horpaszom.

A leapadt vad tengerár

mormolását hallgatom.

Utcán csavargó

Utcán csavargó szép korom

felidézik majd idővel,

kik látták szélfútta szívem

mozi előtt egy nővel,

s kiken a költészet

nem fogott semmiképp,

átlényegíti őket

a lakbérhátralék.

Megőrzik arcomat, talán

nevemet sem felejtik el,

akikkel a munkásszálló asztalán

kártyáztam-ittam, míg a telt

dobkályhán szalonnát sütött apám,

s lopva a kártyámba figyelt,

nem faggatott-korholt, csak a szeme

vágott: nem vittem semmire.

S hogy nem vittem semmire, törleszkednek

emlékemhez, akiken jó kabát

jelzi a testi s lelki kultúrát,

hátamba gombostűt döfnek:

díszpéldánya a mélyből-jöttnek,

csiszolnak jambussal-mivel,

majd parasztosan köpnek;

szívemet nem érik el.

AJÁNLÁS

Barátaim, kikkel együtt

hallgattam a locsogók hadát,

emlékeinket se szeretjük,

mondjuk el ezt mi legalább,

nem kínlódtunk önként, muszáj volt,

s jó lenne már másról dalolni –

dobhártyánkba valódi

tél, dermedt tüdővel harákolt.

Búcsú egy nadrágtól

Eredeted homály fedi

hallgatag,

kifordított állapotban

kaptalak.

Lehet, hogy voltál jól ápolt

dandy-é,

lettél ifjú költőé, egy

senkié.

Ki nyűtt s hőben-hóban hordott

eleget,

s tétlen is száradon csapta

a legyet.

Feje alá rakott éjjel,

úgy vasalt,

s álmodott egy egész öltönyt

s diadalt.

Vagyis hetet-havat, zsíros

álmokat

éhomra s csikarta hozzá

a fogat.

Üres zsebed nagy szigorral

öldöklé,

s nem lelt benne soha mást, csak

az öklét.

Nadrágjához passzolt ő, mint

folt s a zsák,

s hencegett, mint Cyrano de

Bergerac.

S dünnyög: szép szóra a nő mért

nem felel,

s a szerkesztő izgalmában

félrenyel,

– mert mint holdas költői kép,

rímkovács

álma: térdnél kivillan a

térdkalács.

Hová is vesztél, türelmes

jó barát,

zálogban hagytalak s molyok

foga rág?

Emlékembe visszahoz a

kegyelet,

mikor szívem tünt időkkel

enyeleg.

Kávéházi asztal

Toldd meg léted egy arasszal –

szólít a kávéházi asztal,

s a halhatatlan papíron

eltűnődve leírom,

hogy mit akartam tenni itt,

jó, vagy rossz megfejtéseit

a nagy alkalomnak; vélt lehetőség

szigorú, elképzelt hősét

okítom, mert egyszer testet ölt s teremt

a meztelen lelkiismeret,

s mint ahogy felküzdöttem én

magam, sorsom példa még lehet,

s szándéknál több a költemény!

Öregedő nők szerelmét

fiatal szíved ne csúfolja,

egyszer belőled is ellép

az ifjúság s lágy bőr-holdja

lesz szemednek s gőgöd

kicsorbul majd, mint fogad,

neked sem lehet beletörődnöd,

gyűröd arcodon a ráncokat,

hátrál előled majd a nyár,

guggol, felröppen a láthatár

szélén az ősz, csapzott madár,

s kárörvendően riogat:

mi volt, mi volt? S a csoda hol marad?

Daidalos

Segesdi Györgynek

Rémület, majd diadalmas vigyor

– hogy lám, túljárt őrzői eszén –

ült ki fecske-fejére, vállára púposodik a toll,

mint fuldokló kapkodva lapátol,

s megpihen a forgószél ívén;

majd zuhanás villámlása, korom

lepi el bensőjét, szája savanyú,

két ujjával torkába nyúl,

gyomrától hátha megszabadul,

mint edzett korhely víg toron;

szemét mereszti, csak el ne ájuljon,

repedésig szívja tüdejét,

s alatta, hihetetlen távol,

borszeszkék-tüzű tenger lángol,

ökörszarv fordított terpeszét

ringatja a partmenti rét,

az édes táj, az ismerős,

kakukkfű, ménta szaga üti meg orrát,

faun bokázik, keríti a csordát,

öröm fullasztja, nincs egyedül,

s ó, istenem: repül!

A következő szívverés

Végül ki hajszolt, mi hajszolt,

hogy verset írni sosem volt elég

időm s türelmem, gajdolt

helyettem ritmus-törmelék;

A lélegzetvétel pihenés volt,

úgy bizony, szárnytőből ömlő ég

derűje az elkapkodott

szerelmek, álmok idején.

Jó volna már a kidalolt

vágynak fővel éríntni küszöbét,

s bevárni csendben, mint a férfikort,

a következő szívverést.

Innen kiáltok

Innen kiáltok vissza majd;

szeptember akadozó tüdővel

fúj ködöt, csörrenő fecskerajt,

– sorsom soronkívül dől el!

Torkomban a sírás, az égen

visszatartott eső kapirgál,

egy ország helyett álmodtam ébren,

egyedül tovább hogyan is bírnám;

hogyan is történt, hogyan is kellett

megállnom zápult viharokban,

hadartam az egyetlen szerelmet

életemnél is konokabban;

s vágy vágyban oldódik, az évszak

elfogy s újra lesz mit félteni;

ragyognak árván a hajnali fagy

fényében a nyár ürülékei.

Két évszak között

Soványabb délelőtt, beesett hassal

ődöng az utcán, fehér inge lobog,

tarkójára ugrik a téli szél; a kamasszal

egyezkedem, aki végleg itthagyott.

Nyíló-csukódó évszakok közé dugom a lábam,

hogy valamit még megértsek

abból, aminek nekivágtam.

Kínlódnak belül a véredények

olthatatlan szomjúsággal s visszaköpik

a hullaszagú, orrfacsaró eszmények

fertőző, alattomban ömlő váladékait.

Lefittyen az égről, mint puha lóajak,

a nosztalgia, mögötte a kín fogsora ropog,

eszméletem, bárhogy feszülök, alulmarad,

henye vágyak közt nyitott szemmel álmodok,

a remény repül bennem, mint a madár árnya,

mentholos hűse tüdőmet bejárja;

csukló-reccsenés, lábszár-pendülés, a tél csontját törik,

szívemben rezzenéstelen fegyelem őrködik.

Láz nélkül

A romantikus szenvedés is elhagyott,

hűvösen néznek láz nélküli nappalok,

ágáló ifjúságra fanyar férfi-humor,

mely friss még s túloz is s szájszegletre forr;

tékozló dac, vallató hit, az álomi menet

fel-feltűnik még a riadt város felett,

fogszorítva nézem, hogy foszlik szét hősi

szívünk, az alattomos jólét legyőzi –

nincs nyomor véreim közt s nem tudom, mi bánt,

mint hontalan fut álmában toronyiránt,

rohannék, merre? A honfoglaló nép vezért

cserél útközben, de új hazájára talál –

Mint hamis pénz, kong a végtelenhez mért

álom; komolyan kezdj el dolgozni már!

– biztatom magam – láz nélkül, józanul, konok

dühvel, szerényen és mint a nappalok

üvegtáblái hajnalban, a világra kiláss!

Nem emel föl s nem ment meg semmi más.

Az első kör után

I.

Szigorodik szívemben a világ;

a hullává tiport nosztalgiák,

a vert csatamező, kamaszkorom

feltámad: büszkén végiggondolom,

mivé lehettem volna, ha a had

későn érkezve, széjjel nem szalad!

Hős-jelölt voltam, kovács-fi, aki

népét, magát indult megváltani,

visszfényei a forradalomnak

káprázó-vak szememben lobogtak;

s nem volt s nincs más mérték: konok

én szószerint vettem az álmodót,

új égre felkent látomásokat,

kopott ruhájú ifjúságomat –

Későn jött hadam mind leölve, vagy

ki él, fogcsikorgatva elszaladt,

nyomán keserű lett a fű s penész

tajtékzik erdőn, hová belevész;

leölt nosztalgiák, szép álmaim,

mésszel leönt az ősz: dérrel borít,

és mint a tél, örökre eltemet

didergő férfikor benneteket;

s mint szemtanú, ki életben maradt,

számolni kezdem a halottakat.

II.

Sorsom forgószél-íve sejlik már,

megpihenek az első kör után,

s nézek az emelkedőre nyugodt

szívvel: gondból, bajból legtöbb jutott,

ahogy kívántam mindig, s jó öröm

is csillámlik a befutott körön.

Átvágtam-bújtam konok huszonhat

év kerítésein távol a had

hű s hamis jelzéseitől, s volt kút,

elég, mérgezett, s mocsár-végű út,

s hittem: előőrs vagyok én csupán,

majd: bolyongok győztes sereg után…

Már visz hű pályán tovább az erő,

mely leplezetlen most villan elő,

s kiválaszt, sorsomnak értelmet ad:

a munka lendít följebb és tanít,

s köröm csúcsán magához hasonlít!

Borban elúszó esték, émelyig mámor

Borban elúszó esték, émelyig mámor –

szívem iszonyún rugkapál, iszonyún álmodik,

náthás orrú ősz szipog, mélyen harákol

a tömött kocsma: lucskos tüdő, nyeli a nikotint;

a falhoz támaszkodom az utcán, fehéren,

csak hit vagyok, mely kancsal szemsarokból

néz föl s csillagot keres a köldöktelen égen,

csak én vagyok halálos józan itt,

ki a torokig húzódtam fel vadul,

hogy kiökrendezzen vagy kikiáltson

a fájdalom vagy öröm, ha nyomtalanul

eltemet szépnek álmodott világom.

Vetkőző lélek, megperzselnek a magasfeszültségek,

zümmögnek a behavazott idegek, mint a távvezetékek,

sírnak az éjben, a sírás majd lehül,

a szív üregei, a fájdalom gödrei befagynak,

csillagot keresek s jóhírt emberül,

s mióta élek, sohasem magamnak;

a rendért tapogatok elbukva, felállva,

a belül imbolygó nagy árnyékok között,

s derűsen emlékszem még a tájra,

mit elhagytam s ahol a nap sütött.

Nyár elé

Nem fogott rajtam az alázat,

letört a tél ökle, vége az oktatásnak,

lettem, amilyen lettem, a lázadás

nyoma is elmúlt: a véraláfutás –

lengetek örömet, vásznat,

annak, amit csak a szív láthat,

hisztériák közt a bizonyosságnak,

a nyárnak.

Villódzások fecskéket szúrnak

át, víziót visznek az azúrnak,

csöpp szemükben strand pezseg,

benépesítik, mielőtt lehullnak

pukkanó tüdővel, szögfejek

szilánkjával s álommal, álommal az eget –

millió álom- s madárhulla

trágyázza, mit sem tanulva

mennyünket, s más már nem lehet,

nyár lesz újra.

A startok kudarcát elfeledték

bölcsen a tiszta évszakok,

nem kereshetem, mi a mentség

arra, amit elhagyok,

tíz körömmel odút kapar

magának, aki élni akar,

szívem alá ásott verembe esik,

amit szívem nem szentesít,

nyár alatt rothadó ravatal.

Lent-fönt foszforeszkáló temető,

bomló ősz bámul át hártya-

bőrünkön, s rejtelmeknél térdeplő

lelkünk útlevelét kiváltja

az édeni társasutazásra,

rázkódva indulna a gép,

se ajtaja, se ablaka, a mesék

szuperszonikus csodája

nélkülünk suhan a nyárba.

S ím, körülöttem millió repülőtér

betonján dohogva szállni készül

tömzsi rügy, inas gyökér,

léggömbbé fújja magát a tél

alól kicsusszanó lapulevél –

vágyunk elviselhetetlen zengésű,

cölöphöz kötött csuklóval ugrani készek

vagyunk, torkunkig ér a természet,

s fejünk közt válogat a nyár.

Zúzos állú égre kancsítón

lelkem kapkodva nem öltözik,

mióta élek, pusztítom

magam a csupasz hitig,

a semmibe nyúlok biztos kézzel,

hol szívem új égitestként fészkel,

szétrobbant szívemért nagy ár lesz:

mégis nyár lesz!

Bartók

A gyorsan üszkösödő nyárból

didergő háta világít –

hajtogatom elszomorodva.

A húsz éve kihült magányból

jó lenne felejteni valamit,

ezüst fejét, az öregkori

fényképek dermesztő trükkjét,

ahogy halántékát szelíden

már kezébe fogta az öröklét;

mikor bőröndnyi kottapapírral hajóra szállt,

mögötte örvénylett s elsüllyedt Magyarország.

S feltámad bennünk, aki volt: árva.

Magára ölti önként, ami fáj,

csupasz idegét húrolja a zongorára,

s szikla-élű dallamot dobál.

Az eszméletünknek világító véglet,

a világgá kapaszkodó magány.

Zenéje, mint a gerinc, belénk szúródik;

erkölccsé vált s erkölcstelenné tett

mindent, mi más ütemre ordít,

tingli-tangli ábrándot, túlcukrozott nótát.

Állunk előtte lehajtott fejjel,

szigorú szíve meg kell hogy áldjon.

Csontos ujja kopog koponyánkon.

Tornyai János

„Ím itt a táj, kész városod –”

(Illyés Gyula)

I

Kancsal paraszt, hű festő, kit megszán

a sors a világ ócskapiacán,

csurrant-cseppent szűk markából zabot,

húz ínyed előtt mézesmadzagot,

épp hogy éhen ne pusztulj s fel ne add

süket égbolton villámlásodat,

a sors, mely nem tiéd s nem lesz soha

lázad szülője s fajtád otthona.

Kaptál, ingyen, két kézzel tékozolt

és halálodig fájó gyerekkort,

a Koplaló utca lett köldököd,

mely makacsul követett és kötött;

ó, nem volt vagy nem látható, a rács,

kecsegtetett, ha csizmapucolás

árán is, a tilosba letévedt,

kókler-kézen haldokló művészet.

II

A rózsa-seggű lovak Versailles-ban,

pucér nimfák (a képzeleted ép),

hogy cukros nyál fut össze a szájban,

festettél Toldit túlélő gebét.

Legenda- s temető-aljból a nép

kapar körömmel ózonért utat,

s pimaszul fönt lebegő hordalék

mocsokkal, bűnnel tömi a kutat:

„Döglött képek s éhkórász piktorok

a Műcsarnokban”, s kérkedőn a Rend

okít, szaval, villan fegyvertorok,

s a bűn javára egyensúlyt teremt;

dolgozni híven, s már ahogy lehet,

„megélni is kenyéren, sült tökön”,

s gerjeszteni izzón föl a lelket,

olyan dühért, mely önpusztítva jön.

III

A Rendhez, sorshoz immár nincs közöd,

elejt, kegyel vagy pusztul, ahogy jött –

„többre becsülöm már a lényeget

apró-cseprő igazságok felett”;

góré-műterem, nagy-lécű kosár

kerít, borda közt szív, lüktetve jársz,

témát talált a kín, eleven húst

a kés: fested, mi rád maradt, a Jusst!

Bodag-mellű nők; sárszínű szemek-

ből süt a magát-maró gyűlölet;

a létfenntartásig csupasz ösztön

csontos taglejtéseit rögtönzöd

már halálig, a legnagyobb jogod,

neked fáj ez is, hogy elmondhatod,

mivé torzult, míg életben maradt

jelen s jövő a hatalom alatt.

IV

Míg ifjú voltál, kerítés került

éjfeketéből birtokod körül,

ordas-düh csikarta ki életed,

most jó lenne s most kéne a meleg:

„én most már egész másképp, csupa színt

festök, meg napfényt, sárgát, rózsaszínt,

azért, mert kell a Nap nekem.

Öreg vagyok, oszt fázom…”

Hagymaszár-duda

Víg nótám fújom: hagymaszár-

duda keserű íze vár

a kölyökre s régi porond,

műhely, ól és a trágyadomb.

Kellékei új édenkertnek,

szanaszét angyalok hevernek:

libák, s riad a gúnár hörgő

hangon, szól a hagymabördő.

Az volt még az igaz ének,

az angyal-falka széjjelszéledt

gágogva, s fújtam egyedül,

csak épp a szám lett keserű.

Téli verbunkos

Csóválja súlyos zászlaját

a fagy, új ábrándokba ránt –

késpengeként rongyol spirál

ködökben szikrázó sirály.

Ezüst sisakot csap a tök

búbjára s verbunkost pörög,

s szökell is tovább könnyedén,

már a kerítés csupa dér.

Könnyet csal szemembe s fülön

csíp: „No csak, ne kószálj külön!

Lódulj, gémberedve szalad,

rongyát ráncigálva a had.”

Őszi dal

Kapaszkodik őszi reggel,

csiga taknyol a füvön,

bádoghordó bődül a kút

mellett, izzik rajta a mínium.

Léckerítés árnyában dér:

fehér ujjak, majd összenőnek,

tenyerében a régi udvar

reménytelenebb, mint valaha.

Az álom kopár partjain

És zeng és zeng és zeng a kín,

némán tűnődik az öröm;

vasúttöltésen, juhköröm-

vágta legelőn,

az álom kopár partjain

lángba borul a baltacím.

Hófehérre meszelt házfalak

tükrökként világítanak,

mint az erkölcs, a szegények lángja;

a kerítés, mint a borda árnya,

egy nap a lélegzetvétel, ropog

a hajnal: üvegporcogós torok,

s levelet billeget az alkony sóhajtása.

A füvön fekszik arcra borulva

a teknő, mélán gondol a lúgra,

az agyonizzadt ingekre,

az olajos göncökre,

kékítőt ökrendve.

A lécből kerített libaól

pelyhes, zsíros pokol,

tömlő-nyakkal nyúlkálva

a tömést türelmetlenül várja,

zöld porrá tiport

ganét ver föl a libák szárnya.

Fonnyadt cigányalma

pottyan a bakra,

kagyló-bélét mutatja

a kettéhasított fa.

Tenyérnyi csillagokat lök,

s mint zöld Tejút, a tök

felfut a trágyadombra.

Az ecetfa aszkéta kezére

veréb zuhan, alig veszi észre;

magát mohón sokszorozva

az egyszálbélű bodza

ránő az árnyékszékre.

Tyúkok ülnek a falhoz

támasztott létrán, baljós

álmukból kottyanva riadnak.

Sötéten néz a műhelyablak.

S mint hinta száll át

az udvaron a vasárnap,

lehajlítja a mályva lángját,

nyomába légüres nyár árad;

lila nyelv a kémény, tikácsol,

tejfölt, salátát böffent a pincegádor.

A nyárikonyhán fedő

alatt zsenge tengeri fő,

dinnye buggyan a kútban,

penészes béka rátenyerel,

oldalazva ugrik el,

fehér hasa pukkan.

Az édeskés félhomályban

a tehén szelíden világol,

olajos, istennő-szemében

két pici jászol,

legyek nyüzsögnek, puhán, mint a fátyol.

A kovácsműhely tobozillatú, odvas

mélye hűs, csillan a vizesnyolcas,

a satupadról a satu lefittyen,

a pohos fújtató libben,

kalapács, reszelő, fogó sora feszít a falon:

lekottázott nyihogás, csődör-fájdalom,

torokszorító, jeges zene rémlik,

ahogy patkolják, ahogy herélik,

ritmust alá a kalapács szaporán ver –

amott forrasztó-páka s vadonatúj amerikáner,

s a bőr-

kötő alatt favödör.

Felcsúszik a fény a falon,

árnyék ömlik vastagon,

almafa, barackfa torkáig ér,

rózsafa lüktet, kiserked rajta a vér;

felvágódik a macska fekete teste,

súlyos tömbbé alvad az este.

Bot peng a kerítéslécen,

mint bordámon szívverésem,

kutyák ugatnak vadul,

fülel s holdfényen ugrik át a nyúl,

búvik, a szeder visszeres

indái közt menedéket keres;

s pirosan izzik, mint a kín

sós lapályain

az öröm:

vasúttöltésen, juhköröm-

vágta legelőn

tüzel a baltacím.

Az emlékező makadámút

Az emlékező makadámút tankot

görget álmában, átlőtt fejű katonák

masíroznak s végtelen géz csavarodik utánuk:

a holdfény, ölmeleg géppuskafészkek

szólítgatják kanyarban, csúzos kilóméterkőnél,

faluvégen, s kikerüli, hányszor már, a roncs

repülőgépet az üszkös, villogó fogú pilótával,

s megáll hosszasan a kriksz-kraksz csontokkal teledobált

tömegsírnál s tudja, hogy nem messze a gyilkosok

gerince fúródik, mint fehér halszálka, az árokpartba,

síet, hogy megtalálja azt a csöppnyi lábnyomot,

amely a legjobban fáj, menekülő gyermeké volt,

akit hátbakaszált gépfegyverrel az üszkös,

villogó fogú pilóta, siet, mert hajnalodik.

Télen sószínű csontokkal álmodik, nyáron illatokkal.

Égett-hús-szag, izzadtság-szag, benzin hánytató szaga,

jázmin hónalj-illata, baltacím tüdő-illata,

levendula rothadó gége-illata, kökörcsin máj-illata.

Tavasszal kloroform ömlik a fákról, szétlőtt

vöröskeresztes kocsi bűzlik, injekcióstűk bizseregnek,

fehérköpenyes szanitécek foszlanak a strand édeskés

hínár-szagában s a kabinokból alsónadrágos tisztek

buknak ki, mint kagylóhéjból a remeterák.

Mikor is volt, mikor is volt, már nem emlékszik

pontosan s az álom mindent összemos, de a helyet

tudja, ott, ahol most horgászbotok lógnak a vízbe,

a csöndes üdülő mögött, a folyóparton, már a had

elvonult s két szökevény katona, az egyik üldöző, a másik

üldözött birkózott némán s az egyik, üldöző, üldözött,

átharapta a másik torkát, még most is hallja a porcogó

ropogását. Síet, mert hajnalodik és sok álmodnivalója van,

pedig csak mellékút, kevés forgalommal s egy darabig

a folyót követi, fűzfák mentholos lélegzetét

szimatolja, távolsági sofőröket csábít fürödni,

s könnyű szandálú nőket nyáron apró kalandra,

s míg a teherautó várakozik, gutaütéses hűtőjében

felforr a víz. Most megrázkódik, mint iszamos hasú

teknőcök, tányéraknák másznak rá nehézkesen,

s iksz-lábakon szögesdrótakadály üget át rajta,

s rögtön megtelik halottakkal, katonasipkákkal,

aluminiumcsajka verődik fennakadva, mint a kolomp,

sokáig hallja még monoton zenéjét; ősszel hangokkal

álmodik, robbanás dobhártya-szakító csöndjébe

géppisztoly tücsök-cirpelése soroz, aknavetők ugatnak

torokhangon s gyomorból böffent az ágyú, öblög

visszhangja hosszan, málló ég alatt repülő

gurgulázik, vadlibák gégemikrofon-hangja recseg,

s tudja, hogy ősz van, szalmásszekerek imbolyognak,

mézédes tökök rázkódnak a saroglyában, telipofájú

hörcsög kétlábra áll, figyel, ürgék füttyöngetnek

az elárvult mezőn, ezüstlap csusszan a láthatár

felől, a dér, fehéredik az ég s kékbe vált,

s az emlékező makadámút megtalálja, ami legjobban

fájt, a csöppnyi lábnyomot, felsóhajt. Megvirradt.

A kiáltás

Ősz zöld hajója fehér partok felé úszik.

Nyüzsög az ég színén szomjanhalt vágyak halszája,

gyűrűkben pukkan el, tüdőt sorvasztó nyárról tanúsít

a kiáltás, a nyár: elköltözött cirkusz fonnyadt tisztása,

a sátorverő izgalom hangja elvéknyul, tavasz zizeg,

s éretten búg a bánat, hajtott fejű október gordonka-húrja,

vörösbegybendzsók pöngenek lekopasztott szőlőkarókra szúrva,

utolsót csuklanak élesen a nád alól leeresztett vizek;

tüdőt sorvasztó álom hull alá bennem omló rétegekben,

ökörnyál, mennyei tajték fönnakad, utolsó zászlóként lebben,

madarak startolnak robbanva, átbuknak a horizont-élen,

hűségről jajong a tücsök, elfeketedve a földbe szúródik,

kilövi magát, visszahull; – ezt az őszt, ha túlélem,

ha túlélem, már hű leszek az utolsó szóig.

Vakítón néz a meszelt vályogfal nád-szemöldök alól,

átsüt futáson, átváltozások hártya-bőrén, s kudarcon pillantása,

elébe csapódó szerelem csontvázát mutatja a röntgenreflektor,

mindig kész a segítségre, jó a szigorúságra s hű a vallatásra.

Egyetlen kérdésre vár feleletet némán, a legnagyobbra,

azért tanultam meg járni, dolgozni, szenvedni, beszélni,

azért rúgtam el magam sajgó talpakkal, s a tengermélynyi

mélyből felúsztam pattanó tüdővel, lélegzetem visszafogva;

hosszú volt az út, szíjjá hasított a tél, lágyított a nyár,

szólni unszolt a szerelem, ázalag nosztalgiák incselkedtek vélem,

azért, az egyetlen kiáltásért, s én diadalmasan tudtam már,

hogy hű leszek, hogy hű leszek, ha túlélem.

S forr az évszak salakja, fél-hitek, árulások habzanak az égen,

felpuffadt hullák libegnek: siker, öncsalás, félelem szemfehérje

kacsint, kancsal álmok összevihognak sakál-hangfekvésben,

ringyók illata olajként terjed, itt a levegő vérre megy, vérre –

Hajnal fehér ajtója nyílik, dér zúdul a tájra, s vörös térdekkel,

izzó napocskákkal lábol felém a kölyök, kezem nyújtom érte;

ó, ne múlj el, ó, ne múlj el, üvegtetős reggel!

Fogvacogtató fény hull a vartyogó, böffenő, ágáló szemétre,

a fagy levillámlik a földig – a biztató üzenet ideért végre;

mosolygok szélesen, jön a nagy, az utolsó próbatétel,

ezt már ismerem, ezt már győzöm szívvel, hittel, térddel!

Teljes a csönd, ittmaradtam tisztán az elsüllyedt őszből;

s zúg a kiáltás a hallgatózó csillagokig, hibátlan tüdőmből.

Utolsó lélegzetvétel az ifjúságból

Szőrös, beesett, sovány pofával

szimatolok ritkuló ég alatt

fű-ízű, keserű kalandok nyomába;

tél szigorú mutatóujja rámcéloz, elolvad,

emelkedik tavaszi higanyszál,

torkomban az öröm, gerincem süttetem,

szárnyamat szárítom, vedlett télikabátom

rátok testálom, kihajtom üdén ingemet,

lelkemet, lúdbőrző nyakamat

kivásott járom kerülgeti vakon,

kínálkozóbb hattyúk nyakába szakad.

Lehet ám, lehet, ó bizony lehet,

míg füvek aprózzák szívverésemet,

hogy meghalok! Üveges arccal néz a gőg,

mögötte zúzmara-rondított kertek, virágok,

szutykos szánalom bemocskol, hullaszagú nyár,

tavaly elhullott álmok holttestén járok,

elhullott álmaimat rátok testálom,

üregeket, odúkat, amikben laktam,

s ráadásul ahány szuvas fogam van,

elkótyavetyélem fájó örökségem;

s nézem, hogy madár köröz az égen,

hanyatt a fűben s várom, hogy rámomol

sóvárgó szoknya, felizzó pokol,

várom türelmetlen, hogy a szám belekékül.

Undor fojtogat, lemondok az ebédről,

friss levegőn ökrendek, kihányom a talponállót,

koldust, stricit, kurvát, éhező vénasszonyt,

túlzsíros szakácsnőt, bablevest, szutykos pincért,

savanyú nyomoromat rátok testálom;

megállok az utcán, tisztán a latyakban,

szívemben tündöklő áhítat van,

medvék lógnak a fákon: az árnyak,

horpadt ágyékuk a húgytól sárga.

Eszméletem az emléktől árva,

bénán gondolok a vályogfalú házra,

lendületben a torpanásra, mindíg a torpanásra,

sirály hónalja, dér villan – a diákra.

Sirály hónalja, dér villan, hittel fűtöm a télikabátom,

micsoda hittel! Érte a próbákat kiállom,

s elémfarol, zsíros ülepét mutatja

minden hit mindíg hétpróbás lovagja,

legyintek, hogy a fogam belereccsen,

ha verekszem, nem magamért verekszem.

Üres zsebem kifordítom, veszek egy szál rózsát,

szívemet ne nyomja úgy az adósság,

megbocsájtok, ha ki ellenem vétett,

ifjúságom volt, elmúlt, szörnyű tévedések

mutatják föl mégegyszer e tavaszi üvegházban,

s ha fáj, csak az, hogy milyen könnyen leráztam;

nem az én dolgom ítélni, figyelni másra tessék!

Mögöttem szép remény s szép reménytelenség.

Empromtü

Álomszerű télvégi fény,

mint a vakok fehér botja,

villan, rámmutat. S könnyedén

már a könyökömet fogja

az őrangyal: vízitömlöc-mély

gyerekkoromból utólért,

megismerem izmos, kevély

szárnyáról, hűs sáfrány, s babér

illatáról; s itt van ő is,

az ördög, az óraszemű:

pucér hasa hántott kőris,

a lehellete keserű.

A két régi, tiszta véglet

hite újra közrekapott:

ez leüti öklével s az

fejembe nyomja a kalapot.

Kánon

(Marionett-prológ)

Karcsún lobog lila hétfő,

bejelenti a komédiát;

(szeretőm melle csúcsain

bólogat kóc-rongy Arlekin).

Bejelenti a komédiát

az apáca-kedd, lármás szerda,

vásárcsarnoki vaskos vivát,

pózna Krisztus, kacska varga.

Haltorkú szó: csütörtök

bejelenti a komédiát,

(szeretőm foszló emléke

irgalomért kiált)

itt láthatjuk a múmiát!

Arcüreg-péntek, fogsor-szombat,

vasárnap áhítatra kongat

s bejelenti a komédiát.

Ajtót nyitok rád

Ajtót nyitok rád hirtelen, felriadsz a szerelemből;

hová álmodod magad, az ajtórésben mi tündököl?

Milyen egérút nyílik, szívdobogva milyen kerítő gondolat

szöktetne, hogy könnyes-furcsán, mint a gémláb, megtörik nyakad?

Hová is futnánk, hová is futnál? Az első kanyar visszahoz,

csak a szemed lett még szelídebb, csak az irhám csatakos;

szíved előtt alulmaradok, mert alulmarad a világ szívem előtt,

kimosod csapzott szárnyamat s mint az ejtőernyőt begöngyölöd,

nyár füstjét szimatolva zuhantunk, emlékszel még talán,

most hallgatod: ablak közé zárt törtarany dongó muzsikál,

leoltod a lámpát, fogad közé szorítod az inged, úgy vetkezel,

eltajtékzó életembe nyugtalanul belefelejtkezel.

Félálom

Nők puha karja, ágyak

elcsendesülő hullámverése

a jéggé dermedt virradatban,

az emlékezés szomjúsága,

a háztetőkről visszaverődő nyár,

a lecsúszó ingből kirugódó mell,

a hónaljak olaj árnyéka,

madarak őszi menekülése,

a csípő tüdő-rajza,

a térdek rimánkodása,

a redőny szétnyílt ujjai közt a fény.

Az ablak világosodva kiürül.

Az első fagy

Az első fagy hűs lapátja az őszi

lim-lom alá csusszan; eget keres

tű-csőrrel a sirály s mint hanglemez,

rikácsol az ég, álmainkat őrzi.

Lesz majd lábtörősdi, meg nyaktörősdi.

Öregek kocognak, botjuk szöges;

ülepre tottyan, szárnyával evez,

s lehet már a varjút csuzlival lőni.

Lehet már gondolni meleg szobára,

piros tenyérrel csápolni csutak-

szárként az elszivárgott nyár nyomába,

s dühvel faggatni az ürgelukat,

hogy hová tünt szívünk tűz-ifjúsága,

mely rossz kabátban s bor nélkül mulat?

Megindító szerelem

Meginditó szerelmedet még visszaidézem,

nagyobb bukáson átfehérlik nagyobb szenvedésem,

madár röpte szól, jajgat: zengő égbolt húrja,

mi volt? könnyed hull, szivem a fájdalmat újra tanulja,

mint nyár alatt zsongó táj, hancúrozó, boldog,

megdermed lecsattanó télben s ragyognak zúzmara-foltok;

dérrózsák, jégkankalinok; vörösbegy-raj buggyan, elvérzik, megalvad,

vad alkonyként hírdet vesztett csatát, keserves diadalmat;

madár röpte szól, repülő hófehér csíkja rajzolja dörögve

el-eltünő arcod s mint a szivem, untalan újra kezdve.

S elém perdül fagylila cigány, fogcsikorgó majális,

utcán háló álmunk tévedés volt s a harc is, a futás is?

Iszonyodó szüzességünk, mely nem feküdt, sohasem feküdt össze

gyávasággal, hazugsággal, legalább jobb-e, legalább több-e?

Felelj; s ha kínoztalak! Volt hozzá jogom, nem volt?

Szép fejed, tört gerincű virág, fáradhatatlanul bókolt,

s ragyog fönt, hová soha nem értünk, életem űri árnya:

mosolyod érthetetlen, mindent megbocsájtó szivárványa,

s visszahárít kínt, tévedést, kudarcot irgalmatlanul szívemre;

magam lettem újra gyötrelmeim nemzője s vemhe.

Én kihordom kínomat, boldog szülésre várva,

elvetélt kínok közt szerelmemnek mi az ára?

Ifjúságom helyén feketedő ravatal van,

szívem megfogamzott s szerelmembe naponta belehaltam.

A célt vágyamhoz mértem, a beteljesülést túlméreteztem,

tévedés volt, hogy vesztesnek érzem magam a győzelemben?

Uj erkölcsünk, hitünk, a szigorú nyomoré, nyálkás égből villámlott;

ki látta? Csont-igéket szóló, felszakított szájjá hámlok.

Ki látta? Ki látta? Mibe fáradtunk bele s mibe haltunk bele ketten,

hogy sikoltva menekültél s néztem utánad moccanatlan bűvöletben.

Hattyú sikoltás, ha majd felérünk sorsunk csúcsára,

hattyú sikoltás leszel, ifjúságom örökre kitárva,

a szívnéma áhítat, szűz pitvara gyönyörű hitemnek;

ahogy szeretni akartunk, figyeld majd, úgy szeretnek.

Zápor zizzenő szárnya, madár-nyüzsgés zúgása éled

csontomban, elröppentél belőlem, behegedek, élek, remélek;

visszahúzódom bőröm mögé, úgy figyelek új szerelemre,

csapdákra, kínra, kudarcra, veremre ügyet se vetve;

madár röpte szól, jajgat: zengő égbolt húrja

feszül fejemnél s szívem a fájdalmat újra tanulja.

Koromcsillag

1968

Tavaszi ének

Jut már fény a gyöngécske füveknek,

vedlett kutyáknak hegyoldal, lányoknak szerelem.

Ló hátán legényke, a lovak tüzelő tökökkel ügetnek

a folyóra, habzik tőlük a víz, felforr hirtelen.

Milyen lesz a lányok álma, ó ha tudhatnám, milyen?

Csillagokig érő édes sóhajtással kisbabák születnek,

hanyattfekve ringatgatni, becézgetni jó azt álom mélyiben.

Zizzenő holdfényben a kutyák figyelő pofája: lelkesen

lessük az éjt, az álmot, elnyújtózva a vizes füveken.

Ha szerelem hajt ostorával

Ha szerelem hajt ostorával, én és a kutyák

ügetünk csapzott irhával sikátoron át,

boldogtalan szívünk visszük, kövön kattogót,

szimatolunk kölyöklányt és vedlett bugyogót,

zsenge csípőt s mázsás combot, hogy a víz kiver,

pofánkon a sóvárgás is tündért hívó jel,

űznek innen, űznek onnan, konyhaajtó becsapódik,

hátrálunk is vicsorogva rongy odúkig, kutyaólig.

Égre fölnyüszítő vágyunk ki értheti meg?

Szívünkben az olthatatlan csillagfény remeg.

Biztató

Arccal ülök ablaknak, égnek,

a hasábnyi sugárba.

Árnyékomból jósolnak majd a vének:

ez volt az ifjúság, az árva.

Ilyen volt s ez volt – elképzelem

őket is, köhögős angyalokat,

belenéznek a számba.

Félretolom őket a papírról,

most nincs idő erre.

Fogam ép még, a csontmalom,

s hibátlan szívem szerelme.

Az ám, és álmomban nem jár,

sosem járt kukac: a hazugság

lágyan nyalintó nyelve.

Levedlem egy vállrándítással

a rossz kabátot, rongyokban lógó eget,

amit nem tudtam kikerülni, s amiért

fogat csikorgattam már eleget;

a vér, a vágy tiszta szavára

figyelek, kiülök az eszmélkedés ablakába,

s magas hangon elkezdek egy éneket.

A hétéves Odüsszeusz

Kormos Istvánnak

Fejesvonalzó tollszár írka

a képzeletében példás rendben

apját nem ismeri nagyanyja becézi

fogódzik szigorú tenyerekbe

Az árvák koravén mosolyával

nézi a viháncoló gyerekhadat

hívják nem moccan mint a moha

az iskolakerítésre tapad

S indul feléje már fölrepült

amit majd meg kell álmodnia

a tutajt harapdáló Földközi Tenger

s a fenyőillatú Normandia

Szegény Odüsszeusz

Szegény Odüsszeusz a kutyád se ismerne meg

s a lúdtalpas pincérek nem köszönnének vissza

ajtócsapódás halhatatlan emléke szívedben

holdas háztetők fehér síkjai dőlnek a kései

magány a megrendült eszmélkedés fájdalmába

állsz a villanykörte alatt ősz csorog köréd arcodra

semmit se bántál meg és semmit sem akarsz újra

köhögősen hozzá görnyedsz a többi öregekhez

vakít vakít elviselhetetlenül villog amit megéltél

életnek túl szabad álomnak hihetetlen emberi lélek

gúnyosan nézel a poros lomos homályos égre

Orpheus keresése

Hajóroncs szárad a fövenyen –

elképzelt hajóroncs. A katasztrófák

egyszerűbben és szánalmasabban értek

véget a szűk mellékutcákban,

s a fékcsikorgás dallamára elmormolt

énekek senkit se hoztak vissza

a halálból. A dunai gőzössíp

föl-fölszúró sikolyára csak

a kutyák fölnyúló füle válaszolt.

A túlsó parton a halottak árnya,

talpuk alatt légáramlás csobog;

a leendő halottak árnya! Ontja

a képzelet, mint a lecsúszó vagonajtó;

számlálja, mint az elszürkült arcú

írnok; méri, mint a mázsáló billegő

nyelve. A vallomás határa,

az ítélet vége, a szánakozás

hiánya űz utánad okarina szájüregű,

kinek a lélegzése is zene.

Lehordom rólad a törmeléket,

a galvanizált szemétdombot,

a holttested fölé épített filléres

mutatványosbódékat és elsiratlak,

ahogy illik, képzeletünkben hányódó

halott; örökre befalazott ablak.

Villanásnyi búcsú

Ajtó nyikordul, ablak csikordul,

megint a magány muzsikája,

légüres tér a szobában,

súlytalanság dől a fényképekbő1,

mosoly fáradt villámlása –

a hánytató, a jégkockákat csörgető,

a kínlódva lángoló bádogtető,

a gerincig reccsenő, verset írató

magány világnyi légszomja üvölt utánad.

Sanzon

Most azt hiszem: boldog vagyok

és az leszek, míg élek.

Nap süt, a fény alá merült

utcán ülnek a vének.

Szívükbe süppedve puhán

a régi utcák, fények,

ahol mostan is ülnek ők,

s amit én már nem értek.

S amit majd ők nem értenek:

ha vén szívemben élnek,

örök Nap süt az elmerült

utcán, hol üldögélek.

Karácsonyi ének a pásztoroknak

Mert angyal suhant, ingével súrolva a sziket,

a torsot, kutyák kaptak utána álmélkodva,

a gubancos szamár elsavanyodott ínnyel rémüldözött;

mert a fekete ég alatt angyal suhant, hófoszlány,

isten megfagyott lehellete, dérlepte nádas ringása,

tündöklő nyári szárnycsapások, ölyv, csíz fehér árnya,

sírós őszi ködök, gödörmély köhögések visszhangja;

mert együgyű álmotokon, jámbor hortyogásotokon át

angyal suhant, pendelyes gyerekkor emléke, kemencesutok

melege, bögre tej, kenyér jóreggeltje, szalmakazal alkonyok,

kifakult kék kötények illata, torokfájás, rozsdás szög

ma is eleven sajgása, ó, milyen hamar elveszített éden;

mert a sistergő csillag világnyi huzatában angyal suhant,

templomablak foszforeszkálása, dörejlő orgonaakkord,

miseruhák aranyférce, püspökcsibuk füstkarika glóriája,

plébániák hízott libája, szentképek meztelen nőteste,

aranytól, gyémánttól roskadó, lassúdó mélyrepülés,

– fölriadva a puszta földön, kapkodva megsüvegeltétek.

Hold ragyog, só ömlik kisiklott vagonból

Hold ragyog, só ömlik kisiklott vagonból;

éren át, réten át, a mélyenhűtött űrön át

sétál szívem, elege volt a fájdalomból,

nem kelleti magát, nem hord tajtékból ruhát.

Már éldegélnék. Hátamon az ablak szárnya,

éj-nap, éj-nap, nyílik, csukódik holtig.

A magány: a falon szívem halhatatlan árnya.

Életem elfogy, elárul, örökre elkallódik.

Három ikon

Paszternák

Ablakkeret végleges könyökébe fogva

egy égdarab, egy hasonlíthatatlan ég.

Ház sincs hozzá, templom sincs hozzá.

Kéretlenül áramló fényesség.

Jeszenyin

Ezüstös sírás fonalán lóbálsz, Uram,

magány sztyeppéjén, szerelem hómezőjén.

Ha megállnék… De eleven ingád suhan.

Ha megállnék, arra tudnál-e törvényt?

Majakovszkij

Szabad égbolt alá illő taglejtések,

állványzattá ácsolt mondatok.

Rajongók, bámészok, patkányok lent a téren.

Hipnotizálja a felkelő napot.

Dallam

Fecske-emlék villan el fehér hassal –

tizedmásodpercnyi évek, űri naptár.

Mit is kezdhetnék, mit is a virradattal;

ránézek: a park zöld üveg, elfordulok: jégkristály.

A hajnal örökösen ígér, ablakhoz nyomott arcomat

majd meglátod egyszer és akkor már nem felejtheted –

horizontomról fordul, mint vörhenyes farú lovak, a nap,

majd veletek megyek egyszer óceán-ringású reggelek.

De addig várlak, a megritkult időbe beleveszve,

ha majd megjössz, simítsd meg arcomat, a bútorok élét.

Sirályok zokognak s lecsapnak elképzelt kezedre,

s elnyeli őket a fal, a szobát az örökkön fehér ég.

A szerelem évszakai

Kék dal csap fel mint a tenger

az utca a medrét mutatja

még alig éltünk még alig éltünk

nyár hatalmas arca az ablakokban

mosoly villanása kivilágított vonat

a lágyan beomló kapualjban

higany ömlik föl a lépcsőn

menekülő lábnyomodat befoncsorozza

henger alakú fény csönd csönd üvegudvar

szárnyad kapirgál a falon

átzümmög hozzád a tenger

lecsüngő kézfej pálma árnya

higany ömlik föl a lépcsőn

korlát fehér gerince villog

Ősz üszkös arca az ablakkeretben

kapaszkodsz csatakos lovakba

végigvonszol a fájdalom az utcán

fehér delfin föl-leverődve

ázott esernyők lehorgasztott válla

álmatag keselyük ülnek ujjamon

majd elmondom majd elmesélem

szerelmem árnya a tér fölött

a hajdani s az eljövendő

fájdalmak álmok villanások

szerelmem árnya a tér fölött

behavazott hinták zúzmarás suhanása

S megint tiszta tiszta s irgalmatlan

tél arcom a megfagyott ablaküvegen

álmodban a moccanatlan tenger

dereng fönnakadt melled csönd-iker

combod kecses lábfejed kitakarva

foszforeszkál a szoba egykedvűen

átsuhanó napok sóhajtása

elveszett évek barnuló árnya a falon

fényképek gödre üres négyszöge

a vágyakozás kimondhatatlan szomorúsága

arcom a megfagyott ablaküvegen

álmodban a moccanatlan tenger

Álmomban otthon jártam

Sirály, nem kellenek a szárnyaid.

Sirály, elrohadnak a szárnyaid.

Azúrtemető földjét túrod,

lefoszlasz, kihülsz, pici halott,

fehérlik drótgubanc csontvázad.

Vasárnap ásít, bim-bam,

íme, vasárnap.

Fenyőgerenda-templompad

torokig húzódó fogsora,

öles pofacsont, vastag boltozat,

fekete nyelv: a torokból szól a pap,

fent verdes a kántor,

szúrós szemmel figyeli

tizenkét kurátor.

A toronyból Isten távírásza

lefülel s morzézza tovább

a hívek gyönge óhaját,

a harangkötelet markolássza,

csendít, kongat. „Kosztért, lakásért…”

– hozzáteszi a magáét.

Sirály lüktet húsvét egében,

föltámadt észrevétlen.

Átsüt rajta a messzi fény.

Függ szárnya keresztjén.

A rétekről, a kertek alól

szél iramlik, a kotlikba,

a fazekakba beleszagol,

fől a tyúk, sül a tyúk!

Szalad a hírrel a Fő utcára,

beszól a borbély orrlikába.

A pacsuli-boltot gőggel lenézi

a szomszédja, a rőfös,

a rőfösnek nem köszön

a bőrös,

s mindnyájukba bentreked a szó,

ha biccent a temetkezési vállalkozó.

Csönd van a teremtés műhelyeiben:

a kovácsműhelyben fogam készül,

a bognárnál csontom esztergálják,

a szíjgyártónál bőröm varrják,

a kötélverőnél hajam csepülik,

csönd van, csönd van.

A fényképész kirakata

hófénnyel lobban,

görcs arcok, tuskó mosolyok

a főnix-magnéziumban,

s örökké él az ifjú pár,

mirtuszkoszorúban a lány,

s a fiú gégéjén meredő

kölcsön csokornyakkendő.

Ebéd után izgága

drukkerek tódulnak a délutánba,

fortyog a libalegelő,

a nem éppen előkelő

futballpálya,

kölyök s felnőtt kiabálja:

„Jaj lesz néktek,

ha nem győztök, henteslegények!”

A dagadt mészárosmester, mint a páva

lépked a gyepen, alig fér a klottgatyába.

Int, hogy nem lesz semmi baj!

De nem lesz kisebb a ricsaj.

A komolyabbak, a vének

a szőlő bordáiban üldögélnek,

lassún mozdulnak s azt is néha,

nagy időt mérnek,

mint a szív.

Majd feketéllnek az ágak,

fekete vonalak

satírozzák a fényt szürkületté,

semmivé a fehér házfalat.

A fényképész-kirakat még

lobog, majd hamuvá ég

az ifjú pár,

mirtuszkoszorúban a lány,

s a fiú gégéjén meredő

kölcsön csokornyakkendő.

Emelkedik az ég, a sirálytemető,

szívszorító lesz a magasság.

Fejem fölött tótágast pici halott,

drótgubanc csontváz.

Sirály, hol vannak a szárnyaid?

Sirály, elrohadtak a szárnyaid,

míg lehunytam a szemem.

Mimikri

Szerelmedben megáll

nikkelcsontú halál

tágul nincsen-borda

lágy húsodba forrva

Ha nem lennék szemed

megszülne engemet

piros szív kalimpál

szerelmedben megáll

Óra ketyeg

Óra ketyeg ütőeredben

a kékes bőr alatt

gyönyörűt a lehetetlenben

én megálmodtalak

Én nem leszek egykor jól tudom

vér hús gerjedelem

ringok majd könnyedén csuklódon

érverésed figyelem

Kakukk ugrál ki szemedből

szerelmed idejét tudja

még futkosnak le nyelvedről

táncos szavak tűz-papucsban

Míg fogam fogadhoz nyomtam

a kakukk tudta vége már

ölelésünkbe fagyottan

kakukk-időnk rég lejárt

Cseréptálra pingált madár

készült épp indulni érted

hóna alatt csirip-szótár

madarak nyelvét nem érted

Csőrében cigarettpapír

rajta a hír tű-írással

falon szemben árnyékszatír

kártyázik az elmúlással

Évszakok rácsain

Évszakok rácsain által

búttam érted hangyaszívvel

harkályok ámulatával

mókus-örömmel csöpp csízzel

Az ember csak elámul hogy

lehajtott fejjel elébed

értem arcod elárul hogy

mind természetesnek vélted

Nyelved alatt

Nyelved alatt alusznak

csontig koplalt betűk

tartsál ott engem túsznak

így szóltam helyettük

Így tett ajkára kiülnek

billegve lelesnek

zümmögve elrepülnek

visszajönnek etetnek

Gyöngyházkörmöd jegén

Gyöngyházkörmöd jegén korcsolyáztam

köröket írtam dermesztő lázban

Óvatosan ajkadhoz emeltél

hogy éledjek végre rám leheltél

Szemhéjad alatt

Szemhéjad alatt aludtam

nyisd ki nyisd ki reggel van

Az alkony híreddel

Az alkony híreddel oson

falak tövén szürke egér

foga kivillan cincogó

öröme szívemig ér

S már topog nagy izgatottan

a satnya akác falába

szívem pirosodik mint a

ház falán a postaláda

A bebalzsamozott esték

megőriznek mint fáraók

gyomor s szív nélküli testét

meghalni mégsem akarok

Bőröm alatt sajogva ég

a szív a szerelem az árva

csillag ontja tüzét

vigasztalón a magányosságra

Piros biciklin

Piros biciklin a térded

körül keringenék

gyermeked lennék nem érted

kinek mosolyod elég

Mást játszottam eddig ám a

csillagszívem ragyog

lásd már várnak vacsorára

kék kötényes csillagok

Ugye jót tett

Ugye jót tett ez a séta

szívem karmazsinruhás bohóc

ugrál még padok karéja

festett-szemű-babafej-polc

Magam már eleget szántam

lélegzik amit nem értek

puszta reménnyel a világra

felidézlek

Gilice-síp

Tamkó Sirató Károlynak

Gyalókára gyalog mentünk,

Vencsellőre elcsellengtünk.

Görgetegen átgörögtünk,

Tiszasülyön elsüllyedtünk.

Gyónon gyóntunk,

Nyőgéren nyögtünk,

Dadon dadogtunk,

Bujon bújtunk,

Duzson duskáltunk,

Dőrön dörmögtünk,

Acsán acsarogtunk,

– szemünk, szánk tátva,

így értünk Tátra,

s bedugtak, mert nem köszöntünk,

Zsákán egy zsákba.

Bicsérden a bicsérdisták

ránkolvasták a bűnlistát.

Mecsekszakálra mekegve

kecskepatákon mentünk be,

sem aranyért, sem bagóért

nem találtunk egy jó bordélyt.

Orfün fű nőtt az orrunkból,

kaszát fentek irgalomból.

Sósvertikén vertikális

cíncsatorna, menny-kanális,

lüktető nagy isten-erek

kint a ház falán függenek.

Ásványrárón a föld alatt

nyihognak az ásványlovak,

– szemük éjjel fölparázslik –

egy sem pókos, egy sem sántít.

Gigén elkérték gigánkat,

s rajt egy búsat trombitáltak,

aki hallotta gigánkat,

szeme lassan könnybe lábadt.

Kömlőn tömlőbe,

Süttőn sütőbe,

Ölbőn bő ölbe,

Kámon kámzsába,

Bödén bödönbe,

Zsibriken ibrikbe,

Pátrohán potrohába,

Penyigén

zöldültünk vén venyigén.

Bősárkányon szappannal

mosdik a szárnyas, körmös hal,

míg az apja kövéren

szunyókál a főtéren,

s rámordul: „Még ezer év,

s igen híres lesz e név!”

Etesen etessél,

Pátyon pátyoljál,

Imolán szeressél.

Sárfimizdón mocsár hömpölyög,

várj rám éjjel-nappal: megjövök,

gerincem csontfokán hold lépked,

meótiszi tánchoz fejéked.

Ukkon egy mukkot,

Kosdon egy kost,

Küngösön egy inget,

Epölön kölest,

Látrányon kátrányt,

Upponyon puttonyt,

Méhkeréken lépesmézet,

Apcon, Pencen szövőszéket.

A horizonton gurul Görömböly,

álmod pinceajtóján dörömbölj!

Naplemente Bolond Istók úr ablakából nézve

Csúszik lefele tornyon, kéményen, háztetőn a Nap.

Egy harangozó, egy csóka, egy macska nyakonöntve áll,

megmerevedve az alvadt fényben feketén koromlanak,

s már ami az ablakon belátszik: lazán ülepszik a táj.

Redőny surran s a fűszeres a trafikosbódén bekócog.

– Alkonyul – mondja lágyan. – Holnap is lesz még

nap! – A trafikosné megigazítja fején a kócot,

s rövidlátó szemével elolvassa a legfrissebb koreszmét.

A dohánygyár falábú portása révülten piros ultimóra

csücsöríti a száját, még régen, a huszároknál tanulta,

pajzánul kacsint, mint a hal, a bajuszos takarítónőre,

– Menjen maga vén kótyagos! – mondja ez, ám nyakig pirulva.

Az egyszerű boldogság áramló vize az ablakon beömlik,

a diófakeretből a gobelin-angyalok kiszállnak.

Hazai naplemente, nem vitás! Számolj el huszonötig,

s ne irígyeld soha többé férfias hangját a szamárnak.

Dal a hóemberről

Hideg szél fúj, hogy az ember

majd megdermed.

Kinek jó ez? Csak a kövér

hóembernek.

Szeme szénből, az orra meg

paprikából,

lába nincs, de minek is, ha

úgysem táncol.

Ütött-kopott rossz fazék a

tökfödője,

megbecsüli, hiszen jó lesz

még jövőre.

Seprűnyél a nagyvilági

sétapálca,

el is mehetne, ha tudna,

véle bálba.

Ilyen ő, az udvarunkon

nagy gavallér,

bár rajta csak ujjal rajzolt

az inggallér,

mégse fázik, mikor minden

majd megdermed,

el is mennék, ha lehetne,

hóembernek!

Ballo ongaro

Egy 13. századbeli zeneelmélet-tudós följegyzése

„Heje-huja,

haj,

örökös tavaly,

kóccal, ronggyal

fényesített,

ázsiai

bádogholdkaraj!

Kutya alól kirángatott,

tyúkganajjal zsinórozott,

agyonmosott gyócsdarabot,

avas-sárga filckalapot;

gatyakorcot új madzaggal,

petrólámpát rézkupakkal,

somfabotot végén vakkal,

betyárbicskát nájlontokkal;

ökör hólyagját kerekre

fújva, pókhálót a sebre,

babonát látó szemekre,

hascsikarást ritka kedvre;

öreganyám rokolyáját,

tájjellegű cseréptálját,

háncsbocskornak csizma párját,

nem tótost, de nem is árját;

járomszöget, csupa nikkel,

bornyúláncot tele likkal,

– hoztunk tyúktollat fazékkal,

nem jöttünk üres marékkal!

Egymás hegyén-hátán tolong

– rege indul, szól a kolomp –

ez a hetyke pitykés csapat,

árnyékunk a falon tombol,

felnyög, aki reánk gondol,

farsangolunk újhold alatt.

Olcsók vagyunk, mint a repkény,

valutáért árengedmény!”

(Az éneket a következő hangszerek kísérték: fidula, tárogató, hosszi furugla, pikula, tilinkó, bőrduda, citera, kanásztülök, forgólant, nyenyere.)

Az előre-hátra nyakló táncból, a töklámpások nyelvöltögető, balladás fényénél középre ugrik merev térdekkel, mint egy szék, az előénekes. Az ő maszkírozása talán a legeredetibb: hossztengelyétől balra fején kucsma, vállán jerke-ködmön, combján cifragatya, lábán ráncos torkú csizma; hossztengelyétől jobbra viszont: fején velúrkalap, vállán millpoen zakó, lejjebb vasalt nadrággal, lábán lakkcipő. Kétségtelen: jobb felével az Elysée-palotában sem vallana szégyent, míg bal felével feltűnés nélkül lekuporodhatna a vándorcigányok giz-gazból összehányt tüzéhez. Foga között, mint Kinizsi Pál farsangi reinkarnációjának, három, sebtiben felkapott jokulátor-fióka lóg. S míg férfias, rekedt hangon dünnyögi az énekét, a három szájbeli csemete vékony hangon csipogja utána. A többiek természetesen egy pillanatra sem hagyják abba a pokoli nyávogást, gajdolást, bömbölést, tutulást, kivéve azt a pár botfülűt, akik még csak nem is táncolnak, hanem összeráncolt homlokkal a mandzsettájukra róják a handicappelést, a befutási sorrendet: a szépségverseny várható helyezettjeit. Buzgalmuk kínosan felesleges, hiszen a győztesek már fogilag kiválasztattak, de hát, istenem, valamivel kompenzálni kell a botfüleket! A menet, ősi szokások szerint, az ablakon kocog, a kilincseket rázza fazékba való tyúkért, tokaszalonnáért, szentjánoskenyérért, marmeládért, csokoládémikulásokért – ahol, mi akad, nem voltak válogatósak. (Bár egy-egy nippen, slusszkulcson összemarakodtak.) Megfigyelhettem, hogy iszákjuk mindig megtelt, az adakozók pedig mosolytalan arccal rögtön becsukták az ablakokat, mert ez a társulat különlegesen erőszakos volt, a konkurenciát például vagy egyszerűen leöldösték, vagy kevésbé vallásos negyedekbe űzték. A közelebbi megfigyelést erősen akadályozta az arcokra ragasztott sűrű raffiaszakáll, az artikulációig még el nem jutott törzsi jelbeszéd és az enyvfőző üstökből áradó szag. A jellegzetes ritmusú táncokat másképpen még Passamezzo Ongaro, Ungaresca, Ungrisch Tanzl, Ein ungarischer Tanz néven ismerik.

Virág-mondóka

Hérics,

hunyor,

iringó,

tavasz vizén elringó,

szellőt űző sarkantyú,

hó-ködmönön karmantyú,

sárga, kék, zöld villanás:

évszakok szemaforjele,

moccanatlan utazás.

Könnyű égnek nekivág,

éren át és réten át,

száll a bürökgémorr, sőt,

hasítja a levegőt,

lentről nézi őt:

lándzsás útifű,

borzas turbolya,

folyondárszulák,

s a bús májmoha.

Repül, de hova?

Hömpölygő zöld folyamon,

málló talajon,

hasal a nyár ingó békatutajon.

Földi tömjén füstje száll,

csavarodik,

kavarodik,

mintha volna sűrű illatos szakáll.

Totyog,

lépked,

ide kipp,

oda kopp,

fehér libatopp.

Erdő mélyén szimatol

nehézszagú gólyaorr,

tudatáig nem hatol:

rajta kivül senki sincs

se közel, se távol,

hiába is szimatol.

Üröm,

pimpó,

rókasás,

kellemetlen utitárs,

üröm: keserű,

pimpó: tikkasztó,

rókasás: kezet-lábat elvágó.

Kapaszkodik pap palástba,

nadrágszárba,

szamár gubanc bundájába,

villog sárgán, rémesen,

a vajszínű ördögszem.

Bár nincs neki diplomája,

mégis nagy a tudománya,

ha itt fáj és ha ott fáj,

meggyógyít a varjúháj.

Lélegzik a tüdőfű,

közben mereng ő,

lélegzéshez legjobb a

hegyilevegő!

Kigyószisz felsziszeg:

ó egek, ó vizek!

Kornistárnics recseg-ropog:

hol vannak a bombardonok?

Hallgat mélyen, mint a kuka

macskafarkú veronika.

Bokormélyi remete,

szól a pemete:

elsüllyed az új ladik,

ha nincs feneke!

Monilia,

imola,

a nap

estbe

fordula.

Vizenyős félelem,

őszi oroszlánfog,

megretten a nyúlárnyék,

didereg, vacog.

Az ég szürke lesz,

bizony szürke lesz,

s fehér lesz majd a rét.

Esengjünk erősen

újabb tavaszért.

Biblia pauperum

I

Nyissátok ki az álom könyvét,

föl az okulárét

ráncos orrotokra, édes kis öregek,

fekete szoknyás, fonnyadt szentek.

Csontos térdetek közé fogva

tejbordám, íme, a halkölyök

lóg a felemelt mutatóujj horgászbotján,

kihalásztatok a tyúkzavarászás,

szilvalopás, zöldalmaevés zavaros vizéből,

s ocsúdott lelkem a kemény orrtörlésre.

Épüljön fel a levendula

s birsalma falú szoba.

A vének mormoló árnya

hullámzik a horizonton,

a verítéktől távol,

a sürgés-forgás szélén,

a zsíros vacsorák végén,

nyitott szemük virraszt

a hortyogó szoba mélyén,

kapaszkodnak a fénybe,

szíj-inakkal a csodákba.

Most már tudom: csalétek

voltam a horgon,

a csontos térdek

fogásában a szökni készülő élet;

a hetven évek, a kilencven évek

szörnyű gödrében elmotyogott ének.

Szólaljanak meg a levendula

s birsalma falú szoba

hűsében az álommal teleírt lapok:

alul a pásztorok,

fent az angyalok.

II

Bennem hullámzanak a vének,

az eszmélkedés peremén összehajló árnyak.

Mocsárországok, elzüllő birodalmak alján

tovafodrozó fűremegés,

nekiütődik szívem falának.

Felettük úsznak a levegőben

s szétfoszlanak, mire ideérnek

a szörnyek, a rémek.

A vályogfalon lógó apostoli király evez,

dundi ujjait szopják cilinderes ebihalak,

a ki-tudja-milyen anyából jött csapat,

gyűrűznek lágyfejű kretének,

a kitenyésztett pecérek,

altisztek, tiszttartók egybenőve,

gyors nászukban petéket hullajtanak a földre,

a kút mélyébe, a nádtetőkre,

rotyogva továbbfelhőznek.

Pestisnél pusztítóbb nyavalyákat szülnek,

beöltöznek, alakot váltnak,

férgei a megújulásnak;

gallérjuk fölött borotvált diliházat

hordanak, biccentenek, mérik a lázad,

berondítják minden szegletét a józan világnak.

Iszonyú korty iszonyú tengerből.

Köpd a kémcsőbe, mielőtt megfulladnál,

fertőtlenítsd szájüreged! Nézz el fölöttük,

akik nekihasalva isznak.

Mosolyognak a vének peremén álmaimnak.

Fogatlan bölcsességük ragyog:

alul a pásztorok,

fent az angyalok.

Tíz dal

Gagliarda

Imbolygó télnek ernyedő testét

bádogcsatornák sűrűn erezték,

morogva áradt, csöröge zúdult

megolvadt vére, hóteste elnyúlt.

Pulzusa verdes – nyári esőben

ázik az utca, őszi köd hörren! –

teste felépül, s megindul szíve!

Kalapod lengesd az első hírre.

Cigánydal

Szőrös képem

orral össze-

fordítottam

véled. Jössz-e?

Dik pik.

Mellem is a

melled hegyét

nyomta, csípőm

járt, nem henyélt.

Dik pik.

Különben is

apád, anyád

elsiratott:

mi vár reád!

Dik pik.

Talpunkat a

dér bekente,

meleg vagy, mint

a kemence.

Dik pik.

Spanyol dal

Négy öszvérhajcsár, az ám,

kocog az öszvér után,

aki csak látja, mind megcsodálja,

ilyen négy hajcsár, nem is volt még tán, az ám!

Szerelmes szívem dobog,

hogyha csak rágondolok,

köztük is legszebb, aki megtetszett,

az ottan szélen a hites férjem, az ám!

Mordvin dal

Kling-klang, szól a sütőtepsi,

kling, mondja a féltepsi.

Reccs-reccs, szól a pad deszkája,

reccs, mondja a fél lába.

Fut a víz

Fut a víz, fut a víz

fehér inge –

szerelem szárnya ver

a szívünkre.

A szívem, a nehéz

szállna is már:

bordám közt mocorgó

piros sirály.

A szíved, a derűs

már leintne –

Fut a víz, fut a víz

fehér inge.

Baltóver hadova

Frájer voltam, huszonnyolcas,

nem ismertem, mi a córesz,

bibáb volt a hangulatom,

fickómban begyűrve a stex.

Ahány lubnya, fürdős hergelt,

bukott az édesgyökérre,

s jött a dekás, dzsalni kellett,

a balhénak sitt a vége.

Az ürgét a krehácsából

felültettem a felhőre.

Jó messzire csaltuk, mivel

bikás volt a bárcás bőrre.

Brunó apó kunyhójától

majd elállt a szívverése,

bólogatott, s akrem szúrtam.

S a balhénak sitt a vége.

Ajánlás:

Óberhén húsz mázsa a knassz.

Princem, mért is csúsztam pléhre?

Cserpákom kong, brugóm száraz.

a balhénak sitt a vége.

A puszta vágyra…

A puszta vágyra kinyílnak a fotocellás falak; minden

különösebb vágy nélkül megtelik a szoba az elfelejtett

évszakokkal. Most a tél vonul el. Sírkőre húzott kabát,

pirosszemű ökrök, az éhségtől görbe venyigekutyák. A

homályló utca fölött magasan iramlik a havas vasúttöltés –

honnan jön? hová megy? Ketyeg a szívben a kérdés, mint

az elalvó falon a kakukkos óra. Talán a sírkőre húzott

kabát? A pirosszemű ökrök? Az éhségtől görbe venyigekutyák?

Reggelre fehér lesz minden. A csillagok alól hull a hó.

Az elfelejtett lány dala

Hold jár, korom éjben hold jár.

Mégis köszönöm, hogy voltál,

könnyebb most ez az üresség,

pillám alatt korom esték.

Arcod, mit a szélbe szórtál,

őrzöm: korom éjben hold jár.

A halott katona hazajött…

A halott katona hazajött, lecsatolta vériszamos rohamkését, nyakából a megfeketedett dögcédulát, sarokba állította a lángszórót és így szólt: először a gyalogosok pusztultak el, azután a harckocsizók szenesedtek el a harckocsikban, azután a pilóták foszlottak szét a levegőben, azután a tengerészek édes húsát rágták csontig a halak. S mivel senki se válaszolt neki, így folytatta: azután mindnyájan elkeveredtünk a földdel. Házakat építettek fölénk; utcákat húztak, parkokat ültettek fölénk. Sírkő-halak verődnek a sétahajó oldalához. S mivel soha senki nem tudott válaszolni neki, így fejezte be: pedig semmiben sem különböztünk tőletek.

Összekulcsolt kezemet…

Összekulcsolt kezemet eleven kengyelként talpad alá tartom: szállj fel a semmi lovára, szállj fel az üvegparipára, éles fények között ernyőzze szemedet emlék, s míg átugratsz a tüzes karikákon – pupillákon –, úgy láss engem, hogy ne fordulj hátra, úgy láss engem, aki nézek utánad, nem fordulok hátra s mégis látom, hogy ott vágtatsz kicsinyedve.

Csillagászati ősz

A magasban már az új évszak remek ólja felépült;

az ember fázósan jó vacsorára, tüzelőre gondol,

a pázsitot faggyal beretváló hajnalokra, a

postássapkájú délelőttökre, a lassan érkező lázra,

a nyár, no lám, mint egy végrehajthatatlan ítélet, elévült,

az új bírák, a dérparókás virágok a kerítés

mögött fontoskodnak, az ablakból rájuk látok,

s szorongva cigarettázom, míg felizzó érzékeim loholva

próbálják utolérni az időt, mely mint a vonat utolsó vagonja,

kihúzódik a láthatárból; egy mozdulattá tisztult,

egyetlenegy kristályi moccanássá a próbálkozások,

az izgatottan körbefutó lábnyomok végleg elhagyott évadja,

mint mikor az ember a rákövesedett, zsúfolt, ablaktalan házat lebontja.

Várakozó

I

Hiányod moccanatlan ünnepe ez.

A nappal áttetszőn fölépül

az őszi omlás meredélyén,

átvilágít rajta a nyár,

átvilágít rajta a tél.

Különben semmi újság.

Az üzletek kinyitottak,

a villamos zümmögve húz a hegynek,

a fák csontosodnak az utcán.

Fekszem, fölkelek. Az ablakon

cigarettám piros csillaga ég.

A könyvek gerince, a bútorok

éle határolja magányomat.

Imbolygó sarki Nap, virraszt a szívem.

II

Most elmondhatom, most itt az alkalom,

száraz torokkal, mint üres kút az üres vedret,

lököm magamból a szavakat s hallgatom:

most tudom csak, hogy mennyire szeretlek!

Mit köréd képzelek buzgón, a világból,

hogy legyen levegőd, Napod, vized, ételed, –

a tizedmásodpercnyi évekből te hiányzol,

s mert hiányzol, félek s féltelek.

Mert jó volna megállni áttetszőn, tündökölve,

a szerelem csillagán, az őszi omlás meredélyén,

nagycsontú szárnnyal megőrző égbe törve,

konokul az örök életet remélvén! –

Szívem s az elmúlás közé szelíd ütemet

csúsztatott hiányod. Fekszem, fölkelek, az ablakon

kinézek, villamos zümmög el, üres lett

az utca, várlak. Négy fal közt, a földön lakom.

Rögtönzések hóesésben

Ez a jó, most hó esik.

Lázas ablakok lesik.

Villanykörte-pupilla,

rajta szemöldök-bunda,

hunyorog az oszlopon.

Villanymadár, szárnya drót,

íve lomhán meghajolt,

ellebeg álmatagon.

Át az utcán, át a téren,

szíved száll a hóesésben.

Mint rönk buggyan víz örvényén,

bukdácsolva száll a kémény.

Piros pad rugaszkodik

neon reklámcsillagig.

Parázsbelű dobkályha

pöfög fölfelé szállva,

öleli a gazdája,

sült gesztenyét kínálva.

Állsz a kirakat előtt,

havas kócbajuszod nőtt,

homlokodra ránc. Kezed

papír-léc-betlehemet

ölel, benne a gyerek.

Szállsz, bár nem moccansz, te is.

S nem az ég, a föld felé.

Egy méter zuhansz, amit

húsz évig nőttél fölfelé.

Egyéb csodát nem hiszel,

csak mit magadban viszel.

Gyűrűdben lószem a kő.

Álmod onnan eredő,

holott körüllehelvén

gyermeket a fekhelyén

kecske, bárány, ló, tehén.

Most ez a jó, e hóesés,

e föld felé repülés.

E visszafelé szárnyalás,

szíved felé sugárzás.

Mikor, mint a lehelet,

körülvett a szeretet.

Hóesés ringat

Hóesés ringat megfagyott eget,

no, még egy dalt az elsuhant

fények után, mint nagy üveghez,

éghez verődik a varjúcsapat,

Isten szemüvegéhez a látomás,

földbe ásott halottakra hó

rakódik – közbül bukfencez a nyúl,

inal, maroknyi szőr, csont, vércsomó;

no, még egy dalt az elsuhant

fények után. A zöld, a kék,

a csörömpölő színarany, a bíbor mély

kondulását hallja a jég-

vályut dühvel harapdáló tehén,

farkassá vadult kutya ráz

lábtördelő koloncot, hőköl,

farára ül, mint csontos halott ujj,

megfenyegeti rezdülve a sás;

a puszta vásznán vércsöpp hömpölyög,

alkonyul, egymást horzsolva összeér

a fekete ég s az álomnyi fehér.

Ősök

A földben alusznak az ősök,

a földbe visszacsúszott létrát

tapodják hetykén reménykedve,

úgy ám, a zöldfülű gaméták.

Jövőbe kilőtt álmok; miként hajdan

engem megálmodtak az eltűnt

férfiak és nők, átvészelvén

kihült időt forró szerelmük.

Letörök, furakszom a régi

parancsra, amit átvevének

és őríznek a kromoszómák

konzervdobozában a gének.

Hajszálam se hullhat véletlen,

s nem vágyom a szabadulásra

e kötöttségből, sőt örülök,

hogy nem is hasonlítok másra,

hogy önálló változat lettem,

földben porladó szívverések

sétáló hangszere; új visszhang

halál szájából fújó szélnek.

Kodály Zoltán

Hegy havára könyökölve

néz le a magyar Alföldre,

Erdély felől Kecskemétre,

a halálból a bölcsőre.

Most már így lesz, már örökké

torka, tüdeje a csöndé,

onnan szó és sóhaj által,

nem jön ember lábbal, szárnnyal.

Ha szól, visszhang lesz az immár,

lelkünkből kizengő zsoltár,

sóhaja is fel-felrémlik,

ha a kínokat ránk mérik.

Aki volt egy, lett szétosztva

végtelen, a nép hordozza

szóban, dalban, hallgatásban,

él szüntelen áramlásban.

Leszáll is a hegy haváról,

közeli emlékből, gyászból,

mint ahogy a romló testen

túllép, ami sérthetetlen.

Három rajz

Tárlat

Rostokolhatunk, bizony, rostokolhatunk,

horizontbeli őrházikó palánkja ránk rohad,

a savószemű festő lóülepű nőkön mereng,

pálcika-hentest fest s borjúnyi rovarokat.

Árnyjáték

A falakon sík-pingvinek ülnek

(a Kedves teste ernyed, mint a táj)

s egymás szakállával hegedülget

három öreg hószemű király.

(Fehér melle jégbe fagyott hajó,

az ablak résén Sarki Fény szitál.

Régtől foga szól a szakáll-vonó,

s vigad három hószemű király.)

Jóslat

Madarak fürdenek a kirakatban

elhagyott arcaim homlokom végtelen sávja

ez fájdalmas az dühödt amaz vigyorgó

ahogy éppen az elvándorló utcára kinéztem

azután az ajtók váratlan rothadása

a hirdetőoszlopok a tűzfalak a háztetők menekülése

a csillapíthatatlan szűkölés a falak tövében

végül a könnyedén fölszáradó szégyen

Reflektorbelső

Drótok, csavarok a szuroksűrű homályban; a drótok

kifelé vezetnek, szélesedő zümmögés terül a nem lát-

ható tájra, mint a szőnyeg, talán már alkonyul, vo-

natfüttyök lágy villámlásai erezik az éjszakát, amely

íme, örökkévaló. Csak a tágranyílt szem látja az öreg

bútorokat, a kardot villogtató szekrényéleket, árnyék-

nyulak tintafolt testét a falon, a fényképről lenövő

nagypapabajszokat, a fiókból-fiókba surranó egy-

színű kaméleonokat. Félálmok vándorolnak, mint a

kromoszómák. Fogatlan vének iskolacsengő-ízzel a

szájukban alszanak el, izzadva ébrednek, mert ál-

mukban kinőtték a bölcsőjüket. Csak a tágranyílt fül

hallja az alagútba fulladt mozdonyok halálsikolyait,

a fényesre subickolt bakkancsok borjúbőgéseit, az el-

szakadt cérnaszál vihogását. Végre az elnehezült

szempillák, az elsompolygó vekkeróra, a tükör infra-

vörös lobbanása. Idegenkedő ujjak a kapcsolón; a

megismételhetetlen mutatvány émelygése.

Párbeszéd

– Voltam, vagyok s nem leszek. De legfőképpen voltam: mint leengedett vizű medencében nyüzsögnek a fürdőzők, meztelen, barnára sült s fehér karok, hátak, összegubancolódott mozdulatok eleven sírgödre, meszelt holdfénybetűk: MÉLYVÍZ CSAK ÚSZÓKNAK, HULLÁM NEGYEDÓRÁNKÉNT – nézem a parton ülve a medencét: az én arcom, az én mosolyom, az én hátam mindegyik, egy nyári fürdőmedencére való boldogság s egy tömegsírra való boldogtalanság.

– Jónapot, jóestét, jóreggelt!

– Huszonkilenc éves vagyok, a legszebb kor! – mormolom, míg sietősen fölrántom a kabátomat; dúdolom félrehúzott pofával a tükör előtt, míg borotválkozom; suttogom mélyre eresztett hangon a nő fülébe, hogy kéjesen lecsukja a szempilláját; s kiáltom őszintén megrémülve a kancsal elektromos angyaloknak, a villanypóznáknak s vigyorgó, diadalittas plakátoknak.

–… mert nem tehetünk másképp, semmiesetre sem tehetünk másképp, értse meg végre, hogy nem tehetünk másképp!

– S a huzatos utcasarkokon falra tapadva, mint valami apró állat: hőmérő vacog s higanynyelvét torkába visszahúzva egyetlen feladatként mutatja a fagypont alatti telet – s előtte állva elgondolom – nyelvét öltögetve a csiricsáré tavaszt, elvörösödött nyakkal a gutaütéses nyarat s vállát vonogatva az ázott lópokróc szagú őszt; pár perc az egész, míg ízlelgetem az évszakok változását s mosolyogva üdvözletemet küldöm a hőmérők Európát átfogó hálózatának. Így utazom én azzal az üdítő lélegzetvétellel, mint aki fulladó tüdővel partot ér!

– Na persze, nem itt tartanánk, ha minden ember, a maga helyén természetesen, a vérét hullatná, ha kell, a holnapért!

– És kitárom ablakomat a csillagokra, állok az ablakkeretben, sóvárgó arcomat fürdetem a sötét vízként csillámló éjszakában, hajóroncs-arcomat áztatom a tengerfenék-éjszakában, kőszén-arcom alágördül a bányaomlás-éjszakában; mint fekete reflektor, az ablakkeret körbefordul a szikrázva szaporodó űrben, a felrobbant gondolatként széthulló űrben, s moccanatlanul várom, hogy hajnalodjék, mint akit hipnotizálnak.

– Mert kérem, képzeljük el, ha sikerülne az osztást és a kivonást megszüntetni, s a fejlődés során az összeadást is kiküszöbölni, s viszonyulásunk egyetlen lehetséges alkalma a szorzás lenne! Hatalmas szorzótáblákká válnának a temetők! Mert ugye, azt Ön is tudja, hogyha minuszt minusszal; egyszóval a hibaszázalékot fölkerekítve, végül eljutnánk a halhatatlanságba!

– És újra a hónalj puha gödre, mellbimbók májbarna csillaga, szempillák evezősora, a csípő Janus-arca, szerelem, szerelem, hosszú lábak virágalakban a stadion gyepén, az önkivület pázsitján, a nyári ég vakító mosolya alatt.

– Maga az az izé, akit ideküldtek? Nagyon sajnáljuk, az irgalomkeretünk kimerült!

– És újra a hajnal küllőző menetelése, a tündöklő eszmélkedés sóhaja, égboltnyi visszhangja álomnak, vágynak, gerincroppanásnak, álkapocsreccsenésnek; a tél ablaküvegarca elolvad, az ősz bálványarca füstölög álmaimban: a vágy s a lehetőség romlandó keveréke, a bűn s a büntelenség hánytató ölelkezése; a tűzfalak hatalmas homloka úszik az álom vizében a hajnal felé, ökrendező véredények úsznak a hajnal felé, esendő vágyaink úsznak a tisztaság felé; az én álmaim, az én vágyaim.

Éjszakák

Kaméleon-arcú szeretőm a fák közé csalt, a martalócképű bogyók közé, a víz alá; s a fordított álomban vetkőzni kezdett: behúzottnyakúkócsag-mellei ébredeztek, felfűzött madárszem-gerince hajladozott, göndörszőrű szemérme, a tonkinfecskefészek beomlott-kinyílt – és felébredtem.

A szerelem végigpergett meztelen bordáimon, mint a homok, ahogy fölkeltem sírhelyemről, a Dunapartról s még visszanéztem, hogy lepi be testem rajzát a víz. Mindent elvesztettem; két szemem egyetlen óriási körré tágult s pillantás nélkül nézte bukdácsolásomat. „Ez az értelem” – gondoltam, ám fejem nem lévén, ezt is más gondolhatta helyettem; ujjaimat lehúztam, mint a kesztyűt s doboló szívemet egy kétéltűnek ajándékoztam. IME, AZ UJJÁTEREMTETT VILÁG! KERESD MEG AZ ÉLETEDET! – hangszórók suttogták rekedten egymás torkába a megváltó igéket – és felébredtem.

„Angyal ha van, akkor az csak tiszta kvint lehet, amely megsemmisíti önmagát!” – két hang elindult a hegedűhúr hajnalból és a törtnyakúgitár alkonyatból, hogy találkozzék s a két hang közötti némaságban zsugorodtam a megsemmisülésig… „Angyal ha van…” – zsongott még a lehúzott redőnyök mögül s szeretőm meztelen teste visszatért a vándorlásból; fáradtan, ólomsúlyos szemhéjjal pihegett és lassan összezárta combjait.

A felnőtt titkaiból

Szédülve, zuhanva emlékezik szervezetem:

most ötéves vagyok, most tíz, most tizenhárom.

Zsugorodik, tágul a világ a régi lélegzetben,

bőröm alatt lüktet felgyülemlő elmúlásom.

Eső mos – bent nap süt feleselve,

kerítés léce hasít a fényből üveglapokat;

szél bűvöl ecetfát, villámlik kétágú nyelve;

rugalmas orral egymás véknyát keresik a lovak.

Kalapot, sálat a vacogásra! A juhar

odvában fehérre fagy a madár, az a régi.

Milyen anyagból épült e függőleges ravatal?

Tíz éves testem ölelve melengeti, védi.

Ami vagyok s ami leszek még: csupán

álom a jövőről, halmazos ég, lentről nézem,

térdemnél rég elporladt kutyám,

merengünk az elkattogó vonaton, szívverésen.

S a töltés alól haza ballagok a leoltott

fényű úton, alakot könnyedén cserélve.

A lemenő nap egy álló napra vet foltot.

Már tudom, hogy mi lesz s derűsen indulok elébe.

Címnélküli vers

Milyen álom egyensúlyoz

és miféle ébrenléttel,

hogy ami nappal felépül,

omlik össze bennem éjjel?

Kalapot emel a bánat,

s belép az öröm, rámköszön.

Ide-oda lengő ajtó

kedélyem: homály s fényözön.

Mészkőszínű holdsütésben

vonat csattog át a szobán,

szívverés iramlik eltünt

percek indóháza után.

Lent az utcán nyílik végre

két szívverés közt a gázló,

indulok feléd, szerelmem,

s elsüllyed a buszmegálló.

Sóhajtva majd visszahívlak,

könnyezve majd elbocsájtlak.

Nekiütődsz, végső lökés

leszel, a holt ér falának.

Mesebeli puszták, rétek

hófehérre beretválva

körülállnak majd szótlanul,

ha kialszom, mint a lámpa.

Az ereszről lóg az alkony,

büféből ételszag árad,

kirakatüveg vizében

gémnyakú palackok állnak.

Mozi vöröslő ajtaja

csókol képen, csak előleg,

nőt ígér árva férfinak,

s filmszínészt magányos nőnek.

Tárul Vénusz Légyfogója,

gépies nász, rovarillat.

Könnyezve majd elbocsájtlak,

sóhajtva majd visszahívlak.

Ami-volt sínpár a szívben,

eltünt percek indóháza,

az arasznyi végtelenbe

csábít könnyű utazásra.

A plusz-minusz osztinátó,

dörgő semmi, omló visszhang

föld alól s az égen túlról

egyforma közönnyel biztat.

A villamos ablakára

nyomom arcom, elfelejtlek

ifjúságom, titkod őrzik

a holttengeri tekercsek.

Két szívverés közt a gázló,

vérbe fulladt csillag füstöl,

bekormozza menekülő

hátam, rámzuhan egestől.

Csak félkarom, csak egy ujjam,

ujjamon a köröm-ablak,

érjen ki a levegőre,

a rom alatt élők laknak.

Lent az utcán fehér szárnyam,

eladó a ritka példány,

fehér szárnyam összecsukva

lóg az újságos bódéján.

Én nem hiszem s én úgy tudom –

fejem rázom, mint a gyermek,

nincs bennem elég szánalom,

bárkiért is hadra keljek.

Özönlik, omlik, fuldokol

sejtjeim mikro-évadnyi

látomása, indulok az

új naprendszert felavatni.

Veszem kalapom, kabátom,

ha majd a halott évek

ülnek szobádban, gondolj rám

hátat fordítva a fénynek.

Két szívverés közt a gázló,

volt s lesz árnyéka a falon.

Éjszakám amit felépít,

lebontja buzgón nappalom.

Üdvözlet

Nem is hittem, hogy ilyen árva

hogy is lehet ilyen árva,

csontos ujj siklik a bordámba

tél ujja döf így a tájba,

s megáll szívemre találva

a semmiből elhajított dárda.

Ablak lobog a távozó éjben.

Csönd lüktet a szobában.

A nappal álma, az éjjel álma –

Nézek fáradó mosollyal

az örökre ittmaradt délutánra.

A falakra, a tükrökre

rettenetes árnyékot vetve.

Nézek, mint az életemre,

a szamárfülekre, a félelmekre.

Csönget, bejön, ledől az ágyra

elveszett éveim magánya.

Gyülnek, kopogtatnak fehér

bottal, mint a vakok

az üresen hagyott pillanatok.

Micsoda veremből másztam én idáig?

Szám milyen földdel lett tele,

hogy elértem ez üres szobáig?

Ugy gondolok rád, olyan hiába –

nem fáradva mondom a neved!

Fagy sziszeg, hó hull a szobában.

Ugy gondolok rád, olyan hiába,

nem vagy sehol, akit úgy szerettelek.

Kirobbantalak a csöndből,

a falból tíz körömmel kikaparlak!

Csüggedten leejtem kezem,

számon a mosoly megalvad.

Üdvözlet, verítékben ázó,

letörölhetetlen mosolyom

süt télre, tavaszra, nyárra,

alma illatú őszi irhára,

átsüt a csobbanva elmerült városon,

felpiroslik a réten, hol egy fűszál árnyékában

lapul, bújócskázik gyerekkorom.

Imhol az este jő, az óra üt,

sikálja egymást két tücsök,

játékból paskol a harag

fenekükre: elolvadt a szappandarab.

Az ég ajtaja csukódik, ágra csillag ül,

földből kinőtt lófej, vágtat a bokor,

elképzelt tájon rendületlenül

az elképzelt fájdalom bújdokol,

az ég ajtaja csukódik, ágra csillag ül.

Mint üvegtábla az üveges

hátán, kél, imbolyog napom

és eltűnik. Üvöltök üres

szívvel a huzatos utcasarkokon,

arcomat karcolom a falra,

a levegőre egyetlen betűt.

Szívemmel metszek a csöndbe,

pörgetem a vérző köszörűt,

hogy ne legyek egyedül.

Ugy lélegeztem, olyan tisztán,

akár a sütkérező állatok.

Volt napom, derűm, bicskám,

s minek hátam vessem: utcasarok.

Arcom lobogott, mint fényben az ablak,

mosolyomra nő ragadt,

mint üres tükröt faggatlak

– hogy lesz tovább? – meg sem született

pillanat.

Hogy lesz tovább? A következő

lélegzetvétel száz évnyire van,

bokáig aprít az idő,

mint a kés, suhan.

Már vágyam csillagokkal méri magát,

s visszahajol kiváncsian,

kicsapódik a húsból a víz, csontból a mész,

s eltűnik a föld pórusaiban.

S mégis: üdvözlet, verítékben ázó!

Letörölhetetlen mosolyom

ragyogjon feléd semmivel parolázó

förtelem, velőig ütő fájdalom.

Még most el tudom képzelni,

még most ki birom mondani,

tágranyitott szemmel nézem, hogy suhan,

éveim csúcsán állva

szívem visszadobban a halálra;

szívem nem a haláltól árva.

Litánia J. A.-ért

Fölfelé áramló, táguló üresség:

ökölnyire préselt tüdő sikolya,

besüppedt bordák döreje,

elrohadt porcogók köhintése,

porcelán-fogsor villanypózna-zümmögése,

végtelenre állított metronom szívdobbanása,

csönd, csönd, felpúposodó csönd.

Bogarak lélegzése, füvek neszezése,

leguruló göröngy lágy huppanása,

virág vízgyűrűként terjedő biccenése,

denevérfülű lapulevél radar-mámora

szamárkóró szemaforjelei: éj-nap,

ősz vöröslő himlőjárványa,

tél fehér szanitéc-serege.

Örökké hónaljig a hajnalban

tátika,

rozsdafű,

kancillér,

tátika árnya,

rozsdafű árnya,

kancillér árnya,

nem-is-volt emlék a nem-is-lesz küszöbén.

Örökké elszorult torokkal állva

egy szappanfőző fényképe,

egy cselédlány fényképe,

egy rég összedőlt falról süt

az ibolyántúli mosoly.

Postás csöngető árnya,

tábori levlap árnya,

hastífusz vacogó árnya,

lövészárkok kihantolása,

gyufaskatulya vonatok árnya,

bakák csukaszürke árnya,

bakkancsok koppanása, forradalom,

bakkancsok koppanása, forra…

bakkan…

Fiúinternátus vaságya,

óriáshüllő csontváza,

szálkás, ágasbogas hálóterem,

holdfényben szuszogó, lélegző,

kamaszálmok talpa alatt roppanó padló,

intézeti törülközők havas foltjai,

elnyűtt cipők kikandikáló, tömpe orra,

sóhajtás, nyögés, motyogás,

az árvaság nyikorgó visszhangja.

Kamaszálmok ablaküveghez koccanó szárnya,

legelésző szellő, villanyütés mosoly, szökdécselő ég,

föl-lefutkosó fénylift, angyalfogvillanás,

követhetetlen azúron távozó hajfürtpropeller.

Napraforgó sárga gramofonlemezét

hallgatja a nyár,

tótkalapban, fütyörészve ablaküveget

keretez az ősz,

kullogó, csontig fagyott nappalok után

lövöldöz a tél.

Hintalovak émelyítő futása,

hintasakálok nyájas röfögése,

hintahiénák koloratur vigyorgása,

foszló pliocénpanoptikum forgása.

Csontos seggű csirízevők álma,

tyúkszemvágó látnokok bütykös álma,

fűzfapoéták barrikádos álma,

a jövőre collstokot rázók álma,

a petyhüdt zacskót megbosszulók álma,

aranyértől nyögők csatadalos álma,

nimfomániás vénlányok fallikus álma,

főttészta hímringyók szőrös álma,

mazochista bankárcsemeték ravasz álma,

gonddal tárolt, szenttéavatott horkolás.

Földbeszúrt parasztokat tücsökfeketére

szikkaszt a nyár,

vasúti ködben köhintgető lámpák alatt

váltókat állít az ősz,

talpig fehérben padon alvó munkanélkülieket

operál a tél.

A világ ablakára ráfagyott csillagok, az árvaság kopogtatása.

Vásott kalap magánya,

lukas cipő magánya,

kopott felöltő magánya,

rojtos nadrág magánya,

madzaggal átkötött könyvek magánya,

néhány halhatatlan papírlap magánya,

elfojthatatlan sírás magánya.

Őrző szerelem reménye,

fehér mellek reménye,

csípő bölcső rengése,

játékos ész reménye,

bevallott bűntudat reménye,

a feloldozás reménye,

az önpusztítás reménye,

mely semmit sem kér cserébe,

az űri csöndhöz elérve

a hasonlóság reménye.

Elkékült vadállatok iszonya,

dzsungelt evő száj iszonya,

a semmibe nyíló ajtó iszonya,

a jövőt előre sirató ész iszonya,

képzelt tengerben fuldokló iszonya,

a bőrön túlnövő szervek iszonya,

romlott embriók iszonya,

pszihoanalizis sakk-mattjának iszonya,

gyöngyöt izzadó kagyló iszonya,

amputált agyvelő iszonya,

feloldott gravitáció iszonya,

széthullott szavak iszonya,

PUPILLÁMON GYALOGOLÓ CSILLAG

FÉNYÉVSÍNPÁR TALPFÁIN BATYUIMBOLYGÁS

ANDROMEDAEXPRESS LÉGÜRES SÓHAJTÁSA

November

November hamvadó csillaga

visszatükröződik a rothadásból

a meglágyult reflexet bár tagadjuk

végülis megszerettük s végülis ringunk előre

a lódögök a halott katonák már emlékeinkben

foszlanak finoman a háborúvég panoptikumában

spirituszban eltéve ártatlan gyerekkorunk

s romlott kiváncsisággal visszajárunk nézegetni

kalapot felöltőt blokk ellenében a ruhatárban

a hullaház-derengésű moziban csak az anyókák szipogtak

a betemethetetlen lövészárkokból mint agytekervényeinkből

fürgén ugráltak ki a holtak egy-tömbben föl-le

a tömegsír barna gubanca a fordítva

befűzött filmszalag a feltámadás bárgyú trükkje

az utcák az utcák az utcák léghuzatába

kiömlő tömeg az esték a reggelek kontinentális

apálya-dagálya a halálfélelem holdja alatt

a kiürülő városok szikrázó éjszakája

parkok tejfehér fái a fokozhatatlan közöny

a túlnagy tagolású szívverés közös álom gombnyomásra

húszezren figyeljük X-né érett testét ahogy az ágyba

bújik centiről centire villámlik gerincünkön az erekció

a fényreklámok ablakon bekattogó ritmusára

nincs mit elsiratni végülis ringunk előre

villamosok ablakára ragasztva földalatti vizeldék

falán szabatos intelmek ne köpj vigyázz a tisztaságra

nem lopunk nem ölünk a közlekedés jelzőrendszeréhez

fölényesen idomultunk ó ebben igazán precizek

vagyunk s megvetjük nehézkes ősünket s joggal

émelygünk a Kaméliás Hölgytől s a dalárdák

vörös nyakú pátoszától a tüdőbaj gyógyítható tra-rá

az utcák az utcák az utcák léghuzatába

kiömlő tömeg az esték a reggelek kontinentális

apálya-dagálya a lefényképezett hold alatt

gépkocsik ringanak a rugózás a rugózás a nemzetközi

bekötőutak szélén elhúzódó zománcozott mosoly

a lódögök a halott katonák mormolják az emlékművek

aranyozott névsorát a társalgási szótárok modorában

Európa-szerte így van ez a halottak nyelve közös

a némaság kihallatszik a földből nem tudjuk visszataposni

pedig táncolunk pedig táncolok az üvegesedő lassuló zenére

fejemnél november hamvadó csillaga

Az önkivület délelőttje

Körben ablak a délelőtt.

Kitakarva, csupaszon

magamat mutatom.

Hold röntgenfényében vacogok,

sütkérezem ibolyántúli napon.

Bekerítve s mégis szabadon

tűnődöm; őrzöm s cserélem alakom.

Fény ömlik kivül,

homály válaszol bennem.

A kialvó sejtek falára

akasztva egy kormos üvegű

drótozott viharlámpa,

a legelső emlék, tolongnak

körülötte szőrös félarcok,

negyedüstökök, horogfejű lovak,

s visszamosódnak az árnyba.

A nevüket-se-tudom ismerősök,

a biztos-hogy-így-volt történet

nem engedik, hogy nyomtalanul eltünjek,

az ugye-mondtam-hogy-elszállnak évek

jók lesznek kerítésnek.

A többi mind képzelgés,

az önkivület délelőttje,

négy fal közt zuhogó sózápor,

felizgult idegek böjtje.

Hátamra tükröt lehel a tél,

aki kíváncsi magára,

hátam buzgón lefotografálja;

s megölel érte, vagy elítél.

S örülök, hogy ennyiért

megválthatom jegyem a magányba.

Üresen, mint a Kommünárok Fala,

amit ki kellene mondani,

vár rám, mielőtt leomlana.

A gégét fűrészelő zene,

reményeim dallama.

A harmincéves férfi éneke

Ha volt is valami mentségem,

most szélnek eresztem mind szépen,

próbálok csak szerényen élni:

értelmes gondok közt a férfi.

Mint örökké szomjas nyelv az eb

szájában, csaholva követett

ifjúságom, majd lassan elmaradt

éhe, szomja közönyös ég alatt.

Minden egyszerűbb lett, ami még előbb

kapkodva szedte a levegőt,

s mi torkomon nem fért ki: a világ

felejti, megoldja gondját-baját.

Szenvedésem kéri, nem kéri,

szívemhez magát hiún nem méri?

Voltam s leszek még, ha semmi más:

kipirult arc, eleven vallomás.

Felragyog még kalapom, kabátom,

ha jéggel, dérrel nyakon önt az álom,

s nézem, mivé lett tiszta csillagom:

hőmérő vacog a falon.

S érzem erőmet, a sejtek, hormonok

hajnali hitét, hogy vagyok,

hogy kél a nap s évmilliós reggelek

unszolják fiatal gerincemet.

Nyújtózkodom is derűsen, csendben,

erős vágy, lélek, a végtelenben,

lepattannak rólam ajtók, ablakok,

Saturnus-kalapban homlokom ragyog.

Tükörben kedves arc: a szerelem

mind többet marad már velem,

ránézek s hosszabban néz vissza rám,

kikönyöklünk a világ ablakán.

Örömnek is elég vagyunk ketten,

s fájnivalónak én a szerelemben,

s én is csak azért, hogy komolyabbá váljék

a beteljesülést gyorsan villantó játék.

Mert ez a kor már lehetne szép is,

s lehetnék benne boldog én is,

ki megfürödtem hevében-havában,

a torkomig ömlő magányban.

Történet

Először egy fűszál omlott össze,

utolsót tik-takolva a meleg ég

lágyuló ponyvái alatt, szerényen,

ahogy a fűhöz illik kezdettől fogva,

ablakok félarca piroslott,

miniatűr nap-sor az utcán,

s vídáman befordult a sarkokon,

madarak fűzére lengett a fák

között, a klorofilpark habjában,

a villanyégős menny huzaljain,

a boldogság hibátlan volt,

a nyár szimmetrikusan tökéletes

a tik-takkolás szünetében,

mikor e nem mérhető szünet

szerényen, ahogy a tökéletességhez

illik, a kezdettől fogva ideért,

átkelünk ugye át szívem

mint Mózes a Vörös Tengeren

félhomályos folyosók akadozó

visszhangja, röntgenálomképek

egymásra úszó hártyái a

fekete-fehér fényben, a lámpa,

az ablak vak négyszöge, a szekrénybe

préselt szék, az elbillenő mennyezet,

a falon sétáló árnyékinga,

az első lélegzetvétel ámulata,

a megállt óra kilógó kakuknyelve,

inog a szoba az emlékezés peremén,

a vándorló sivatag elkerüli,

csak egy porszem táncol a léghuzat

örökös fényében, hogy fejedet lehajtod,

ha fejedet mélyen lehajtod

átférsz-e a küszöb alatt

pupillán befelé zuhogó évek,

bent crô-magnoi nap süt, a torokig

ömlő dagályon főníciai hold leng,

álomszerűen lassú taglejtéssel

mondabeli csillagképek úsznak

az égre – belefér egy üvöltésbe

a móló végén ágaskodó lélek,

a belső tájat a vándorló sivatag

elkerüli, csak egy örökös porszem

táncol az örökös fényben,

a porszemre bár rákövülj

gyöngybe zárd múlhatatlan titkát

a lágy részekbe istent ültess

a csontokra eretneket inkább

eresszél ondót forró ölbe

magzatod szörnyen hasonlít rád

élj fennen avagy nyomorultan

nem állíthatod meg az ingát

a tanulságoktól keseredő szájpadlással,

az évszakoktól mohosodó szemöldökkel,

a kudarcoktól üvegesedő artériával,

ballag a tükörből kiforduló jövevény,

lábnyoma fölbukfencező vadnyúl,

mellénye szétnyílt lámpaernyő,

tarkója tömpe kardmarkolat,

a szájsarok árkában megbújó

női nevek, a régi portyák

rozsdálló emlékei, térdhajlat

puha csapdája, szőrös kézfej

vándorlása, nagy, omlatag mellek

rengése, az ajkáig felömlő vágy,

hogy majdnem visszafordul,

de tudja, hogy nincs mögötte

más, csak a sivatag s foga közt

por csikordul, hát megy tovább

az eljegesedő erkélyek alatt,

elálló ablaktábla-fülek piroslanak

utána, rekedt dünnyögése legördül

a falakról, a pincékben leülepszik,

azután, azután a fűszál halála,

reccsenő ingalengés hűse, ahogy

a táguló semmibe fordul a Föld.

A delfin

Majd eljön a delfin értem

csillámló testét vonatfüst kormozza

kofák parasztok rendőrök között

őgyeleg a vidéki állomás peronján

a savanykás hajnali ködbe szimatol

az első dérfoltokon mereng a nyár

hamuján amely a talpfákon

piszkos-szürkén villog a kificamított

csontvázú kerékpárokon tűnődik

a nyelvet öltő megfojtott rózsákon

a hangulat dalra emlékeztet

a szívverés ütemes csendjére a messzeség

fülzúgató légüres terében fölcsendül

egy hang mint vékony láng vagy

csak a sínre mázolt napfénydarab

vagy egy levél korai spirál zuhanása

a fáról bólint örömmel hogy jó

nyomon jár föllép a vonatra már

többé egy pillantást se vet a liliputi

peronra mely elkeveredik a porszemek

közt véglegesen a dalra figyel

kiszáradt bensővel fölrepedező bőrrel

felizzik szemében a gyufalegelő

a vagon falán bekeretezett hold

az olajos padlón ujjnyi tenger

ellapított hullámzása zúzmarás

villanykörte didereg ketrecében

bólint örömmel hogy jó nyomon jár

a magány a nosztalgia a szabadság

csattog alatta sikolt a kanyarban

s koromcsillagokat szór az elhagyott

tájra lebegő koromcsillagokat

a feketére foncsorozott mozdony

a magány a nosztalgia a szabadság

falra firkált szavakat betűzget bő

transzparenseket lóbál benne a végletes

évszak meghatódik a sovány lapockákra

ragasztott angyalszárnyak árnyán

a percenként elcsábuló önkivületek

émelygésén a lázas fogadkozásokon

a hirdetőoszlopokat zavartan megkerüli

bódultan villamosozik napokat üldögél

a tereken a nadrágtartós önérzetes

sakkfigurák közt a csőmozikban szundikál

fölmászik a város fölé az Isten ráncaira

emlékeztető szerpentineken rémülten

hogy eltévedt mint a katona

áramszünetkor a vurstliban

csirizszagú menny szakad a nyakába

vergődik a ragacsos panoptikumban

a hentesüzletben játszódó bohózatban

az egymásbanyíló nézőterek a befalazott

forgószinpadok kultikus szemfényvesztésére

legyint talponállók bádogpultja előtt

áll sorba hűvösen gyűri zsebre az

ordenáré parte-cédulákat a papír-

kosárig hátrálva beleszórja s kilép

az utcára föllélegezve a hátsókijáraton

nőkkel beszélget könnyben ázó szíveket

faggat boldogan járja a szerelem hőmezőit

a vágy hőforrásainál melegedő tenyerekbe

dugja az arcát fogak fehér kerítését

tapintja nyelvével szúrós vagy dagadó

csípők vonalát figyeli a falon a feldöfő

az ernyedő a bordán laposan elömlő mellek

rózsaszín vagy vadul májbarna udvarát

simogatja a súlyosan széteső combokat

hallja nyögve a gordonka dallamot

a hajnalra megfagyott lepedőt a sarokban

vacogó nőket nézi bólint örömmel hogy

jó nyomon jár talán soha közelebb

mint e hirtelen kiürülő reggeleken

a gondolat csillagot éríntő pallóján

a lélek Isten magányos árnyékán

az érzékek kisülő szűzi mámorán

a tűheggyé magasodó idő az önmagát

egyszerre adó emlékezés villámlása

a nap árnyéka a havon a nap mögé

látó szem s a szem mögött kibontakozó

Földgolyó a teherbeejtett férfiméh az elme

üdvözült kínja egy milliméterrel

a járda fölött térdmagasságban a

madarak lebegése újságok hátlapján

címeket böngész imbolygó kapualjakban

ácsorog a boltozaton mocsokszín hold süt

hördülve csukló lefolyók üdvözlik

a körfolyosók megdermedt ringlispilje

feje fölött a liftaknák fönnakadt

ádámcsutkája a csönd beszögelt ajtói

megzavarodva a kavicsos mederig

érő hullámvölgyben bőrgarniturák

között botladozik iróasztalból kinőtt

fejek intenek tünjön el innét

megkönnyebbülten mosolyogva áll tovább

nem is gondolta komolyan csak C-t

kereste de már több mint öt éve halott

ellátogat a fekete csontokhoz a mész

koponyamaszkot nézi megrendülve

a keskeny gödrön menekülő fényre

gondol az elásott szivárvány hét színére

a jóság a romlottság a derű a perverz ész

a tisztaság a gyávaság a lukastenyerű bőség

soha többet össze nem köthető csokrára

az egy embernyi győző seregre az örökös

dezertőrre a nyomor iszapjából felúszóra

a történelmi bazár próbababájára

időz keveset e reménytelen kitérőnél

a félelmetes csapdánál és hálásan

biccent az engesztelhetetlen áldozatnak

a megereszkedett sírkőre lépve startol

zsákutcák szerelmek téveszmék szűk hullámai

közül kivergődve indul tovább a megtalált

nyomon levegőt vesz elsímul alatta

végre a darabos tenger mint a háztetők

hóesés után a vonatkozások a körülmények

az érdek a cél egymást nyomorító halmaza

puffanva újra összecsapódik mögötte csak a

felszálló por jelzi hogy kisurrant sárgult

lakásbejelentőcédulák hadarják hogy

átlépett a tiltott határon visszamenőleg

megvizsgálják a röntgenleleteket a

diákkorában feljegyzett vérnyomást az

állami pénzen kihúzott tejfogakat a

szivére nehezedő atmoszférikus súlyt

légköbcentiméterben majd ad acta teszik

a tanúvallomásokkal s följelentésekkel

együtt de ez már nem érdekli az énekszót

keresi erejét összeszedve figyel a dalra

a halált bűvölő pengetésre a hajó-

korlátról fölszúró sikoltásra az örvényeket

bedeszkázó zümmögésre az emlékeket össze-

varró cirpelésre a vérbő arpeggiokra a

kétségbeesés jégvermébe dobott rőzselángra

a csillagoknak támasztott létrára az öröm

vörhenyes parazsára a vágyban megszakadt szívre

és mereven elzuhanó testemet háta nyergébe

veszi fodrozva nyílik szét a víz mögöttünk

az ámuló matrózok zsugorodó arcomba néznek

de én már nem látom őket kiterített halott

leszek fehér csönd széljárta üres csigahéj

Ima a vadevezősökért

1975

Ima a vadevezősökért

Merről fúj a szél? Kelet, vagy Nyugat?

Fel ne borítsa könnyű sátrukat!

Barna a bőrük, a hajuk fakó,

róluk álmodik a városlakó.

Rőzsét gyűjtenek, tüzet gyújtanak,

fákra kóválygó szikrák hullanak,

arcuk feldereng, szemük elmereng,

mély torokhangon mormol a Duna lent.

Parton nagy halak, puffadt a hasuk,

fekszenek kajakok, kilbótok, kenuk.

Mogyoróbokor szolgáltat zenét,

nyikorog, zeng a szúnyogszövőszék.

A bodzabokor küld mézillatot,

melyet a tüdő télre elrakhat.

Piros barlangot a tűz öblösít,

nézik az ágak koromrajzait.

Árpádházi tájt idéz túlpartról

a krétafehér falú monostor.

A Hold az égi fókuszban ragyog,

kutyák köszöntik, kicsik és nagyok.

Tábortűz töpped, fiúk locsolják,

megvakul a prométeuszi láng.

Hétvégi csillag, szombat-vasárnap,

törékeny fénye a szabadságnak.

Ne zavarja meg semmi álmukat,

szélvészt ne küldjön Kelet, se Nyugat.

Augusztusi dal

Ősz csörtet, bátran elébe áll

Szent László király,

a napórán árnyéka körbejár.

Madár torkán a szomjúság,

a lógó kertkapu almaízű csöndje,

a hegyoldalon a tüskés temető,

a tüsszentő trafikosbódé,

a villamos fölé kifeszített hegedűhúr,

a nagyot csukló sárga virág,

a falon a magasvérnyomású hőmérő,

az elhízott hirdetőoszlop

az őszre vár,

szegény Szent László király!

Dsida-sorok

Elmult a nyári dagály, a kertek mind leapadtak;

rozsdás drótkerités, a levél csontváza a röntgen-

fénybe vacog, a sövény megnyírva foxiszerűre;

„jó füvek és fák” így menetelnek a téli szögesdrót-

táborba és mint a bakák, konokul kidalolják:

„Szép e világ, gyönyörű e világ és nincs hiba benne!”

Cseremisz kettős ének

Hajnallik – killanjah

eljöttünk – knüttöjle

messzebbről – lőrbesszem

mint a fény a földre

Csillagnak – kangallics

tékozló – ólzokét

fiai – iaif

tudjuk a vágy nevét

Hidrogénatom alapállapotban a Bohr-féle elmélet szerint

Pamparamparamparam.

M / m / m / m / m.

Nem értem, ha fel is négyel.

Felajánlott sorok a márványba

Intelem

Széchenyi sohasem ment át a Lánchídon.

Keleteurópai bédekkerből

Itt nyugszik Szabédi László,

földbeszúrt fekete zászló.

Exegi monumentum

Tóth Árpád szelíden villanó szemüvege.

Képeslapok

I

A víz, a nád, az ég

nyugalmát átveszem,

iszom szúnyog-zenét,

lágy halikrát eszem.

Elfajzott ivadék,

kéjjel elképzelem,

hogy a tengerfenék-

ről partra érkezem.

II

Tudok-e elég fintort?

A tó nagy arca redőkbe gyűrődik,

majd kisimul, majd piros lesz,

majd csecsemőkék szemmé tágul;

sirályt céloz elszűkülve, elernyed,

koporsót ringat, gyertya lángjába réved,

harangszót fülel, majd felröhög,

csődör-fogsort mutat, majd csupasz ínyt,

majd kettéválik s felesel vadul;

bohóckodik zavarba ejtő alapossággal.

III

Messze Siófok, messze Zamárdi,

messze Világos, messze Csopak,

hűs teliholdnál jó delizsáncot

húznak a fürge lovak.

Hölgyek és ifjak, tántik, anyókák,

jönnek a bálról, mind csupa tűz!

Őszről az egyik, télről a másik,

csókról ábrándoz a szűz.

Szerelmes vers

Ülj ide mellém s nézzük együtt

az utat, mely hozzád vezetett.

Ne törődj most a kitérőkkel,

én is úgy jöttem, ahogy lehetett.

Hol van már, aki kérdezett és

hol van már az a felelet –

leolvasztotta a nap

a hátamra fagyott teleket.

Zötyögtette a szívem, de most szeretem

az utat, mely hozzád vezetett.

Áprilisi dal

Két tűzfal közt havas hegyoldal,

szél űz a magasban kicsapódott ablakot.

Harminc tavasz hökkenő orra előtt

most születik a harmincegyedik.

S végig az utcára nyíló eszpresszókban

a bóbitás kávéfőzőnők elvörösödnek,

sivít a gőz, párás lesz tőle a homlokuk,

mellükön puha ajkak motozását érzik.

Fogam közt virággal és semmi esetre sem késsel

lépkedek, árnyékom bohóckodva követ,

s előadjuk az ingyenes díszkivilágításban

az öröm halhatatlan magánszámait.

Ősz öble, híd boltja

Ösz öble, híd boltja –

visszanézek, öröm vár.

Lila a kavarófa orra,

rotyog a szilvalekvár.

Üvegbe gyűjtik a nyarat,

szemfedője celofán,

a tél majd kutyaorrba harap,

s torpan a kamra ajtaján!

Majd megbírkózunk a faggyal!

Villogtatják az üst rézét,

s a sok kalácsfenekű angyal

meglovagolja a vécét.

Csattan a kamrazár,

gyerek-, s macskasereg rebben,

kulcs a nagy kötényzsebben.

Üstház fonál füstje száll.

Mi lesz a halál után?

Ők már tudják, az árnyak,

a lukas arcúak, az üres szívűek, a boldogok.

A birsalmaillaton átsuhanó nagymamák

két óraütés közt megágyaznak,

fölverik a derékaljat, párnát pofoznak,

cukros diót hoznak, vérmes nyakra nadályt.

Fénykép-lovon lovagolnak a fénykép-nagypapák.

Súlytalan malomkő fordulása őrli az elpergett éveket.

Szuronyroham csikorog, lágy hadifogolytábor nyámmog,

az őszi ködön, a tejüvegajtón túl postás csönget,

fehér őserdőben a fagy csorgó vesszőkre vág,

és postás se csönget s örökösek az asszonynélküli éjszakák.

Tükör mellett a levlapok s a tükörbe átköltözött család.

A mosó, varró, stoppoló, bölcsőt ringató anyák.

Fölöttük kong, testükkel ingatják az elmaradt esküvő templomát.

Égnek hányódik a harang szája, megdermed s nem mond imát.

Zsebóra foszforos lapja dereng. Kié volt? Az alma, a szilva

fonnyad újra s újra az ablakban, bár rég kivágták a fát.

Spóra pereg ketyegve, a zsebóra hideglelős penészvirág.

Kié volt? Ki hordta? A szekrényben lógó ruhába ki tesz

minden ősszel levendulát? Molyok legelik a semmit,

a szú tengermélyi szivaccsá rágta a politur mögött a deszkát.

A kert idesuhog, a kert iderémlik, a körte, a cseresznye,

a meggy, a megfulladt kert buboréka, a befőttesüveg

száll a levegőben, áll a hajdani szekrény peremén.

Lecsonkult szélmalom jár, a négy falra szögezve négy vitorlája,

a kacsa szárnya, a liba szárnya, a tojáskenő tyúktoll,

ciklopsz-szemű pávatoll. A négy fal szögletes fordulása,

Észak nedves orra, Dél vöröslő tarkója, hajnal és alkonyat.

Közrefogják a megcsusszant, a lassan oszló homályt.

De mi lesz az én halálom után?

Rövid elégia

Mándy Ivánnak

Átjáróház, mely a térre menekít

akad-e még, s vannak-e még terek itt?

Omladékos holdfény alatt Budapest

horkol, álma higiénesen üres.

Vannak persze, akik ezt-azt s így-amúgy,

dehát inkább fordulj falnak és aludj.

Vagy kutasd a lépcsőházban Altamír

üzenetét, melyhez nem kelle papír.

És ámulj el: romboidok és jelek

közlik, hogy itt mégis élnek emberek.

S máris tovább dolgozik a képzelet,

szivet rajzol nekik, lábat és kezet.

S vágyat tölt beléjük, melytől torkuk ég,

férfi nőért, nő meghal a férfiért.

Lépcsőház is rég leomlott, vakolat-

darabkákból rakod össze a falat,

s a rajzot, mit áldott kölyökkéz firkált;

szemed készít róla fotográfiát.

Átjár rajtunk az idő, mint a huzat,

leng vele a föl-fölizzó öntudat;

több a köd s több a motyogás, mint a szó,

mert éltünk s mert minden hiábavaló.

Töredék a gyerekkorból

Égre ágaskodó lovak lefittyenő ajka,

húsos rémület, a herélőkés reccsenése,

a lesöpört padlás internálótábor-hűse,

elvérzett tavasz, dögszagú nyár, az ólban

levágott borjú térdeplése, jégtáblákkal

torlódó fehér káromkodás, a recehártyán

vöröslő, örmény-éjszakából kidobott

kölykök, a küszöbhöz odavert fogak,

– túl nehéz a szívem, nem is folytatom.

Vasból vert gyűrűmben lószem a kő.

Meghalt Török Erzsi

Meghalt Török Erzsi, csend lett a szívemben;

fülelhetünk immár ebben a nagy csendben

Móduváig, hová hangja szárnyán jártunk,

most, hogy elhallgatott, elfonnyadt a szárnyunk.

Ki lészen, ki dalból ránk eget boltozzon?

Bartók, Kodály után ment Erzsébet Asszony.

Weöres Sándor köszöntése

Költők között király, látom koronádat,

reá a Nap rézpénzt, a Hold meg opált rak,

mint a népmesében, tiszta lélek vezet,

s fent az Öregisten Érted vekkedezett;

el-elkanyarogtál, s mélybe is, meg föntre,

s ámul széles ország, büszke lehet Csönge!

Én se ülle-fülle verset fújok Rólad,

nemcsak árendása vagy a magyar szónak,

állítom, keményen megnyomva a krétát:

Arany János óta alig íly poétánk,

kinek ha könyvébe belelapozának,

elegendő lészen népe e Hazának!

Lehelek, mint ama bölcsőre, meleget,

kívánok napsütést, zsendicét eleget.

S ránk nevetsz, Szaturnusz kalap-pereméhez

pöccintve az ujjad, ifjú Hatvanéves –

S kiknek lábnyomába kívántál itt állni:

kezét nyújtja Ady, Babits, Kosztolányi.

Emelj föl

Emelj föl, szerelem,

arcodhoz arcomat

szelíden illesszem,

ne foghoz fogat.

Elmúltam harminc,

nemsoká negyven,

leszek még, voltam is

vitéz a nyeregben.

De az ember végül

vacog már a vágytól,

mereng hűs tenyérről,

s nem a forró ágyról.

Rigmus két hangra

Köd előttem, köd utánam,

örökké él, amit láttam,

közöttük is kiváltságos

helyet foglal el a város!

Nem valami előkelő,

parkja is libalegelő,

hörcsögrágta a határ is,

summa: nem olyan, mint Párizs.

(Hónom alatt egy fűszállal

szöktem el, hátra se néztem,

a bevágott ajtó előtt

tenyerembe zümmögök.)

A főutca két oldalán

két isten két temploma áll,

katólikusoké orral,

reformátusoké farral.

De ez nem oly nagy különbség,

hogy egymás torkának essék

a nép, íly füst vénasszonyok

szájában csak ha gomolyog.

Általában az okosság

kerül felül a lakosság

körében s az okosságban

elől jár az iparosság!

Ugymint Cseppcsányi, a kovács,

Vízhozta Nagy Laci, az ács,

Varró István a mészáros,

Zöldi Márton gyógyszertáros.

Petteneznek, tesznek-vesznek,

futó napot kereteznek,

szökő percet sarkantyúznak,

élet köré gátat húznak.

Volt rég több foglalkozás,

de kiszáradt a víz, a sás,

s halász, vadász, madarász

üres zsebben kotorász.

Ábris bátyám, Róza néném,

kucsma alól, kendő mélyén

csippenti szemét az égre,

van már vagy úgy ezer éve.

Mint a fű, élnek a kunok,

hol vannak a híres hunok,

az avarok s a besenyők?

A szélsodorta temetők?

Népek hulltak, népek vesztek,

de ők ittmaradtak veszteg,

kapaszkodtak tíz gyerekkel,

mint nagyanyám, Buzgány Eszter.

Jön a hajnal, arany lépte:

zöld füvön tehén lepénye;

csordás rikkant, a kondás bőg,

fényhozó morc angyalok ők.

Egyiknek van csodatükre:

ránéz Héraszemű ökre,

másiknak van sörtegyára:

a kandisznó kefe háta.

(Harminc éve minden reggel

ők verik rám az ablakot:

ocsúdj csip-csup ügyeidből,

tömjél tömjént orrodba,

elhoztuk a karikásod,

csontcsikódat, búbosbankád,

nadrágodon a szakadást,

térdeden a sebhelyet!)

Zúdul a fény, oszlik a fény,

kollégiumban kis legény

Vergiliust preparál,

jambusok közt sántikál.

Vivos voco, mortuos plango –

Debrecenből a harangszó

ideér, bár az út sáros.

Itt tanított Arany János.

Csokonai csizmaszárát

gubanc kutyák itt szaglászták.

Öreg kasban lélek zsongott:

a kisdiák Móricz Zsigmond.

Képzelgésem netovábbja:

legyek lábnyomuk a sárban!

Nyűvöm nádi hegedűmet,

zengek vékony í-betűket.

Míz, píz, níz – lelek a szóra,

égett fejű szívanóra,

tojástartó kupujkára,

szárízíkre, sárvaskóra.

Tönköly, konkoly, tarack, paré –

örök nyár nőtt szívem köré,

vércse hűsöl kupoláján,

villanásnyi kék szivárvány.

Kossuth utca, Betyár utca,

kuncsorbai puszta kútja,

a fekete Karahát

szabott léptemnek irányt.

Nem vágyom én tengerekre,

csak a kertvégi berekre,

hol kikötve áll a teknő,

mesebeli lélekvesztő.

Bár én a vonatra szálltam,

ezt-azt ettem, itt-ott háltam,

voltam így-úgy s tudom, végül

szemem fénye elsötétül,

de boldog én csak ott voltam,

honnan vétettem, a porban,

szívemben hát kiváltságos

helyet foglal el a város!

A lusta költő panaszaiból

Nem tudok dolgozni, mert süt a nap,

nem tudok dolgozni, mert fúj a szél,

nem tudok dolgozni, mert esik az eső,

nem tudok dolgozni, mert a nap se

süt, szél se fúj, az eső se esik!

Micsoda világ!

Csak nézem sárga irígységgel

a pályatársak ömlő verseit,

mennyi friss érzés, kép, jóslat, szerelem,

s persze díj és vállveregetés;

én meg mire báván papírért nyúlok,

már más a kéz is, mely vállat vereget.

„A vágy, a vér, a bűn!

A füst, a víz, a szél.”

– Húszévesen eddig jutottam,

s folytatni azóta se tudtam.

Már sejtem: e témából megbuktam.

Megverselhetném ezt is, azt is, ami jó,

meg ami rossz, van erre-arra elég szó,

de csak feszülök, mint az órarugó

Paszternák versében, bár azzal ellentétesen,

persze közben alszom, kelek, iszom, eszem.

Majd én is! Majd… Néha a csönd

veszélyesen hasonlít a remekműhöz.

Részletek egy megíratlan elbeszélő költeményből

Majd eltűnnek a zsóker-arcú,

begombolt ingű szentek,

mindenre igent bólintók,

kik tömjént, mirhát ettek;

képük helyét őrzi a por

a falon – boldog Aranykor,

jöjj el s ne áss ki minket.

Majd eltűnünk, fiúk, mi is,

mint tavasszal a hólé.

Erőnknek híre sem marad,

hörgésünk haldoklóé –

tüzünktől a nők fáznak,

arról már magyarázhat,

ha megtenni nem tudja Noé.

Ami volt és ami velünk

történt – volt-e? Vagy álom

volt az egész, s fölébredtünk

hol is? Vacogó ágyon;

s amíg hűl bőrünk, csontunk,

remegve nemet mondunk,

szegény, szegény barátom.

Sírversek és egyéb badarságok

Sírversek

Ez a sírkő azért csonka,

mert közben leállt a munka.

Összeveszett a rokonság,

ezt se fizették, e csonkát.

Mondhatom: halott, fizess!

Gödény Károly sírköves.

Fegyverneken bálban voltam,

onnan hoztak ide holtan.

Azt üzenem, ha csak lehet,

kerüljétek Fegyverneket!

Itt nyugszik Cseppcsányi Ábris,

megfújtotta a kanális,

pedig volt még bor is, szóda,

ami életét kioltsa.

Korsósorok

Hondurász?

Szólt a kandúr: kandúr-ász!

Hindemith a mindenit!

Labrádor,

kirázlak a nadrágból.

Mint vitt a beat vitamint.

Metamorfózis

A birkabél,

mikor már sodorják, nem él,

a birkát leették szépen róla,

már nem ő sír fel a vonóra,

léte új szférákba vált át,

nem is értené a szonátát,

amit játszik Menuhin

a hegedű húrjain.

Illemtan

Egy hippivel egy dendi

szárazon közlendi:

nem tarthatom fessnek,

kik a parkban fosnak.

Kultúrkincs

– Jutalomjáték gyermekeknek –

Fedák Sári és a Honthy,

és amit a Latyi mond ki,

Mágnás Miska pörge bajsza,

és amit oly vígan dalsza

Hajmási Pé-

ter és Pál:

beugrom a nagybőgőbe,

de úttörő nyakkendőbe,

zeng a zene, lép a láb,

még a mennyország is fád!

Ide nézz csak, ide ám,

ropogós a rokolyám,

ide nézz hát, ne oda,

itt vonul az óvoda,

a kis cuki gyerekek

babazsúrba illenek –

fújhatják az okosok,

tudjuk mi ám, mi a módi,

nem vagyunk mi rongyos kódi-

sok!

Filmmatiné

Anyuka, ugye a kenguru

piros húsából parizer lesz?

És vacsorára Zoro és Huru

megeszi, s a farsangi jelmez,

amit Ödön bácsi felvesz,

unguszta a cilinderhez?

Nálunk miért nincs kenguru?

És a Latyi mért fut csak félkört?

Hová száll ősszel a daru?

Ödön bácsiból lesz az Ödön-pörkölt?

Anyu, mért öntöd mellé a törkölyt?

Nem vagyok álmos, nem! És Ödön bácsi szürcsölt!

Irodalmi vita

Egy ökör dupla fenekére festve fintorognak,

élvezik szellőjét a fáradhatatlan faroknak.

S mert e vita irodalmi, s nem goromba,

felváltva szólnak az egyetlen mikrofonba.

Az Állami Hirdető Iroda

Az Állami Hirdető Iroda dolgozói

egy lovat kaptak postán. Meglepődve

nézték, egy szót sem mertek szólni,

a ló csak állt és lenézett a földre.

Majd ocsúdott a könyökvédős had,

a telefonba felváltva gajdoltak:

„Hogyan viszonyuljunk? A keretben nincs zab!

És mit adjunk egy szárnyas lónak?”

A Központból másnap egy kritikust kaptak.

„Kákuszi, ebre-bebre, tokár zernek!”

– szólt az, a dolgozók bólogattak,

s a lovat feldolgozták parizernek.

Mikor a költők

Mikor a költők bülbül – (lásd: csalogány-)

hangon énekeltek, rizst aratott anyám,

térdig a vízben állva. Mért mond imát

mégis, nyomkodva térdében a reumát?

E költők helyett lehajtom a fejem.

„Köszönöm, hogy megtartottál minket Istenem!”

Animációk

Foky Ottónak

A kanál

Emlékszem a csupasz ínyre,

zabkására, tejbegrízre,

orvosságra, csukamájra,

majomtöknyi mandulára.

Az éjjeliedény

Véknyan dudál a rémület,

rám ül a maszatos ülep,

bátya és öcs rajtam üget,

himbálgatják heréjüket.

A rozsdás szög

Fogam hegyén ül vagy húsz

kiéhezett bacilus.

Várok. Egyszer erre futsz,

ha el nem halász a csúz.

A szék

Minden voltam én, csak szék nem,

majdnem elemészt a szégyen,

lábam törve, hátam zúzva,

mindig megérzem, ha cúg van.

A fűrészbak

Mi szeretnék lenni? Kecske!

De nem kérdezte egyik se.

Kineveztek huszárlónak,

s a hátamon lovagolnak.

Az elszakadt nadrág

Mikor a fán fennakadtam,

ő leesett, én maradtam,

kapaszkodtam, de hiába,

s besüt a nap a nadrágba.

A képeskönyv

Na persze! Ezeknek könyvet!

Kell is az ilyen kölyköknek!

Hófehérkének nagy feslett

bajuszt rajzoltak, s ló-testet.

A varrótű

Oszterlandszi voltam, Herr Gott,

s csináltak belőlem horgot,

pocsolyában a kert alatt

fogtak velem ebihalat.

A sárpukkantó

Por voltam, de eső esett,

gyúrtak s földhöz csaptak ezek.

Ez a sorsa már a sárnak.

Pukkantam. Mért? Mit csináljak?

Üzenet Árgirusnak

Kalász Mártonnak

Nézem a szelet. Ami fogható

s ami tapintható, lett kerek ó!

Vagyis sóhajtás, elszálló lélek; a világ

így fut el felettünk sebtiben tovább,

a légnyomás – már a hiány gödrében

araszolok, most már örökké ébren,

lehunyhatatlan szem, metsző öntudat,

parázsló hát hamuzza az utat;

lemaradva, mindíg egy lépéssel mögötte

nézek a didergő, vetkőző ködbe.

Torokig ömlő sírás; a férfi-ráncok

árkában a kihantolt nomádok;

a szerelem, az ifjúságon lóval átfutó.

A lépcsőházban lábamhoz rogy a ló.

És megtörve és botladozva és üres

tenyérrel indulok és tudom, hogy mi lesz.

Ennyi az üzenet. Csöndet kever a szavamba,

szánkó-nyomot húz hajamba.

Dallam elpattant hegedűhúrra

Az elpattanó hegedűhúr szomorúsága, talán

az elpattanó hegedűhúr, a hangversenyteremből

csak a művész kissé mafla arcát jegyezzük meg,

a lelógó hegedűhúr, mondjuk a D-húr férfias

szomorúsága, az ázott, lágycsontú októberi bánat,

ásító luk a dallamban, amely fölött a deres vonó

megdöccen, az eget függönyként lerántó szívinfarktus

rémülete, a megkönnyebbült, hülyére sikerült vigyor,

mint a nagyváros idétlen hajnala: tejesüveg,

nyúlós fény, macskaszag, tegnapi újság, a tükörben

ottfelejtett arc széthullása, a foncsor küllőző repedezése,

a kesztyűként kifordított szoba, mert már szeretnénk

elfelejteni, mint a szerelmet, a soha vissza kétségbeesése,

a bőrünk alatt kószáló kölyök fütyörésző, gúnyos ajka,

föld alá futó vonat, kivilágított ablaksorok, a halottak

emléke, jázminillat fuldokló hüppögése, a tavasz

ondószaga, vérző madarak, sósborszesz alkonyat, redőny-

csörömpölés megkínzó angyalszárnysuhogása, templomablak

vacogása, agyoncigarettázott szívem döreje, a türelmes

mozdulatokkal nyakig begombolkozó elmúlás.

A vers

A vers homlokon ütött kemény szárnyával,

hogy megszédültem s hullámzott az utca,

lágy felülettel, mint a víz, a vasbeton torony

bátran kapcsolódott a mongolos ívű női

archoz, a falon megkövült óra, akár

földrengés után Macedóniában, mint emlékeimet,

ahogy a fölzengő tücskös hegyoldalt, melyet

a vidéki szállodából hallgattam, fürkészem

s fülelem magam, a felbomlott időrend

édes partokra sodor, a gyerekkor íze, a

szerelem íze számon, némi halhatatlanság,

e belső tájról nincs is több közölnivaló,

napja se, árnya se, sejtközi hóvillanás,

majd két szívverés közt újra az önkívület,

a hullámzó utca, a tengerig futó szomjúság

homokdombjai, só-percegés, duzzadt nyelvként

mozduló agy, s a hihetetlen, az avarkori tűzhelyről

felszálló füstcsík: az öröm, az öröm, az öröm.

Egy elfelejtett Berda-vers

E történetet hallgasd meg és add tovább.

Egy nyári délután a törött deszkán át

a bábaasszony dunyhányi farát

mutatta a reterát,

egy kisfiú szeme odatévedt

s lángoló orcával, mint a cövek, csak állt;

e kisfiú én valék, vagy lehettem volna én is,

kinek csalánnal verték meztelen lábát,

de nem felejtettem el soha már a bábát!

Számra is ütöttek, de szívemre főleg,

s ragadt rám gúny, mosoly, marhalepény-tőzeg.

Malac visított, ölték őt,

malachangon hívta a Teremtőt,

az Ur befogta a fülét s töprengő képet vágott:

csinálni kéne egy malac-mennyországot!

Ám addig is, amíg csinál egyet,

örüljünk a rózsás kocsonya-csülöknek.

Így merengtem, megértve az égi

intést: vidáman kell élni,

mert meghalunk, eljön az utolsó früstök,

meghal a miniszter s meghal a püspök.

Savanyú pofák közt erkölcsöm így ragyog;

már életükben meghalnak a gyílkosok,

az álszentek, a törtetők s az egész bagázs,

ki eladta a lelkét s most töri a frász,

míg én itt az égben, egy gombáért lehajolva,

mennydörögve küldöm őket a pokolba.

Szónoklat

Örömmel állapítom meg, hogy elfogyott a pátosz!

Örömmel állapítom meg, hogy elfogyott

Örömmel állapítom meg

Örömmel

Ö…

Üdvözlőlap

Kárpáti Kamilnak

Emlékszel még, Kamil, az eldugott klubra?

Én éppen mindenhonnan ki voltam rugva,

vagyis lógtam a világban, minden testrészem külön

mozgott, mint a fabábnak, akkor csíptél fülön.

„Itt fűtenek – mondtad nyájasan – jó meleg

van, és szervusz, mivel én vagyok az öregebb!”

Haj, ifjúság, haj fogcsikorgató romantika!

Most eszembe jutottál, verseidet olvasgatva,

ó-ízű soraid közül kéklő nagymama-szemed,

mit nem tört meg börtön, mellőzés, rettenet.

A fák a hajnalt

A fák a hajnalt kézről-kézre adogatják.

Lándzsát markol a villakerítés. Talán a Dunáról,

talán egy kinthagyott kertiszékből fűzfaillatú

szél iramlik, torpan, sompolyog, mint a szegények.

Legalább

Mi az, amit még nem álmodtunk papírra?

Szélbe szórva, mint a hóesés, a sok írka-fírka.

Viduljunk rajta. Legalább ennyiben legyen hasonló

a sorsunk, horizontról biztos kézzel lelőtt ló!

Helyzetdal

Nézzük például ezt a délelőttöt:

a hegyen, a háztetőn, az elhagyott kertben

a tél csontváza fehérlik, szinte a szemem láttára

süpped, hová is? a bőrünk alá a tavalyi

vacogás, a biciklilánc csattogása, a télikabát-

gallér szamárfüle, mennyi szorongás, mennyi kacat,

világot elöntő ócskapiac, fülledt eposzok

medvebűzös odúi, fűbe törölt ragacsos kardok

nyoma, az elfelejthetetlen s a felfoghatatlan,

a fulladozó átöröklődés, a gének csömöre,

az ezeréves helybenfutás, kormosüveg égbolt,

levegőt, levegőt, üvegszilánkost, hérics

hónalját hűsítőt, rügyek csipáit kitörlőt,

hintázó cinkét fenékbe taszajtót,

mert megfulladunk; hősiesen fütyörészve

készülődök, az ablak szárnyait ráncigálom,

zsebembe gyűröm a kitépett naptárlapot,

mint az egyetlen érvényes igazolványt, mert tavasz van.

Emlékmű a Városmajorban

Itt a kő, én ültem simára,

amíg vártam a diáklányra;

zúg az idő, bennem zizeg, ó,

a sok lenyelt másodpercmutató,

a diáklánynak vastag lett a combja,

kezem immár más szoknyáját bontja,

mi legyen hát a régi szerelemmel,

melyért e követ csiszoltam fenekemmel?

Levél

A felágaskodó hajóorr nyomába

érkeztem meg Visegrádra.

Avarillat surrant szobámba,

ahogy az erkélyajtót kinyitottam,

rákönyököltem a korlátra,

s a zajt, gondot ledobtam.

Talán sóhajtottam. Nevetés csapott meg,

végigcsiklandozta a kertet,

s ingem alatt a hátamat.

Egy nő vetette az ágyamat.

Elvigyorodtam zavaromban,

combom a korláthoz nyomtam.

Csönd lett. Zuhanó csönd, amint

suhant a szoba föl, mint a lift.

Kölnije orromat húzta,

mint a lánc a medvét,

az ellenfényes, átlátszó blúzban

megláttam sötétlő mellét.

És elindultam, mint a Bibliában

a megnyílt Vörös Tengeren át,

torkom száraz, ólomból a lábam,

de a nő is ismerte a Bibliát,

Ádámnál kezdte s ettől Éva

lett, megmutatta magát,

vagyis ledobtuk gyorsan a ruhát,

kényeskedve emelte mellét a

szememig s ágaskodtam tovább,

erős kézzel fogva a derekát,

míg megkönyörült rajtam, elomolva

lábát csípőm köré fonta,

nagyon hasonlítottunk Laokoonra.

Szemünk párás lett, avarillat,

hegyoldalról lezúgó, hűsített.

„Belátnak, nyitva van az ablak!”

– súgta kapkodva s nevetett.

„Belátnak az őzek, farkasok…”

lustán elrévedezett ezen,

mint havon az űzött torkosok,

bolyongott testén a kezem,

mikor lágyan az ágyra dőlött.

Hunyorgó Vénusz volt a köldök,

bizton mutatta az irányt,

s hol a folyó két ágra ömlött,

dáciai forró delta várt,

mit Erdélyből kiérve meglátott a dák,

elhányta fegyverét, egyet kivéve,

s bőszen belévetette magát.

Hallgattam én is a felzúdult vérre,

míg újra felhő jött szemére.

Kezünk-lábunk szanaszét,

mintha nem is volna a miénk,

lestük egymás lélegzetét.

Én azt hittem, itt a boldog vég,

ő hasrafeküdt, lábával harangozott,

de ámult sóhaj váltotta a harangszót,

párnába fúrt fejjel fülelt, nyaka

tövén hajnali erdő harmata.

Az erdőből kiérve ledobta a nyerget,

felült, rámnézett, elmerengett,

majd kapkodva öltözött, kontyolt,

s visszamosolygott az ajtóból.

Feküdtem, mint kit a keresztről levettek,

leterített a véletlenül találkozó testek

áramütés öröme; mit tudnak az impotensek,

a képmutatók erről, a savanyú faszentek?

Paráznaságról kukorékoló kappanok,

a túlvilágról szájaló papok?

S mit a koldustarisznyát csörgetők,

a szüzességben fonnyadozó nők?

Néztem a zárt ajtóra éledve,

szőke volt, nahát, vagy éppen fekete,

s hogy hívták, mi volt a neve?

Töprengtem ámuldozva, majd nevetve.

A Dunáról ősz húzott az ablakon be;

a fehérlő hajóorr majd a télbe fut,

s megpihen, ahogy testem elcsitult.

Műhely-vers utazás közben Macedóniába

„Két hét a tücsök hegedűtokjában” – így akartam

egy verset elkezdeni Macedóniáról, de untam már,

hogy mindenből költészetet csiholjak; émelygés

fogott el, ha a Nyugati pályaudvarnál megláttam

a veszteglő vagonokat: ajánlkozva ugratták fejembe

a távolságot kék színükkel s télen behavazott

tetejükkel – micsoda költők tollára való bárgyúság!

Bár van mondanivalóm az utazásról, a folyócska

két partján felsorakozott emberekről, akik Európa

elfelejtett szegletében csodavárón hallgatták a

franciául, finnül, angolul, oroszul, magyarul, németül

elmondott verseket, amelyekből egy szót sem értettek;

és ha becsületesen belegondolok, ezen meg lehet

rendülni és semmiképpen nem lehet rajta gúnyolódni,

inkább szorongás fog el a tehetetlenségtől, a túl-

terhelt műfajtól; mint mikor a határokkal el-

metszett nyarakon utaztam át, a padon horkoló

bolgár diákkal s tudtam, az eszemmel tudtam,

hogy ez még ugyanaz a nyár, mint tíz kilóméterrel

arrébb, ugyanaz a rozsdaporos szárnycsapás, mint

Magyarországon, és kétségbeesve figyeltem a szívembe

szivárgó idegenséget, a tyúkól törpe tárgyilagosságát,

hogy a padon horkoló: nem velem egykorú férfi, hanem

bolgár, és ez nem ugyanaz a nyár; elfehéredő

dühvel határoztam el, mint annyiszor, hogy nem

engedek a ravaszul és aljasul kigondolt tízparan-

csolatoknak, mert költő vagyok, minden emberrel

azonos, dolgom az elrontott világ tagadásával

kezdődik, kacsintgatások és alkudozások nélkül,

ahogy a bőröm alatt bujkáló elcsapott Isten álmodik;

nagyot lélegezve szálltam ki a belgrádi pályaudvaron,

és minden pénzemet levelezőlapra költöttem,

elszántan, mint egy kamasz, hogy szétküldjem a jóhírt.

Meddő óra

Csinálj verset abból, hogy nem lehet

verset írni; mielőtt ráhánynál a papírra,

fogalmazd meg az emelkedő gyomrot,

a bőrödből kifordító ingert s a tiltakozó

észt, a lecsapott szemafort, a tehénszínű

vagonok ácsorognak a kitérőben zsúfolásig

rakva gyerekkorral – érzékeltesd a

kapkodást a romlandó szállítmány miatt,

a koponyádban széttöredezett tengert,

a mindent megértés csömörét, bár mint

hal a vízben úsztál az Isten nyálában,

jellemezd a gyanútlanságot, az önkivület

szélütését, a hülyék dermesztő biztonságát,

ahogy kutyulják maroknyi naprendszerüket,

karcold az eladó kőtáblákra az ingerültséget,

a szemfényvesztő árverés mögött mutass

a kiszúrtszemű közönségre, ábrázold a

reménytelen menekülést, a felgyűrt szoknyákat,

a reggelre megfagyott lepedőt, a feloldhatatlan

idegenséget, a kiherélt férfi-magányt,

az ösztöneibe visszazuhanó nőt, jelezd

a vallomás határát, a széthulló hangszer

félelmét, túlfeszített idegeidet, havasi

kűrt gerincedben az alvilági üvöltést,

a megsemmisülés léghuzatát, íme,

csinálj verset abból, hogy nem lehet.

Ex libris

Ha sajtpapírra nyomják, akkor is –

láthattuk, mit ér a selyemripsz

kötés, s őrzöm, egyetlen kincsemet,

a sárgult lapú versesfüzetet,

s nem adnám már a „Külvárosi éj”-t

a Holt-tengeri tekercsekért.

Etüd

A szőrét hullató fogkefe,

az elmosott borotvakészülék,

a templomszolga-képű csempe,

a behúzott hasú fürdőkád,

az utolsót hörrenő vízcsap,

az egyre mélyülő tükör, amint

magával viszi arcomat,

a tátott szájú csönd, az akolba

visszaterelő halálfélelem.

Pedig csak egy pillanatra

Mintha meg is haltam volna már,

kéretlenül szól a rádió,

a függöny bohóckodva púposodik,

ökörfejét rázza az ébresztőóra,

a tükör gúnyosan fintorog,

a fényképek összemaszatolódnak,

a heverő elnyúlik, mintha lelőtték volna,

a ruhák a szekrényben kitűzik

a zálogcédulákat, zsebkésem féllábon

az ablakhoz ugrál, hogy levesse magát,

a szoba szemérmetlenül nagyot ásít,

pedig csak egy pillanatra mentem ki.

Iniciálé

Ne légy senki szobra,

medvelánc foglya –

csontos betűre támaszkodva,

pilises barát-kobakra,

nézd könnyed nyelve s vigyorogva,

hogy túlél az abrakadabra.

Ifjúkori töredék

A maroknyi sereg tündöklő vonulása,

fénycsík vándorlása a falon, a hunyorgó

henteslegények szemdörzsölése közben a

maroknyi sereg, az ellobbant magnézium

fényében a felejthetetlen, majd a rece-

hártyán elmosódó ország, vonuló hátak,

ahogy újra belesimulnak a falba.

Rondó az üres szobáról

Minden út hová torkollik?

Rohanj visszafelé az üres szobákon át.

Zsebedben strandjegy, meccsjegy, mozijegy,

iszonyodva halogatod az üres szobát,

sátorverő szíved elélne bárhol,

ám jég villámlik, ég szakad rád,

kis senkik vágnak gúnyos pofát,

méltatlan porondon méltó röhej –

hazád van, de nincs benne szobád;

jóreggelt, jónapot, de legkivált

jóestét – köszönsz morogva s átcsavargod

az összkomfortos éjszakát,

utcakőszemű macskák figyelik,

mert miénk az utca reggelig,

lábad halhatatlan nyomát.

A felidézett toronyszoba

Megpróbálom leírni a toronyszobát. Nehézkes

villa léghajó-buborékát, építészeti szörnyszülöttet,

padlás keresztezését függőkerttel – kert is volt,

szemmagasságban függött a hegyoldalon; leginkább

beablakozott medvefejhez hasonlított s lakóját,

illetve a vendégeket tekintve, nem is erőltetett

a hasonlat, volt egy nő, aki mindíg ezt énekelte:

„Ily szobába nem járnak az angyalok, hiába is tárod

ki az ablakot!” Most képzeljük még el az

összekarcolt falakat, a háborús körömnyomokat,

az ülőkád-szerű balkont, mely folyton eldugult

a falevelektől; de hol volt már a háború, sűrített

oxigén sziszegett – én azt hittem, az ifjúság ózonja.

Titkot szimatoltam a bohóckodások mögött, zöldfülű,

a mennyezetre hamuzó sziporkákban, a cinizmus

pezsgő sósavjában, fáradhatatlanul titkot szimatoltam,

alkímiát, a költészet aranycsinálását, az ajtóként

megnyíló áprilisi eget, szívdobogva, mint a kisfiú

gondol a szerelemre s képzelegtem, mint egy költő a sűrű

füstben s láttam fekete, barna, szőke, vörös fejükön a koronát.

Pedig elsötétített ablakú világítótorony volt a szoba.

Fénye a fogcsikorgató kártyázásokhoz kellett, vadul

elnyerték napról-napra egymástól a semmit, azaz

hozomra játszottak, immár hozomra önkivületig.

„Az attitüd…” – mondta R. P. a kártyaszünetben,

s az ammóniák szagú falimosdóba fintorgott, K. I. a

cserépkályhának dőlve kereszteshátú szamarakon merengett,

röptében sírverset csinált A. B.-ról s dörmögve elszavalta:

„Szőrös volt, mint a kecske és a szappant megette!” A. B.

saját halálán zokogva egy marék kitépett mellszőrrel

ajándékozta meg s felmekegett; C. J. a falusi szekrény

tükörajtaja előtt állt komoran: „Hová lettek a nők?”

– kérdezte szorongva és a tükör megmutatta a nőket.

Már egyedül, elvigyorodva, majd könnyeit nyelve

nézte Varjú Marcsát, a maszturbáló költőnőt,

a doktorkát, a pincérnőt, az epekedő vénlányt,

a perverz szüzet, a szerelmes prostituáltat, a leszbikus

hajlamú csokoládégyári lányokat s a többit,

benépesítve a szobát hó-karokkal, tüzelő combokkal,

luftballon-mellekkel, márványeres hasakkal,

kombinékkal, bugyikkal, vakszemüveg-melltartókkal,

lepkeháló illatú harisnyákkal, rúzsos levelekkel;

olthatatlan szomjúsággal fuldokolt az édesvizű

tengerben, de letagadta, ugrált ötletről-ötletre,

szívszorítóan távolodva: „Atahualpa vagyok, a

béka!” – rikkantotta. „Ugyanakkor békászó sas is

vagyok!” s kikereste a lexikonból és felolvasta:

„Békászó sas. (Aquila pomarina). A fekete sasnál

alig valamivel kisebb, úgy, hogy tojója körülbelül

akkora, mint annak a hímje…” – itt a tükör elé

álltak meztelenül, hogy ellenőrizzék a lexikont.

„Színe általában földbarna…” Természetesen!

– jegyezte meg – A nép egyszerű fia vagyok! És

diadalmasan olvasta tovább: „Farkán elmosódott

harántsávozás van. Mint neve is mondja, a békát

se veti meg. Emellett azonban gyíkot, madarat,

apró rágcsálót is fogdos, egérjárásos időben

pedig jóformán csak azzal él. Gyér fészkelő;

teljes védelem alatt áll!” Elkomorult, mint

az ablakra tett elsötétítő papír. „Látod –

mondta. – Teljes védelem alatt állok!” De nem

volt senki a szobában, Isten sem volt a szobában,

légitámadás elfehéredő félelme volt a szobában,

az önmagát felfaló sereg utolsó szájmozdulata volt

a szobában, a kiürült ész, a letörölt emlék volt a szobában,

a bezárult tenger ezeréves csöndje volt a szobában,

konyakban oldott altató angyalszárny-habzása volt a szobában,

a Bonctani Intézet betonkádja volt a szobában.

Sinka lábnyomát fürkészve

Sinka lábnyomát fürkészve a míly

könnyen porosodó úton gyalog az

útszélre szorulva a „félreálltam

letöröltem” dallamára csak addig

sírnivaló míg kijutunk a tolongásból

az autón száguldozó pályatársak hajlékony

mosolyából a reszelt torma illatú

szélből amely a csatadalokból fúj

a gerincsérv-rendet adó zsákolásból

csak addig nehéz azután már azután

a levegőbe faragva fekete véső

testével a himnusz szájával szólnak

a szájbavertek a halhatatlan szegények

Szinház

A színésznő platinafogáról visszaverődő fény, mert

egyéb fény nem volt, átszúrta a nézőtéri homályt,

néztem a sugárt mégis áhítattal a kényelmetlen székben,

s eljátszottam Oféliát, alma-mellem nőtt s kislány-sírás

esőzött bennem, olyan egyszerűen, hogy beletébolyodtam, ám

ez se biztos, mert mosolyogva, könnyeimen keresztül, de

egészen tisztán láttam Hamlet arcát, ő volt a sugár vége

s nyilván a vágya is, a színekre bontó arc – ó, hogy szerettem

volna Hamlet lenni! A röfögő vacsora és a szuszogó nászi ágy

óljából hogy lesz templom? A csattogó lúdtalpakból menüett?

Keringtünk, egymás vonzásában, mégis. A lehetne, az így kellene

árnyékaként, férfi és nő. Én sajgó tisztaságában vacogtam,

ő kislány-sírás esőzésében ázott. Boldogan-e, boldogtalanul?

Elvillanó életünkre sose volt időnk. Kardlap magnézium-

fénye lobbant, vásári csoportképet csinált a halál; a többi,

tudjuk. De én, utolsó erőmet összeszedve és összeroppanva,

kitörtem a szüzességből és szültem, azaz elképzeltem őt:

behavazott fejjel édes bort szopogatva, s magamat: a kislány-

szemű anyókát; csuparánc arcunk már csak egymásra hasonlított.

S a színészek? „Shakespeare beleiből font kötélen táncoltak”.

Az eldobott újság

Mint valami szárny, igen, mint valaha fehér szárnya a gyalog elsíető időnek, furcsa módon megható szárny-törmelék, olyan ez a fal tövébe mosott, elázott újság. S jellemző rám, hogy szorongva böngészem hullafoltos lapjait s szárnyakról s eltűnő időről képzelgek a falnak dőlve, én, aki még emlékszem a halhatatlanság ízére: a vakító, napsütötte házfalnak dőlő kamaszra – de most csak magányosabbá tesz ez a seholsincs napsütés, talán érthető, ha azt mondom, hogy egymást fogalmazzuk életre: én és az eldobott újság. Könnyedén, hiszen nincs istenibb csaló, mint a képzelet. „Reggeli hózápor” – olvasom, és elgyönyörködöm a reggeli hózáporban, holott, kedélytelen eső csöpög, mintha mosogatórongyot csavarnának és délután van. „Felhívás Chiléért!” – lobog a két szó, mint zászló és nyele és belepirulok, hogy megint és újra megtizedeltek, kiheréltek, felakasztottak, börtönbe vetettek egy kis népet, látom sápadtan a halottakat, az öszzepréselt ajkú élőket, a világból kihazudottakat, a kivégzett elnököt, s látom a mosolygókat, a csatornából előmászókat, és hányinger fog el és ökrendezek… Megalázva tovább lapozok, átfutva a „Béketanácsot”, a „Tömegtüntetéseket”, a „Nixon-Dobrinyin megbeszélést”, az „Incidens a 101. kilóméterkőnélt”, önkivületben olvasom a „Tv-noteszt”, lassan magamhoz térek, s ácsorgok a bárgyú mondaton: „A műsor készítői is érezhetik, hogy valami nem stimmel, mert újabban újításokkal próbálkoznak.” Szinte megkönnyebbülök, mint a fuldokló, „Félmillió személyautó” – henceg a másik oldal, „A jövő év végétől”. De hol van innen a jövő év? Hunyorogva nézünk a jövő évbe. Igen, végülis a legnagyobb csoda, ami velem történhetik, hogy élek, s helyénvaló az „Itt a budapestiek beszélnek” korlátolt, de töretlen s megtörhetetlen optimizmusa! Mint a verset, mit senki költő nem mer megírni, olvasom: „Nyolcvankét esztendős egyedülálló asszony vagyok. Egészségi állapotom is gyenge. Kétszer jártam… (itt elázott a betű, de ezek a kihagyások nem csökkentik a hatást) levő tüdőbeteg-gondozóban. Már az első alkalommal tisztelték koromat… ron kivül… szítették el a filmfelvételt… félórás pihenőket iktatott be a felvételek közé. A szünetekben kedvesen elbeszélgetett velem, érdeklődött életemről. Amikor végeztem, taxiért telefonált… Eddigi hosszú életemben… de ahogy velem Anna nővér… az felejthetetlen marad. Köszönöm.” Elmerengek a nyolcvankét esztendőn, úristen, beomló bánya fülzúgató döbbenése, porszem se táncol, egy árva porszem sincs a porrá lett világból; röntgenképen a tüdő, de hol van a levegő, hol van az első sírás, hol van az első szó, hol van, hol van? Csak a szél ingatja a fejét, látom, neki-nekiütve a kiakasztott borbélytányérnak, ódon, avitt szél, sokdioptriás versíró szél. S duzzadó izmokkal kihúz e hangulatból a sportrovat, tagoltan, öntelten rikantja a képzavarokat: „Dobogón a súlyemelés élgárdája”, „Izgalmas hajrában – döntetlen” – így, így, valahogy talán így kellene, csak semmi nyavalygás, keményen a világ képébe! De melyik világ képébe? És hol van a világ? Ami bennem van, vagy ami kivülem? S ami bennem van, abból is melyik törtrésze a pillanatnak, s a törtrésznek melyik törtrésze – és így tovább; hiszen néha elevenebben szól, ami lezárult, a múltból a napsütötte falnak támaszkodó fiú, aki nem rajtam mereng, az újságot böngésző magányos figurán; talán az ő világa volt az igazi, az a napsütötte fal. S a többi, a szárnyat lehorzsoló gyaloglás, egyre lejjebb, mintha a tengerbe… Talán érthető, ha úgy kapaszkodunk egymásba, mint a fuldoklók: én és az újság, s ráhasalok a legtörékenyebb tutajra, a kinyomtatott dátumra: 1973. december 14. péntek. S úszunk döcögve, szinkópásan dobbanó szívvel: ti-tá-ti, vagyis kissé lemaradva, a tegnapi dátumon, de vitathatatlanul előre. Zeng a főníciai zsivaj, a legyőzhetetlen apróhírdetés: „Állás, adás-vétel, jármű, lakás”. Elbűvölve habozok a Singer varrógép és az aranyozott fakarnis között, pénzt csörgetek izgatottan, én, aki még emlékszem a halhatatlanság ízére, de már nem szégyenkezem a torlódás miatt. Mivel itt növök, mint a fa, harmincnyolc belélegzett évem: pirosbetűs öröm, harmincnyolc kilélegzett évem: keserű sóhajtás. Majdnem derűsen lapozok, mi újat lehet még nekem mondani? És elálló lélegzettel olvasom: „Négy kisgyerek tragikus halála”. És nem látom a könnytől a szöveget, ázó arcomat a jövő felé fordítom és nincs erőm elképzelni a négy üres helyet, a semmibe futó nincs-utat és sírok és nem látlak a könnyeimtől, szép jövő.

Az üres papír elégiája

1980

Füzetkezdő vers

Új füzetet kezdek – magam,

s nem az Isten nevében,

nem hivalkodva, de nem is

alázatos-szerényen.

Habár kiment a divatból,

szívem: viharvert kalóz,

s a nagy papíróceánon

vidáman s bátran hajóz!

Mi fogy el előbb, a papír,

tinta vagy a buzgalom?

Vagy a kétség fúr nagy lukat:

mit tud s mit ér a dalom?

Kinek kell? S akinek kell, az

könnyebb lesz-e tőle, bár

csak úgy, mintha égre nézünk:

ni, ott repül egy madár!

Homlokom mögött eldőlő

nagy árnyékokra komoly,

s egyetlen válaszom ma még:

törékeny, de szép mosoly!

Ki győz, mi győz, milyen talppal

törik majd a csontomat?

Ma még öröm bujkál bennem:

éjben füttyögő vonat!

S nem ami volt, s nem ami lesz,

s tetszik vagy nem: itt és most,

s mintha éltem függne tőle,

fogyasztom a papirost.

Lassan húsz éve

Lassan húsz éve, hogy verset

írok, bizony, húsz esztendő –

mégis az üres lap előtt

úgy izgulok, mint egy kezdő.

Zúg a fülem, gyomrom szűkül,

és tériszony émelyegtet,

mint ki a tíz emeletről

rácsot fogva letekinget.

Véd a ritmus s egypár fortély,

s boldog, aki mögé bújva

szédül, szédeleg s repül is:

elképzeli, mintha hullna.

Lecsattanva, az asztalra

könyökölve, nem nő szárnyam,

figyelem a zuhanást s a

kásás testet, mint egy tárgyat.

Csupa seb vagyok és kék folt,

az a csoda, hogy még élek!

Hogy én vagyok én s ép eszem,

gazdátlan nyáj, szét nem széled.

S nem „túllépve”, mert nincs hova,

s nem elbújva, mert nem lehet,

nehéz szájjal szót keresve

nézem a papiros eget.

Az üres papír elégiája

Ha szembetalálkoznék végre magammal,

mint véletlenül egy nagy szállodai tükörben

Újvidéken, fejemnél lámpát tartó angyal,

s mint a vízben, a lépcső ellebeg zölden,

s hunyorogtam zavartan és szégyellősen,

vértelen, fehér pincérkabát arccal –

mégis, ha találkoznék végre magammal,

ha másképp nem, az üres papíron,

papírszívem papírhangon kakukkol,

messze tőlem a vers, mégis leírom,

mert míg írom, mintha megcsapna az ózon,

majd az ócska ligeti fénykép-repülőgép

elvásott ablakából fanyarul kihúzódom;

és verettem és futottam és nőtől nőig

vedlettem a bőröm, ahogy az meg van írva,

de minden mozdulatom lelepleződik,

ahogy ráhanyatlik az üres papírra –

se ellebegő lépcső, se lámpát tartó angyal;

mégis, ha találkoznék végre magammal,

eddig mindig mással, mindig más szemében,

s elmaszatolta a képet mindig a szemérem,

bőröm mögött a bőröm, szavam mögött a szó

nem hagyja magát kimondani, pedig

a postás-csöngetésre is riadtan bezárkózó

ajtó mögött falat vető nyíltság türelmetlenkedik,

magányomban a magányom, mosolyban mosolyom,

s a versben a versem rejtőzik kimondhatatlanul,

életem mélyén az igazi életem lapul,

villámlás-ajtórésben igazi alakom oson,

és mégis rettegve várom, hogy szembetalálkozom

egyszer végre s véglegesen magammal,

mint egy furcsa, nagy szállodai tükörben,

s elmozdul a lépcső, a lámpát tartó angyal,

s hullok kifosztva, megfelezve és kettétörten.

Regresszív

Megjelenik-e szavamban, mint kirakós kép,

megjelenik-e a világ? Szakadozó gondolataimban

ott lüktet-e a zsákmány? Ha verset írok, vagyis

nyakig ülök a hideglelős izgalomban, legalább a

hideglelés ráutal, vagy az izgalom? Jelzem-e,

mintázom-e akarva vagy csak elszólva magam?

Ha hiszek benne? Ha kétkedek? Ha árnyékot vetek

rá? Ha árnyékot vet rám? Legalább az árnyék utal

valamire? S ha csak feltételezem? S ha csak feltételez?

Mikor meredünk egymásra, véresen, mint a nyílt törés?

Beleakad-e a kérdőjeleimbe, ezekbe az izgága kis

horgokba? Lebeg-e a feltételes mód szabadesésében,

felhömbölyödve, mint a gyomor? Eltaláltam-e

valamelyik szívdobbanásommal, az eszelős kopogtatásokkal

a falon? S az összevissza, már-már bolond-sok

fényképezéssel: szemhéjam mozgatásával vajon

lekaptam-e? S melyik az a kép? Vagy mellékesebb

helyen zsong fel: ha poharat forgatok, vagy

rózsa fölé hajolok, vagy nő fölé elsötétülő

aggyal? Vagy halálfélelmeimben bukkan fel, mint

homályos arc az ablakban? Vagy tarkón üt, mint

a nyulat? S az ütés a világ vagy a kéz a világ?

Vagy másolom-e legalább sejtjeimmel, s szaporítom

vagy pusztítom, bőröm alá gyűröm vagy homlokom

mögé? Vagy csak a végén derül ki minden? Mikor

már késő? Vagy már az elején kiderült minden?

De hát olyan érdekes ez a világ?

Vázlat a harminckilencedik tavaszról

Milyen nehéz verset írni erről a tavaszról!

Csontig soványodott nő, némi kórházszaggal –

írom, dehát ez nem jó, mesterkélt és túl fanyar,

valami tüdőt tágító látomás kéne, vagy legalább

izgatott, mint a kamasz gumilabda ádámcsutkája,

vagy mint a szimatoló kutyaorr, maszturbáló orrsövény;

fent ködös agy az ég, ez még a téli bambaság,

nem vitás, hogy az én agyam is lehetne, mért

lenne különb? Élünk, meghalunk. Dehát valami mégis

történik velünk, velem, míg ballagok a semmibe.

Talán a villanásnyi szünet, amely megállít: fényfolt

vetül elém a falra, nyújtózik, mint egy meztelen lány,

fülzúgató káprázat, mintha elvágták volna a fékcsikorgást,

villamoscsörömpölést, vagyis a tavasz születése

ebből az ócska, poros, rovarirtó szagú tengerből.

Fűzfahéj íze a számban, herezacskómban hangyaboly,

íme, a pillanat, sejtjeim áldott üzemzavara, szünet

a zuhanásban, s jönnek mosolyomra a kitekert nyakú

madarak, a vízbefojtott macskák, a feltépett szájú

halak, sebzett hátsójukat mutatják a kiherélt

kutyák, sütkéreznek a vakok s a földben a fehér

halottak, bólogatnak a tavaly őszi lomb-Skandináviák,

kisiklott telek korcsolya-betűkkel teleróva: Isten

szemüvegére írt hieroglifák, nagyeres nyár anyaöl melege,

a férfit elbizonytalanító édes hőség, kócos folyó

fölött hajnali pára, kövér szerelemgyerek Nap –

és medve-képemet fordítom feléjük, mormogok, meg

dünnyögök érthetetlen örömömben s fohászkodom:

ó, gyere el jövőre is, tavasz! És találj itt engem is.

A Szépvölgyi úti hársfák

illata mínusz húsz fokra

lehűtve csak képzelhető

mézarany illat-glória,

hát képzelem és képzelem

(nincs ebben semmi lírai,

korty szabadság, nem kell kérni,

és nem lehet megtiltani),

s ha már képzelek, vakmerőn

hozzáképzelem magamat:

ha majd nem leszek, a hársfák

mézillatából mi marad?

És mi marad meg belőlem

– sál és sapka közt piros orr –,

amint fázósan baktatok,

s bennem baktat a hársfasor;

így bújkálunk, mi elől is,

halandóban a halandó,

ravaszkodásunk s nem hitünk,

együgyűnek is mondható.

Erős fény és még erősebb

sötétség közt a félhomály –

arcul csap medve-lehellet,

szíven lő megfagyott sirály,

égnek álló drótlábakkal

veréb- s rigóhad menetel

a közönyös isten-arcon,

lesz rajta apró himlőhely –

elsiratjuk őket halkan;

itt lent cipőt talpal a hó,

siratásom, ballagásom

érzelmesnek is mondható,

pedig voltam… nos, megenyhül

s emberibb lesz majd a meleg,

a hársfák sejt-üzemében

készülnek már a levelek,

takarékoskodni kell az

erővel, nincs több kívánság,

találkozzunk tavasszal, én

s a Szépvölgyi úti hársfák!

Felhangolt kedéllyel

Felhangolt kedéllyel kitöltöm ezt a percet,

s nyújtom vigyázva, hogy tán egy jó délelőtt

kifutja belőle, és e kedély-zseblámpa

fókuszába lép a kölyökmacska, előbb

még szobrot ült ott kint, igazi fény előtt,

nőies gerince hullámvonalba dőlt;

s hagyom, hogy ringasson az önkivület lágyan,

számba szél csap, ágon madár torkosodik,

(a szél, számból sóhaj, köszön lopott kalappal)

csőrt csuk a madár is, a hátán kosbor-ing,

nem dalol macskaszájnak, s nem sopánkodik,

fittyet hány a vésznek, kormosistvánkodik;

vagyis egyensúlyoznak józanul, hibátlan

ösztönnel, képzeletemben van némi rontás,

de nem fog rajtuk, nincs közük a megnyult perchez,

boldog cigányok, egyik prím, a másik kontrás,

nem fogja hálójába őket a szorongás,

felhő lóg – fejem fölött idegösszeomlás.

Majd véget ér a perc, látványtól különválik

a látomásféle, és tőlem is külön

a képzelet-termék s a felhangolt kedély; s már

átnéz rajtam a vers, mint gyerek a szülőn,

idegenek közt él s nem foghatom fülön –

s ha nem leszek: nos, e tükörbe költözöm.

Jónapot, férfikor

Hát jónapot, férfikor!

Igy köszönök a tükörnek,

dús hajnak még s egyéb szőrnek.

Lássuk, mivel biztatol?

Felhozott a csúcsra, lám,

a kitartó önimádat.

Émelyítő madártávlat

szomorúan nyíl alám.

Itt és ott és ez és az –

körülbelül ennyi történt

velem, ha összesöpörnénk

a képzelgést s az igazt.

Mégis, mennyi fájdalom!

Mégis, mennyi égnek létrát

támasztó nagy öröm sétált

bennem minden hajnalon!

Mert ha üres is az ég,

tudom már, hogyan szövődik

a holtakat őrző földig

életért a szövetség.

S bár: néha, jut sültmalac;

se az ének, se a lárma,

ne legyen a jövő szárnya

keserűség, se a dac.

A jövőt így gondolom:

kezem a kilincset rázza,

s ráírom az ajtófára:

„Itt voltam X. Y.”

Hát így; s ha csiholódom,

mint öngyújtóban a tűzkő

fogyogat, hogyha szikrát lő,

ilyen egyszerű módon.

Negyven év itt a Földön

elég volt, sok volt, vagy kevés?

Nem mérhető a létezés,

tüdőm apad – megtöltöm.

Hiába is lestek rám,

minden percben mást találtok,

seregestől hullok, szállok,

se arcom, se frizurám.

S tükröm, tükröm, mondd meg hát,

ha majd kihull a haj s a fog,

az a más, ugye, nem nyafog,

köszön vídám „jójszakát”!

Negyven felé

Negyven felé az ember már így dünnyög:

na, öregem, csak húzd ki magad!

Kisiklott telek után bámul,

s tükörben nézi az ősz szálakat.

Még hiúságból, persze, s kardot is ránt,

s követi őrmester-léptekkel

a nők rengő csípőjét, farát.

Még költő, bárha röstellkedik is

a derék, józan férfiak között,

és rágombolja a télikabátot

a szárnyára, a lapockája fölött.

Hümmögve hallgat íly nagy szavakat:

Emberiség, Szerelem, Halál!

Tenyerét előre tartva tapogat,

repül még, hogyne, lábujjhegyre áll.

Szédül is, fulladozó tüdővel

a sokadik cigarettára gyújt,

ajtó rését nézi szívdobogva:

villámlik a magnézium-út.

Lehetne gyújtózsinór is!

Mely nem csak példának világít.

Dehát ez álom, seholsincs sajgás

fut a seholsincs aknákig.

És nem hátra és nem is előre,

a vad képzelgések helyett,

visszatérve bőrébe szépen,

maga elé néz s egy-egy jó napon mereng.

Ásatag ének

Egyre hátrább, újabb s újabb

bozótba,

a negyven év homályába

húzódva,

kikerülve s félve minden

véglegest –

Régi költők ritmusában

jön az est.

Van asztalom s asztalomon

vacsora,

cigaretta, kávé, boros

csutora –

Víg barátok fújnak harsány

trararát,

s billeg velünk a földszintes

Ararát.

Nem ráng a szív, s nem zihál már

a tüdő,

elámulva ízlelgetem:

van idő!

Görcs oldódik, lazulgat már

az ideg,

mosolyomban nem vicsorog

szelindek.

Nézem vígan a leomlott

kolostort,

emelek rá teli pohár

vörösbort,

éljen, amért meghalt végre

a nyomor,

s éljen a szépen kijátszott

kölyökkor!

Éljenek, kik odavesztek,

s akik nem;

bár az is sok, ha csak magam

tekintem:

nagy vereség s milyen kicsi

győzelem!

Élek, vagyis nagy merészen

képzelem!

Mi dolgom és mi közöm van,

ami el-

s csúful kimúlt, ragad, mint a

karamell;

nem öltök fel rég elporlott

alakot,

múmiáknak nem köszönök

jó napot!

Ami hátra van, enyém az

a kevés,

s ha megosztom, csak úgy, mint a

szívverést,

s ha kiváltam, mert magából

kilökött,

visszahullok forrón, mint a

lávarög.

Egy fényképre

Ez a fénykép túlél engem,

muszáj tehát megszeretnem,

nem röntgenkép, vagyis kívül-

ről mutatja, ami kihűl.

Fülre nőtt haj, kissé zilált,

borbélyolló után kiált,

arcon vándorlás: Grand Canyon

alján kiszáradt patanyom.

Az orr-kiszögellés alatt

pár éve, hogy bajusz fakadt,

összecsukódó varjúszárny,

bajusz ez már s nem bajusz-árny.

Mi van még? (E gyatra leltár

inkább eltakar, mint feltár…)

Modigliani szilvaszem,

a végén ezt is elviszem.

Már féléve is múlt

Már féléve is múlt, hogy nem írtam verset,

se vidámat, se fogcsikorgós keservest,

voltam, mint a többi, jártam nagykabátban,

még nem is viszketett szárnyavesztett hátam,

a lábam cipőben, a két kezem zsebben,

nem is tudom, mikor éltem ennél szebben!

Iparos dal

Olyan minden, mint egy álom:

van pénzem, és van lakásom,

lassacskán megkedvelhetem

porhüvelyem, földi másom!

Nem bámulom már az eget,

életem sem csak leendő –

lehúz közétek a józan

megfontolás és a bendő.

Üres papírt veszek s adom

verssorokkal teleírva,

nem is rossz üzlet, a többit

úgyis elviszem a sírba.

Úgy dolgozom, mint az apám

és a tisztes iparosság;

csendestárs vagyok a Korban,

mivel ő szabja a taksát.

A lírai latyakból

A lírai latyakból kiláboltam,

épp ideje, száradok a napon;

nem akrobatikázok, nem kapom

a számba lábujjam s nem töröm sótlan

vers-rejtvényen agyam, s ha náthás orrban

nazális lélek szól pöszén: „Nadon

rejtelmes lény volt az az Echnaton…”

hűséges zsebkendőmért nyúlok nyomban;

hát én mit csörgetek, milyen fillért;

másokat gúnyolni könnyű szerep;

s igaz-e, hogy költeményért eseng,

ahogy állítjuk, csalfán, a tömeg,

hisz nem versből tanul élni, no meg

egyéb mást sem, hát nem kár a papírért?

Márciusi hó

Reggel kinézek: fehér

sztyeppe Budán, orosz tél,

a kémények fején hó-

prémes kucsma látható.

Ámulok és bámulok.

Majd fanyar hasonlatok

cifrázzák e puszta tényt,

a telet és a kéményt.

De most nem csábulok el,

szemem birkaként legel,

s ily együgyűn bandukol

fehér papíron a toll.

Felhő-abrosz az égen

Európa térképe,

de szétfoszlik, míg satnya

hasonlattá válhatna.

Marad a tél, a fehér,

belesimul a kémény,

belesimulok én is,

bele e költemény is.

Mongolos ívű arcod

Mongolos ívű arcod – mormolom, majd skandálom:

tá-titi-tátá-táti, tisztára szakmai betegségből, mint

ahogy a légikisasszony a földön is repül s a festő

a levegőbe rajzol; persze, persze, természetesen,

figyelem a pendülő repedést (rímben) a lelkemen,

gúnyosan ásít a papír, gúnyosan visszaásítok, mint

a birsalmasajt, ragad a vers, holott úgy szeretném,

valahogy úgy képzelem: ahogy az Ügetőn felvág a

ló, porsátor-szárnya terül, s a tribün a lélegzetét

visszafojtja, sikerül-e, visszatalál-e a földre?

S mikor új cigarettára gyújtok, talán a füst,

talán a szertartás, megzsongatja a dallamot:

Párizs zeng halkan, mint egy vidéki város,

lányként meghódítottad – dünnyögöm büszkén, pedig

akkor még nem ismertelek, s belefújom a füstöt

a kihült időbe, nyár felel rá, mert a nyarat

minden évszaknál jobban szeretem, vagyis nyár,

a világ legmagányosabb nyara: képzeletemben

süt a nap, moccanatlan állok a medence szélén,

behajlított térddel, beszívom a víz szagát

és nem ugrok. Így teltek el az évek, mélyül

a halálos szakadék álmaim és életem között;

fenn repül a hős kamasz, kiváltja a zálogházból

szárnyát, ruháját, télikabátját, az égbe tart.

Lentről nézem, mintha nem is én volnék, a férfi

hogy is repülhetne; lelőtt szívemben keserűség,

moccanatlan talpam alatt szakadék. Szép

tested ajtó a világba, mongolos ívű arcod

ablak, az édes bozótba nyomott arcom menekülés.

Levél a nyárról

„Zümmög a nyár!” – noha négy kifeszített drót muzsikál csak,

ráhagyjuk a gyerekre nevetve, hadd legyen úgy, ám

elmélázva ezen fülelünk mind sörhabos orral

két kortyintás közt: a szívünk, a szívünk muzsikálgat!

Kék égben repülő, helikopter húzza a csíkot,

szúnyog, lepke, bogár idelent őket figurázza,

kattog, verdes a sok kicsi csukló, szárny s a fedőhéj,

mind utazik, mind zúg a világban, mármint a kertben –

lám, mi nem sietünk, utazó sem volt soha lustább

nálunk: fordul a Föld, suhanunk millió kilométert!

Hm, hm, persze, gyalog, vagyis úgy, hogy elheverészünk

itt-ott, széken vagy gumiágyon, kurta gatyában,

kölcsönházban ugyan, de otthonosan nyaralunk itt.

Nyárfák zöld alagútja az utca, föl-le csoszognak

szép nők; kisgyerekek csupasz lepke-popója világít;

s nagymama-korban levők kifehéredett halszínű bőrrel;

s csontos agár férfi, avagy éppen nagy pocakos megy,

csattog a meztelen talp, levegőzik a bőr, a ruhátlan,

vidul a szív, kerekül a szemünk, gunyoros röhögésre

szánk, de legyőzi a hitvesi intés: nézz a tükörbe!

s renyhe humort felráz a parancs: mars krumplipucolni!

Fürge barátokkal s rokonokkal telve a kis ház,

(mert mit ér ez a ház, ez a nyár s az élet anélkül?)

fő az ebéd, odagyúl, szimatol mind, rottyan a bogrács,

ennyi szakácsot, ennyi szakértőt még sose láttunk,

mégis kész az ebéd, ehető, sőt konyhaművészet!

Dicsérjük szaporán, mosolyogva a nők mosogatnak,

isszuk a sört, hadonászik a kezünk, majd jót pisikálunk,

és kipirult arccal nézzük, hogy Nap megy az égen,

kártya, beszéd, sörözés, dominó, sakk – várjuk az estét,

nem fiatal, de nem is vén szívvel, épp a középen:

vágy s lehetőség, nyár meg a tél közt boldog egyensúly,

s fenn a magasban! bár a kötél csak pár milliméter

távra a földtől, úgy hadonászunk, verdes a szárnyunk,

mintha repülnénk – így jön az este, a fák tetejéről

elfut a fény, a gyufát mind lázban tartjuk a gallyhoz,

ímhol a csillag, van igazodni mihez a szívünknek,

nézzük hallgatagon, körülülve a lángot, a szikrát,

s bíborból a homály, a palástként ránk terülő éj.

A Crna Gora-i harmonikás

Egy délután, egy őszi délután

agonizált a fény szobám falán,

ahogy álmosan lehunytam szemem,

csont-homály ütött át minden színen,

íme, a nyár, hisz átvilágított

röntgenképe mutatja, már halott!

Így játszottam, s lent, mint a halk sírás:

nyúzta hangszerét egy harmonikás.

Döcögve, meg-megállva az üres

teraszon, nem volt valami ügyes,

de hite és türelme volt elég,

elkezdte tízszer is az elejét,

meg-megugratva a féldallamot,

míg eltalálta az ötnyolcadot,

körben a hegyek, késve, szinkópás

térbe ölelték a harmonikást.

Én is megcsúszva hang s visszhang között,

figyeltem a rést, ami létrejött,

füleltem a kisiklott ütemet,

mint két szívverés közt a szünetet,

mint hogyha nyílna is valahová,

s kapkodó szívem hogy torlaszolná,

s mintha e semmibe-ajtónyílás

iszonyát húzná a harmonikás!

Idegenben idegen dallamot –

meg-megborzongtam, ahogy megcsapott:

meg is halhatnék, s itt még a nevem

se tudnák kimondani rendesen,

hogy ki voltam; s mit tudok róluk én,

hogy amit lent húz: iszony vagy remény,

a dal még az, de nem valaki más,

ugyanaz-e még a harmonikás?

S amit én húzok, testem a hangszer,

abban mi keveredik és mivel,

tán gyávaság is, mert nem hősködő,

lapít a szív, gyomor és a tüdő,

nem hazudik már mennybéli vonót,

jó régimódi dal is, bár kopott,

s ráhangolódik új félsz, új sírás,

amit húz-nyúz lent a harmonikás!

Az ég lógó ajtaja, ősz és egy költő

A hosszúra nyúlt pillanat, behunyt

szemmel én nyújtom, nyár és tél között

a pillanat, melyben a sejtelem,

hogy megszülessék, versbe öltözött,

és fonnyad, elhull és már nyoma sincs,

milyen pazarlás, ami kimaradt,

vagyis a nagyobb rész, mely dől, zuhog,

mivel az ég ajtaja leszakadt,

s kívánom: hulljak, vesszek, nyomom se

legyen, vessek csak annyi árnyat,

ahogy levél közt vizsla sárgállik,

s jobban megnézed: már a bőre szárad,

s elveszni mennyi remek alkalom,

teherautó katona énekel

bennem, majd flörtöl az útcsinálók

üstje: orromban cefreszagú kert;

mondom, vesznék így a nagyobb résszel,

könnyes arccal, vagy megfagyott, kemény

tekintettel, vagy röhögve bátran,

mind jobb, mint a hihetetlen remény,

a szívembe késként beleálló,

gerincből íjat pengő „Nem lehet!”

Nézem, ki mondja? N. L., a költő,

s szívébe húz nyarat, arcára telet.

Legyen hát versem (szívem) hőse ő!

Sorzáró fehér felkiáltójel;

kinyaklott ajtót újra támasztó;

ki a semmiben is tükörre lel.

(Igy tűnődtem s hódoltam nyár és tél

között, míg kapkodtam a szertemászott

pillanatok után; vérzek, mint a

vadak, és ujjongok, mint a vadászok.)

Nos, mint az ejtőernyősök?

(Ad notam: Juhász Ferenc
Óda a repüléshez)

Vörösmarty bajuszából egy szál,

Szabó Lőrinc óra-nagy arca,

Csokonai: a zenéből nagy holdas

ablakok metsződnek ki, Ady szeme:

a ködös október kirakja ágyneműit

a napra, Petőfi s Arany kései

beszélgetése: tagoló szájmozgás

a föld felé – ébren is álmodom,

s hogy ébren is álmodom : József

Attila örökké virrasztó elméje:

szétporlott csillag ittmaradt fénye,

szökik, szökik, szökjön, aki tud,

ha másképp nem lehet, fölfelé,

elvéknyuló testtel, menetközben

növesztve szárnyat, fejbúbbal

megütve a gravitációs határt,

– idáig képzelgek mindíg, s még

ringatózom pár boldog pillanatig

a holttérben, az életveszélyes magasban,

a rettenetes zuhanás előtt, s utána

vígasztalásul motyogom, hogy

lesz ernyő, vagy hogy puhább lesz

az anyaföld, vagy csoda történik,

s hirtelen lesz külön erre egy Isten.

Egy költő monogramja

Mikor agyam már nyúlfogként őröl,

nézzük, mi hír egy másik költőről?

O! O!

Mi hír a másik, hm, féltekéről?

(Nátha-, láz-, lúdtalp-, s a féltökéről?)

O! O!

Lányával déli harangszót lesve

házat rajzolnak a húslevesbe!

O! O!

Más a nagy lázról és a hazáról,

ő útikönyvet ír Indiáról.

O! O!

Pedig a sorsa kínálna néki

olyan mesét is, mely evidéki.

O! O!

Tán a szemérem? Nem vágy lebegni,

lábára súlyt kér: „Szegénynek lenni!”

O! O!

És elvesztette apját és anyját,

míg megszerezte a monogramját:

O. O.

Vagyis már felnőtt s enni nem kére!

(Ezt mondaná e gagliarda-féle!)

O! O!

Bár együtt nőttünk s lestük is egymást,

s egyazon helyről kaptuk a Nagy Frászt,

(O! O!)

hírt mégis más hoz (bár barát szájé):

K. I. meg R. P., R. Á. meg K. J.

O! O!

Nos, e vers légyen papírrepülő,

melyet két sóhaj az égre fellő:

O! O!

Berda piros hóember orra

Ha már fuldoklom a költészettől,

a csinált zenéktől, a döglött

festményektől, a tiktakkoló

szobroktól, a savanyút pukkanó

kásahegy-kultúrától – egy újpesti

kocsmából, vagy egy fa mögül

biztatva rándul bölcs fintorra

Berda piros hóember orra.

„Az ólombetűkben lélek lakik”

Ady Endre

„Az ólombetűkben lélek lakik”

s a test, a romlandó, lent az agyagban.

Mint makacs balzsamozó, ami maradt:

kihűlt neved forgatom forró agyamban.

Micsoda harc a megmaradásért,

a fényképekből már-már kilép,

tükörben operál magának új szívet,

az enyémet és mindenkiét,

mert mindnyájan neki szurkolunk,

mert szűkölünk, s már csak a csoda

segíthet rajtunk, s abból is ez az

egyetlen, bár ujjunkat nyomjuk oda –

de ő már ilyen szerepet nem alakít,

ólombetűkben és a földben lakik.

Levelezőlap-rigmus

Jó Bihari Sándor

börtöncella-vándor,

hű barát a versírásban,

legény az iszogatásban,

s vidám, mint egy kántor!

(Sanyi, ezt a verset

nem olvassa sergent,

dalolhatunk bő tüdővel,

úgyis megenyhül idővel,

bármilyen keservest!)

Egy kisfiú mondja

Nem tudsz te semmit!

A tigris helyből átugorja a kerítést,

s akárhányszor, oda-vissza. Piros

mozdonyszemével kitolat az éjszaka,

mindig tolat, hallhatnád a vágány-

csattogást, ha éppen nem aludnál.

De te a füttyöket se hallod,

a tülülüző hegyoldalt, pedig ingyen van.

Rosszabb vagy a medvénél, mert az legalább

egy nagybőgő-vonóról álmodik. De te

azt se veszed észre, hogy a Nap gólt

lőtt az ablak jobbfelső sarkába!

A költő ül a tűhegynyi fényben

A költő ül a tűhegynyi fényben,

már önmagának csillaga –

de szép, ámuldozom megakadva, majd

gyanakodva, mivel az íróasztalnál görnyedek,

se fény, se csillag, bár én írom ezt a verset,

inkább egy kis émelygés, keserű torok a sok

cigarettától, fásult kedvetlenség a sok

kudarctól, enyhe hányinger a lebzselő

irodalomtól, agybénító görcs az elszigeteltségtől,

piruló szégyenkezés a kitárulkozás miatt,

– és mégis felhangzik a dallam, elszántan

és leinthetetlenül, a rekedtebb hang a hegedűn.

Köd

Köd dúródik a hegyről le,

mintha rongyszőnyeget szőne,

savanyú köd, olyan daróc-

illatú, mint elázott kóc.

Fuldoklik benne a lámpás,

csetlik-botlik, ami csámpás,

vályogházban nyomorognak,

ottfelejtett szülők fogynak.

Iszonyodó kutya köhög,

elnyeli, mint folyó, a köd,

elnyel, mint a folyó falut,

ahová nincs bekötőút.

Mint szemhéj mögött szemgolyó,

ide-oda rándul a Hold,

hiába, hogy emberjárta,

innen halott-leány-párta.

Terjed a köd, árad a köd,

szív mögött és homlok mögött,

naftalinos kendőbe köt

mosolyt, zsivajt és örömöt.

Hitet, reményt, életerőt

poshadt szájban forgat előbb,

s fonnyadt, romlott, amit kiköp,

s amit megcsócsált ez a köd.

Hülyék húgyillatú álma,

rabok rothadt szalmazsákja,

betonra kent kutya-ábra,

röhögve tűnő stoplámpa.

Napjaim zárka-homálya,

halott nyitva maradt szája,

patakba felúszott bálna,

agydaganat véres zárja.

Megszáll mindent észrevétlen,

légi desszant a sötétben,

jó neki a fű és bokor,

gyorsan lövészárkot kotor.

Megörül az autóroncsnak,

kinevezi parancsnoknak,

s mivel félmunkát nem végez,

díjaz, fenyít és kivégez.

Fiókot nyit agyvelőkben,

fűt-fát ígér felelőtlen,

léggömböt fúj: füle, szeme

mintha hall’na s tekintene.

Strandfürdőkön kályhát árul,

friss tojásba belezápul,

tejbe, borba vizet kever,

sarkon kani kutyát teker.

Gerjed, nyálzik, megtapogat,

hamis fogsorral csókot ad,

kazalnyi melleket buggyant,

felhőszakadásnyit huggyant.

Mélán benéz az ablakon,

nem is tudom már, hol lakom,

házamban-e vagy a ködben?

S én vagyok így, vagy már többen?

Ezt a verset álmodtam

A kutakban a sietős tengerek.

Ó, az idő mongol íze!

Visszhang az árnyékból

Nem tudok mást, mint eldalolni

saját fájdalmam s örömem…

(S nincs rám szüksége e világnak,

bár végleg elsüllyed velem.)

Zárójel

(A költő egyszemélyes közvélemény,

és röpirat a költemény,

s mivel a mikrofonba más beszél,

elrikoltja majd a szél.)

A fájdalmas kulcsmondat

A fájdalmas kulcsmondat: „Keressük a

kapcsolatot a tömegekkel!”

A „tömegek”: apám, anyám, rokonaim.

Se zászló selyme nem vagyok, se üres nyél –

por vagyok a porból, sóhajtás vagyok

a tüdejükből, dobbanás vagyok a szívükből,

fény vagyok a szemükből, tétovaság vagyok

a tétovaságukból, nehézkesség vagyok

a nehézkességükből, értetlenség vagyok

az értetlenségükből, makacsság vagyok

a makacsságukból, földhözragadt vagyok

a földhözragadtságukból, lenézett vagyok

a lenézettségükből, sutaság vagyok

a sutaságukból, rossz reflex vagyok

a rossz reflexükből, gyanakvás vagyok

a gyanakvásukból, titkos remény vagyok

a titkos reményükből, szerelem vagyok

a szerelmükből, erő vagyok az erejükből,

nem is akarok más lenni.

Nem is lehetnék más.

És mi történt a többiekkel, akik lent maradtak?

És mi történt a többiekkel,

akik lent maradtak? Élnek-e,

halnak-e? És hogyan élnek és hogyan

halnak? Nevelnek-e kölyköt repülésre,

vagy menekülésre? Néznek-e utána

reménykedve, vagy komoran? Az összehúzott

szemekben lobog-e még István király

palástja? Fújnak-e ködöt, gyúrnak-e alá

csillagot? Én álmaimat szülöm, mely lesz

még az álmuk? És ők? Ugyanazt álmodjuk-e?

Ők adják-e még az áramot, amitől

a költő világít? Mint szál dróton a villanykörte?

És mit szólnak e szorongó és illetlen

kérdésekhez? És ki kérdezi? S az utolsó

kérdés: én hol vagyok, ha se lent, se fent?

A költészet

A maradék tisztesség, amit még

nem játszottunk el félelemből, vagy

renyheségből; vagy amit nem játszottak

el helyettünk költő-császárok, vagy csak

örmesterek; s amit lopva viszünk, már-

már értelmetlenül – talán jó lesz küszöbnek.

Micsoda év! Micsoda halottak!

Szörnyű üres cipővel tapodnak

szívemen, s ahogy fakul a bánat:

könnyűségük remegteti számat.

Ifjú foggal nagyokat haraptam,

nem vetettem, mindig csak arattam,

nem akartam lenni termőföldnek:

s megfogantak bennem s lassan nőnek.

Papíron őszi kert

Papíron őszi kert – s már fagy zizeg

s elsápaszt, mint egy váratlan halálhír:

így képzelgek papír felett, de átír

képzelgést egy valódi őszi kert,

s igaz a hír, hiába nem hiszek

a liftben motyogó barátnak, bár sír –

gyalázatos mesterség ez: tovább ír

agyam, s a vershez képet keresek,

s a versben őszi kert s drága halott,

melyikhez találtam hasonlatot,

s melyik gúnyolódik képzeletemmel,

az őszi kert is semmivé fagyott,

szétszórták a berregős hónapok:

szeptember, október, november, december.

Kondor Béla és a halál

Először egy nyakrándító félrenézéskor,

vagy mikor felsiklott a pillantása egy lány-

gerincen, vagy a villanydrót szigetelése közben,

vagy mikor borotválkozott, sziszegve kerülgetve a

kamaszkori pattanásokat, vagy a negyvenedik fekvő-

támaszból ágaskodva, mintha nőből – először

talán akkor látta meg s vigyorogva átnézett

rajta, mint a teniszütőn, de háta már, mint a

korcsolyapálya, de gyomra már, mint az elgázolt

kutya, de szíve már, mint a kivágott biztosíték,

s tudta már, amit tud a férfi, mert férfi volt,

búcsút se intett a gyerekkor foszforos ablakára,

vállat se rándított az elsötétített Pestlőrincre,

hátra se nézett a pezsgőpalack-durranású Hajógyárra,

a diplomáját nyújtotta a halálnak, a Szépművészeti

pincéjében töltött órákat nyújtotta a halálnak,

rézkarcot, akvarellt, monotipiát, olajképet nyújtott

a halálnak, Munkácsy-díjat, biennálé-díjat nyújtott

a halálnak, csalók, seggnyalók, hóhér-inasok röhögését

nyújtotta a halálnak, repülőgép-modellt, a muzikális

isten pecegtetőjét nyújtotta a halálnak, Mannlicher-

kattogású fényképezőgépet nyújtott a halálnak,

felzokogó verseskönyvet nyújtott a halálnak, kancsalító

konyakosüveget nyújtott a halálnak, női nemiszerveket

nyújtott a halálnak, saját nemiszervét nyújtotta a

halálnak, a kihagyott szívdobbanásokat nyújtotta a

halálnak, föld alá lőtt szemgolyóit nyújtotta a halálnak.

Legalább egy percig

Legalább egy percig szégyelljük magunkat

Szabó Istvánért, elsősorban azok, akik

mindíg másnak adták a lakást, a pénzt,

a megbízatást, a bizodalmat és a levegőt,

és a mosolyt és a vállveregetést és az

életörömet, s ebben az országban nyájas

gazdát s mecénás urat játszottak, most

már kiderült, hogy kinek a bőrére; s végül

mi, a barátai, legalább egy percig szégyelljük

magunkat, hogy elengedtük a kezét s később

se kaptunk utána, s nem feleztük meg a

nyomort, a dühöt, a magányt, a megaláztatást,

hogy elviselhető legyen – szálljon ránk tehát

az eldobott teher, legyen örökségünk, amíg élünk.

Könnyes dal

N. L. is a mennybe ment,

várja ott a regiment,

várja bujdosó csapat,

mely e földtől elszakadt.

Várja már a magyar ég

valamennyi költőjét –

az is, aki nem akart

elmenni, már odatart.

Bánat bánatot tetéz:

miért e nagy röptetés,

a szív miért szökik oly

vadul, mint aki fogoly?

A szív, a szív, a gyönyörű!

Miért roppan, aki hű,

s robban, bár égni hiún

akart, mint uránium?

Minden álom és mese,

egyszer volt… itt van, nesze,

már lefogták szép szemét,

hajtják, törik könyökét.

Káromkodnék s csak sírok,

s mint bolond, verset írok,

s futkosok a padláson,

lent hallják kopogásom? –

Mert nem föl, nem az égbe,

igyekszik le a mélybe

mindenki, kit anya szül,

s csont a földdel elvegyül.

Nyáron fű és télen hó

lesz az örök takaró –

Napjaink letört szárnya:

suhint nagyot hiánya.

Miből lett ez a vers?

Azt már tudom, hogyan kezdődött:

autóbusz húzott el rettenetes erővel

a járda mellett, pár arasznyira tőlem,

megakadt lábbal léptem a hirtelen

támadt légüres térben, szívverésem fel-

pörgött, biztos el is sápadtam, ám

ez még mind automatikus volt, vegetatív,

az alján ott émelygett az öntudatlan, bár

elkésett, öngyilkos vágy, s rögtön utána

a halálfélelem, amit már tudatosan, lassuló

szívveréssel s részegséghez hasonlító émelygéssel

dolgoztam fel, vagyis enyhítettem a fokozással:

haldokoltak a kertek, kifordult lószemek

csüngtek a fákon, az ottfelejtett almák,

a havas garázstetők arcából kifutott a vér,

minden lépésem az utolsó lehet, melyik lesz

vajon: a bal vagy a jobb – játszottam már, s ettől

újra elszorult a szívem, mint az eltévedt

sarkutazónak, habár különben élénk volt

a forgalom a szelíden lejtő Szépvölgyi

úton, lehetetlen volt nem észrevennem,

a hegyről a betonút még a nyárból kanyargott

alá fénylő szalagként, ezt mindig megcsodálom,

mindegy, hogy milyen évszak van, vidámat

pukkanó kiránduló autók zötyögtek fel

a levegőben ringó étteremhez, a nemrég

felújított kápolna morcosan szemébe húzta

rézsisakját, a gazdája helyett – oszlott a

halálfélelem, sőt kicsit nevetségessé vált, s míg

az újságosbódé előtt álltam, nagyon elpirultam

volna, ha valaki belémlát, futólag gondoltam

ezt s zavaromban beleolvastam a vasárnapi

újságokba, majd a másik oldalon megindultam

visszafelé a hegyeket bámulva, mikor dögszag

csapott meg a kiásott gázvezetékből, s fel-

lazult minden bennem, mintha libigógán

ülnék, s zavaros kép kínlódott agyamban:

a deszka másik végét egy óriási ujj nyomkodja

szórakozottan, s már hiába kerestem vigasztaló

vagy feloldozó látványt, most már azok lettek

nevetségesek, a komoly pofával napfürdőző kutyák,

a homlokba húzott sisakú kápolna, a levegőben

lebegő étterem – a légüres tér lett a valódi,

hogy csuromvíz a hátam, ami hihetetlen

volt és felfoghatatlan messze, most hihető és

közel, hogy kemény s moccanatlan lettem belül,

mint a kő, s fosszilis lenyomat lett a gyerekkor,

s az előbbi perc, s mint aki pénzt hagy el,

vált semmivé kínosan a negyven év, a

megismert világ, az évszakok, az almafák,

a vizek, melyekben fürödtem, a húsok,

miket megettem, az italok, melyektől vidám

lettem, s a nők, a könnyesek, a nevetősek, a

combok közt eltelt édes órák, hogy majdnem

sírtam, s ettől magamhoz tértem, de már

komolyan megrendülve cipeltem a fájdalmas

terhet, fegyelmezetten s ép ésszel, könnyülést

nem keresve, papír elé ültem s mindent

pontosan leírtam – hátha kapok egy kis haladékot!

Még ugyanazon az úton

Még ugyanazon az úton, mint az előbb,

de az időben előre s hátra ugorva –

most lengő zápor veri a forró háztetőt,

s hosszasan vizel a bádogcsatorna,

légszomj, majd sóhajtás kioltja egymást,

s mintha a háztetőnek hosszú haja nőne,

felhasználva e gazdátlan pillantást,

nagyokat ugrok az időben hátra, majd előre.

Vagyis benne vagyunk nyakig a költeményben,

de azért lazán és ki-kisandítva,

hevenyészett rím csendül a pongyola beszédben,

egy garast sem adna érte a zsémbes Vojtina,

de hát ilyesmire se időm, se kedvem,

közben, ahogy jött, elállt a zápor,

most nem is igen tudok ennél szebben

beszélni s ujjamon szót számolni, majd máskor.

A zápor elállt, s a macskák száraz szőrrel

előbújtak s önfeledten, mint a nők, napoznak,

így szemre időtlenek ők, bár eltűnnek ősszel

s tavasszal szájukban újabb macskakölyköt hoznak,

mérhetném velük is az időt, miért ne,

érne annyit, mint más, ez a macska-óra –

van, aki eldönthetné: K. I. megállt szívére

gondolok, a föld alatt porladóra.

De most még él ő is, dörmögve ballag

velünk le a hegyről, kártyából a szárnyunk,

R. Pali a röhögéstől nekidől a falnak,

éjjel van, s már nem is a földön járunk,

talpunk alatt a kutyák tátott pofája kattan,

harapják a semmit, habár még mi is élünk,

de hát sokat képzelgünk, ez tagadhatatlan,

s el is szállunk néha, mivel nagyon félünk.

De most még nem; vörös, fekete, barna

üstökünk az utcai lámpa fényében világol,

egymást heccelve és a semmiből kicsikarva

az esztelen jókedv – most nem félünk a haláltól,

a Szépvölgyi úti csillagok, mintha gyufa gyúlna,

direkt nekünk sercegnek a fűillatú égen,

fölényesen nézünk a kilövellő Tejútra,

mi is tudnánk olyat, csak lenne nő a környéken.

Most van, most nincs… hogy melyik tükörben

élnék, vagyis lennék, nem is kérdés, nem, nem;

persze, hogy képzelem, s ébren, hiszen különben

nem bírnám ki, de ez a vers visszaképzel engem,

lakhatok itt is, bár lazán, s eltűnhetek úgy is,

mint akit mellékesen kihívnak egy szóra,

még utána csap a zaj, cipője nyikordul is,

de már nem néz vissza a homályló tejüvegajtóra.

Az égi kártyaparti

Majd összeáll az égi kártyaparti,

ki nyer, ki veszt – leosztva már a lap,

biztat az asztal túlfeléről: tarts ki,

Ádám is, ím, s arcán mosoly szalad;

nincs eldöntve, mi jobb: élni, meghalni,

csak kártya van s elnyújtott pillanat;

tavasz, nyár, ősz biz el szokott suhanni –

s a tél fején fehér nyúlszőrkalap,

azzal köszön komolyan és nyugodtan,

mint Te, hogy mégis elviselhető

legyen, ha némán a semmibe robban,

mi életünk volt: a jelen idő,

s kapaszkodunk, hülyén, kártyalapokba,

mert nem bírunk elképzelni halottan.

Átsakkozni egy nyári délutánt

Átsakkozni egy nyári délutánt,

a teraszon, háttal a napnak,

harsányan örülni a mattnak,

félszemmel bámulni a szél után,

biztatni, ugasson, szomszéd kutyát,

s hall’ni, hogy cérnahangon vakkant,

ápolni hőségben megrokkant

rózsát s tenni rá zacskó-fityulát,

rosszkedvet, epét visszanyelni,

királynőt, bástyát visszanyerni,

s revansot adni, ahogy az szokás,

s fázósan, pulóvert keresve

lassan szólni: itt van az este,

itt van a mindennapi elmúlás.

Pár szó a virágzó mandulafáról

Haboztam egy percig: megírjam, ne írjam,

ablakom alatt a virágzó kis fát,

nem csak arról van szó, hogy elcsépelt a téma,

hanem, hogy kifecsegni valaki titkát,

még ha fa is, mert különben olyan,

egészen olyan így, virágba borulva,

mint egy fiatal lány, sovány, csontos kissé,

vagyis még kölyök, de már elpirulva

kap lecsúszó ruhája után, s hogy el nem érte,

arcpirítóan áll meg, olyan pózba,

mint ki már tudja vagy épp most tanulta,

hogy lángot lövellő férfivágy okozója;

nekem vetkőzik így e kis fa, s ez végül,

akármit is gondolunk, a kettőnk ügye,

a képzelgés s a virágzó fa, így okoskodom,

míg ketten vagyunk, addig lesz üde,

s míg derűsen körmölgetek, kijózanító

bizonyosság kattog az agyamban,

hogy hiszen verset írok, vagyis kifecsegem

az egészet, s hajlok rá, hogy abbahagyjam,

s: vedd fel a ruhádat, ne virágozz, szólnék,

de rájövök, hogy ez mekkora ostobaság,

s boldogan dobok le én is minden nyűgöt,

s áhítatosan utánozom az öntudatlan fát,

szemérmetlenül és szépen, már így képzelem,

és bátran és hírre se vágyva s nem magyarázkodva,

de makacsul és más célt nem ismerve

diadalmasan belevirágzik minden tavaszba,

s nem kér védelmet s nem kér biztatást,

még helyeslést se kér, csak elkiabálja

minden titkát s nem fél se fagytól, se széltől,

habár a gyanakvó világ a ruhája –

rajta, fa, biztatom, tegyél szabaddá,

titkom elmondom és védelmet se kérek,

hogy is kérhetnék, alázatban legyek az első,

s virágzásban, ameddig csak élek!

Ha rólad, már másként

A törpeparadicsom a cserépben –

mint szép nagy könnycseppek ha potyognának,

fölébe képzelt női arc vonását,

tiéd?, kémlelem; milyen rövidzárlat

éget e szórakozott, könnyed ötlet

áramkörébe, s mit kezdjek a sírós

hasonlattal, hisz ha rólad, már másként

írnék, hogy kigyulladjon a papiros,

s el kéne, bátran, dobni ezt a verset,

melyben csak fel-felvillan, mint a nyári

sötét ég alján szerelmem s szerelmed,

s egészen újat kéne kitalálni –

de jó így is, hogy messziről villámlik,

időnk van, elmondani, a halálig.

Köszöntő sorok J. F.-nek

Hogyan is mondjam el, férfias-derűsen,

az ifjú költőnek, nem titkolta ő sem,

példaképe voltál, vagyis hogy a hőse,

halott újságokból élő ismerőse.

Emlékszem, zöld kölyök, az Akadémián,

a falról festmények hunyorogtak le rám,

ültem égő arccal, pirultam a vitán,

farsangoltak fülünkbe papírtrombitán,

ítészek, ügyészek, bősz galacsin-morzsák,

kiterítve feküdt a Tékozló ország,

öklözték, rugdosták, hasba szuronyozták,

fölrémleni láttam Dózsa szenes arcát –

Ott, már az elején, a pályára láttam,

majd később, hogy születtem, azt is megbántam,

s mikor földhöz verve feküdtem a sárban,

ez az emlék napként sütötte a hátam.

Őszi köd az Ügetőn

Zelk Zoltánnak

Bizony, az ilyen ködben nem lehet jól látni,

csak hunyorgok, meg pislogok, bár ez a haj

ismerős: mint a kötött gyapjúsapka, kicsit hátra

csúszva, fehér is, sőt ezüst, lehetne korona is,

csak ne viselné ilyen félrecsapva, ilyen hetykén,

ilyen nemtörődöm módon, de ez a köd éppen homlokig

ér s úszik rajta e haj, mint a tengeren, igen,

mint hajótörött a nyílt vizen, mint a hajótörött –

de lejjebb, a homlok alatt keserű arc, könnyáztatta

arc, panaszos arc, szemrehányó arc, csak a szeme

villan vídáman és ravaszul és gyermeki fénnyel,

de észrevétlen elvegyül az arcnak ellentmondó szem,

itt ez senkit se érdekel, a ködbe, a ködbe pára-

csecsemőt fújnak a lovak, gőzbabákat és zúzmara-

törpéket s lila, zöld, sárga, kék, piros trikók

virítanak hidegen, mint a művirágok, gyomrában

sajgást érez, kekszért nyul, eldobja, inkább hátat

fordít a pályának, a véres szemű lámpáknak s egy percre

elámul: a tribünön hold bolyong, sáppadozik, a páholyból

letávcsövez, no ez fura, távcsövező hold! felhunyorít

a holdképű barátra, akit szeret, ám az most rá se

hederít, de nincs harag, szorong tovább szorgalmasan,

óriási gyakorlata van benne, nem is figyel oda, mint

az öregedő kötéltáncos, ugyan milyen meredély, ugyan

milyen szakadék íjeszthetné meg, amióta él, kötél

nélkül megy át rajtuk, hiszen költő, kabátja alá

szárnya begyűrve, de most itt ezt se veszi észre

senki, a ködben, a ködben minden álommá válik,

a zsivajt kiszivattyúzza a feszültség, légüres

csönd lesz, a zsebórák, a karórák tiktakkolását is

lehet hallani, már amelyik nincs a zálogházban,

inditógumi sziszeg, mint az elszakadt köldökzsinór,

az utolsó józan hang ez, az utolsó az őszi ködben,

ami ezután jön, már káprázat, halálos hitegetés,

fuldokló ábránd, a futamra az élet van feltéve,

az Ázsiából menekülő ősök, az átvágott ideg a lábban,

hogy ne fájjon, s mindegy, hogy most a kórházi ágyon

fekszik, az ágy ideúszik az őszi ködbe az utolsó nagy

futamra, s mindegy, hogy tavasz van, ilyen érzékcsalódással

itt senki se törődik, szélfútta versek a magasban,

már kikezdhetetlen égben, de most ide se látszik az

ég, a ködben, a ködben a másodpercek dobognak,

a falon túl a halottak fülelik a vad szívverést,

csupa nagy halott, de itt most ez sem érdekes,

mert megtisztulva a vacogásban és megmártva az

őszi ködben utólérte a pillanatot és nem lemaradva,

s nem előrefutva: boldogan száguld vele, egy-ütemben

a Föld ritmusával, szédítő körben, de már minden

szervét az egyetlen időhöz igazítva – fölényesen

ácsorog, fölkel az ágyról, vagy verset ír a fehér

mennyezetre, mint ózont lélegzi be az őszi ködöt,

sütkérezik is kicsit, gallért nyit s szép lassan

a kasszához ballag, őt igazolta a befutási sorrend.

Egy verseskönyv visszatükrözése

(Vas István: Önarckép a hetvenes évekből)

Nincs közelíthetetlenebb messzeség, és mégis…

Ha az elején kezdem, akkor sem lesz ésszerűbb.

Nem történet, nincsenek benne fordulatok,

viszonylatnak is egyoldalú, sok benne a képzelgés.

S kérdés: lehet-e önarcképből önarcképet csinálni?

Mint mikor az ember egy fénykép előtt fintorog –

bár zene is szól, bokázó anapesztusok:

„Pedig most közelíti a hold-komp.” Könnyű ezüst,

foncsor is lehetne levegő-évek mögé: lássunk.

Én vissza húsz évre: a kölyköt, ő vissza húszra: a férfit.

S ezt is csak én képzelem, egy naprendszerrel lemaradva,

s önkényesen, mint minden teremtésben: vagyok a Nap,

s míg feszengek a kávéház bársonypamlagán, lopva

látom piruló képemet a tükörben, mellette a hold-

kráter arcot, futó konstelláció, törvényét, persze,

hogy is érthetném, még azt se, ami rám vonatkozik.

Vélt és gyanútlan szabadságom! Csatakos irhájú

kóborlások! Hát igen, édes volt a levegő s érzékelhető

a halhatatlanság, szárny se kellett, röptetett

az isteni könnyelműség. Valami ilyesmi tekintettel

nézhettem K. Bandi bácsira, a Galopp-pályán, mert

elkomorult s kurtán csak ennyit kérdezett:

„Hogy tetszik?” s a folyóiratra bökött, amit olvastam.

Ez már a zuhanás idején volt mégis, a kamaszkor végén,

csontvázam statikájának felfedezésekor, hogy remekmű,

de járni kell vele. „Nagyon tetszik” – mondtam fölényesen.

„Kevés” – felelte s örökre eltünt a nyári forgatagban.

„Dehát azt mondtam, hogy nagyon!” – kiáltottam utána,

de a nyár is eltünt, a zöld gyep, a lovak, tél jött,

térdre buktató, arcomra hideg tűvel firkálgató, s az

„Ötven felé”, a vers, pedig másról szól, visszaidézi kölyök-

koromat. A távolság ma sem kisebb, de ma már életem határa;

erőm fogyta, de emléke is e feszültség; törvénye mozgásom

is magyarázza, vonzásából már nincs módom kitérni,

s már így képzelem: viszem magammal őt is, habár

egyszerűen csak előttem jár, húsz évnyire vándorló láthatár,

mégis szorongva olvasom a kilóméterkő-betűket, a fekete

jelzőkarókat, az elszenesedett hieroglifákat: bennük az üzenet,

lehelj rá, felizzik, ne tévesszen meg a csupaszsága.

És szédülve forgatom a fejem az átfordult ég után, mert más

eget lehet már onnan látni, más szögben hull a fény,

mást jelentenek a szavak, ez a már nem az én képzeletemben

ragyogó égboltozat készül a véglegességre, mit számít

a kultúra meddősége, mit az aprólékosan leírt,

elvesztett csaták, mit a repülni nem akarás, mit a

lefokozások éve, mit e fordított hencegés, hogy a

halálra keresett mégis élve baktat az út végére;

s mert a Semmibe nem tesz szárnycsapást s minden

elmetorna kevés volna, ha a tribünön nem a halál

guggolna, s mert magának nem csinál már lázat:

a megfogalmazáshoz mi vagyunk a magyarázat,

külön-külön s így én is, mert mit számít már a költészet,

ha órasúlyként, kivül is, belül is, egyenlő már az élet,

vagyis ha felfogtuk, ami történt, mondhatjuk: „Itt voltam.”

S elfér a fény is, meg az éj is a győztes mosolyban.

Az összemorzsolt diólevél

Felnyúlok a fára egy levélért,

az előbb még persze, ezen nincs vita,

de a benzingőzön s félmúlton átüt

az összemorzsolt diólevél illata,

élem s képzelem szinte már egyszerre,

ez a kettősség úgyis összemosódik,

ha majd rólam s a diólevélről

már csak a közönyös papír tudósít,

és szín és íz és illat szépen

megszökik az egyszer volt szívdobogással,

minden mozdulatom kereszteződik

a mindig jelen lévő elmúlással,

így ez is, hogy felnyúlok egy levélért,

bár e mozdulat önfeledten tiszta,

s derűs egyensúlyként a fanyar illat

a gyerekkorból hoz valamit vissza,

hajnalnyi hitet, álompárás kertet,

darab eget bent, mely még karcolatlan,

hogy jó a világ, s élni gyönyörű benne,

s míg élek, vagyok halhatatlan!

Úgy bizsereg bennem a vers

Úgy bizsereg bennem a vers,

mint szabadult rabban a csók:

ölel rengő dunyhamellűt,

s ölel szilaj szívós karót,

s mind kevés a börtönfalon

éjszakánként elképzelthez,

s úgy fog meghalni, hogy új s új

rafinált kalandot tervez.

Íme, itt a recept

Íme, itt a recept, ó, nyájas olvasó:

keverd össze percedet, ami több a percnél,

csapd be vígan a tiktakkolást egy elnyújtott

szinkópával, csípd az ajtósarkához eliramló

életedet, hagyj ki egy lélegzést, mintha tehetnéd,

pörgesd fel a szívverésed, mint a gravitációból

kilőtt rakéta, faarccal bámulj, ha kérik a

jegyedet a buszban, uszodában, ravatalnál, képzelj minden

szerelmet egyetlen szerelmed mögé, álmodj,

mikor ébren vagy, s éber legyél, mikor álmodsz,

bújj a fényképek mögé s röhögj ki a plakátok

mögül, dőlj egy napsütötte falnak a havas esőben,

és ha menekülni kell, zavarj össze mindent

magad mögött, mint a tintahal, ez a hibátlan

ösztönű, elfelejtett költő, hadd kavarogjon az

ágy, amelyben vacogva aludtál, pörögjön a

szoba, amely nem volt a tiéd, libegjen a

nadrág, amelyet kölcsönkaptál, ásító szerelmeid

epekedjenek, futó sejtéseid istenüljenek,

madzaggal átkötött, telefirkált papírjaid repüljenek,

tégy egy ócska vekkert szíved helyére: ez a te időd,

katonafényképeid angyalszárnyat, igazolványképeid

bajuszt növesszenek, hagyd az utókorra hascsikarásod,

gyűrűbe kőnek tyúkszemed, mondd, hogy két

anyád volt s két apád, s testvéreid száma száz;

s remegj vagy kuncogj a tinta-ködben,

de ne mutatkozz – hátha nyomod veszti a halál!

A Csatárka utcán hazafelé

Most nem érdekel, hogy az idő elpereg,

csak nézem boldogan a nyári kerteket,

s fülelem ámulva: kakukk szól kifordult

torokkal, pedig csak a hinta nyikordult

itt, a város végén, az új lakótelep

fűre könyöklő betonerkélyei felett,

föl-le s madárként száll a szemem,

kuncogva tűröm, hogy túljár az eszemen,

e makacs kis villanykörtén a hang és a fény

és a nyár, a handabandázó tünemény,

hogy összekever autódudát s kutyaugatást,

füvön alvó nőt és vad szívdobogást,

olvadozó kátránnyal jázminillatot:

szimatolja élő és leheli halott;

már nem rakom sorba, ahogy illenék,

becses lett, mit kapott lelkem, a lék,

melyen nem én vérzek el: mi kívülrekedt,

özönlik-zúdul be, mielőtt elpereg.

Hogy megyek vissza

Hogy megyek vissza, ha már kiváltam?

Az út ködbe vesző, mint e költemény,

sóhajokban végződik, keserű csöndben,

s mint a szívre mért halálos ütés, kemény.

Apám, anyám örökké fiatalon,

és a halottak a földben mind,

ahogy a sárguló esküvői képről

szerelmes szemük rám tekint.

Az én szívem ha csöndet gerjeszt,

az övék zümmög halhatatlanul

a sárga agyagban, melyet ők ölelnek

termővé, örökké mozdulatlanul.

S az ő szívük ha csöndet gerjeszt,

immár valami végképp véget ér,

még élünk tán s észre se vesszük:

már nem övék, mi bennünk kereng, a vér.

Még ledobog lábam, még földobog

a válasz, majd ennek is vége lesz,

mint kifordult gyökerű fűszálat,

ez a föld végleg elereszt.

Majd lesz szemüvegem

Majd lesz szemüvegem, műfogsorom – ha megérem,

így kopok el apránként s nem csatatéren,

s ágyúdörgés sincs, csak a cigaretta

füstöl, rohamozza a szívemet naponta.

Hogy nem unja még? Elege lehet belőlem,

tiktakkolni télen-nyáron s ilyen-olyan időben,

a világban felgyűlő bombákra már össze se rándul,

külön háborúnkban velem tart vesztére, de szilárdul.

S a máj, a gyomor, a vese s a többi nemes

szervem hogy van, s hogy bírja, már nem érdekes,

minden zászlót az lobogtat, amitől néha én is félek,

s amit nem is ismerek igazán: a lélek!

Hát akkor legyen, mi majd itt lent: tartjuk,

szóljon fennen, büszkén, a többit majd elkaparjuk,

nézzen be minden résbe, fénybe bátor szemmel,

s kezdjen valamit, neki adom, az életemmel.

Mintha átvágnánk Tahitin

1982

Kis vers, lélegezz

Kis vers, lélegezz, élj, ahogy tudsz,

most már egyedül.

Papírszárnyad ha lapozzák,

legalább te repülj!

Röptöd-hulltod nézzék vígan a

költő-kollegák,

hisz nem vágunk az öröklétnek

fennkölt pofát.

Izz, mint a szegények szeme vagy

cigarettaparázs,

mert már a körmünkre égett

minden látomás.

Ne gondolkozz senki helyett

és ne is lobogj,

váltogatott zászlónyélen

ne légy te a rongy.

Csak szállj és végül szép szelíden

hullj a porba le,

még így is ez a homályos égnek

tisztábbik fele.

A költők bocsánatkérő mosollyal

A költők bocsánatkérő mosollyal álldogálnak,

a nyájas olvasók szintén,

bár a költők mindenféle nőkkel hálnak,

az olvasók is, az olvasók szintjén;

ám a költők fél seggel a Pegazuson ülnek

(a másik féllel meg mintha

halandók lennének: strandra járnak, lesülnek),

s nyekereg a hinta-

ló, míg megírnak egy-egy szívbemarkoló

költeményt,

s kicsiben terjesztik, nem mint a hasonló

vállalatok: a reményt,

a szépséget, a derűt, az álmot, s mi a lelket

megtartja: a hitet,

s bár nemigen tudnak venni belőle telket,

de mint eleiket,

nem is törik őket kerékbe, meg se nyúzzák,

elmúlt már az a kor,

a nyugdíjig, ha jók lesznek, szépen kihúzzák,

s por lesz belőlük is, por.

Mi a helyzet a költővel

És mi a helyzet a költővel,

aki olyan volt, mint a sirály?

Meszelt ég borul föléje,

orvosok faggatják: mi fáj?

A szobában egy ügetőló vágtat,

majd diszkvalifikálja a homály,

legyint, nézi a tiketteket szóró fákat,

a remény, mint egy karóra, lejár,

játszana még tízeslehúzást, snapszlit,

huszonegyet, sment, ezekben ő volt a király,

de az ápolónő vihogva bandzsít,

nahát, a maga fejében most is mi jár!

Dohog, eltűnődik, majd elámul:

hogy van Nyugat, s él még Babits Mihály!

Majd fejben izgatottan számol:

hány éve már, hány éve már?

Kuncog, mert titok, de azonnal kimondja,

hiszen a lelke örökké alterál,

mikor is zárt be, mikor is zárt be,

mikor is a Szamos-parti kupleráj?

Majd jön az est, és nem jönnek

a barátok, pedig ajtót-szívet kitár,

szemébe fáradtan gyűlnek a könnyek,

letörli, úgy hagyja – fáj.

Elsiratják a hűtlenek is, pedig még él,

de hát könnyebb a könny, milyen kár!

Hát ez a helyzet a költővel,

aki olyan volt, mint a sirály.

A duna fölött a sirályok

A csípősre vált áprilisi időben, mikor megfagytak a cseresznyevirágok, a Duna fölött a ködben bukdácsoltak a sirályok. Se telefon, se rádió, se újság, se tévé, csak a sirályok a szódavizes ködben, idáig hallatszott a rikoltozásuk; csak a baljós fagy a hegyen, a zsilettpenge-zizegésű, cseresznyevirág-habot borotváló; csak a köd a Duna fölött, s a ködben a sirályok. Szeretném hinni, jó lenne hinni, hogy ők tudták meg először a hírt és sírtak és fuldokoltak a ködben, s lent sírt, fuldokolt a tükörképük a vízben. Hiszen legjobban a sirályokat szerette, önmagát merészen sirálynak álmodta, kórházból, betegágyból, börtönből; szabadnak és büszkén lebegőnek a nyomorból, a munkatáborból; inge alatt a karcsú szárnyak, bőre alatt a madárszív, szemében a repülés révülete. Így bukdácsolt, fuldokolt kemény tűzfalak közt, ócska, szomorú utcákon, dohos tereken, odvas lépcsőházakban, a városban, amelyet szeretett, amelynek ismerte minden tégláját, kiszögellését, kanyarját, menhelyét, csapdáját és ligetét; gyalogló sirály, vagyis költő, félszemmel mindig az eget lesve, a víz alól – a tükörkép az igazit!

Se telefon, se rádió, se újság, se tévé, ők majd csak másnap közlik a hírt, csak a Duna fölött a sirályok, évek óta készenlétben, baljós és szinte már közönyös türelemmel, évszakot váltva egy szárnybillentéssel, tavasz-nyár-ősz-tél, kórház-otthoni betegágy-kórház, fáradhatatlanul köröznek, emberi szív számára elképesztő türelemmel, öt év óta, tíz év óta, köröznek a Duna fölött, köröznek a fehér mennyezeten, a meszelt égbolton, a villanykörte-csillagok között, tolluk hull, mész pereg, hangjuk telefonbúgás, rádió-zörej, csőrük injekcióstű, repülésük imbolygó lázhullám, szédülő félálom, megcsavart önkívületbe zuhanás; repülésük homályos ébredés, elmozduló ablak, kontúrtalan bútorok, diadalmas fényözön, hajnal az Őrmezőn, vakító narancsfényű rakéta-indítás, magányos látomások magányos szomorúsága.

Évek óta fekszik betegen, köhög, cigarettázik, verset ír valahol hátul a tudatunkban, ezernyi fontosnál fontosabb semmiségek közt futólag gondolunk rá, kicsit meg is nyugszunk, hiszen jó helyen volt, önként engedtünk át neki egy kis zugot zsúfolt agyunkban; híreket cserélünk róla, hogy a másiknál éppen mit csinál; panaszkodunk rá, de persze szeretettel, visszahárítván reá lelkiismeret-furdalásunkat, lustaságunkat, fáradékonyságunkat, időhiányunkat, közönyünket, azt, hogy egészségesek vagyunk; aztán újra s újra elhatározzuk, megígérjük, hogy meglátogatjuk, de aztán marad minden a régiben, mi futunk millió dolgunk után, ő fekszik betegen, köhög, cigarettázik, verset ír valahol hátul a tudatunkban. Az elhatározás, az ígéret, mint régen, a levegőben lóg, persze, majd elmegyünk, majd meglátogatjuk, nincs ebben semmi szégyellnivaló, felületességünk az életünk, a véglegességet nem érzékeljük, elsiratjuk, de gyanakodva, hogy hátha mégis él, nem volt idegen tőle semmiféle tréfa, hősiesen, fölényesen viccelt, fáradhatatlanul sugározta önmagát, mint egy panaszkodó nyögdécselő, pizsamás rádium, át a falakon, közönyös fásultságon, egész biztos, hogy az a másfél méter föld sem lesz akadály, minek is siratnánk, hiszen nem tudunk semmi bizonyosat!

Csak a sirályok a Duna fölött…

Kilencven és száz kiló között

Súlyosodván, ha lélekben nem is, legalább testben,

kilencven és száz kiló között már évek óta,

döng a föld, ha lép a lábam, persze hogy nem lebben,

liszteszsák vagyok, ki voltam (belül) karcsú pilóta.

De haj, az ifjút, kit a gyöngécske szél is majd elfújt,

s ki sápadtabb volt a holdnál s kissé vérszegény is,

elnehezítette a kor, s e vidéken nem találni oly tájfunt,

mely megmoccantaná; csendes hely ez, nem olyan regényes.

S az egyéb bolondos dolgok is szépen kiszorultak,

nem férnek el, bár látszatra több a hely az irhámban,

valahogy elmaradtak, ahogy kigyúltak, majd tanultak s okultak,

s úgy vagyok velük, nem is tudom: sajnáljam, ne sajnáljam?

Mert azért maradt még egy-két öröm, leginkább a testé,

s a világ szemébe is nyugodtan nézek: ezek vagyunk mi,

ne szégyelljük egymást; s ó, lázas olvasó, ki mást kerestél,

persze hogy igazad van, itt a könyvet be lehet csukni.

Én még kiballagok a piacra, ez is újabb szokásom,

felvidít a bohóc-sityak paprika, morc dió, lányos zöldbab,

a kofák csábosan mosolyognak, pénzért kotorászom,

majd mélán beszagolok a füstölthús-illatú hentesboltba.

Az volt a szörnyű: fiatal költőnek lenni

Az volt a szörnyű: fiatal költőnek lenni,

ődöngtünk a kilőtt szemű, omladozó falak között,

még a falak is ragadtak a régi és új mocsoktól,

átlátszó bőrünk mögött csak mi láttuk egymás szívét.

Télen odafagytunk a padhoz a vacogó nőkkel,

mozira se volt pénzünk, s a rendőrnek magyaráztuk

verítékezve, hogy van lakásunk, van foglalkozásunk,

s van hazánk, csak szeretjük a levegőt, azért ülünk itt.

Pedig a rendőr is tudta: lakásunk albérleti odú,

amit nem tudunk fizetni: foglalkozásunk gyanús,

hiszen még az Írószövetségnek se vagyunk a tagjai;

s a haza nem az ilyen senkiháziaknak van fenntartva.

Anyánkhoz nem mertünk hazamenni, ők meg, szegények

nem merték elmondani, hogy mivé lettünk, szégyellték,

mivel ott lent, a haza alján, ezt a foglalkozást

ocsmányabbnak tartották, mint a végrehajtóét.

Hát így születtünk mi, így neveltettünk s így lettünk

költővé, ki a csillagokba néz, s kiben népe szíve dobban,

s ki teherbe esvén megszüli a rózsás popsijú jövőt,

s mert túlélte a saját ifjúságát: nyilván halhatatlan!

Hölderlin vagyok, aki nem őrült bele

Hölderlin vagyok, aki nem őrült bele,

hogy elvitte a cica a forradalmat,

s nem motyogom szélütött szájjal:

minden hatalmat, minden hatalmat;

mint két ujj közé fogott mag, mely

zöld volt, de megért, vakon kilőve

repülök, mozgok, hisz még élek,

az átforduló s megváltó időbe;

ez nem várt ajándék, s lelassul a sejtek

változóképessége s majd megszűnik,

s bár elmém ép, de e lassulásban

mégis minden visszfényes álomnak tűnik,

tán hogy ne fájjon, s ne roppanjak bele,

hogy e mozgás, e változás, amely száll

felém, s én szállok feléje boldogan,

nem más, mint a testemre szabott halál!

Könnyű kis influenza

Könnyű kis influenza, enyhe láz

három napra a szobámba parancsol,

fejemből züzögő méhkast csinál,

könnyező papírtrombitát orromból,

lenge szédülésekkel el-elejt,

majd felkap, ámuldozva ringatózom,

túl keserű cigit számból kiüt,

szörcsögő tüdődnek, int, jobb az ózon;

gyerek vagyok újra s követelem

anyám kezét, hogy homlokomra nyomja,

s mint harminc éve, befőttet eszem,

és tablettát rejtek a papucsomba,

s lázmérővel hónom alatt szobám

rovom, mint félszárnyú madár a földön,

felnőtt időmből kipottyant vígan

ez állandó hőmérsékletű börtön;

ó, könnyű influenza, enyhe láz,

kívánom vissza kissé náthás csókod,

mint költő Múzsáét, hisz nem nagy ár,

hogy három napig így lehettem boldog!

Mint egy ócska

Mint egy ócska detektívregényben,

majd nyomoznak életem után,

eltűnődnek: mért nem haltam éhen,

nagy bajok közt mért voltam vidám;

hisz kötelező e mesterségben,

hogy a költő a tankönyv nyomán

őrüljön meg, vagy köhögjön szépen,

vagy a tetű másszon a nyakán,

míg a lantot, holdvilágot nézve,

gyötri, és kalapba fillér hull,

röhögik is halhatatlanul;

ezt nem játsszuk, tojok az egészre,

nem leszek én ingyenes balek,

poshadt lelkét ki-ki váltsa meg!

Képes levelezőlap egy délelőttből

Ültünk a Drima partján: István, Anna s én,

ifjú költők, de amúgy már túl az életünk felén,

dolgozott bennünk a szesz, a nyár s a felhangolt

jókedv, vakációs, mosoly-fényű délelőtt volt.

Fejemen helyben vásárolt fehér vászonkalap,

mert égetett, ahogy csak Macedóniában süt a nap,

álltuk bátran a rohamot, nagy kortyokban nyeltük a sört,

s ha elfogyott, rendeltünk, mutogatva, újabb kört.

Néztük a zöld vizet, ahogy a fazsilipen átzúdult,

mohón szimatoltuk az utcán sülő bárányhúst,

ránk köszöntek s mi vissza ám, kalapot emelvén,

a gőgös Európa sarkában, a térkép szegletén.

Majd kifutunk az időből, tudom, s körmünkre ég

a perc, a nap, s mindent bekormoz a keserűség,

de szép színekkel feldereng majd ez a délelőtt,

ott ülünk, nyár lesz és mi boldogok a hunyt szemhéj mögött.

Ó, öregek, ti

Ó, öregek, ti,

golyóütötte zászlók, a halhatatlanság

színházi függönye elé újráz a vastaps,

s méltán s nem csak a hosszú élet jogán;

én is ámulok s tapsolok tiszta szívvel;

és de szerettem volna egyet is apámnak nevezni közületek!

Új könyvespolcom előtt

Már négy éve, hogy új lakásban

élek, vége a hontalan

csavargásnak, bár gondtalan

még nem vagyok, de egyben-másban

már olyanhoz hasonlítok,

mint aki megállapodott.

Tudom, hogy van ebben csöpp méla

íz is, nem rágódok ezen,

szemérmetlenül élvezem,

ami enyém, s kívánom, még ma

vagy holnap, mind éljetek így,

s ne legyen egyőnk se irigy.

Viharvert könyveim is végre

új polcot kaptak, és mikor

fölraktam mind, és állt a sor,

néztem rájuk, mint élőlényre,

mint elveszett és megkerült

barátokra, s szívem derült.

Majdnem csupaszon s vagyon nélkül

értem idáig, annyi vad

évből szöktem és oly szabad

voltam, hogy lelkem belekékült;

az éhes, kicsapott diák

könyvtárba melegedni járt.

Dühvel olvastam s szigorúan

ítélkeztem: „Mennyi szemét

rontja szemed, emberiség!

S mily ritka a felszabadultan

szóló szellem, mely önmagát

gyújtja – láss, homályos világ!

Betűtengerben fuldokolva

milyen kevés az eleven

kedély, a lüktető jelen,

az üres szemű csillagokba

felnéző bátorság, a vas-

gerinc, bukva is férfias!”

Nem csak a vad nyomor, a lélek

is válogatott köztetek,

amíg ideérkeztetek,

s most ti is szigorúan néztek

rám, kipróbált, kicsiny csapat –

veletek kezdem a napot!

Játék az új szemüvegemmel

Vége a költői homálynak,

ég veled, vaksi varázslat,

orrom nyergén a szemüveg

szabályozza pupillámat!

Majd szépen kirajzolódnak

a vonalak és a színek,

és tétován mosolyogva

nem köszönök mindenkinek.

Unalmas, de tiszta világ,

s élesebb cél vár majd miránk,

nem bolyongok titkot sejtve,

izgatottan orrom iránt.

A fal fal lesz, és az ajtó

ott a helyén, zárul-nyílik;

nem a falon s nem az égen,

úgy járok majd, ahogy illik.

De szép is lesz, de jó is lesz,

ragyogok, ha elképzelem –

mert bár fölírta az orvos,

s megvan, de még nem viselem.

Feltételekhez köti magát

Feltételekhez köti magát bennem

a költő, parancsra már rég nem szól,

a bőröm mögött lustán bujdokol,

s gúnyosan nézi, hogy már van mit ennem,

hol laknom s pénzért is muszáj teremnem,

mint vadalanyba beoltott bokor,

s nagy kegyesen itt-ott gyémántport szór

a sorok közé: bérem emelkedjen,

különben nem segít, nem biztat rosszra,

bár jóra sem, mindig nagyobbra tört,

amíg a világ durván foncsorozza,

s csinál áttetsző lélekből tükört,

mely, eszelősen, fényt keres az égen,

túllépve rajtam és a mesterségen.

A halott költő a képernyőn

A halott költő a képernyőn dörmög, dohányzik, felnevet,

szája sarkában a gúnyos kérdés: hol van, ki engem eltemet;

illik hozzá ez a szökés, jár neki ez a trükkös öröklét,

habár most igazán fogoly: mindig ugyanúgy nyitja-zárja öklét,

ráncolja homlokát, fújja a füstöt, s a füst is ugyanúgy

gomolyog, szája sarkába örökké egyformán ül ki a gúny,

kamaszos mosollyal keveredve, s ránganak a nemlétező izmok,

kiismerhető marionett lesz, ki millióféleképpen mozgott,

s várom reménykedve, mivel szerettem, hogy e filmről is eloson –

ócska túlvilági fény morzézik szomorú arcomon.

Pernye András halálára

A lélek csak cérnaszál volt.

A régi könyvesboltban

milyen boldog voltam!

Szegény Demény Ottó

áll a pultnál holtan.

Könyvet, lemezt árul,

verset ír magáról,

s mohón érdeklődik

a többi kollegáról.

Hanglemezre tesz tűt,

amíg ott melegszünk,

s füleli vígan, hogy

verseken veszekszünk.

Csikóvérünk égve

felhabzik az égre,

illetve a kis bolt

famennyezetére.

Szemem előtt hártya,

míg nézek utána:

elrepült barátom,

könyvfedél a szárnya.

Távirat jött egy kollegától

Távirat jött egy kollegától,

ez aztán ritka esemény,

még én is meglepődtem rajta,

pedig nem vagyok túl szerény,

de elszoktunk már a jó szótól,

egymást maró kutyacsapat

a szelíd lelkű költők céhe,

s a közönség joggal mulat,

tisztes távolból persze, mert hogy

szőr hull, szem foly’, csattog a fog,

s hisszük: országnyi, sőt: világnyi

– de árokparti a porond;

érthető hát, hogy meglepődtem

a köszöntő táviraton,

mely egy versemhez gratulál, s mint

fehér zászlót lobogtatom,

s kivonulok a haddelhaddból,

mint egy régi vitéz barát,

s meghirdetem, hogy mától fogva

szeretek (majdnem) minden kollegát!

A jövő szemétdombja

Gyűl, gyűl, a jövő szemétdombja: a nyerset

pukkanó vagy a finoman elfojtott versek,

a semmiről se szóló betűsivatag regények,

a nadrágba csináló dacok és remények,

a jegyszedőknek vetített kólikás filmek,

a szobrok, melyek rózsaszínt pisilnek,

zenék, mik révült némaságba fúlnak,

döglött képek, mik maguktól lehullnak,

a kimondhatatlan mondatok, s mint részeg

automaták, a bármit eljátszó színészek,

a befőttesüvegben a rég megromlott álmok,

a havi fixes, nyugdíjjogosult lázadások,

a hajnal, melyből nem lett se dél, se este,

s lóg az égen avas függönyként keresztbe,

gyerekevő vén hitek, mik nem tudnak megöregedni,

szakállas embriók, kik nem tudnak felnövekedni,

a szerelem, melyre álszenten óvszert húznak,

s a magot atomreaktorba zárják túsznak,

a nem cserélt levegő, mely öngyulladást okoz,

és rád dől a lakásnak csúfolt szűk doboz,

s mivel mást már nem tud küldeni az ég,

a napként fejünknél lógó televíziókészülék…

(Elképzelem, szegények, ha megélik, hogy fintorognak

ott a jövőben gőzölgését szagolva e szemétdombnak.)

Száll az én időm

Letépett naptárlapokon, lejárt határidőnaplókon

száll az én időm, ilyen sete-suta szárnyakon repül,

s alant, villamosok és autóbuszok közt, hétfő,

kedd, szerda, szerkesztőség, otthoni íróasztal, néha

egy kártyaparti, január, február, március, hó zuhog,

nap süt, rügy fakad, nyár tombol, télikabát,

felöltő, rövidujjú ing, ajándék influenza,

kapkodva áttűnődött pár nap, harminc év,

negyven év, ötven, ügetés elnyűtt izmokkat, idegekkel,

s körbe-körbe a megélhetés ostora előtt, önként

szájba kapott zablával, szerelem, házasság, emberfeletti

erőfeszítéssel felépített lakás, elgyötört kedvű

fényűzések, sivárodó, gépies ünnepek, félig

megemésztett ingerek, rövidre zárt gondolatok,

végigaludt s álomnak tűnő volt-nincs szabadság,

sebtiben bedeszkázott múlt, elfüggönyzött jövő,

mogorva, egymást harapó tülekedés a jelenben, a

fásultságig ismert sehonnan-sehová utakon, dobra feszített

remegő hasfallal, agyoncigarettázott szívvel, beszűkülő

elmével és feleslegessé vált lélekkel, napról napra,

évről évre, rossz versenyt futva az elhatalmasodó

szorongással, belemben az ifjúkori nyomor sarkantyúival,

fent, valahol a por fölött lógnak a csüggesztő

csillagok, elfonnyadnak a naptárlapok közé préselt

hajnalok, alkonyok, folyton az órára pislogó

barátságok, idegesen bekapott szeszek, fékezett

mámorok, éjfél felé megfagyott mosolyok, a fülemben

kattogó ébresztőóra, csütörtök, péntek, november, december.

Mélyen a versek alatt

Mélyen a versek alatt kocogok, eszem, ürítek, élek,

behúzott nyakkal vagy hetykén, mogorván vagy vidáman,

de mindenképpen szárny nélkül, vagyis gyalog a porban,

tülekedve, egymást gyomrozva a többi gyalogjáróval, orrot

szíva, nőt lesve, az éttermekből dőlő hagymaszagba nagyot

szimatolva, szöcskeként ugrálva a fékező autók elől, s míg

a falnak dőlve csillapítom felpörgött szívverésem, füstöt fújok

a város eltorzult arcába, olyan, mint a vízbefúlté, nem

szeretem, de már megszoktam, mindegy, emberek élnek itt is,

századvégi, falusi hangulatom ingerlően mulatságos, mint

a jóság, a becsület és még sok egyéb, ami helyett nincs

más, pénzt keresek, mint a többi, s elköltöm, mint a

többi halandó, a semmi puha szájával szembe szájat tátok,

ki kicsodát esz meg a végén, én elfogyasztottam

negyvennégy évet, ezt már most odaadnám, de nem kell,

de nem az kell, tudom én jól, a borzongó bőr, a

dobogó szív, a hömbölygő gyomor jobb falat, de még

az se az enyém igazán, hiszen a végén leadom a

monstre mészárszéken, sok mindent tudok már, de vaksibban

pislogok, mint egy kutyakölyök, ám már nem ámítom

magam, hogy bármit is értek, és másokat se szédítek,

hogy gyertek utánam, heregolyómnak nincs folytatása,

álmaim horkolásba fúlnak, mámoraim részegségbe, és mindig

felébredek és kijózanodok újra, ezt-azt csinálok,

kapaszkodom ebbe-abba, üres tenyérrel és még üresebb szívvel

állok vacogva és szégyenkezés nélkül az idő rettenetes

huzatában.

Gyönyörű megújulás

Szíven üt ez a tavaszi készülődés, a virágzó fák

habos borotvaecsetek a hegy nagy öklében, borotválkozik

az ég, a téli sörtét lehúzza; felejtsd el hát te is

a dögnyulak, cinkék, rigók, tavalyi levelek foszló testét,

a kénszagot, a rosszkedvet, a kifordult szemfehérű csöndet

– súgom magamnak, hiszen utolsó menedéked a változás,

ez az ócska és mégis hihetetlenül gyönyörű megújulás;

fejedben az elpusztult agysejtek; az elpusztult agysejtekben

a porrá omló, kihűlt emlékek, éned darabjai, megfagyott

napsütések, poshadó szerelmek, záptojás-lázadások, megromlott

ifjúság, rothadó fogú harapások, bűzlő sebhelyek és győzelmek,

pusztulva sokasodik benned a világ, a szövetidegen anyag,

míg végül elnyel egészen, aláhullsz e szánalmas mocsokba;

de addig, az utolsó sejt lüktetéséig kapaszkodom e tavaszi

készülődésbe, szégyentelenül, foggal-körömmel, mint a halálra-

ítélt.

Ó, édes semmittevés

Ó, édes semmittevés, nyári varázslat,

hegedűhúr-idegeket leengedő;

fekszem a füvön, fejemnél száz fekvőtámaszt

csinál a hernyó, bőre csupa redő,

cinke guggol, szitakötő cikázik,

a platánfa nagy levélfület lebegtet,

nő a fű, a jázmin lágyan virágzik,

a nap asszonyos mosollyal melenget,

csúszok a semmibe puhán, mint

furcsa, fordított születésbe,

már nem számít, már ennyit se számít,

amitől tegnap még felgyorsult szívverésem,

az összevissza hangolt cimbalom,

az összevissza szóló ének,

a fogcsikorgás, a hegesedés a szívfalon,

most látom, hogy semmit se érnek,

bár sírnom kéne, de most mégis derűsen

nézek át a negyvennégy éven:

mennyi izgatott hangyalábnyom a fűben,

mennyi káromkodás-füst az égen,

s közben, tán egy nagyobb parancsra,

úgy-ahogy, de ép maradt testem-lelkem,

nem lettem elfoszlott évek roncsa,

éveket, éneket átvészeltem,

lustán pislogok most kicsire, nagyra,

s válaszolok is tán, tanulékony szajkó,

boldogan alig ügyelek már magamra,

a tudatom is nyitva felejtett ajtó.

Mielőtt agyonütöm

Mielőtt agyonütöm a szúnyogot,

elgyönyörködöm benne,

mint kurta szoknyájú táncosnő

billeg, hosszú lábait leengedve,

csupa kecs és csupa báj és

finoman törékeny szépség,

a megjelenése is stílusos: halk

zene kíséri érkezését,

a lélegzetem is visszafojtom,

az ámulattól nem tudok szólni,

és nem zavar egy cseppet sem,

hogy véremet készül megcsapolni,

egy pillanatra mintha ő is

elfelejtené a véres törvényt,

illegeti magát, mókásan forgatja,

orrán egyensúlyozza hegyes tőrét;

fura közjáték a nagy zabálás előtt,

mintha ő is szúnyog-felettivé válna,

de már készülünk mind a ketten,

s egy nagy taps lesz a halála.

Fényébe ölel

Fényébe ölel e kora délelőtt,

fénylek hát derűsen, együtt a fákkal,

verebekkel, parkoló autókkal, a lottóárus

csalfa céduláival, erre mindig kapható

vagyok, lassítok, meg-megállok, próbálgatom

a ritmust, az alkalmit ugyan, de az

elevent, az elmúlót, de az igazit;

ősz hajózik a Dunán lefele köd-vitorlákkal,

de már biztos helyről nézem, hogy vissza-

csillanunk a semmibe tartó kabinablakról,

nem vagyok egyszerre itt és ott, csak

annyira szép, mint bármi más, csak

annyira fáj, hogy elviselhető legyen

a háttérben a figyelmeztető vonulás,

a leveleken az alvadtvérszín, az autók

alatt a megőszült fű, a verebek

riadt szeme, a tehetetlenség nyugalmával

nézzük egymást, nem beletörődve, de

mindent tudva, mint a rég meghalt

festő medvebocs-arca az ötödik emeletről

lezuhanó írót – s még mennyi

kimerevült emlék hajózik a

semmibe, sóhaj-könnyű roncstelep,

zsibbadó erekkel összekötözött rakomány,

hogy kilazulok magamból, s mint prédára

tutul az ősz, mentő vijjog, a kutyák

füle rémülten fölnyúlik, arrébb lép

a fény, a túloldali bokrokat röntgenezi,

elfoszlik ez a perc is, összeomolva

hátrál, s kidob magából a délelőtt.

Előleg a fájdalomból

Hogy milyen lesz majd az igazi, a földet

harapó, megsejteti ez a kis előleg:

belenyilall a fogamba, majd ki is áll,

mintha, véletlenül, fém fémet sikál,

inkább csak ijedtség meg egy kis zengés,

képzeletemet riasztó, mint a túl éles kés,

s ahogy elmúlik, kacérkodom is vele,

óvatos-kíváncsian keresgéli a nyelvem hegye,

s babusgatja, ahogy a fájós fogra lel,

játszom, mint a gyerek, ki most fedezi fel

saját testét, s boldogan tapogatja,

most válik el a világtól, se anyja, se apja;

nyelvem a fogamon, fogamban az enyhe

fájás, s az egész bennem! – fölülkerekedve

az ijedtségen így állítom könnyen vissza

a negyven éve kiküzdött egyensúlyt, a tiszta

gondolkodást, mely összeszedve magát,

merészen néz zavaros szemedbe, világ;

mikor e hencegésre, okra az okozat?

jég égető fájdalma hevíti a fogat,

dermeszt s éget egyszerre s váltogatva,

a lüktetést szívemből átveszi s visszadobja,

hogy megállok s fogódzkodok a levegőbe, mint a vak,

mert megcsúszik a járda a talpam alatt,

s könny tükör-homálya szememen, melyen át

önmagam nézi mereven önmagát,

föl-alá száguld bennem a fájdalom,

előtte a rémület nyitogatja az ajtókat vakon,

s oly engedelmesen, hogy maradék tudatommal

már nem is a fájdalomra figyelek: honnan

e szolgalelkűség, e sárban csúszó, mindent feladó

engedelmesség, amelynek minden eladó,

amely én is vagyok, hiszen e szörnyűség bennem

történik, mikor ettem, ezt a részt is etettem,

amikor eszméltem, amikor törekedtem előre,

ő is eszmélt s törekedett az ellenkezőre,

s egyszerű lenne megtagadnom, mint a szemölcsöt,

de ő tagad meg, visszavesz, mint egy kölcsönt,

amelyet tréfából vagy egy szórakozott pillanatban

adott, egyáltalán nem híve semmiféle kamatban;

gyógyszerrel kábítom magam, majd elmúlik, várok,

de már tudom, hogy nem segítenek az orvosságok.

A postáskisasszonyok kissé kiült szoknyában

sürögnek az üvegfalak mögött, az egyik nagy

csomagot emelget vékony karjával, a másik

pénzt számol motolla-ujjakkal, a harmadik

levelet bélyegez, bum, bum, szívesen ácsorgok

a padlóolajszagú, enyvszagú, zsinegszagú

pénzszagú helyiségben, nézegetem a falra tűzött

hervadt távirat-virágokat, a fekete szalagos

gyászjelentéseket, a névnapi mókás marhaságokat,

felpöndörödve libegnek az állandó huzatban,

szélesen mosolygok a postáskisasszonyokra, öregre,

fiatalra egyformán, ők halványan visszamosolyognak,

mintegy hivatalból, pedig én őszintén szeretem őket,

ábrándozva szimatolom olcsó kölnijüket, dicsérő

pillantással simogatom fakult pulóverüket,

s észreveszem, ha valamelyik kihúzza magát,

együtt repülök, ha csak egy pillanatra is, a levél-

kezelővel távoli napsütötte tengerpartra, a színes

bélyegen zöldellő pálmák közé, ó, milyen szép is

lehet, karcsún sétálni, mint egy filmszínésznő,

repülj, súgom magamban, ha naponta csak egy percre is,

a padlóolaj-, enyv-, zsinegszag közé szökjön sós

levegő, albatrosz lebbenjen hó-szárnyakkal a füstös

plafonra, villogó fogú hullámverés porladjon el

az ócska asztaloknál, nyíljanak ki a hervadt

távirat-virágok, repüljetek gyönyörűim, szálljatok,

addig a csomagokat emelgesse, a pénzt nyálazza más,

simuljon ki az arcotok, hajatok lobogjon, szemetek

ragyogjon, legyetek szépek, ha csak egy pillanatra is,

két bélyegzés között sugározzon fel az élet;

majd holnap én is újra benézek egy kis repülésre!

Nyárutó

Lassan véget ér a nyár.

Rézsút súrolja a napfény a kertet, hónalj-árnyékot

növeszt a leveleknek, a mézarany parkettán elömlik

a nagyszoba hátsó faláig, a fehér tükörben tűnődve

visszadereng: örök hófalról az örökös napfény.

Tudjuk, de még nem törődünk vele, látjuk, de még másfelé

nézünk, az út közepén túl, a nyár közepén túl,

de már hibátlanul együtt, mint a szél és a lomb.

Darázs reszket és elélvez a gyümölcsillatban, édes, édes ősz jön,

felhangolt idegeket zsongató, érett ízeket kortyoltató.

Szemedből visszatükröződik az arcom, szívedből visszatükröződöm,

így teljesedek be, szelíden megérve immár az örömre,

ámulva és önfeledten reszketek a mosolyodban;

hát köszönöm, hogy vagy, hogy lélegzel, hogy jársz-kelsz,

hogy ajtót nyitsz, hogy öltözöl, hogy vetkezel,

hogy megfelezed minden percem, szívverésünkkel bedobogjuk az időt,

s vígan megszökünk belőle egy-egy kielégült órára,

visszarepülünk kamaszkorunkba angyalizmokkal,

s boldogan érkezünk meg újra s újra magunkhoz az ismerős úton.

És köszönöm, hogyha kell, csak úgy vagy, mint fehér falon

visszaderengő napfény, hogy ne féljek nagyon a papírra hajolva,

önkéntes, divatjamúlt őrszem, meg ne pucoljak s el ne vaduljak,

pofámon sörtét növesztve ne vicsorogjak, higgyem a nagyobb erőt,

a nagyobb hatalmat, a szelíden mosolygó ikonon a nyár végi aranyglóriát.

Alacsonyabban jár a nap, óriásira nagyítja az árnyékunkat,

s kivetíti, hová, milyen falra, milyen bohóckodó ugrabugra lesz

egyszerű mozdulatainkból, milyen hörgés lélegzésünkből,

milyen zuhanás ölelkezésünkből – kifordít önmagunkból ez a szörnyű

távlatú árnyjáték, hát köszönöm, hogy úgy élünk, mintha nem vennénk észre,

és hogy életünk mégis a miénk!

Te mire gondolsz közben?

Ruhában vagy ruhátlanul,

szőnyegen, széken, ágyban,

délelőtt, délután, éjszaka,

beszeszelve vagy jeges józanon,

játékosan, mint a kölykök,

vagy szótlanul, mint az idegenek,

félálomban, el-elszundítva,

vagy ébren fújva a füstöt –

Te mire gondolsz közben?

Homlokom a homlokodon,

szemünk egyetlen körré tágul,

testünk egyforma hőfokon ég,

egymás idegpályáin zuhanunk,

egymás bőre mögött repülünk,

szinte már fölcserélhetően létezünk,

egymás szájából lélegzünk, boldog

ingaként ugyanazt az időt mérjük –

Te mire gondolsz közben?

Gyermekkorom, gyermekkorod,

az édes, tejbőrű álmok,

a nevesincs önkívületek,

az édeni nyarak, a fejünkig

érő virágok, virágporos orrunk,

s kamaszkorom, kamaszkorod,

a gyötrődő húsban szégyenkező vágyak

izzanak a harminchat fokos kohóban –

Te mire gondolsz közben?

A férfi magányos öröme,

minden női test tested mögött,

minden mell, minden térd, minden

comb, minden felhevült ágyék,

de egyetlen mosoly a mosolyod,

de egyetlen cél az örömöd,

de egyetlen takaró a szerelmed,

ha kimerülve kettéválunk –

Te mire gondolsz közben?

Napokig bennem zsongó,

lehangolt hangszert felhangoló,

az emlékkel is harcba hívó,

robotoló sejtjeim átrendező,

a vak műhelybe ablakot nyitó,

bevillámlik, ami erősebb,

mert édesebb minden halálnál,

a teremtésből ideért üzenet –

Te mire gondolsz közben?

Üzenet varsóból

Minden este, ha nélkülem fekszel le,

minden este, ha nélküled fekszem le,

mintha nem lenne, mintha nem lenne.

Mintha kiesnék a te idődből,

mintha kiesnél az én időmből,

ezt a hetet, korhadt fát, kivágnák tőből.

Szívem világosan meg most tudta,

hogy rákanyarodtunk a semmibe vivő útra,

s másként nem bírjuk, csakis párhuzamosan futva.

Az is lehet, hogy szerelmünk sokat markolt,

vagy meguntuk már a sok harcot, kudarcot –

de lehet sínpár is, mely a végtelenbe tartott.

Szomorkás dal nemzedéktársaimhoz

Lassan csatárláncba gyülekezünk, jó negyvenesek,

hajdani fiúk, hajdani lányok, megfogjuk egymás kezét

s vonulunk hetykén dudorászva, de már összehúzott szemmel;

elmaradnak az örökzöld évek, a vad illatú fűágyak,

ahol egymás testében gyönyörködtünk, tejszagú kölykök,

elsüllyednek a köhögős vécék a tüdőre szítt cigaretták füstjével,

s elkorhadt az iskolakapu is, habár még fülünkben döndülése,

immár naponta borotválkozunk s a tükörbe szúrósan nézünk,

a nők a ráncokat, a férfiak a dacot, mert férfiak és nők lettünk

s szétszóródtunk a korosztályok között, egymást szem elől vesztve,

s lubickoltunk a nagy medencében, amit úgy hívnak, hogy élet,

víz fölött, víz alatt, mely hol meleg volt, hol dermesztő jeges,

fuldokoltunk és napoztunk, az isten se ismert volna már ránk,

ha volt is közös éden a szívünkben, már annyi minden rárakódott,

ha egy ritmusra mozogtunk is, már teljesen széttöredezett,

a régi szavak más mondatokba kerültek, a mosolyok más tükörbe,

a megfakult fényképeket eldugdossuk új szerelmünk elől,

a régi barátságokra szégyellősen gondolunk, mint a rövidnadrágra,

s nehezülő testünket szobrászkodjuk, tornával, koplalással,

s rutinos szeretkezéseinkbe rémülten csempésszük innen-onnan a tüzet,

már tudjuk az árat s értjük az alkut is, s néha-néha győztesen

kerülünk ki az általános nagy vereségből: elzúg az idő, mely

e világra hozott, felnevelt s most gúnyosan fütyül a fülünkbe.

Egy kis őszi mélabú

Csengőt ráz az ősz: befele táskás népek,

szappanszagúak, vizes fésűvel fésült szépek,

a zsebben bújik kavics, bicska, gesztenye,

csúzli, szög, de hiába minden, nyomás befele,

a szívetek csipogó madárfészek, benne szárnyak

csapkodnak, de minden hiába, vége a nyárnak;

sodródom köztetek e fátyolos reggelen,

szívem egy régi-régi iskola felé megyen,

míg vadul ugatnak a felingerelt kutyák,

a régi csaholás zengedez a csaholáson át,

s a régi csapat üget, levegőben a lába,

a levegőben lebegő régi iskolába,

s vonulunk duplán, megsokszoroz az emlék

vagy a könnyes szem, vagy a félelem, hogy nemrég

még arasznyira dobogott szívünk a földtől,

s arasznyira leszünk nemsokára, ha testünk eldől;

csenget az ősz: lefele levelek, vége a nyárnak,

a temetőkapuban illedelmesen elálldogálnak

az öregek, hunyorgó szemmel még megsimogatnak,

majd hátat fordítanak a szeptemberi napnak;

itt a kanyarnál gyorsan én is elfordulok,

ti csak vágtassatok villamoson vagy gyalog,

rám száz gond, ezernyi dolog vár még,

ne feketüljek köztetek, mint csúnya árnyék,

délig kitart vagy tán délutánig is, amit kaptam:

átvonult szívemen valami, ami halhatatlan!

Tücsök citerázik

Tücsök citerázik az ablakom alatt,

hangversenyterem a nyári éjszaka,

hunyorognak a villanykörte-csillagok,

hibátlan a hangulat, amit ez az egyszál

tücsök-nóta teremtett a zűrzavarból,

hibátlan a világ; jó lenne sokáig élni,

sok ilyen égig érő nyári estét elrakni

a szívbe, csillagfényt lesni vakulásig,

hegyről lezúduló hársfaillatot tüdőbe

szívni fulladásig, elmém ketrecajtóját

kinyitni: hadd suhanjon be egy kis végtelenség,

amelyre, hálistennek, nincs magyarázat,

csak sejthető vagy inkább élhető,

mint most a tücsökcitera bűvöletében;

jó lenne, ha nem lehet sokáig, de

legalább mindig így élni, bőrrel

érintni a nyári éjszakát s nem a súlyát,

szárnyát érezni hátamon a felfoghatatlan

űrnek, csillagok hánytató magányát

szelíden összegyűjteni egy tücsök fölé

fénynek, s minden szív egy-egy otthonos

bolygó lenne saját csillagrendszerekkel,

hiszen van elég hely, csak nem tudunk róla;

jó lenne élni, ha kurtán is és akárhogy –

tudják ezt a halottak, akik kimaradtak

minden nyári estéből, fülük süket a

zenére, szemük vak a csillagokra,

fülük sincs, szemük sincs, tüdejük sincs,

csak én látom őket szorongva, míg minden

porcikámmal kapaszkodok e világba, s már

bennem zeng a tücsök, árnyakat űzve!

Kiürült fürdőhely

Kiürült fürdőhely a tó partján. Mintha ásítana,

a szelíd kis utcákba lustán süt be a reggeli nap,

sápadtan ragyognak a fák, mint égve felejtett

asztali lámpák, számból cigarettafüstös lehellet

száll feléjük, apró sóhaj, ahogy ballagok tejért a boltba,

mintha még álmodnék, s az egész csak álmomban volna,

oly valószerűtlen, ahogy az egyik üres utca a másik üresbe

fut, s az ablakbuborékos házaknak is levegőből a teste,

a kerítések alján luk, a kutyák eltűnt kócos pofája,

mintha még rémlenék benne, a semmit harapdálva,

hogy megborzongok; a didergés, a hűvös huzat kifut a tóra,

magányos zöld ablaküveg, bekeretezett ég – nem fér a szóba,

csak érzem s nem észlelem, csak nézem s nem igazán látom,

hogy a fény megcsillan egy üvegszilánkon, álló sirályon,

két napszak között, két évszak és még két mi között

áll a sirály a levegőben, mint kopott zubbonyra kitűzött

érem, s ragyog; talán nincs is ott, talán csak ámuló szememre

dobál fényt, képet, álmot kifogyhatatlanul az óriás medence,

hisz tegnap még az édes víz barna nőket tapogatott, puha

marokba mellet ejtett, comb közé nyúlkált, tüzelt a fürdőruha,

térdhajlatba halat siklatott, mint egy vakációzó kisdiák,

s szőrös férfitérd fölött szamárfüllel billegtetett csúfondáros iát;

majd elnyelte mind-mind, tátott szájjal elnyelte a nyarat,

a homokban papucsnyom, megszakad, a semmi felé halad,

a bokron fennakadt törülköző fehér zászlóként lobog,

karcsú suhanások, vitorlások kék temetője a távoli dokk,

vert sereg a fű, csatatér a strand, pedig még nem is volt csata,

csak egy hajókürt bőg a párában fulladozva: tra-trá, tra-ra,

közönyösen zengik a régi hírt körben a megvénült hegyek,

hogy jön, hogy valahol messze elindult már az idegen sereg,

túszokat szed útközben, zászlót cserél: színeződik a lomb;

az üdülőben felcsuklik ijedtében az ebédre hívó kolomp,

pedig még semmi, az álló sirály is lágyan tovalebeg,

még semmi, csak a szél fú szívemen s a kiürült fürdőhely felett.

Mintha átvágnánk tahitin

Hegy szelíd ölében lakom,

s ahogy kikönyöklök az ablakon

vagy munka közben kinézek,

bár józanságra int az ablak-négyzet,

ringok, mintha nagy hajó

fedélzetén utaznék, és hull a déli-sarki hó,

vagy éppen zöld nyár tombol odakinn,

mintha átvágnánk Tahitin,

s szemben a drótkerítés hajókorlát,

s a tetőantenna büszkén tartja a vitorlát;

lustán engedem magam s élvezem, miként

játszik velem a régi kamaszkori kép,

hogy néz s könyököl ki belőlem az a régi fiú,

a rövidnadrágos Cook kapitány, a kacsatollas Winnetou,

ő látja, persze, nem én, Tahitit s a Déli-sarkot,

az ő hajója mindig csodás kalandok felé tartott.

Nem is tudom, miért mondom el,

nem tartozunk egymásnak semmivel,

ő sosem gondolt rám, én pedig

nem törődtem vele évekig,

felnőni igyekeztem, dühödten nyújtózkodva, holott,

most már tudom, magától is nő a csont,

de azért csak tornáztam, lelkem csiholtam,

nagyon-nagyon elszánt voltam,

tömtem a fejemet, mint más a zsebét,

nem is jutott mindennap ebéd,

kerestem életem égi mását,

és még sok hasonló szamárság

volt, ami most a fülembe iázik,

s lám csak annyi idő telt, míg ipiapacsban elszámolunk százig.

Előjövök hát, az a régi bokor még reszket,

mint akit a bújócskában felfedeztek,

fölényes képet vágok, bár szorongva érzem,

hogy onnan talán figyelnek, egy levélrésen

követ a megtéveszthetetlen tekintet,

s lehámoz rólam felöltőt, öltönyt, inget,

forrón étet-itat vélem mindent, kávémat se hagyja kihűlni,

megégeti számat, miatta kezdem kerülni

a könnyed társaságot, mozdulataim, szavaim már akadoznak,

pedig hogy tudnék örülni minden heccnek, rossznak,

csatakos irhával minden pocsolyában meghemperedni,

minden disznóólban zsírosan röfögni, nevetni,

összekacsintani, összehunyorítani a többi görbe

pillantással, hiszen nem végezzük máshol, csakis egy gödörben.

Elhessenthetném, hiszen végül mindent nevetségessé tenne,

senki se kérné számon, ha elpusztítanám, nem lenne

se tárgyalás, se ítélet, nincs arra se kódex, se kőtábla,

hogy ki milyen rombolást csinál magába,

sőt inkább zavaró, sőt inkább gyanús ez a megkettőzött

távlat, élet, hogy amit a felnőtt főzött,

kiönti egy kölyök, nem örül az összekutyult ízeknek,

pedig azért most már egész jól fizetnek,

lehetetlenné tesz minden alkut, kudarccá a pályát,

ahogy makacsul összeszorítja a száját,

ez a taknyos, aki azt hiszi, hogy már mindenbe beleszólhat,

s szemtelenül kiüti a kezemből a tollat,

és ha baj van, nem segít és nem féli az istent –

Ó, maradj velem s kövess, becsaphatatlan tekintet!

Hagymaillat, por, beethoven-szimfónia

Hagymaillat, por, Beethoven-szimfónia

dől be az ablakon, az ajtóba vágott levélrésen

festményeket dobál be a postás, a bélyegen

nagy költők lepecsételt arca, a cigaretta

dobozán Kossuth Lajos, a pénzen Petőfi,

kiretusálták szépen József Attila keserű

fintorát, Ady Endre is a Nemzeti Banké,

Csontváry a mozikban kétóránként megőrül,

Berda neve kocsmacégér, Vörösmarty

haboskávéban fuldoklik, Erkel vezényli

az ötórai táncot, Rákóczi túróst reklámoz,

Dózsa focicsapatot edz, Hunyadi hashajtót

árul, fia, Mátyás ugyanolyan ízű sört,

Kosztolányit épp most preparálják,

talán tökmagot lehetne elnevezni róla,

s hogy ne duzzogjanak a többiek sem,

lehetne még Bartók-ropi, Kodály-keksz,

Árpád-csülök, Arany János-hurka, Krúdy-szörp,

Jedlik Ányos-kása, Kőrösi Csoma-fédervájsz,

Babits-lepény, Kassák-kolbász, Rippl-Rónai-

cipőhúzó, Bem-fagyi és Szent István-mézesmadzag.

Október, lomtalanítási hónap

A bokrok csontváza mögött a padok

immár üresek a Margitszigeten,

pedig mennyi tarka szoknya gyűrődött össze!

Hol vannak, s hol van a nyári szerelem!

Hol van a nyár? A Dunán dél felé vitorlázott.

Most köd-ökör nyalja bőgve ezüstre a korlátot.

Piros levelek a járdán, az úttesten,

fényvisszaverő kabátban az utcaseprő belekotor,

majd otthagyja, nagyobb szenzáció ígérkezik,

mint az ősz: a kapualjakban gyűl az ócska bútor,

repedt váza, zömök jégszekrény, tört vasalópad;

kezdődik, végig az utcákon, a lomtalanítási hónap!

Oly szemérmetlenül okádják ki a kapuk,

ami kedves volt, de most kopott, régi,

s oly hidegvérrel harsog a gondolat:

minden megunt kacatot újra kell cserélni,

s szégyen nélkül, nyilvánosan, hogy tűnődni késztet

s cselekedni; elkap a közös láz, az utcai, a lenézett!

Mit tudnék kidobni, keményen, szigorúan?

Más kacatom-vagyonom alig van,

mint ami leülepedett a sejtekben, s mint egy

bőrzsákban, negyven éve hurcolom magamban.

Ki vele hát a nagy kollektív szemétgödörbe:

a mindent megemésztő áldott anyaföldbe!

Ki a törött rugójú gyávasággal, a feslett

huzatú megalkuvással, a lukas félelemmel;

szemétre végre a lejárt garanciájú álmokkal,

a kiégett képernyőjű jövővel, a rövidzárlatos végtelennel;

a zárdaszűz erkölccsel, mely még férfi-szervem is tagadja,

szülne nyakunkra szörny csecsemőt, kinek se anyja, se apja!

És kifele e dühvel is, mely agyamat elönti,

s szekérbe fogja ravaszul annak, ami ellen támad,

mely úgy akar élni, mint az öreg kurva, hogy beszéltet magáról,

s úgy mozogni, hogy maga ellen hangolja minden porcikámat;

ó, szerelem, édes, ki lobogtál az üres padokon a Szigeten,

válts meg ketrecemből s ölelkezz, ha jön a tél, a szívemen!

Hipnotizáló hóesés

Hipnotizáló hóesés vonja a szememet,

november eleji ajándék ez itt Budán,

kering, kavarog, örvénylik lefele,

körültáncolja a komor kéményeket,

a csontos fákat, a pislogó közlekedési

lámpákat, a villanyoszlopok felkiáltó-

jeleit, úgy muzsikál, hogy hozzá képzeljük

a zenét s már pörög, táncol minden

az utcán, a téren, ami egy kicsit is kiáll

a földből, fehér szoknyát terít

a háztetőkre, eltakarja a sebhelyet

a hegyen, amit még a kopasz zsoldos ütött;

már éppen azon tűnődtem, mi tudna

jobb kedvre deríteni, mikor jött ez a

hóesés, s mint a gyerek, orromat

nyomtam az ablaküveghez, majd

megbűvölten öltöztem s beálltam

a táncba, a soron kívüli s ingyenes

mulatságba, bizsergő örömmel,

végül fölnéztem, mert előbb-utóbb

mindnyájan fölnézünk, s szálltam

felfele, úgy, hogy nem moccantam,

a hatalmas örvény huzatában

repültünk már mind, titkos űrhajósok,

bár el sem mozdultunk a Kolosy

térről, se szárnyunk, se űrhajónk,

csak ez a hipnotizáló hóesés,

csak ez a november eleji ajándék,

csak egy pici változás, csak hogy

valami nem úgy történt, ahogy elnyűtt

s engedelmes idegeinkbe bele lett sulykolva!

Egy kölyökkutya halálára

Elsirattak, gyerek-gazdád egész éjjel

magánkívül hányt a szomorú hírtől,

ő talált-nevelt, babusgatott, a szeretet szinte

látható pórázként feszült köztetek tejszagból,

mosolyból, cirógatásból sodorva, gyönyörűn

igazolva, hogy nincs más kötelék ezen a földön.

Most elsiratlak én is, mert mit tudja, hogy

mit ütött el az ostoba teherautó, a tömpe

orrú halál, mert sírnivaló, ha végiggondoljuk.

Nyolc hónapos tested már kirajzolta a

leendő szép kutyát, bár még kamaszosan

összeakadt hosszúra nőtt lábad; hangod

mélyült, egy-egy ugatás már igazán öblösre

sikerült, felfigyeltek rá az öreg csahosok.

Az első tavaszt szívtad magadba, csodálatos

orrsövényed megtelt édes olvadó földszaggal,

fűzfahéj-ízű szelekkel, hörcsög-tanyák kábító

bűzével, vizelet és ürülék acetonos párájával,

megrágcsált fű kesernyés gőzével, tobzódtál

és remegtél az illat-árban, hasalva, kúszva,

hanyattvetődve; majd áthemperegtél a nyárba,

kihevült nyelvvel párologva, tócsát lefetyelve,

visítva síró, megugró nyúlon edzve izmodat,

porcelánfoggal kapva légy után, herregve

és morogva és elaludva a napon, mint a csecsemők;

de éjjel már szűkölve nézted a csillagokat

s megnyúlva feszült torkod farkasvonításra,

mikor feljött a hold; mert készen voltál,

pompás tanítvány, befejeződött nevelésed,

mikor eltűntél. Micsoda esztelen pazarlás! Mintha

lelkünk kapna léket, melytől végül elsüllyedünk;

a világban megint lett egy kölyökkutyányi lyuk.

Egy kisfiú mondja II.

Képzeljük el, hogy víz az ég,

s ahol mi élünk: vízfenék,

nagy boton lóg egy nagy horog,

valakit közülünk kifog.

Föntebb, hol vannak a felhők,

kihalász egy-egy repülőt.

Vigyázz, hogy ne tátsd ki a szád,

mert, jaj, a bőrödből kiránt!

Idegenül nézek

Úgy vágyom ki magamból, olyan nagyon,

hogy már szinte félek; recseg-ropog,

mi negyven éve összetart, a szakadozott

háló, melyben áramként kering a fájdalom;

szöknék fejvesztve, mi elől, hová – nem tudom,

csak érzem, hogy micsoda lélekbontó vész ez,

tárgyaimra, kezemre, tükörbe idegenül nézek,

s eltévedek nyitott szemmel a szobámba vezető úton;

talán a régi reflex, a kamaszkori rémült

futás dobog bennem, ahogy ziháló aggyal, kínlódva

ugrottam át a csapdákat, mielőtt rám csapódna –

de hát a csapda is, a kamaszkor is rég elévült,

már biztosabban állok s férfiként a földön,

semhogy elveszejtő emlékektől féljek,

tudomásul veszem, hogy szökik belőlem a lélek,

s a testem, melyet pedig megszerettem, börtön.

Túlélem naponta

Töröm, fejtem, felnyitom magamat,

képzeletben, persze, mint egy bányát,

csont, ín, hús nem törik, nem szakad,

ilyenért az embert ma már bezárnák;

vagyis kívülről ép vagyok és így a jó,

mert nem látszik, hogy milyen lustán szállok:

önmagamban vájt szakadék szélén állok

egyensúlyozva, pöccintésre váró zuhanó;

s közben azért eszem, iszom, mint a többi boldog

vagy boldogtalan, együtt vagyunk jóban, rosszban,

csak én a meghalást kicsit előbbre hoztam,

s addig is túlélem naponta, míg végleg elhullok.

Egy kis rögtönzés

E kora télbe a tavasz beszökött a déli széllel,

hohó, micsoda zavart okozott, zsebtükröt villogtatott

a mohos szemöldökű ablakokba, a jeges út

mormoló fogcsikorgásába rigótrillát fütyült,

kiluggatta a komor fák bakter-bundáját,

bohócot csinált a cári kucsmát viselő hirdetőoszlopból,

mely szépen maga alá vizelt, fölgyújtva

a vacogó kutyák érdeklődését, a villamosok

összevissza csöngettek, valahonnan egy madárraj villantott

hasat a behavazott piac fölött, sarkig tárta

a kocsmaajtót s vastag csíkban húzta át a

rumszagot, a savanyú fröccsszagot, a keserű bagószagot

az osztályon felüli étterembe, mely egyből esett vagy

négy kategóriát, a templomtornyon ércesen kukorékolt,

a márvány pártházba behuhogott, a bankfiók

rácsát rázta vadul, mikor elkomorult az ég,

erősítés érkezett Északról, nagy hómancsokkal üldözték,

bekerítették, elkapták, felmorzsolták, mire végre rend lett.

Levéltöredék Áprily Lajosnak

Ó, költő, ki a fenyvesek ózon,

tiszta lehét

fújtad a versbe, nézd, hogyan él e

városi nép!

Tízemeletnyi betonszörnyek közt

télen a füst,

nyáron a por kavarog, s mi a lépcsőn csillan,

az nem ezüst

és nem arany, idejárnak a részegek

és a kutyák,

s mint e levélben, daktilusokba bokázva

ugranak át

tócsát és egyebet belefásult s megtört

helybeliek,

lassan a lépcsőház szuahéli

harcterület.

Bent a lakásban a békés csendet

s otthoni zajt

szétveri durván, vartyog a vécé

s gépi ricsaj,

fent és lent kiürítik a lelket sértő

hang-szemetet,

téboly rázza a szűkös légköb-

métereket!

Van, ki viszont tesz, és aki retteg,

s van, ki magát

mint a batyut veti ki felüvöltve az

ablakon át.

Eljön az éj, aki tud, s aki máma

élve maradt,

mély alvásra gubózik a vékony

paplan alatt;

álom nélküli önkívületben

fel se riad:

vadliba gágog a vízvezetékben,

róka ugat.

Csöndes halál kering a falban

Csöndes halál kering a falban –

vacogva eszmélek rá, de aztán legyűröm

a félelmet és kíváncsian, sőt játszadozva

tűnődöm az igazán mellékes lehetőségen,

hiszen egyáltalán nem azért vezették be

az áramot a házba, hanem, hogy világítson,

fűtsön stb., értem én, és fizetem is

pontosan a villanyszámlát, hogy ki ne

kapcsolják. Beteges lenne e képzelgés?

Nem hiszem, eddig még egyszer sem nyúltam

a konnektorba, nagyon is rettegek tőle!

Hát akkor mi ez a gyomrom mélyéről

induló nyüszítés, amely nem ér a számig,

de én jól hallom, berezonál tőle minden

sejtem; mi ez az elfehéredő iszonyodás,

a hangtalan detonáció, mely őrjítően

tágul; mi ez a vesémet zsibbasztó,

szívverésem felpörgető, tüdőmből izzó

rongycsomót csináló émelygés; mi ez a

lefokozó öntudatlanság, szerveim makogó

menekülése, elfelejtett sztyeppékről

idehangzó lábdobogás, hogy beszakad

az értelem vékony hártyája, csak a

világból kifutó csorda szörnyű ritmusa

marad; mi az, ami mégis életben tart,

s elmém épen, s hogyan győztem, ha győztem?

Nem ismernél rá a Nagyvárad térre

Öregem! – mondta valaki búcsúzóul, sietve nézve

órájára. – Nem ismernél rá a Nagyvárad térre!

S otthagyott e kijelentéssel, mely nem illett az előbb

abbamaradt csevegéshez, újat kezdeni meg nem volt időnk,

ahogy az már lenni szokott, s ami ellen negyven fölött már nem tesz

az ember semmit: felület súrlódik futólag a felülethez.

Vagyis intettem, kalapom nem lévén, s nem válaszoltam,

a délutáni világvárosi forgalomban sodródtam szótlan,

mint rutinos úszó, könnyedén, hiszen huszonöt éve már,

hogy itt élek, s nekem is kormos tűzfal a vakablak-láthatár,

s akár a hold, dereng sápadtan a kivilágított utcai óra.

Ráeszméltem hirtelen, hogy nem jártam arra évek óta,

s meglepődtem, de hát ez végül is nem olyan lehetetlen

egy ekkora városban, s a babiloni méretű embertömegben,

és leomló tornyok pora szálldos: az eltűnt évek – s hasonló

látomások gomolyogtak fejemben, pedig sokkal egyszerűbbről van szó:

arrafelé laktam, régen, fiatalon egy albérleti szobában,

s most eltűnt a régi tér is az alaktalan idő nyomában.

Elszomorodtam, de csak úgy, mint gyufáról keserű kis füst lebben,

tudom jól, hogy nem szabad visszamenni, csak képzeletben,

és hogy nem is lehet s nem érdemes semmi trükköt kiötölni,

nem élhet bennem két tér, a mostani s a húsz évvel ezelőtti,

bár én az is vagyok, ki voltam, a tér is az – nincs közünk

egymáshoz, mindnyájan külön-külön változunk s építkezünk.

Így hát anélkül megyek tovább, hogy megnézném, csapdákat,

szakadékot okosan kikerülök, útjaink örökre elváltak,

más idők folytatódnak, végződnek, kezdődnek egy nyomban

s egyszerre s egymást átjárva, mint egy épülő-omló Babilonban;

szívemben vidáman az a fiatal költő kalapot-zászlót lenget,

hogy el ne veszejtsem magam, s e zűrzavarban el ne tévedjek!

Néhány boldog perc a téli kertben

Félrehajtott fejjel néz rám a kutya,

félrehajtott fejjel visszanézek,

sapka-sál-bunda-óriás a szőr-batyura,

s egyszerre röhögjük el magunkat, mindig készek

vagyunk a vidámságra, habzik ropogva a hó,

ahogy forgunk, topogunk, két kerge,

érdeklődéssel figyel egy felfújt tollú rigó,

s fitymálva nagyorrú varjú léptet át a szomszéd kertbe.

Majd lihegve nyári kalapra való fátylat

fújunk, orrunkon csöpögősre olvad a pára.

Most aki lát, egy pillanatra olyannak láthat,

amint éppen nem gondolok a halálra.

Gúnyosan, majd szelíden

Gúnyosan, majd szelíden, majd résztvevő

képet vágva,

mert hiszen részt veszek, mint fényben

a lámpa,

majd fölényesen, sőt gőgösen, mint kinek fontos

titka van,

majd alázatosan, mert fontos titkot hordunk

mindannyian,

majd dühödten, fölrobbanó aggyal, a semmit

kívánva-elérve,

majd lágyan, elomlón fülelve az elomló

hullámverésre,

majd fontoskodva, szigorúan, telefonkagylót

lecsapva,

konokul megfeszített szájjal, állkapcsom is

mint a csapda,

majd követelőzve, toporzékolva, mint a gyermek,

hiszen jár még,

amit nem kaptam meg, a feltétlen szeretettel nyújtott

ajándék,

majd könnyesen, majd megbántva, majd fanyarul

beletörődve,

másokat s magamat heccelve, kifestvén magunkat

tavaszi zöldre,

majd szemérmesen, enyhén el is pirulva,

s félszegen,

majd szesztől szivárványosan, fecsegő, vidám

részegen.

majd izzó erekkel, kiszáradt szájpadlással,

a másik testet elérve,

mellet, ölet érintve áramütötte ujjal,

elevenen elégve,

majd szomorúan, majd homályosan, egymást végleg

elengedve,

mert egyszerre múlunk el – üres szemmel nézek

az üres szembe.

Orr-beszámoló a Szépvölgyi út 67-től a Kolosy térig

1985

Orr-beszámoló a Szépvölgyi út 67-től a Kolosy térig

Először a hársfák illata, mivel nyár van,

ez a jó kezdet! Hársfák közt lakom s tudom,

hogy égig ér a nyár, képzeleghetnék, hogy földön

bukdácsoló pilóta vagyok, hátamon nyár-ejtőernyővel –

de már annyit képzelegtem s túl könnyen, valódibb

dolgokra vágyom, s megcsap a hársfák illata,

beszívom remegő orrsövénnyel, mint a vadászkutya,

s érzem, hogy jó nyomon vagyok, új vadászmezőn,

s kiszökhetek a ragacsos költészetből, mely olyan,

mint a beszáradt lekvár, léptem ruganyos, orrcimpám

kitágult, vígan skálázik: a kerítés mögött rózsa

mély illata, asszonyosan alt, a hársfa szoprán,

s szinte brummog az üres telken a dudva, e hármas-

hangzattal búcsúzom a kanyartól. Szeszélyesebb s kellemetlenebb

egyveleg következik: olvadó aszfalt, hánytató benzingőz,

keserű kipufogó gáz, a kiszáradt patakmederből macskadög,

rothadó rongy, pálló papírzsák csap ki szinte triolában,

de nem hátrálok, azzal az anyaggal kell dolgoznom,

ami van, s eszembe sincs mást kitalálni! Ha csúnya,

hát csúnya, ha büdös, hát büdös, nincs más utam,

és nincs másik életem. Valamikor volt, vagy legalábbis

azt képzeltem! Ó, ifjúság! Ó, álruhás királyfi!

Micsoda röhejes alak voltam, még most is belepirulok,

ha eszembe jut. Lehajtott fejem fölrántja a kihajló

diófa, összemorzsolok egy levelet s szippantgatom, mint a

narkósok, mert azért kell valami kábulat, hogy kibírjuk.

Így érkezem a sarki cukrászdához s átrepülöm

azt a pár métert vanília-szárnyon, karamell-léghajón,

málna-citrom-narancs-helikopteren, zötyögve érek

földet, síkosan landolok a kocsmaajtóban s férfiasan

beszippantom a sör-bor-pálinka-szagot, mélyén egy kis

ammóniákkal, de most nem csábulok el, közel a cél,

érzem a célt, már csak az étterem sülthagyma-pörkölt-tengerén

kell átgázolnom, a templom tömjén-hűsébe épp csak beszagolok,

és itt a piac, e földi csoda, e tündéri ajándék, mogorva

utcák-évek közé beszorított darabnyi gyerekkor, hová

naponta megérkezem, kopott, fáradt, boldog utazó!

Egy motorkerékpár a fűben

Egy motorkerékpár a fűben,

távolabb a halott vezető.

A csönd küllőzve kaszál körbe,

fölöttük az ég kilukadt tető;

némán új időszámítás kezdődik,

a semmi száj nélkül egyet számol,

s iszonyodva, egymást taposva menekül,

ami még nem mondott le magáról:

hullámzik a fű, hajlik a virág,

a szél meredő sílécekkel visszafordul,

darázs fékez parázsló lábbal,

s a szitakötő szárnya megcsikordul;

kínzó részletességgel a légy szeme

egyszerre több száz fényképet készít,

egy másik pillanat, s az egyszer-holt

fásultan több százszor elenyészik;

fűben hold a fehér arc, a félelem

anyagcseréje öklendezve működik,

magját szórja a halott, s a feltört

föld görcsben gödörré öblösödik.

Észrevétlen folyik a végső küzdelem,

pedig az egész alig van egy pillantásra,

autónk suhan a műúton, s követi

a nyárfák nyári kattogása.

Fura elszámolás

Néha rajtakapom magamat, hogy

fukar s irigy vagyok, mint a vének,

dühödten tékozolva mutatok fityiszt

ilyenkor a vénség kísértetének.

S belegabalyodom e fura elszámolásba,

mintha tartoznék, s aki leszek, követelhetne!

Szinte látom leforrázva, hogy néz minket

a kölyök, aki voltam, gúnyosan nevetve.

Rövid életemet megtoldom

Rövid életemet megtoldom hosszú nyári délutánnal,

ami szárnyalni akar még belőlem, az itt is szárnyal,

hiszen kiderült, mint egy majdnem megfejtett keresztrejtvény,

hogy mindenhol megszületik a vers eleve elrendelvén,

a többi meg, nos, a többi itt marad lent a földön,

ami kimaradt a költeményből, azzal is illik törődnöm,

mert mohó és buta, szertelen, s nincs benne semmi szellem,

de hát bármily esendő, szeretem, s muszáj egy-két cselt kieszelnem,

hogy ne fájjon kicsiségem, s a kurta időn kétségbe ne essem,

vagyunk egy páran így e zölden habzó magányos égitesten,

amely a koporsónk lesz, de most lustán a nyárba fordul,

vele fordul a kert, fényt szürcsöl a klorofill, majd megbolondul

a boldogságtól, dagadt erekkel lüktet a fa, s mintha

vándorútra kelne, a szomszédból átkúszik a szederinda,

a kutya szőrös, bogáncsos pofájából sárga drágakő világít,

elnyel a mámor, s mélyül velem a határtalan öntudatlanságig,

bennünk a világ, s mi benne csücsülünk nyakig a világban,

mint a rég elfelejtett udvaron a napra kitett gyerekkori kádban,

a mostani udvar, mint derűs ripacs, a régire visszajátszik,

bár látom a csalást, de vele játszom, most már semmi se hiányzik,

ha mozdulok, velem mozdul fuldokló sóvársággal minden énem,

aki voltam s akit elhagytam, ahogy az szokás, úton és útfélen,

s visszanézhetek megnyugodva, vissza is látok apámig, anyámig,

e kifogyhatatlan nyári délutánból küldhetek nekik is egy sugárnyit,

s a többinek is a föld alá, a halottak elporladt szemhéja megremeg,

száj nélkül súg a rög: veled vagyunk, ne félj, mi örökké veled,

fordíts hátat bátran, mert szeretnek, s szívemben ne legyen kétely,

nyakamban pányva, s ne csak azt merjem, amit más is merészel,

súlytalanabb már nem is lehetne, ami végül leránt a földbe,

futólag pillantok erre-arra, ez volt az egész, kevéske nyári zöldre,

és mégis és mégis, legalább próbáltam az öröm ujjhegyén megállni,

nincs szebb, mint az élet, és nem is érdemes szebbet kitalálni!

Egy napig Bécsben

Annyi ideig voltunk Bécsben,

amíg egy gitárt fölhangolnak,

de hát semmi baj, nyári szívvel

örültünk minden kis akkordnak,

mi vígan velünk összecsendült,

a röpke ó-k meg á-k meg hej-ek,

s torokszárasztó csettintések

után a gégék hűs sört nyeltek.

S képzeltem ezt-azt nagy merészen,

már ahogy a turisták szoktak,

komikus díszletei romján

a leomlott birodalomnak,

mivel először jártam erre,

nem ámuldozhattam szőrmentén,

meglelvén Ferenc Jóska szobrát,

néztem: akár le is köphetném!

De most bele nem bonyolódtam

régi dühbe s elszámolásba,

hajaj, ha mind le kéne köpni,

nincsen is annyi nyál a számban!

Agyő, Bécs, könnyes anyaszemként

a Duna felkéklett mögöttünk;

árnyék kísért és elvérző alkony,

sötétedéskor hazajöttünk.

Távmondat Szakonyi Károlynak

„Emlékszel” – a beszédet egyre többször kezdjük így el,

a múlt megköhögtet, mint az első cigaretta reggel,

s lebegtet a füst varázsoló kéklő fátylat,

mitől a szemünk meghatottan könnybe lábad.

Tán jó is így, talán mai szívvel ki se bírnánk,

ha az emlékek elmúlt időnket könyörtelenül ránk borítják,

egyedül halottakat lelünk, egyedül vacogva fázunk,

ha megrándul is: leoperált békacombokat galvanizálunk.

Ám ha legalább már ketten beszélünk róla,

zümmögve beindul szívünk, mint a villanyóra,

fény is lesz, meleg is lesz, a sok-sok sápadt kísértet

életre kel, arcuk kipirul, elfoglalják köztünk az üres széket,

beleisznak borunkba, szánkból kikapják a szót, fújják a füstöt,

letörlik arcukról, a mi kezünkkel, a hamuszín ezüstöt.

Félelmünk oszlik, kifejlett gyanakvásunkat láncra kötjük,

s kitárunk ajtót-lelket, mint régen, s a tükröt kiröhögjük,

egymás szemében, mint ifjan, csakis ott látjuk magunkat,

minden más röhögnivaló, minden más vélemény untat,

hasat behúzunk, mellet kidöntünk, rázunk csontos öklöt,

a nők ámulva néznek, majd merengve, mint a kölyköt,

megcsapja őket a más égitestről érkező léghuzat,

már nem gyanakszanak a borra, szimatolják az utat,

mely hozzánk vezet és még valahová mögénk,

ahol él, virul egy másik ország, s fölötte egy másik ég,

mely elfoglalhatatlan, kikezdhetetlen és leigázhatatlan,

mert álomból van, s amíg mi élünk, halhatatlan,

mint az ifjúság, s ahová egyre gyakrabban visszajárunk,

mosoly az útlevelünk, s a halálfélelem a szárnyunk.

Tegnap még hó esett

Tegnap még hó esett, ma nap süt, kék az ég,

nézem hunyorgó medveszemmel, egy ütemmel lemaradva

a tündéri változásról, makacsul tovább hull bennem a hó,

de azért a napsütést is észlelem, sós áramütésíz bizsereg

a nyelvem hegyén, a drótkerítésen fennakadt kátránypapír

csattog, mintha szárnya nőtt volna, s repülni vágy a kert,

az akácfák csúcsán szél motoz, fészekben kuksoló rigók

tolla közé fúj, szédíti őket tavasszal, maggal, némelyik

már a csőrét tátja, énekelne; repedezik bennem is

a megkövesedett tapasztalás, az agyamba nyomtatott

naptár, hogy hiszen tél van, legalábbis a Földnek

ezen a pontján, ahol én sem vagyok szabadabb, mint a fa,

ó, nem úgy vagyok fogoly, hogy ezt meg azt nem engedélyezik,

ellenük éppen harcolhatok is, ha kedvem tartja, komolyabb

s szigorúbb rabság az enyém, s nem szökhetek előle örök

napsütésbe, vinném magammal, mivelhogy bennem van,

télen hullna bent a hó, tavasszal patak áradna,

nyáron arany kalász ringana, ősszel szőlő mézesedne,

vagyis hiába minden szökés, ahhoz újjá kellene születni,

s máshol, de se újjászületni, se szökni nincs kedvem,

mivel jól érzem magam e végleges kötöttségben s úgy

vagyok szabad, hogy elfogadom s már együtt repülök

a kerttel, holott nagyon jól tudjuk, hogy nem moccanunk,

s mint csodát éljük át e tündéri változást, a télbe

benyilallt tavaszi napot, örömünk apró, de valódi,

mert mi tudjuk, hogy mit kockáztatunk, mindent, mi

változhatatlan, mert csak így vagyunk, amik vagyunk,

s nincs több hely a világban, csak ez az egy, mert

a hely is mi vagyunk, az ég is, s talpunk alatt a sírgödör.

Ennek a télnek sose lesz vége

Árva rigó süvít mélyrepülésben;

ennek a nagy télnek sose lesz vége!

Hányadik is? Már a negyvenötödik!

Ennyitől már minden ember megtörik.

Mintha egy nagy hűtőszekrény ajtaját

nyitnák-csuknák: most nyár, most meg jégvilág.

Ki babrál a zárral, nagyon is gyanús,

miért lettünk mélyfagyasztott marhahús?

Utcasarkokon fülelünk farkasszót,

elsuhanni látunk szánkós eszkimót,

az orr cseng, s a fül pendül, mint az üveg,

a fák mélán ránk ejtik hó-terhüket.

Mit tehetnék, ha már így van, kibírom,

vacogok, mint a betűk e papíron,

s hiába hogy jellem vagyok, kiforrott,

gyerekként törülök csöppenő orrot!

Változatok a világra

A szédülősnek szédülős a világ,

a magas vérnyomásúnak magas vérnyomású,

a reumásnak reumás, a bicegősnek bicegős,

a szívdobogásosnak szívdobogásos, a dadogósnak

dadogós, a gyomorbajosnak gyomorbajos,

a nagyothallónak nagyothalló,

a halálos betegnek halálos beteg,

s a vaknak milyen?

A derűsnek derűs a világ,

a lelkendezőnek lelkendező, a kitárulkozónak

kitárulkozó, a szerelmesnek szerelmes,

a meleg szívűnek meleg szívű,

a könnyelműnek könnyelmű, a komornak

komor, a megalázottnak megalázott,

az elnyomottnak elnyomott, a szabadnak

szabad, a kifosztottnak kifosztott,

az öngyilkosnak öngyilkos,

s a csecsemőnek milyen?

A szegénynek szegény a világ,

a gazdagnak gazdag, a szorgalmasnak

szorgalmas, a lustának lusta, a dölyfösnek

dölyfös, a pimasznak pimasz, a tolvajnak

tolvaj, az üldözőnek üldöző,

a hatalmasnak hatalmas, az állig

felfegyverkezettnek állig felfegyverzett,

a halálra ítéltnek halálra ítélt,

a gyávának gyáva,

s az anyának milyen?

Az okosnak okos a világ,

a butának buta, a ravasznak ravasz,

a hívőnek hívő, a dörzsöltnek dörzsölt,

a küzdőnek küzdő, a fásultan legyintőnek

fásultan legyintő, a köpönyeget cserélőnek

köpönyeget cserélő, a körmönfontnak

körmönfont, a tisztának tiszta,

a talpig becsületesnek talpig becsületes,

a hűnek hű, az árulónak áruló,

s a halottnak milyen?

A fiatalnak fiatal a világ,

a sírba hajló vénnek sírba hajló vén,

az álmodónak álmodó, a józannak

józan, az űrben lebegőnek űrben lebegő,

a földön járónak földön járó, a boldogságban

úszónak boldogságban úszó, a magányban

fuldoklónak magányban fuldokló,

a kiegyensúlyozottnak kiegyensúlyozott,

az utcán összecsuklónak utcán összecsukló,

s a költőnek milyen?

Dal az írógépemről

Zakatolta már annyi dalomat,

megérdemel egy dalt!

Golyóstoll, filctoll tűnő seregében

szilárdan kitart.

Márkája cseh, de a lelke

és a nyelve magyar,

elmélázunk néha esetleg ezen,

de egyikőnket se zavar.

Dolgozunk szépen, megtanultuk,

hogy az idő lejár,

együtt tiktakkolunk vele derűsen,

s közben nem is félünk már.

Egy-egy betű hogyha beakad,

nem erőltetem,

átugrom a szót s mulatok

a megváltozott szövegen.

Szándék és lehetőség közt egyensúlyozni

bölcsen így tanít,

s hogy ne tiszteljem oly nagyon

a lélek titkait.

Hogy van véletlen is, van játék is,

s leghátul kullogó

eszem is felismeri végül, hogy a vers

talán így lett jó.

S ha késő éjjel a szomszédok már

dühösen verik a falat,

békésen eltesszük holnapra magunkat

s a verssorokat.

A nagy fűrészporgyártó

Ez kell most! – mondja a főkultúr bácsi.

Még! – mondja az igazgató bácsi.

Zseniális! – hörgi a kritikus bácsi.

Még a pénztáros néni is mosolyog.

Én nem tudom, mi a fene van velem,

hogy nem eszem a fűrészport!

Január lekocog a lépcsőn

Január lekocog a lépcsőn,

hóval teríti a vedlett falakat,

itt-ott kibukkan kutyafej, gyerekorr,

ahol a kabátja elszakadt.

Vigyázva lépkedek a hóesésben,

meg-megcsúszó sarokkal a Dunáig,

fehér lett üstököm, s a hátamon

habzó angyalszárny világít.

Lábammal írom most a verset,

e séta lesz most a költemény,

bár összevissza ritmusban lépeget,

de azért van benne zene és remény,

hogy lábtörés nélkül elérek a célig,

s mint vérbeli utazó, nem nézek hátra,

válluk vonogatva elmaradnak a fák,

sarkcsillagként pislog egy félszemű lámpa.

Kisandítok a hó alól, a tél alól,

sirály sípol, beérkező vonat dudál,

kemény sarokkal hersegve csúszkál

s a jégbe monogramokat vés február!

W. S. 70 éves

Ki s ki vagy is Te nekünk,

akik Téged szeretünk?

Apánk, bátyánk, barátunk,

édes nyelvhez karátunk,

hóesésben kék égbolt,

kéz, mely szívet fölhangolt,

csont-börtönben szárnyalás,

Vergilius-útitárs,

s persze fű és ásvány is,

egyiptomi szűzlány is,

és még mennyi változat,

Crô-Magnonból áthozat,

hogy nagyon ne hencegjünk,

fáról épp hogy leestünk,

és tudjuk, hogy kik vagyunk,

hogyha végsőt pukkanunk!

Meghajtott zászlóval, meghajtott fővel

ázunk a szomorúságban, ázunk április

könnyében, összevegyül arcunkon a könny s az eső,

meghajtott fejünkön előrehulló hajunk

a zászló, áznak a púpos sírdombok,

csorog a halottak tátott csont-arcán

a könny s az eső, könnybe lábad a tévékamerák

közönyös szeme, folyik a felfoghatatlan

közvetítés, az utolsó az élők és a

Halott között – dobogó szívek gyűrűjében

a koporsó, rendőrkordon préselődik a

végső mozdulatlansághoz, koszorúk puha

szájú ó-ja, virágok hosszú szárú vijjogó

í-je, bársonypárnán a kitüntetések

manóképű gombjai, sisteregve lobognak

a kék lángok az esőben, sisteregve ázik

lelkünk a szomorúságban, mert lám

összehozott még utoljára minket a Halott,

vacogva összebújunk a lehorgasztott vállú

esernyők alatt, nyájba verődünk még

egyszer egymást melegítve, mintha

Őt melegítenénk, dobogó szívünk gyűrűjében

felmutatott magányunk, sistergő lelkünk

gyűrűjében kialvásunk, riadt elménk

gyűrűjében elmúlásunk, immár magunkat

siratjuk önző félelemmel, elkalandozva

kurta jövőnkön, meg-megszakítva a

felizzó áramkört, amely még egyszer hibátlanul

átfutott rajtunk, rebbenő szemünk kószálva

kapaszkodik ebbe-abba, falevél erezetébe,

vakolat óriási pórusába, túl éles füllel

halljuk a kerítésen túl elcsörgő villamosok

zaját, túlfeszített idegünkön átcsap, mint az

ájulás hulláma, a következő percek magánya,

de még megáll a levegőben, de még két

szívverés között az örökre megállt szív, de

még két rebbenés közt az örökre lehunyt szem,

de még két kapcsolás közt az örökre kihunyt

elme, még elfojtva bennünk az apaevő

iszonyat, hogy igazán csak magunkat tudjuk

siratni, meghajtott fejünkön előrehulló

hajunk a zászló, még hibátlan és

lüktetve növekvő a kör, mely befogad és

melegít, ahogy álmodta mindig, bár a

félelem központja felé sűrűsödve, de már

hangosan dobogó szívünkkel elnyomjuk a

csöndet, oxigénfaló tüdőnkkel sokszorozzuk

az utolsó lélegzetet, ázó arcunk kirajzolódik

s majd elporlad, tudjuk a legfontosabbat,

megkaptuk az utolsó tanítást, amit még

ember adhat, kész a lelkünk, felnőttünk

az ázó ég alatt, s a közönyös tévékamerák

szemével pásztáz a világ árva hátunkon.

Hajnali kutyaugatás

Majd megbánod még, hogy nem szeretted a kutyaugatást!

– így feddem magam, morogva, álom és ébrenlét között.

a nyári ég szeme nyílik kint, bár felhőktől csipás,

az éjszaka nagy sötét batyukkal a Föld túlfelére szökött.

Tán őt ugatják a kutyák, izgatott orral mit szimatolnak,

a nagy sötét batyukban eszelősen mit sejtenek vinni el?

Csak a fák hónaljából tűnt el a homály, a sok tintafoltnak

helyén madárfészek, vízcsap, tegnap kint hagyott nádfotel.

Mit siratnak eszelősen vonítva, ásatag, kutya-előtti,

torkukba kövült tébolyult ösztönnel mért nyüszítenek?

Mi az, amit nem tudtak megszokni, mibe nem tudnak beletörődni

e kifinomult városi kutyák, okos szemű domesztikált ebek?

Mért ráng a szívem, agyam túl élesre fagyva, mint a jég,

mért néz üresen a hajnali fénnyel csobogva megtelő világra?

Álom és ébrenlét között mi ez a semmibe nyíló szakadék,

hogy nyüszítenék, sikoltnék én is, torkot feszítve, szájat tátva?

Lassan lohad a félelem, szívem csillapodva zakatol,

a nyári ég szeme nyílik kint, bár felhőktől csipás.

Józan négyzetekben hull rám a fény az ablakból,

madárfüttyökkel keveredve elhalkul a kutyaugatás.

Körtánc

Nem látszik szemben már a hegy,

a csontos fák, a túl sovány

ceruza-vékony ágacskák

az éjjel finom, halovány,

hol szűk, hol meg lötyögős, tág

bundát növesztettek, a meggy,

a hárs, akác és mandula

sorra zöldell és kivirít,

de szép e tarka új ruha,

ahogy váltogatják a színt,

mert egyáltalán nem mindegy,

hogy melyik milyen, csöppnyi tán,

de szívós ez a szabadság,

az óriás szorzótáblán

bizony hogy fontos minden ág,

hogy kijöjjön az egyszeregy,

alt hangon méhek donganak,

lágy mollban tercel a rigó,

bolgár ritmusban fára csap

a harkály, kész is a trió,

és most mindenki bálba megy,

és kezdődhet is már a tánc,

könnyű szélben hajlonganak

a mandula és az akác,

amíg csak le nem száll a nap,

s nem látszik szemben már a hegy.

Levél a föld alá

Még élünk, Pista, bár már nem sokáig,

orral Nyugatnak, háttal Keletnek,

mint a nomádok, nekünk is a lemenő nap világít,

bár utánunk újak is születnek,

tudjuk, Te is tudtad, tudom én is,

megmosolyogjuk a tipegő jövőt,

szeretjük is, persze, no de mégis

jobban, ahogy írva vagyon: az elmenőt,

vagyis magunkat. Nincs ebben semmi szégyen,

s edzésben is vagyunk lassan ötven éve,

ringatózom szalmaszál-reményen

s fuldoklom a víz alá érve,

közben ezt-azt csinálok, ülök a teraszon,

nézem a virág csacsifült hogy billegtet,

reggel kávét, délután fanyar bort iszom,

s ha kérdik, hogy vagyok, fanyarul füllentek,

de nem nagyon, mert lényegében jól,

szívemre, gyomromra, elmémre nem lehet panasz,

s ha felnézek az üres égre, hol csillag bujdokol,

nem rettenek, mert onnan már nem kell vigasz,

mivel már nem akarok örökké élni

és sejtem derűsen, hogy nem is lehet,

és nem is akarom már elcserélni

senkivel az egyetlen életet,

mely az enyém, csak az enyém, bőrömet kitölti,

s mintha idegeimen áramot vezetnének át,

kigyújt, mint jó villanykörtét a földi,

a csak velem együtt létező világ,

levegőt egymással cserélünk, együtt suhanunk,

mint a mókus a görgőn ketrecében,

tervezgetünk pénzt számolva, talán el is utazunk

Párizsba, Londonba, Belgrádba, Bécsbe,

majd megnyugszik, majd kissé becsípve

álmosan hunyorog bennem Kolumbusz Kristóf,

mert bent az asztal dúsan megterítve:

ott ül Hannibál, Gagarin, Széchenyi, a nagy gróf,

képzelgünk merészen és hadonászunk

törzshelyünkön, a Sipos kerthelyiségében,

cigányok lesik, mikor megy fel a lázunk,

s a pirosfejű hőmérőknek hangicsálnak szépen,

jó hely, csendes hely, nem zavarunk senkit,

a megroggyant falakon nemigen hallatszik át semmi,

bár meg-megváltjuk lobogva a világot, a fentit,

zárórakor vesszük a kabátot, tudjuk, hogy el kell menni.

Hát így élünk, Pista, vagy körülbelül így,

nem is tudom, hogy miért mondom el ezt Neked,

talán azért, mert szerettünk, és sohasem voltál irigy,

vagy mert mégis rettegünk, hogy szemünk a semmibe

mered,

s legalább képzelni jó, hogy vár ott valaki,

s hiába hogy eszünkkel tudjuk az utat!

Hát ég veled és ég velünk! – ezt még a szám mondja ki,

tarka nyakkendőt köt az ősz, szívem félve mulat.

Szereted-e a legyeket?

Vagyis:

„Költő vagy, csupa szeretet:

szereted-e a legyeket?”

Ennyi csupán az idézet,

mégis szilárd világnézet,

még meg a jobbikból való,

s jelent is valamit a szó,

engem húsz éve szíven üt,

mormolgatom is mindenütt,

ahol fal reped, ég szakad,

hol szétpattannak a szavak,

még jó, hogy árvíz nincs, vagy tűz,

legföljebb némi füst meg bűz –

az egyik barikádra hág,

másiknak kicsi a világ,

a mélybe száll a harmadik,

lerohad róla gatya, ing,

a negyedik, az ötödik,

farkasfoggal a szót törik,

a hatodik meg éppenhogy

fogatlan ínnyel semmitmond;

ugrál, mászik a sok betű,

mint a bolha vagy a tetű,

borzongva sápad a papír,

viszketve zúzda után sír,

guggol a sok poéta, és

csikarja a vers-hasmenés,

s nyakon, hm, öntve átható

költeménnyel az olvasó;

van idea is rogyásig,

amelyre a lélek ásít,

van ütődött, paranoiás

fejben kotyogó lágy tojás,

vedelve rumot és vodkát,

búsan önsorsrontja magát,

magával rántja nemzetét,

de előre kéri a pénzt,

van jövőjós, van planétás,

ki szemétdombon ganét ás,

van gimnazista holdleső,

rövidnadrágos padelső,

van világnagy lócitromon

csiripelgető amazon;

van… ah, de elakad a toll,

a tinta inkább visszafoly’!

Hát így vagyunk, Mester, ki még

tudtad az igazi igét,

szeress hát minket, teheted,

legalább, mint a legyeket!

A borbélyműhely üvegablakából

nézem, hogy jön az ősz.

Nyakamban kendő, arcomra merengve

habot ken ráérős

kézzel a fodrász, cseveg a tükörnek,

de magának beszél,

csattogva kést fen, méretik hajszálon

a hűs borotvaél.

A nagy tükörből válaszolok én is,

de én is magamnak,

figyelem lustán, a szám hogyan mozdul,

és hogyan fakadnak

a szavak s félbeszakadt mondatocskák,

mert torkomon a kés,

még a lélegzetem is visszafojtom,

nem vagyok nagy vitéz.

Majd lopva sóhajtok, megkönnyebbülve,

és ő is, a mester,

tükörbe nézünk, mintha más világba,

de kereső szemmel,

így tétovázgatunk, megkétszerezve

és hirtelen szótlan,

és megkapaszkodunk föllélegezve

egy gyenge mosolyban.

Aztán már könnyű szárnyú fölhangoltság,

duruzsoló csevely,

simán suhan a kés, a mozdulatra

a tükörkép felel,

magányunk, félelmünk megsokszorozva

már így lesz ismerős;

bátran kipislogva a nagy ablakból,

nézem, hogy jön az ősz.

Hogyha

Hogyha van bennem egy kis szesz,

egy: a világ mintha dúdolna,

kettő: a fenekem alatt hinta volna,

három: s repülnék!

A nagy, édes nyári szeretkezések

A nagy, édes nyári szeretkezések!

A lehúzott redőny mögött, mint a tigrisek,

csíkos bőrrel, villogó foggal, elzuhanva,

majd föltámadva; dzsungelként lélegzik

a szoba, forró leheletben páfrány ring,

csigolyafüzér levelekkel, a vázában szomjan

hal a rózsa, szép nyaka lehajlik megadóan,

a mennyezeten monszun áramlik, egyszer

a tenger felől, egyszer a tenger felé,

lágy szárnyakat lebbent a levetett ruha,

gyalogló hattyúk a földön, moccanatlan

hullámverés, az önkívületi szünet alatt vonuló,

a szoba puhán szétválik nőneművé

és hímneművé, egy nem mérhető, boldog

pillanatra két arcát mutatja, egy,

csak megsejtett boldog pillanatra anya

és apa lesz, fiú és lány lesz egyszerre minden,

mámorosan visszaosztódunk az első sejtig,

a tökéletes egyszerűségig, már nem vagyunk,

csak együtt a kettő, kezünk, lábunk, mellünk,

combunk, ágyékunk egymásba hatolva, egymással

elkeveredve, magunkat szeretjük s magunkat

simogatjuk a másik kézzel, magunkat

csókoljuk a másik szájjal, bennünk a világ

görcsösen egyesül, mi szétválunk férfivá

s nővé, a szoba egybeolvad, kihűl, idegen

lesz, fázunk, józanul öltözünk őszbe, télbe.

Rövid hír

Becsönget az utolsó sas, daru: kihalunk.

Az ablakon beüvölt a fa: most vágják.

A fű megőszül a kertben, a darázs gyanútlanul

gyomirtót zabál, az asztalomra dobja tetemét;

haldoklók közt élek, csak még nem észlelem,

hogy kihalok, kivágnak, megőszülök, gyomirtót

zabálok; s milyen asztalra dobjam tetemem?

Forgalmi dugó

A Duna fölött a hídon, dugóba kerülve,

kirévedtem a taxiablakon, a sofőr

fogcsikorgatva káromkodott, én merengve

beszívtam a füstöt, gázt, ősz-illatot éreztem,

fehér kendőként hajó integetett: ég veled,

képzelegtem kéjesen, hogy meghalás helyett

utazom, s csak annyi lesz, hogy nem látom

többé az arcotokat, nem hallom többé a hangotokat,

csak a vizet, csak a gumiba ágyazott hajómotort.

Miért cigarettázol annyit?

Miért cigarettázol annyit? – mondja az

orvos aggódva s szemrehányóan. – A szív,

a tüdő, az erek! – Mondják a nők s a

barátok, szintén aggódva; az ismeretlenek

ingerülten legyezve a füstöt, a Dohánygyár

farizeus képpel oktat: Káros az egészségre!

Miért cigarettázok annyit? – mondom én is

zúgó füllel, szédelegve, keserű szájjal,

fölpörgetett szívvel, fuldokló tüdővel s

zsibbadó erekkel, és senki se válaszol.

Hol van ilyenkor a jobbik énem? Vagy

valami isten, aki rám szólna: ne tedd,

fiam, mert meg találsz halni!

Délelőtt volt

Délelőtt volt, de úgy már dél felé,

kinéztem az ablakon türelmetlenül,

valami fontos levelet vártam, valami

fontos helyről, valami fontos hírrel,

mikor láttam, hogy a Nap a

levélszekrénynél motoz postássapkában,

s bedob egy értesítést arról, hogy ősz van!

Tegnap egy költő sírját

Tegnap egy költő sírját koszorúztuk,

utána sétáltunk egyet a gyönyörű temetőben,

meglátogattunk egy írót a gesztenyefa alatt,

majd egy másik költőt, majd valami furcsa

etikett kényszerére felkerestünk minden

ismerőst, habár mindegyiknél csak pár

percig voltunk, mégis későre járt, s töprengve

álltunk a kapuban: érdemes-e hazamenni?

Azt kérdezte a rádióriporter

Azt kérdezte a rádióriporter,

hogy el tudná-e mondani egy bánatát.

Egyet igen! – feleltem könnyedén. – Talán

az, hogy… Nem, inkább az… Vagy

esetleg… Vörösödve izzadtam;

a rádióriporter szintén, hogy mekkora

marhaságot kérdezett, vagy hogy mekkora marhát

fogott ki! Csak a magnó

járt türelmesen, zümmögve rögzítette

a halhatatlan semmit.

Mikor már vége volt

Mikor már vége volt a riportnak,

s egymástól fanyarul elbúcsúztunk,

megvolt a véleményünk! De ez később

módosult, neki eszébe jutott egy jobb

kérdés, nekem eszembe jutott a jó

válasz: Az a legnagyobb bánatom,

hogy nincs elég időm! Nincs időm

a tűnődésre, a csavargásra, a kártyázásra,

a szerelemre, az önmegvalósító életre!

De ezt már nem kérdezte senki.

Ha a szemedbe nézek

Ha a szemedbe nézek! – mondtam a nőnek,

akit szeretek, mire ő kitágult szemmel

nézett rám, kíváncsian, mosolyogva, később

már kissé türelmetlenül, s én már rég

megbántam, hogy elkezdtem a mondatot,

de azért kivágtam magam s így fejeztem be:

Nincs szebb, mint a néma jelbeszéd!

A piacon az első utam

A piacon az első utam a gombaárusokhoz

vezetett, csak futólag vetettem egy-egy pillantást

az almára, a körtére, a paprikára, a hagymára,

a céklára, a krumplira, a padlizsánra, a petrezselyemre,

a dióra, a sütőtökre, csak épphogy köszöntöttem őket,

fölizgult orrcimpával és túlcsorduló szívvel, ahogy

a nagy és szent dolgokat illik, az ősz ajándékát,

a derűs és illatos koszorút sápadt és keserű homlokunkon;

és remegve néztem, fogtam, szagoltam a gyűrűs tölcsért!

Még Berda is megnyalhatná a száját, ha volna neki…

Csak a másnap ne lenne

Csak a másnap ne lenne olyan iszonyú!

Moslékízű száj, felrobbanó agy, hamuszürke

bőr, véres szem, savanyú gyomor és tompán

sajgó szív büntet külön-külön és egyszerre

és sokkal hosszabban, mint a röpke mámor volt.

És ráadásul az ostoba fogadkozás, hogy soha többé!

A várost teleszórja az ősz

A várost teleszórja az ősz arannyal,

egyformán s igazságosan, ahogy illik nálunk,

bár a lankás dombokra egy kicsit többet szór,

de hát ott nagyobbak a kertek, több a hely,

s jobban is mutat a kerti bútorokon, a medencék

peremén, és hát az egész úgyis rövid ideig tart,

egy reggel az utcaseprők mogorván eltakarítják az egészet.

Halat pucoltam, pontyot és kecsegét

Halat pucoltam, pontyot és kecsegét,

elég ügyesen, mivel szeretem az ilyesmit,

és nem először csinálom, ha nem költő

lennék, akkor szakács, bár akkor is

költő-lelkű szakács, pont így játszadoznék

és képzelegnék, de azért nagyon komolyan,

mivel éles kés van a kezemben, s vigyázok,

hogy a belet fel ne szúrjam, az epehólyagot,

keserűfogat kidobjam, a síkos kopoltyúba

dugom az ujjam, persze hogy hasonlít,

pontosan olyan, de ezen csak egy pillanatig

merengek, leszedem a pontyról a pikkelyt,

a kecsegéről a bőrt, konyharuhában

megszárogatom, besózom és büszkén nézem

őket, mint egy-egy jól sikerült költeményt!

Kölyökkorunkban, mikor vadul

Kölyökkorunkban, mikor vadul onanizáltunk

s képzeltünk nőt magunknak szinte már sírva,

és olyan élesen és olyan érzékien, mint aztán

soha többé, a világ nő-testű volt és nő-illatú,

és nő-mosolyú, és puha szájjal suttogott: gyere,

gyere; hónalj-verítékben fürödtünk, óriás mellek

közt aludtunk, combot hallottunk súrlódni, térdet

láttunk kivillanni, s fölizgultunk a könyvbe rajzolt

romboidokon, s mivel az egészet egyben sose láttuk,

összeraktuk hát szépen, mint a szűz isten hajdan,

mert istenek voltunk, magot pazarlók, benépesítvén

az ágyat, a vécét, a fa tövét, bőkezűen és örökké

kielégületlenül, ám mindig tettre készen; később

átestünk sorban a tűzkeresztségen, de az egészen más volt.

A fák mint öreg mosónők

A fák mint öreg mosónők állnak a téli

lucsokban, csöpög róluk szappanos hólé, roskadtan

állnak a díszrácsos kapuk előtt, hogy valaki

adja ki nekik a szennyest – nem tudom, miért

képzelgek ilyesmit, hiszen nálunk már nincsenek

mosónők, de ha volnának, szívem övéké lenne.

Azonos vagyok négymilliárd emberrel

Azonos vagyok négymilliárd emberrel,

fehérrel, feketével, sárgával, fiatallal,

öreggel, ha nyújtózom, ha alszom,

ha levegőt veszek, ha bármit csinálok,

négymilliárddal szorozva csinálom,

utánozom őket hűségesen s végzetszerűen,

bár egyszerűbb lenne, ha a négymilliárd

ember utánozna engem.

Vers karácsonyra

A téli táj enyhén neurotikus,

de mégis ilyenkor születik a Kisjézus,

kell is, hogy a szívünkben megszülessen,

véres szemünkből szelíd szemével kilessen,

mert éppen ölni akarunk, agyart, körmöt növesztvén,

szétlőni a világot e szép karácsonyi estén;

köd borítja agyamat, mint kint a téli tájat,

kapkodva kapaszkodok abba, ami még fájhat,

ami még lesz, ha lesz s leszek benne én is,

s nem ér velünk véget a nagy álmú Genézis,

nem akad torkán, kinek és minek is, a mondat,

mert nincs folytatás, pont helyett egy nagyot robbant;

suttogok hát együgyűn és remegve imádkozom:

legyen rügy a fákon a jövő tavaszon,

legyen szem, amely látja, s világítson a Nap,

záporozzanak ránk a megszűrt ibolyántúli sugarak,

s legyen mese is, a régtől fogva közösen koholt:

éjszaka nyájas arcával mosolyogjon ránk a Hold,

legyen szívünkben jóság, gonoszság is – csak legyen,

folytatódjék bent az embert csináló küzdelem,

szikrázzon az elme, bukva is legyen győztes,

mely az épülő házra májusfát tűz, tetőt tesz,

legyen születés és legyen halál is, testünkre szabott,

hogy a végén derűsen búcsúzva emeljünk kalapot,

legyen, aki hisz, és legyen olyan is, aki kétségbeesik,

aki gyógyítja, s aki felmutatja újuló sebeink,

legyen, legyen, legyen, ki elhozza a jövőt,

az idén se szüljünk halott csecsemőt!

Már egy hónapja nem írtam verset

s döbbenten figyelem: milyen nyugtalan

a világ, mint a kábítószeres, akitől

megvonták az adagját! A tél nem akar

meghalni, tátott szájából kipottyant

műfogsorát vadnyulak kerülgetik,

iszonyodva földet kaparnak rá. A tavasz

nem akar megszületni, a termonukleáris

cirógatásra magömléssel válaszol, az

elmaradt nász miatt megkergült méhek

ferde hajlammal tavalyi száraz ágat

csókolgatnak. A kutyák macskákra

ugrálnak, a tábornokok saját népüket

lövetik, a képviselők választóikat árulják,

a miniszterek az országot nagykereskedelmi

áron, a papok a maradékot bagóért,

s összefogva mindnyájan a földgolyót

akarják semmire elcserélni! Ó, nem

bírom a lelkemre venni, abbahagyom

a gondtalan fütyörészést, az önfeledt

kószálást, a boldog semmittevést,

nekidőlök a papírnak! Énrajtam ne múljon.

Egy szál gyertya Sarkadi Imre sírjára

Ürítkezik a Föld, készül a jövőre,

hólé, avar, halott – virág lesz belőle,

s aztán kezdődik újra elölről minden,

nem nagyon értem, inkább csak hiszem,

hogy célja is van, még ez is szép tőlem,

temető-aggyal járkálok a temetőben,

és félek is, nem kéne törődni ezzel sokat,

jobb lenne nyugton hagyni a halottakat,

s fölfalni a világot mohón, amíg lehet,

szájjal, szemmel, aggyal, időt és teret,

bátran és szégyentelenül, még itt is, még ezt is,

a temetőt, mely csonttal trágyázott kert is,

virágzik s tenyészik, mint nagyra nőtt izotóp,

az ágak közt önmagát sugározza a pók,

bogár mászik bogárra, meggörnyed a fűszál

az édes teher alatt, millió kis fasz áll

vitézül s rohamoz a halálnak dárdát szegezve,

átlőve magot, hitet az újabb s újabb végtelenbe,

liheg, nyög a fényben kéjesen, boldogan,

majd elernyed a tavasz, diadalmasan megfogan,

megállíthatatlanul, mintha egy hullám csap át,

az élet nagy tételben leutánozza magát,

zúdul mindig ugyanúgy s mindig ugyanoda megy –

de ami közben van, ami csak egyetlenegy,

az a finom és törékeny s örökre eltűnő változat,

aminek a nyomát is hiába keressük a föld alatt,

a gyönyörű különbség, amik vagyunk, én, te, ő,

amire hiába tátja kukacos száját a temető,

amire esküdtél, amíg éltél, makacs és nyugtalan

elmével, mert hitted: értelme is, ha eleje s vége van,

hirdetted bátran a tengernyi hazugságban fuldokolva,

hogy léleknek, hitnek, embernek mi a dolga,

ifjúságunk hajnalán, mely, ím, közönyös ködbe veszve,

edzettél keményen, naponta felmásztál a keresztre,

onnan néztél le szomorúan, hogy hiába, minden hiába,

nem elég az írás, az kell, hogy átszúrva legyen keze, lába –

(Felállítva a végjáték: királyok, vezérek, parasztok

e temető-sakktáblán egymásnak adnak mattot.)

Egy délutánra visszatért

Egy délutánra visszatért az ifjúságom!

Pillanatra még átsuhant az agyamon,

hogy talán a fél marék vitamintabletta

tette, amit bekaptam tavaszi fáradtság

ellen, de nem töprengtem sokat, élveztem,

hogy zúg a vérem, néger-ujj dobolt a

halántékomon, persze női ujj, mert láttam

a bimbós melleket, a csípőket, a homályló

ágyékokat, könnyedén átbámulva a ruhán,

két pici nap sütött szememből, morzéztam

sűrűn pislogva ágyba hívó üzenetet, tüdőm

perzselő levegőt fújt, felnyihogtak a

kancák Arábiában, döngött a föld, illetve

a járda Óbudán, ahogy peckesen léptem,

óriásíj-gerincemet sóhajtva nézték

a virágos-kofák, kinyílt nyirkos kezükben

a tegnapi kókadt ibolya, mosolyomban rigók

fürödtek, hajamba szellő bújt, vállamra

tavaszi ég könyökölt, katedrálisablak!

Szép volt, na; csak estefelé már égett

a szemem, zsibbadt a szám, sajgott a vállam,

recsegett a gerincem, és egy kicsit már

untam is, hát ég veled, hát ég veled, hát ég veled!

Galsai-motívumok

Kinyúlnak az antennák a földből,

virágillatba, hószagba beleszimatolnak,

ez jácint, ez rózsa, ez fenyő kámforos

ózonja, keményre fagyott vászonlepedő a hó,

nagyot szippantanak a seholsincs tüdők,

a beomlott mellkasok, göröngyös köhögések

robbannának, majd befulladnak, négyütemű

emléke tavasznak, nyárnak, ősznek, télnek –

kinyúlnak az antennák a földből,

beszédünkbe, nevetésünkbe, álmunkba

belehallgatóznak, mosolyra húzódnak

az elporladt ajkak, a szétesett ráncok,

fülelnek a felbomlott fülkagylók,

talajvízzel telik a szemgödör, savasodik

a sírás, a nevetés, az álom fölemésztődik;

zümmög a temető, őrült távírda,

viszi a híreket, kuncog a pletykákon,

van bőven botrány, balhé, csalás, ámítás,

hazugság, szónoklat és házasságtörés,

a halottak igazán nem unatkozhatnak,

bérelt helyük van tíz évig, húszig,

a gazdagabbaknak ötvenig is akár,

jár nekik és jár nekünk ez a határidős,

ez a meghosszabbítható halhatatlanság!

Egy pilótafotelban megvárhatnám a század

végét, ötven év magasában lebegve,

megélve mindent, ami megélhető, a tóra

néző műteremablakból figyelve az elbillenő

láthatárt, émelyegve is a tériszonytól,

a verstől, amelyek át- és átírják az arcomat,

de most fenébe a századvéggel és a pilótafotellal is,

az én szívem, az én tüdőm, az én gyomrom

mutasson fel engem, a saját lúdtalpaimon

araszoljak zavaros kis üdvözüléseim után,

így szeressenek a nők, az esendő tündérek,

a szívükkel, a tüdejükkel, a gyomrukkal, amíg

lehet, amíg bőrünk hőt sugároz, végső meleget,

már nem akarok a saját vállamra állni, nem

akarom átvérezni a papírt, semmi ilyen

bűvészmutatványt nem akarok többé, együtt

lassulok a sejtjeimmel, megsejtve a szelíd

ritmust, ahogy óriás térdén elringat a Föld.

Halálom után minden rosszat mondjatok el

rólam, bármit, toldjátok meg, ha nem lenne

elég, tiszta szívvel s gátlástalanul, bátran

és összekacsintva, fürgén pergő nyelvvel vagy

kiszáradó torokkal, csak ne hagyjátok abba,

csak ne hagyjátok abba, csak ne hagyjátok abba!

Homályos folyosó

1

Homályos volt a folyosó, egyetlen ablak

pislogott az évszakokra, télen hó-szemöldök,

nyáron a piszkos üvegre rajzolt női nemi szerv

derengett be sejtelmesen, ezt, ha már

halványult vagy belepte a por, gondosan

ujjal utána húzta valaki, és hát igen,

ami az illatot illeti, nem ózon, de nem is

jellegtelen, bár sok szagból tevődött össze,

de azért állandó és kialakult hangzás

a világ illatorgonáján, úgy hívják, hogy

hivatalszag, mely árad, dől a falakból,

mint rózsából vagy violából, ha lebontják

az épületet, még évekig lengedez a

helyén, van benne porszag, savanyú

papírszag, málló vakolat szaga, elnyomott

csikkek keserű szaga, műanyag cipőtalpak

hányás-szaga, eltaposott poloskák fűszeres

szaga, bútorok őserdő-lehelete, függönyök

hajszeszillata, kiült nadrágok oroszlán-

szaga, melltartók halastó-illata, a fiókban

tartott törülközők baltacím-illata, ázott

télikabátok lópokróc-szaga, golyóstollak

madárürülék-szaga, indigók tömjénillata,

de kétségtelen, hogy az ammóniák volt

az uralkodó, mivel a női vécé és a férfi vécé

a folyosó közepén helyezkedik el, szemben a

bejárattal, és illatozva köszönti a belépőket.

Lépjünk hát be és ne legyünk finnyásak,

ne nyúlkáljunk zsebkendőért, kölnisüvegért,

ne húzzuk az orrunk, mert lemaradunk a

jó történetekről, a szívdobogtató pillanatokról,

az áhítat lassú szárnycsapásáról: mint a

flamingó!, nyissuk tágra szemünket-lelkünket,

szívjuk tele a tüdőnket, mindent meg kell ízlelni,

mert még így is adós marad nékünk, sajnos, az élet!

2

Hősünket nevezzük Ypszilonnak,

férfias név, kiderül rögtön, ha a

rajzra nézünk: Y. Vállas, mint egy

tornász, keskeny csípő, semmi háj,

s ha tovább nézzük a rajzot,

képzelhetjük azt is, hogy két láb

közt a harmadik sem megvetendő

méret, kinyomja a nadrágot,

sóhajtva bámulják a nők,

bár Ypszilont ez inkább zavarja,

mert akármilyen vállas,

lelke mint egy alvó istené,

a rugalmas és izmos testben

szenderegnek az ösztönök.

A kamaszkort éppen kinőtte,

a vad és gyors élvezések után,

mikor lázasan és behunyt szemmel

tette magáévá önmagát,

most tétován áll, tudja, hogy

nő kell hozzá, hisz nem hülye

és nem is homokos, a régi fogás

már nem okoz örömet, az újat

még nem ismeri, vagyis szűz,

ami ugyan korunkban röhejes,

de több van, mint gondolnánk.

Nos, Ypszilon, mint minden reggel,

most is pontosan érkezett,

hóna alá szorította táskáját,

mely úgy lógott, mint egy döglött

lepényhal, blokkolt, az óra

zümmögve ütötte be az időt,

mely abban a pillanatban

kimúlt a cédulákon,

kint zúgott, áradt az igazi,

bent az idő-temető,

de ezt senki se vette észre,

egymást löködve, fecsegve,

álmos szemmel, de vidáman

jöttek a hivatalnokok,

mint egy zümmögő tartályba

a nyakkendős, a szoknyás halak.

A nők blokkolás ürügyén

Ypszilonhoz dörgölőztek,

simogatták, már szinte nyíltan,

hátára fektették mellüket,

a férfiak ferdén vigyorogva

a törleszkedő nőkhöz nyomakodtak

hátulról, de már ezt is

megszokták, hozzátartozott

a reggelhez, úgy vonultak be,

mint egy tarka kínai sárkány,

sok láb fölött a testiség,

csak Ypszilon pirult el dühösen.

Izzadt az édes hőségben, melyet

a sok-sok kis kohó ontott,

s utálkozva nézte a férfiak

ferde vigyorát, a cinkos morzejeleket.

Ekkor megpillantotta az új

kolléganőt, aki a falhoz szorítva

állt riadtan, nagyra nyílt szemében

őz-futás, elrajzolódott szája

delfin-suhanás, orra szép íve

angyalcsúszda, szemöldöke sólyomszárnyél,

tavasz-szőke haja féloldalra

suhant fiúsan a gyöngy homlok

fölött. Ő is észrevette Ypszilont,

mintha ívfény nyúlánk lángja

gyúl ki két pólus között,

egymásba kapaszkodott tekintetük,

édes sajgást ütve szívükre,

ám rögtön tovább is sodorta

őket a menet, külön-külön,

a homályos folyosó két végébe.

3

Ypszilon még mindig áramütötten

leült asztalához, alvó mozdulatokkal

szedte ki a fiókból a dossziékat,

őszi ködös szemmel nézett a másik

oldalon ülő kolléganőre, aki

csücsörítve cuppantott jó reggelt

s gyanakodva vizslatta a fiút.

„Valami történt, valami történt!”

zakatolt benne a hervadó szív,

de hangosan csak ennyit mondott:

„Megint magával álmodtam, Ypszilon!”

A harmadik kolléga felröhögött:

„Forró volt a lepedő, Baba?”

Mindennapos reggeli szertartás volt

ez a párbeszéd, a negyedik

kolléga csak legyintett, felállt

s visszaszólt álmosan kifelé menet:

„Ha keresnek, a vécén vagyok!”

A harmadik kolléga utánakiáltott:

„Megint egy költemény?”

S ezzel elkezdődött az új nap.

A hervadó Baba tekintete alatt,

mely állhatatos és meleg volt,

mint a keltetőgép lámpája,

Ypszilon felkavart lélekkel

s ködösödő aggyal töprengett,

hogy mi is történt vele. Mert

hogy valami történt belül, azt

érezte, de még köd ült a benső

tájon, s a ködben elomló, szétfolyó

árnyak imbolyogtak, mint az

ember előtti csöndben, nevüksincs

növények izzadták a klorofillt,

zabálva a napfényt, nevüksincs

kőzetek gyűrődtek föl iszonyatos erővel,

megtarajozva a tengert, vulkán

lövellt a földgolyóból, mint isten

heréjéből a magömlés, majd

kihűlt a láva, eloszlott a köd,

fény zúdult ibolyántúli élességgel,

s feltündökölt az átrendeződött,

a csillagokhoz igazodott világ,

Ypszilon szeme kitisztult s kobalt

fénnyel ráragyogott a hervadó Babára.

Baba sóhajtva megtelt fénnyel,

abban a pillanatban tudta a titkot,

hogy Ypszilon szerelmes, nem az eszével

tudta, hanem a testével, és boldogan

érezte, hogy átnedvesedik a nadrágocskája.

Azt is tudta persze, hogy Ypszilon

nem belé szerelmes, de ezzel nem

törődött, zavartalanul élvezte a

megjelent szerelmet, készséges

és hűséges tagjaként a női nemnek!

S már azon törte a fejét: hogyan

segíthetne a drága, szerelmes fiúnak.

Félretette a tegnap megkezdett

regényt, mert ez a helyzet érdekesebb

minden regénynél, s lázasan kombinált:

„Ki lehet az? Kinti vagy benti?

Á, kinti nő nem lehet, hálistennek,

mivel tegnap még semmi baja nem

volt Ypszilonnak, én csak tudom,

nem rezzenhet szempillája sem…

Vagyis benti! Régi vagy új? Csakis

új lehet, hiszen a régi nők már

sorra meghágták gondolatban,

s ily tülekedésben a szerelemnek

szárnya törik, szép teste darabokra

hull!” Elmélázott ezen, majd

nagyot sóhajtva folytatta az édes

nyomozást. „Már csak azt kell

megtudni, hogy ki az új nő itt!”

Türelmetlenül fészkelődött s leste,

mikor megy ki Ypszilon, hogy

körbetelefonálhassa a hivatalt.

De ez nem volt olyan egyszerű dolog,

mivel a szigorú igazgatónő

árgus szemmel ellenőrzött minden

mászkálást, rend volt, mint egy laktanyában.

Ypszilon is rájött már, hogy mi

történt vele, s most zavarta a

fürkésző tekintet, amely furcsa

módon nem a testét tapogatja,

hanem bent kutat a lelkében,

sorra fogva röntgenujjal, ami

eddig csak az övé volt. Magányra

vágyott, ha csak egy órára is,

és itt csak egyetlen magányos

hely volt, felállt hát s visszaszólt:

„Ha keresnének, a vécén vagyok!”

Baba mohón lecsapott a telefonra,

s felizzott a drót a dohos falakban.

4

Mily kevés választja el a két

nemet, ám e kevés át nem léphető,

örökre szétválaszt, s mi örökké makacsul

egyesíteni akarjuk, kettőből egyet,

ha pillanatra is, visszaidézzük a

teremtést sóváran s fáradhatatlanul,

meg-megállítva az iramló időt,

magunkat a másikban újraálmodjuk,

így leszünk igazán férfiak s így leszünk nők.

E különbség megjelöl, s mi

megjelöljük vele életünk díszleteit,

csinálva furán egy férfi- s egy

női világot, mintha lenne ilyen,

nincs ősibb szokásunk, s ekörül

forog minden. Vagy talán mégsem

olyan ostoba e szokás: állandóan

figyelmeztet, ha már lankadna a kedv!

Így gerjeszt áramot a lusta idegben,

borzongó bőrünkön a vágy kisül,

mindent feledve keressük egymást

gondon, betegségen, öregségen át,

gyermekként ámulva s játszva

a másik testével, sose tudunk

betelni vele, hogy nem olyan, mint

a miénk, fürkésszük, megsimogatjuk,

ha másként nem, a ruhán keresztül,

a szemünkkel, mert nem lehet megunni!

Itt, e magányos helyen egy vékony

gipszfal választja el a két nemet,

egymásnak háttal mindkét oldalon

három-három fülke, kényelmes

régi ülőkékkel. A női oldal

tiszta, mondhatnánk azt is: üdén

asszonyos, mint tavasszal a fűzbokor.

A férfi oldal viszont a költészet

csarnoka, mint óriás könyvlapok:

a falak, az ajtók teleírva

verssel, némelyik egyenest a kőbe

vésve, vagyis a malterba, gőgös

üzenet az utókornak, de azért

a jelenkor is nagy élvezettel

olvassa őket, ahogy minden igazi

költő szeretné a szíve mélyén.

Hosszú évek munkája ragyog

a falon, mivel évek óta nem

festették a helyiséget, így könnyen

diadalmaskodhat a szellem

a hétköznapi tunyaság fölött!

Elszórva, szeszélyes alakban

virítanak a kétsorosak, ahogy

az ihlet diktálta, de ülve is

jól olvashatóan, s mind egy kéz műve.

Mindet nem soroljuk fel, hiszen

környezetükből kiszakítva sokat

vesztenek a hamvukból, csak egy-

párat írunk ide mutatóba:

Se keze, se lába,

mégis mirregve-morrogva jön a világra!

Jól belaktam túróval

s most nem bírok a fúróval!

Van nekem egy pompás tervem:

felfalom a nemi szervem.

Isten ujja, isten ujja!

Hát a köröm hun van rúla?

A mindzsónak foga van,

az én faszom odavan!

Három deci

majomgeci.

Hű vejem Benő

hüvelyembe nő.

Fiatal koromban kicsapongóban

megnéztem, hogy milyen a picsa Kongóban?

Itt ülök a hideg kövön,

s felfázik a retikülöm.

Idő múlik,

gumi nyúlik.

Bizony, az idő múlik, bár itt mintha

lassabban, egy-egy boldog pillanatra

meg is áll, ahogy a negyedik kolléga

érzi néha, az ihlet óráin, mivel

ő a versek költője, s aki bölcsen

itt szokta tölteni a napot. Nem

unatkozik, egyáltalán nem! Mikor

nem a verseken töpreng, kuncogva

hallgatózni szokott, hogy vajon ki

ül a szomszéd fülkében vagy a

háta mögött? Ma már teljes

biztonsággal meg tudja állapítani

a neszekből, a sietésből vagy

a lassúságból, a boldog vagy

fájdalmas nyögésekből. Kitárul

előtte az emberi lélek, s ő fülel,

ahogy az igazi költőhöz illik.

Most éppen megszületett egy

költemény, azt írja, nyelvét kidugva,

az ajtóra, a kilincset körberajzolva:

Majd abbahagyta a firkálást,

Ypszilon lépett be a szomszéd

fülkébe s nadrágostól roskadt

az ülőkére. „Ennek lelki bánata van!”

– állapította meg kuncogva.

„Mindjárt sóhajtozni s gyónni fog!”

Ypszilon sóhajtott is, gyónt is,

ám a szavak befelé hulltak,

irgalmas muzsikával zsongítva a lelket.

„Szép szerelmem, hol keresselek?

Neved se tudom, de ez nem zavar,

tudom a legfontosabbat immár,

ami nélkül ember nem élhet e földön,

hogy szeretlek s nem vagyok egyedül többé!

Megteltem veled, s nem üres már

a világ, tele van velem s biztatva

suttog: szeress, szeress! Átölel,

mint úszót a tenger, körülfog,

mint lomb a fát, felragyog,

mint fényben a föld, ez a szerelem!”

Köhintés és krákogás riasztotta fel,

majd dörmögést hallott a szomszédból,

mint hegedűszóhoz brácsabrummogást:

„Ej, ej, öcsém, nem kell a

nőkkel annyit tökörészni,

jól meg kell őket csöcsörészni!

Majd bátran lejjebb haladva,

bele kell markolni a valagba!

Tenyérbe kell fogni a két cipót

és megostromolni a bugyogót.

Lehet a guminál, lehet lent, de végre,

el kell jutni az elejére.

Ott aztán finoman, ujjat lazítva,

keressünk utat a bozótba.

Ne siessünk, megvár az ösvény,

kutatgassunk lassan körözvén.

Jutalmul vár ránk szépen duzzadó,

puha tapintású harmatos bimbó.

Az ég küldi nekünk ajándékul azt,

lágyan simogatva hozzunk rá tavaszt.

Majd fusson át a nyárba, az őszbe

ujjunk a bimbóval fürgén kergetőzve,

s az édes ősz meghozza gyümölcsét,

övé az öröm, s miénk a dicsőség!

Most már szabad az út, elvezet

magától, s jöhet az élvezet,

a tél elől bújjunk a barlangba,

de ne kuncorogjunk gyáván gubbasztva,

mutassuk meg, mily kemény az utazó,

hadd érezze, hogy ez még csak kóstoló!”

De ezt Ypszilon nem hallotta meg,

hiába hangzott el az oktatás,

mint annyiszor e fuldokló sártekén,

de hát ilyen az élet, minden zöldfülű

elölről kezd mindent, s talán így van jól,

hagyjuk, égő orcával hadd rohanjon el.

5

Baba sem pihent ezalatt, sorban

felhívta suttogva a nőket,

izzott a sok-sok pici fülkagyló,

mint búza között a pipacs.

„Jött hozzátok új nő?” „Ide?

Így is túl sokan vagyunk! Bár

csak egy férfi jönne! Miért

kérdezed? Jaj, Ypszilon! Biztos?

Ha én egyszer… Már mondtam? Szia!”

Így ment ez végig, a refrén

mindig ugyanaz, hogy mit is

csinálnának Ypszilonnal, ha egyszer

a lábuk közé kaphatnák a drágát!

Máskor szívesen hallgatta a forró

variációkat, a tüzes részleteket,

a macskaként puhán kerülgető vagy

vad kancaként legázoló ötleteket.

De most űzte a kíváncsiság,

hogy ki lehet a kiválasztott.

Zümmögött, zsongott a hivatal,

mint tengerpartra kivetett kagylóhéj,

vagy mint egy transzformátor-állomás,

vagy mint elalvó madárház.

Ha kagylóhéj: Vénuszról susog.

Ha trafó: vérkörünk dobol.

Ha madárház: szállj, szállj, szerelem!

Mert a szerelem az utolsó zsákmány,

amit isten kertjéből kiloptunk,

s szállt utódról utódra sötét

évezredeken át, nem kellett hozzá

kőtábla, nem kellett paragrafus,

elég volt egy pillantás, egy piruló arc,

s lobog bennünk, amíg emberek vagyunk;

viszont elpusztítani sem lehet,

nem fogja kard, nem töri meg

börtön, sőt még a halál sem

győzheti le, tudunk erről elég

példát: még a síron túl is él!

Nincs nála nagyobb hatalom, pedig

nincs nála törékenyebb! Egyszer

csak egy sóhaj, máskor birodalmat

ront, vérrel locsolt virág.

S mennyi-mennyi alakban virul:

van epekedő szerelem, van esengő,

van derengő, mely még tárgytalan,

van beteljesült, egymásba zengő,

van incselkedő, van eltitkolt,

van reménytelen, van kesergő,

van boldogtalan, sajgó szerelem,

van kisfiús, még tejszagú,

van kamasz, szűziesen vad,

van öreg szívben sarkifény-messzi,

van perzselő, mintha dzsungel ég.

S mondanunk se kell, hogy mindenütt

megjelenik, ahol ember él, például

e hivatalban is, végigfutva a forró

drótokon s még forróbb idegeken.

Baba megtalálta az új kolléganőt,

a főkönyvelőnél dolgozik, s megtudta

a nevét is, úgy hívják, hogy

„De szép név!” – sóhajtott merengve,

s mint aki lát medrébe térni

patakot, tudta, hogy egymáshoz valók!

Majd gondterhelten töprengett,

rosszat sejtett: „Az a vén kandúr!

Még megfogja a gyönge madarat!”

De most elűzte a felhőket,

tettre készen tárcsázott, felhívta

az új kolléganőt, szíve súgta az

ősi tervet: össze kell boronálni

a két gyámoltalant, mert most még

olyanok, mint két vak macskakölyök!

Nem is kellett gondolkozni a

szövegen, ez minden nőnek készen

áll a fejében, csiszolgatva

több nemzedéken át, és mesteri fokon.

„Drágám, még nem ismersz, de

biztosan jóban leszünk, én vagyok

a Baba, a folyosó túlsó végén

van a szobánk, két vén majom

ül itt, és velem szemben Ypszilon!

Nem, ő nem tud róla, hogy hívlak!

Reggel láttad! Figyelj, csillagom,

én ilyesmiben sosem tévedek,

egészen biztos, hogy tetszel neki!

Puszi, puszi, majd találkozunk!”

Baba úgy érezte, hogy ez a nap

sem telt hiába, és az élet

gyönyörű, s minden perc csoda.

Győztes mosollyal egy cédulát

tett Ypszilon asztalára, névtelenül:

„Az új kolléganő neve:

!”

6

Az igazgatónő már nem volt

fiatal, az érett kornak túlsó

partján járt, mikor már a test

meglazul s fortélyokra szorul,

de amit elvesztett: ingyen volt,

cserébe nyer viszont az okos nő,

újra megalkotva a szépségét,

külön-külön csiszolgatva a

fegyvereket, a mosolyt, az igéző

tekintetet, a büszke fejtartást,

a csípő cselló-ringását,

a súlyosan zuhanó combokat,

összehangolva győztes csatát ígér,

s mert változni lehet akár naponta,

hajszín, kölni, ékszer, melltartó,

alig van nála izgalmasabb!

Egész délelőtt nyugtalan volt,

a bőre megfeszülve, mint a dob,

apró villámok futottak föl s le

a sarkától a fejéig, nem értette,

hogy mi lehet vele, honnan

s mitől ez a feszültség, próbálta

végiggondolni, de ez a nap is

olyan volt, mint a többi: unalmas.

Mikor eljutott hozzá is a hír,

a falban zsongó izgatott csevely,

hiszen ily kis hivatalban nem

lehet titok, egy csapásra magához

tért, a feszültség leengedett, már

hideg fejjel tudott gondolkodni,

s rájött, hogy rögvest cselekedni kell!

Mert neki is tetszett Ypszilon,

s mert okos volt, tudta, hogy

most végleg elveszítheti, mielőtt

még az övé lett volna. „Csatára

fel!” – hangzott belül a parancs,

el is mosolyodott picit gúnyosan,

mert szívesen ironizált önmagán.

„Most mutasd meg, öreglány, hogy

mit tudsz!” – szólt a belső hang,

s fejében már alakult a haditerv,

a test, a mesterien idomított test

egy pillanat alatt készen állt,

parázslón bizseregve a ruha alatt.

Kiszólt a titkárnőnek hideg

hangon, hogy küldje be Ypszilont,

s egy óra hosszat ne zavarja senki se!

A titkárnő nyusziszemmel rebegett,

nyelte a könnyeit, mert mindent tudott.

Ypszilon a cédulát, amelyen

szerelme neve volt, a szíve fölé

dugta és sápadtan bement.

Ügyetlenül, sután csukta be

a párnázott ajtót, amely, mint egy

függőleges paplan, hátára dőlt,

semmit se látott zavarában,

majd észrevette az üveg konyakot,

s ettől még jobban zavarba jött.

„Itt vagyok” – nyögte és állt bután.

„Ülj ide!” – a hang hideg

volt és parancsoló, s a szép ujj

a bársonykanapéra mutatott.

Ypszilon leroskadt, kezét

gyerekesen a térde közé fogta.

Az igazgatónő lágyan mosolyogva

figyelte a gyönyörű fiút,

máris a hajába túrt volna

remegő ujjakkal, de várt,

nem szabad elsietni az ostromot,

hogy rés nyíljon a görcsös védekezésen,

hagyni kell időt, előbb jöjjön

a rés, kecsesen pohárba konyakot

töltött s így szólt komolyan:

„Azért hívattam, Ypszilon, mert

csupa jót hallottam munkájáról,

és meg akarom dicsérni magát!”

Ezzel leült mellé, de nem túl közel,

s két ujja közé fogta az egyik

poharat. „Erre igyunk, hogy ne

legyen olyan átkozottul hivatalos!”

Könnyeddé vált a hang, s egy

felbúgó nevetés kísérte, mint

mély akkord az orgonán.

Ypszilon felhajtotta a konyakot,

s a jó italtól tűz terjedt benne,

s tűz áradt, illatos tűz a mellette

ülő, elnagyolt, de feszes testből is,

s érezte, hogy gerince, mint napra tett

hőmérő, kánikulát jelez, forró

nyarat, fölperzselt legelőt, tikkadt

torokkal felhajtotta az újratöltött pohárt.

Mintegy véletlenül karjához súlyos

mell súrlódott, s akkor látta, hogy

meztelenül sötétlik a könnyű blúz alatt.

Agyára vér futott, zakatolt, dobolt,

bódulva hallgatta az őserdei

tamtamot, a fülledt ritmust,

mely elsodorta alvó önmagából.

A nő értő szemmel figyelte

a változást, szétáradt benne

a győzelem, édesen csiklandozva

mindenét, lábujjától a rózsás fülekig,

mélyre eresztett hangon duruzsolt,

s keze lágyan elindult a nadrág

felé, a térden kaparászott egy kicsit,

majd az izmos combon megpihent.

„Tudom, mit gondol rólam, de nem

baj, nagyon nehéz ám egy magányos

nőnek, állandóan figyelik, hogy milyen

a haja, milyen szoknyát hord és vett-e

fel melltartót…” Kis kuncogás.

„Nekem nem kell hordani, nézze csak meg!”

És kecsesen megfeszítve gerincét

előrenyújtotta az óriás melleket,

hogy majdnem szétrepedt a blúz,

homálylott a nagy májbarna udvar,

s a gomb keményen kidudorodott.

Szétnyílt ajakkal nézte a fiú

kicserepesedett száját és biztos

ütemben forrón megcsókolta azt.

Mikor végre visszakapta a csókot,

vagyis megrándult szája alatt

a másik száj, kezével bátran

följebb haladt s boldogan

tapintotta, hogy megért a gyümölcs.

Kiszabadította, hogy hadd törjön

az ég felé a büszke cédrus, hiszen

lehet is ámuldozni pompás sudarán!

Mert hogy pompás, azt gyakorlott

kezével azonnal megérezte, lecsúszva

lágyan, megmérte körbetapintva.

A száj sem pihent ezalatt, nyelvét

erősen átdöfte a férfi foga közt,

feltolva szájpadlásra a másik

nyelvet, némán birkóztak, mint

két síkos testű gladiátor, végül

a fulladás határán már, elengedte

a drága zsákmányt s lágyan

visszavonult, megsimogatva fogat

és szájat elernyedt nyelvével.

S nem hagyva időt felocsúdni,

a fiú ölébe hajolt, dús haja

selyemsátorként szétterült, nyelve

hegyével finoman vibrálva köszönt.

Majd a bemutatkozás után körbe-

indult lassan a nyelv a büszke cédruson.

7

A homályos folyosó másik végén

meg-megrebbenő mosollyal ült

nem volt könnyű napja, eltúlzott

udvariassággal próbált szeretetet

kicsiholni az új környezetből,

hogy a kolléganők nézzék el neki,

amiért ilyen fiatal és szép, mert

tudta jól, hogy nagy hátrány ez itt,

legalább részvétüket keltse fel,

ügyetlenkedett s mosolygott rendületlenül,

mint idegen országban szép fogoly.

Csak néha-néha mert gondolni

a reggeli villámfényű találkozásra,

bár vágyott rá, hogy lássa Ypszilont,

és tudta is, hogy szeretni fogja őt,

de most nagyon zavarta ez az egész,

nem örült, hogy róla búg a telefon,

látta az irigység sárga szemét

felvillanni s tudta jól még

kislánykorából, hogy milyen könnyen

lobban lángra egy fiúért a gyűlölet.

Így vergődött két új érzés között,

dobálta a félelem s a szerelem,

s megijedt, hogy lelke mindjárt

széthasad, de nem mert sírni sem.

Bár úgy döntött, hogy csak az egyik

gond éhes száját eteti, vagyis

az a fontosabb, hogy beilleszkedik

az új helyre, mert amúgy nem

lenne rossz itt, de hiába fogadta

meg: a szerelem átjárta s elfoglalta

minden sejtjét s már belülről

sugárzott, teste, szíve, lénye részeként!

Mert nem mi választjuk meg

az időt, vacak papír csak a naptár,

nem tűr az élet semmilyen

okoskodást, semmilyen sorompót.

Így egyensúlyozott, gyarló légtornász,

s félt, hogy lezuhan, kezdett fáradni,

bár hibátlanul játszotta szerepét,

hogy ő a buzgó s szerény új munkaerő.

Főnöke elégedetten figyelte nagy

szemöldöke alól, mely olyan volt,

mint két lehajló fűcsomó, eltakarta

a tigris-éhséggel villogó szemet.

Körbejárta többször is, föléhajolt

atyaian s vödörnyi orrlikkal

szimatolta a zsenge test illatát.

Vadász cserkészett itt vadra,

s nem volt kétséges, hogy tőrbe ejti őt.

Kiszólt késő délután: „Gyermekem,

jöjjön be, most van egy kis időm,

megbeszéljük a maga sorsát itt!”

Ösztönös kacérsággal megigazította

haját, lesimította ruháját a lány,

és nádszál-könnyen a szobába lépett.

Ám megrezzent, majd megmerevedett,

mikor kulcsra záródott az ajtó,

iszonyú zavar lepte meg, a fejében

fájdalmas üresség támadt, mint

az ájulás határán, mindent e

ködön át látott s hallott, idegenül,

mintha nem is vele történne s nem

is lenne itt. Simogatást érzett

a haján, majd az arcán s a nagy

medvemancs benyúlt a blúzába,

rátapadt az alma-mellekre, hallotta

a rekedt suttogást: „Ha nem ellenkezel,

öt perc alatt túlleszünk rajta!”

Fejét rázta volna, de nem tudta,

szólt volna, de nem jött ki hang,

bénult torokkal nyöszörgött, dohány-

szagú száj tapadt rá tüzesen,

szégyenkezve érezte, hogy tűzben

ég ő is, a sonkányi karok könnyedén

a szőnyegre fektették, rögtön

lehunyta a szemét görcsösen, mint

a gyerek, ki bújócskát játszik a

világgal, a tűz leért a köldöke

alá, lecsúszott a nadrágocska is,

és a hatalmas dárda beléhatolt,

hogy felnyögött s nem kapott levegőt,

ajkába harapott, nehogy hangosan

kimondja, ami suttogva megszólalt

bent: „Jaj, istenem, mi ez, szétnyom!”

Majd mikor simán járt ki-be, ki-be,

bármily nagy is volt, síkossá téve az utat,

az izzó dárda, eszét vesztve így suttogott:

„De jó, de jó, de jó! Még!”

Medve-ordításra ébredt, mert egy

pillanatra nem volt magánál,

elmosolyodott akaratlan az ernyedt

test alatt, most nem törődött semmivel,

megszorította gyűrűsen a benne pihenőt,

a reflexek játéka volt ez, a test

hálás mozdulata, ősi köszönet.

És Ypszilonra gondolt szerelmesen!

8

A Nap az égen félkönyékre dőlt,

vagyis véget ért a délután, talán

búcsúzott, de az is lehet, hogy azon

merengett: hatmilliárd év múlva kihűl

s akkor vége lesz, mindennek vége,

kialszik a megmagyarázhatatlan

tűz, az eszeveszett lángolás, az őrült

lobbanás! Erőlködve belesett

a homályos folyosóra is, de nem látott

át a poros ablakon, továbbsuhant.

A negyedik kolléga éppen új

verset csiszolgatott dünnyögve:

Cselló-csípő, az is jó,

de kell hozzá egy vonó!

De még nem írta fel sehova,

nem volt vele megelégedve és

bölcsen eltette holnapra, holnap is

lesz nap! Zajt hallott, a szomszéd

fülkében nadrágostól leült valaki.

„Ez megint Ypszilon! Hát mi a baj?”

Fülelt, de csak sóhajtozás szólt.

Ypszilon a fejét a hűs falnak

támasztotta, lehunyt szemhéja

mögött égő képek vonultak,

újra s újra felkavarták

megijesztett lelkét, pedig

erőlködve próbálta elfelejteni,

nem tudta még, hogy nem lehet

és nem is kell, a férfi-vágy

balzsama lesz majd mindegyik,

megtartva azt a helyes oldalon.

Selyemsátorként szétterült hajat

látott, majd rengő, kenyérnyi mellet,

a vadul májbarna udvarral,

a felhúzott szoknya alatt

háromszögű göndör bozótot,

és megnyíló kagyló-ajkakat,

hogy felnyögött. Szerelmére

gondolt, mely elhomályosult,

mint templomablak, ha nem

süt a Nap. Sóhajtott egy

keserveset, nem akart rá

gondolni, az ártatlan fiú!

Pedig most másként nem tudott,

sóhajtozott s szenvedett nagyon.

A másik oldalon őzike-nesz,

liliom-surranás hallatszott,

töprengve figyelt fel reá, de

nem ismerte még e zajokat

a negyedik kolléga, kíváncsian

hümmögött: „Vajon ki lehet?

Csakis az új kolléganő! Azt

rebesgetik, hogy nagyon csinos!”

Azért, hogy egész nap itt ült,

mindent tudott, amit meg nem,

azt kitalálta, mint a jó költők!

Biztos ösztönnel most is így

kombinált: „Nocsak, milyen

érdekes lenne, mondhatnánk

rendhagyó, már ami ezt a

túléretten lihegő hivatalt

illeti, ha ez a két szép

ifjú felidézné, ami már

szinte elveszett, vagyis ha

megszületne itt is a szerelem,

mint annyiszor a sok millió

év alatt! És kezdődne minden

elölről: bátrabban gyalogolnánk

a semmibe, ha tudnánk, hogy

utánunk nem csukódott be végképp

az ajtó! Szüless meg, szép virág,

szüless meg, szerelem!” Így sóhajtott

és imádkozott magányosan,

kérges szívét megcsapta az áhítat.

Észre se vette, hogy kiürült

a hivatal, megint elmúlt

egy nap, merengett a megállt

időben szánakozva és boldogan.

Metszet az időből, Szárszó, nyár

1989

Levél New Yorkba

New Yorkban egy lámpaoszlopnak dőlve,

emlékszel-e a pesti Duna-partra?

Ifjúságunk szétszórva a szörnyű időbe,

álmodó lelkünk kiterítve, kitakarva,

fel-felsajog még, mint távoli villámlás,

meg-megrándulunk bele, mintha élnénk,

úgy fűz össze minket, ezt nem értheti más,

mint összeláncolt foglyokat, az emlék.

Mi született meg azon a véres őszön,

a síró ég alatt a szétlőtt Budapesten?

Mit őrzök belőle makacsul, és miért őrzöm,

hiszen azóta kicserélődött minden sejtem;

az évek vadona leégett, majd újra zöldült,

nem maradt egy ismerős utca, ismerős lábnyom,

magamban suttogva, mint csendes őrült,

a szellem-utcát, a kísértet-múltat nem járom,

mert nincs mennyei kikötő, csak ez a földi,

a vizeldékben a vécés nénik az angyalok,

leélem életem, innen már nem is akarok szökni,

mert nincs másik, s mindegy, hogy ragyog vagy nem ragyog.

És új és új óra társult a szerelmes órához,

amit kapkodva, fulladva töltöttem veled,

polcomon a kölnisüveg női vállat utánoz,

sokat voltam magányos s végül elfeledtelek,

mint az ifjúságot, fulladva s kapkodva,

ziháló tüdővel újabb és újabb partot értem,

most szájat szörnyűt tát rám a semmi odva,

ifjú arcom felvillan, mint elveszett aranyérem.

Mert mi születtünk meg azon a véres őszön,

egy anyaöl kölykei, nem veszhetünk el jeltelen,

tudom, hogy jön, mi mindent legyőz, hogy legyőzzön,

de már nem vehet el mást, csak az életem.

A felszántott időbe mi lettünk elvetve magnak,

hazánk az ifjúság, mely, amíg mi élünk, örök;

majd új vetés lesz, új nemzedékek fogannak,

összegyűjt bennünket még egyszer s elringat a rög.

Hóember néz be az ablakomon

s vigyorogva szól: január, hol a nyár?

Visszamosolygok a fűtött szobából,

kit érdekel most, hogy hol a nyár?

A hó kéklik, fehérlik, eget játszik,

mert puhán a görcsös földre szállt az ég,

csillag is gyúl: az utcai lámpa

mohos szemöldök alatt pislákolva ég,

nappal is, mert rángó ideget oldva,

egybemosódik a napszak s az évszak,

körben föláll, egymás kezét keresve-fogva

elindul felénk Kelet, Nyugat, Dél és Észak,

s amíg ideérnek, baktatva, lassan,

e budai utca Betlehem lesz, s kerek a világ,

s mint magzatvízben az embrió-Jézus,

születni készül a remény, ködben napvilág.

Születni készül ama karácsonyi, ama hajdani,

ami leépült elménkben egyszer már megszületett,

mert mi csak Heródest jegyeztük meg,

s iszonyodva bújna vissza minden megszületett.

Így tántorgunk vakon s moccanatlan,

elásva az időben, mint a kínai agyagkatonák;

ha volt szívünk, mert anyánk még úgy szült,

ágyúcsőbe töltötték golyónak a katonák,

s ölnénk már ágyú nélkül is, foggal-körömmel,

szuronyrohamra űzi a fát az utcán a szél,

szív szív ellen, sejt sejt ellen… megbomlott

képzeletünk, utolsó vigaszunk is félrebeszél –

egymásra támadva, őrjöngve, magából kifordulva,

az őrült agyunktól besugárzott, széthulló anyag,

fű fűt eszik, baktérium baktériumot zabál,

önmagát falja mohón, miből vétettünk, az agyag…

Szüless meg, remény, gyúlj ki, csillag végre,

míg nem késő, mert bizony az utolsó leszel,

azután már a semmi szitálja a semmibe

fertőzött porod, Föld, ha már nem leszel!

Papírra ejtett fejemet emeld fel szépen,

ami még hátra van, hadd töltsem az időt,

bátran, tán vígan is, gyermeki hittel

bölcsőnek s ne sírgödörnek higgyem az Időt,

mely télre tavaszt hoz, s a hóember elolvadt

mosolyára nyarat váró mosolyom felel,

mert eltűnünk persze, de a továbbguruló

égitest felett üdvözült mosolyunk delel.

Januári hó hull

Januári hó hull, fehér lesz minden,

tiszta lapot nyit az új év.

Mit írunk rá? Itt a nagy lehetőség,

egy pillanatra költő lesz mindenki,

a hóra íródik a közös költemény!

Áhítattal figyelem, mint jó kolléga,

s igazán csak egy kicsit vagyok irigy.

A rigó menekülő csillagokat ír,

zaklatott ritmusa kihagyó szívverés,

a macska talpa sötéten pontozza

a sorvégeket, pont, pont, pont, lehet tűnődni,

lehet borzongani, hogy semmi se változott,

s hogy erről sohasem a vers tehet.

De bosszúsan eltörli e sorokat az ég,

belepi hóval, s rábólint a bennünk

lapító, mi is? Talán a remény,

vagyis az az összevissza fércelt szövevény,

hogy mindenáron élni akarunk,

ha lehet, persze büszkén, önérzetesen,

ha nem, hát valahogy, s mohón

várjuk-olvassuk a biztatást, íme,

szánkó siklik gyerek-fenék alatt,

muzsika szól: vidám kacagás,

röpítik hegyen-völgyön a kottavonalak,

ez igen, ez szép, e végtelenbe-utazás!

Meg is állhatunk e derűs képnél,

de hull a hó s belepi puhán ezt is,

kell a hely, mert még sok az írnivaló,

el lehet merengeni ezen is, de már

nem bírom tovább, viszket bennem a költő,

öltözöm és sétálok egy verssorra valót!

Nézem ezt az árva telefonfülkét

Nézem ezt az árva telefonfülkét, olyan,

mintha meg akart volna szökni, de azután

mégis itt maradt, talán elakadt a hóban,

a város végén, s mereng a parókás

hegyeken, a hátára kéne csapni, hogy

hé, cimbora, öreg csont, ne hagyd el

magad, de mint annyi biztatás, ez is

belesavanyodik a tenyerembe, nem lehet

segíteni a rosszkedven, pedig igyekszem

s biztatom őt is, hogy lessük a csodát

lankadatlan szívvel, mert például

lejöhetnek hajnalban az őzek telefonálni,

beszólnak a Köztisztasági Hivatalba,

hogy nyugi, nemsokára vége lesz a télnek,

duzzad az ág a hókesztyűben s egy őrült

nyitnikék hangszóró nélkül, engedély

nélkül, tele torokból hívogatja a tavaszt!

Napfényben tündöklő

Napfényben tündöklő városrész,

ha én eltűnök, te hová mész?

Összefogózva állunk, áll a pillanat,

itt, Óbudán ragyognak a falak,

mint óriási mosoly óriási arcon,

önfeledten kóválygok a régi piarcon,

nem tűnődöm, miért e mosoly, honnan e derű,

mint a lélegzés, minden olyan egyszerű,

az út ide torkollik s majd továbbvisz,

elönti e tavaszi fény-derű-árvíz,

lepke-levelek a kopott aszfalt felett,

avas télikabáton kokárda-üzenet,

nyújtózik az égig a karcsú lobbanás,

szívemből a vacogás, a ragyogás,

startpisztolyként dördül majd a pillanat:

melyikőnk fut el, s melyikőnk marad?

Születésnapi vers Juhász Ferencnek

Most tavasz van, mikor e verset írom,

tisztára mosott Húsvét-utáni ablaküvegég

ragyog, kinézhet, kiláthat rajta, aki akar,

kilesek persze én is, ezt nem lehet megunni

ötven év alatt sem, no de a rügyek! Ámulva,

tódulva pattintják ragacsos pilláikat, duzzadt

hittel, kölyökkutya-önbizalommal, angyali

ártatlansággal rúgják félre, tagadják meg

a téli világot, a régi világot, mindent újra-

kezdenek, mint a költők, semmit se tudnak,

semmit se tanultak, és nincs is tanulság, csak

ez az egy, ez a gyönyörű újrakezdés, ez a mohó

megújulás, mindent legázoló virághadsereg!

Kinyitok hát szívet, ablakot én is, megfürdök

e tavaszi halhatatlanságban, újra kamasz leszek,

pattanásos arcú ifjú költő, révülten kóválygok

Pesten, elveszve a homályos utcákon, kapualjakban,

egy könyv a térképem, egy könyv a kalauzom:

„A virágok hatalma”, s követem égen-földön,

fölajzott lélekkel a halhatatlanságra vágyó királyfit.

Most már minden új tavasz mögött az a régi

tavasz arca világít, mint a templomablak,

s feltámadok beomlott éveimből, az erkélyre

ülök, bámulok este zöld csillagot: a reményt,

a lámpafényt a hártyavékony levelek között.

Két parafrázis

„Szép sejtjeid hogy üzemelnek?”

Szép sejtjeid hogy üzemelnek,

s mi az, amit bőröd összetart?

Ott vagy-e a lüktető homályban,

te vagy-e már, vagy csak folyton készülsz,

összeszerelnek a forró futószalagon,

lábad ujjától a hajhagymákig;

lábfejed ívét érzik-e a csontok,

hajad zuhatagja belülről látszik-e?

A susogó tüdő, a sóhajtó máj,

a bordacsont-kalitkában ugráló szív,

a tátogva szivattyúzó tömör szelepes vesék,

a medúza-gyomor s a lágyan tekeredő,

bokorként gubancolódó síkos belek,

távvezeték-gerincedben a remegő velő

– téged álmodnak-e, téged képzelnek-e,

amíg lüktetve és susogva, nyirkosan

és forrón minden pillanatban elkészítnek?

Bensődben hordod magadat, mint

csecsemőt az anyja, mert te vagy, akit

megszülnek, fölnevelnek és táplálnak;

s ha szeretlek, szeretem ez isteni műhelyt!

„Öt énem egyszerre fuldoklik”

Öt énem egyszerre fuldoklik; mint

elsüllyedt óceánjáró ez a nap –

pedig mintha semmi se történt volna,

csak az iszonyú ötsípú fuldoklás,

az ötszólamú néma detonáció;

az egyik hiábavaló ügyeit intézi,

pénzt keres, hivatalokba jár;

a másik szerelmes szavakat suttog,

mint könnyeit a férfi, visszanyeli;

a harmadik barátok szemében keresi

tükörképét, a foncsor mögé lát;

a negyedik beszeszel, kancsal pohárral

becsapja a halált, hátha mellé talál;

kapaszkodva nevetséges szalmaszálba:

az ötödik írja ezt a verset.

Mit mondhat az élő

Mit mondhat az élő a halottnak,

és hová suttogjon, az égbe vagy a földbe,

az ég üres, a föld megőrli a csontokat,

a két semmi közt ülők szomorún tűnődve,

a szeptemberi reggel ablakomba könyököl,

ezüstöt terít s némi ködöt, majd továbblép,

morajlik a város lent, összekeveredik

autózúgás, villamoscsengés, kutyaugatás,

halk, merengő muzsikává enyhül; egybemosódik

az emlék és a várható jövő, összecsendülve

muzsikál, majd elenyészik, mert mi vagyunk

az igazi temető, szívünk a megtelt sírgödör,

fekszik benne az ifjú halott, jár, kel, él,

mosolyog, sorra mondja az emlékeit, verset

ír, Párizsba utazik, fényképeket mutogat,

soha el nem múló nyárban csónakázik,

soha nem öregszik, s míg élünk, meg sem halhat,

s vigasztalásul kigyújt bennünk egy kis örökkévalóságot.

Tóth Árpád szemüvege

Tóth Árpád szemüvege nézi tovább

a világot, megcsillan benne a reggel,

az este, a fák vetkőzése-öltözése,

vagyis az ősz, a tavasz, belebámul

a hold, a nap, beledideregnek

a csillagok, bútorok sétálnak el

előtte, mennyi izgatott költözködés,

madarak fürdenek a fókuszában,

a fénytörésben fényképek fintorognak,

a falióra szomorúan ingatja fejét,

mert hol van a szem, hol van

a hunyorgó, mindent néző, minket

élővé látó, hol van, hol van?

Mennydörög a Kassák-repülőgép

Mennydörög a Kassák-repülőgép,

örök üzemanyaggal töltve köröz

felettünk, átrobog az évszakokon,

tavaszi zápor haján, nyár körteillatán,

az ősz giccses festményén, téli csipkés

jégvirágfüggönyön; átsuhan a kilukadt

időn, a percek, az órák, a napok résein;

átdübörög esendő vágyainkon, kezdődő,

elmúló szerelmeinken, Istent fülelő csöndjeinken,

konok gép-ritmusa utánozhatatlan szívverés;

a semmi és közöttünk köröző őrjárat,

örökké a múltból örökké a jövőbe törtetés,

a világnyi mutatványos-bódéban, elszéled

a közönség, szép csendben egyenként meghalunk;

mennydörög eltűnő életünk felett,

leszállni róla, felszállni rá nem lehet.

Meghalt Ladányi

Sírhatsz már, Dévaványa,

sirathatod elkószált fiad!

Túl messzire ment a versek vagánya,

s félő, hogy most már ott is marad.

Féllábbal mindig is a tilosban járt,

rá is csapták bizony az ajtót,

de eddig még mindig visszatalált,

egy napot, fröccsöt, verset kiharcolt!

Most egy ócska trükkel megfogott a halál,

de nem döntötte el örök vitádat,

szól verseidben, amit itthagyál:

mint két dallam a hegedűn,

szavad saját szavadra támad!

Meghalt Galsai Pongrác

Ennyi az újsághír. Szíven üt.

Nem vagy sehol, ki voltál mindenütt.

Könnyet ejtek a papírra,

elmázolódik az irkafirka,

homályos lesz, mi megmarad,

az életünket őrző papírdarab.

Stopperral kezedben évek óta

lestél a halálos célfotóra,

míg ittuk a bort, űztük a nőket,

makacsul faggattad a temetőket,

hogy lehetetlen, hogy lehetetlen,

hogy itt járunk fönt temetetlen,

hogy mért nincsenek, hogyha voltak,

és kinek kellenek a holtak,

ki gyűjti őket, milyen isten,

mily túlvilági mészárszéken –

Barátaid siratnak s lemaradva

néznek az átszakított célszalagra.

Most ki győzött? Most ki késett?

Szorongva idézzük fel nevetésed.

Szomorú, boldog dal

Negyvennyolc éve már

zümmög a sírodon

szomorú, boldog dal,

ősszel és tavasszal,

majd a tél, majd a nyár,

felül szól az öröm,

amelyhez édesen

tercel a fájdalom,

száj nélkül Te fújod,

onnan is dünnyögöd,

micsoda hangszer ez,

áttöri a rögöt,

vagy csak a mi fülünk

káprázik bolondul,

nincs halál, nincs halál,

a gödör megkondul,

átlépte a költő

a határt, a tilost,

átvérzi a földet,

ahogy a papirost.

Fölkel és köztünk jár,

tudjuk, bár nem lehet,

negyvennyolc éve már

megszűnt a lehelet,

megállt a szívverés,

a lélek hova lett,

mégis egy nevetés

kitölti a teret,

mégis egy mosolygás

fölnyúl a csillagig,

aki lám egyszer élt,

örökre itt lakik,

már mi is mosolygunk,

már mi is nevetünk,

félelmet, rabruhát

könnyedén levetünk,

gyermeket az apja,

magasba felemel,

sírszájú álmokkal

dacosan felesel,

nem adhat gyémántot,

nem adhat aranyat,

ajkával formálja

a magyar szavakat,

ajkával, ami nincs,

de egyszer kimondta,

s mi tudjuk, azóta

fénylőbb lett ez a kincs!

Elég, ha gondolom,

őróla merengek,

ajtója nyílik az

időknek, tereknek,

férfias alakja

átsétál a szobán,

derűs lesz a világ,

otthonos és vidám,

félszegen figyelem

ahogy jár s nyújt kezet,

beszédes gesztusa

mint betűn ékezet,

a hangja mit üzen,

szomorú dallamon,

honnan szól, honnan száll,

néma a telefon,

bennünk van a membrán,

halljuk a sejtfalon,

szomorú, boldog dal,

bánat és vigalom,

ó, a szív kelleme,

ó, a csont dallama,

még az is, még az is,

csak rólunk vallana,

pedig már ami szól,

gégerák-furulya,

átmetszett gégefő

felhörgő sipolya,

képzelgünk, pedig hát

aki volt, nincs soha.

Lehetett volna szép is Szamarkandban

Lehetett volna szép is Szamarkandban,

bólogatva lépegettek a brácsa-fejű csacsik,

a piros lámpánál megálltak türelmesen

és rokonként üdvözölték Marcit és Lacit.

Persze engem is, bár én a helybéli kalapban

olyan voltam, mint a többi helybéli ittlakó,

képzelegtem is, hogy elvegyülhetnék örökre,

itt is szobát nyitna nekem a Földgolyó-panzió.

Ennék dinnyét, aludttejet, bárányhús-piláfot,

elheveredve innék rá sötétzöld illatos teát,

a szelíd csillagok közt megkeresném egy más

Isten tekintetét s visszahunyorognék, ha megtalált.

Lehetett volna szép is, de mindent elrontott

az eszelős honvágy, mintha feküdnék parázs-ágyon,

kiborított, pánik kézzel nyúlt agyamhoz, szívemhez,

hazazavart! Most itt ülök és Szamarkandba vágyom.

Ha búskomor vagy s nem bírod már

Ha búskomor vagy s nem bírod már:

szerezz egy kiskutyát!

Más adta a tanácsot, vagy én találtam ki,

nem is tudom, de mikor ölemben

hazavittem a szipogó szőrgombolyagot,

a pisiszagú, tejszagú nyivákolót,

az ujjamat csecsként szopogatót,

a csecsemőként elalvó dundi szuszogót,

keserű redőim kisimultak, véreres

szememből anyapillantások röpködtek

lágyan, hogy feleségem elfordulva kuncogott,

s utána hetekig nem aludtam, mert

fölsírt éjszaka, s rohantam vele a teraszra

pisilni és kakilni, és gügyögtem neki,

dörmögő, röhejes kanbába, ugatni

tanítottam a szomszédok nagy örömére,

csipát töröltem a szeméből, tejecskét

melegítettem, házat szögeltem buzgón,

nagyokat ütve a körmömre s sziszegve

káromkodtam, de már másként, mint eddig,

emberivé lazultak a zongorahúr-idegek,

fura, rég elfelejtett gyerekkori dalokra

hangolta e csöppnyi vakkantgató,

hogy már-már vidáman dudorásztam,

feleségem a kutyakönyvet bújta

s fütyülni tanult, elválasztva tőlem

okosan, hogy rendes, normális eb legyen,

s nevet adtunk végül: Frici, Fricus,

Fricike, hadd válassza ki, ami tetszik

neki, s elpirultam örömömben, amikor

megdicsérte az állatorvos, hogy bár

vitathatatlanul keverék, de nagyon

értelmesnek látszik! Mint a gazdája,

hencegtem nyíltan. Hát így vagyunk,

egymással örömöt keverve, s nincs tovább,

ha ellep a bú: szeress egy kiskutyát!

Álmában fut a kutyám

álombéli nyúl után,

fel-felcsahol álmában

bent a szoba sarkában.

Irigykedve nézem őt

s az álom-vadászmezőt,

még azt is, mit megugat,

irigylem én a nyulat.

És a szoba kitágul,

a szőnyegre virág hull,

ág csapódik, fű hajol,

hol az álom ellohol.

Morognak a bútorok,

nagy testű komondorok,

ahogy köztük átcikáz

a nyúl, mint egy látomás.

Száját tátja a szekrény,

erre fut a szökevény,

a könyvespolc vicsorog,

hogy ez micsoda dolog!

Beleremeg a szívem,

tán a gyerekkor üzen,

elmúlt időm beköszön

csaholva a küszöbön.

Hol végtelen volt a rét,

s hallottuk a föld szívét,

tiszta eget kortyoltunk,

vadnyúl után loholtunk.

Alvó kutyám felébredt,

helyreállt gyorsan a rend,

csukunk álom-kapukat,

elfeledjük a nyulat.

Játszom a kutyámmal

A kutyám behozza a kertből

a labdát, hogy játsszam vele,

fölcsillanó szívvel eldobom,

megosztozunk az örömön: fele-fele.

Nekem már zsibbad a karom,

neki már lassul a lába,

de egyikőnk sem meri abbahagyni,

mert hogy mi lesz utána?

Mind a ketten egyformán félünk

a játék nélküli ürességtől,

az üres délelőttől, az üres délutántól,

a semmibe nyíló üres égtől.

Játszunk hát konokul, eszelősen,

az ájulásig kifáradva,

s mikor már-már összeesnénk,

irgalmasan kilukad a labda.

Pislogva, de győztesen nézünk

egymás ismerős, boldog szemébe,

mosolyt cserélünk, lelket cserélünk,

biztos ösztönnel tudjuk, hogy megérte.

Két lihegés közt eszembe jut még:

nekem ki dob labdát, ki játszik velem?

Árva felnőtt, milyen isten simogatja

a végén meg felhevült fejem?

Most fél tíz van és ősz

Most fél tíz van és ősz,

a kertben lángol egy fa,

a szomszédban iskolacsengő szól,

szeptemberi muzsika,

szemben a hegy medvefeje

börzsöny foltokban hámlik,

szívdobbanás és a perc és a fű

megszámoltatik egy szálig.

Mindegy, hogy menekülök

vagy lapítok, mint a kő,

utolér és átzúg rajtam

vagy bennem múlik az idő,

állok az őszi mozgólépcsőn,

s velem utaznak, kik voltak,

s ha fázósan megborzongok,

pulóvert húznak a holtak.

Ami jön és ami elmúlt,

most már derűsen nézem,

fele úton, vagy észre se vettem,

s már rég túl az egészen?

Elringat és elcsábít az ötlet,

pedig hideg fejjel játszom,

s feltámaszt az állati szeretet:

kutyám szemében látszom.

Tudom, mekkora csoda ez!

Van benne annyi örökség,

hogy hibátlan tiszta önzéssel

mozdulatai azt kövessék,

s mégis kutya-szívében ragyogva

megszületik az ismeretlen éden,

hogy így sóvárgok: mi mind hol

látszunk, kinek a szemében?

Van-e, mi ölel, ország,

és hol van az a haza,

ahol a szeretet süt, mint a Nap,

és csillagmosoly éjszaka;

ősember-foggal nem rágom,

kiköpöm a véres időt –

ha nincs is, legalább higgyem

az ostoba elmúlás előtt.

Annyiszor játszottam a boldogot

Annyiszor játszottam a boldogot,

most végre boldog lehetnék –

nyugtalanul figyelem magamat,

vajon mi hiányzik még,

mi hiányzik és honnan hiányzik,

a világból-e vagy belőlem,

hogy miért nem csurran a méz,

fanyarul megért szőlőszem;

vagy nincs is, csak a mesében,

elkopott idegeket simogató

szép hazugság, kábítószer,

és mindegy, rossz voltam vagy jó,

s a boldogot csak játszani lehet,

és az élethez ennyi is elég,

az üdvözült angyali boldogságot

nem ismerik, csak a hülyék.

Kalász Márton ötven kévéje

Ötven kéve, ötven év

sorakozik a tarlón,

láthatatlan nagy kezével

kötözgette kitartón

tán az Isten, vagy tán más,

állnak szépen, jöhet a tél,

sajgó idegből a kötél.

Most már ősz van, tudom jól,

de nincs messze még a nyár,

égig érő ragyogása

álmainkba visszajár,

kigyúl tőle a mosoly,

ifjúságunk csikó-vére

mikor felfutott az égre.

Gyalog jöttél te is, lám,

lábadon az út pora,

így jut be a mennyekbe

Somberek és Baranya,

nincs valódibb győzelem,

már mások terhét is hordod,

szeresd meg hát költő-sorsod!

Elrobogott ez a nyár is

Nagy Sándor emlékére

Elrobogott ez a nyár is, zöld vonat,

nappalok-éjszakák kocsisora, mozdonya a Nap,

árván maradt szemaforként leng utána a Hold,

tűnődöm újra kifosztva: volt? Nem volt?

Ha volt, hová tűnt ez a nyár is, hová a többi?

Miért kell mindig elköszönni, mindig megköszönni?

S mire jó emlékezni folyton, kezem a kilincsen,

eltűnt összes nyaram, ha volt, miért nincsen?

Hol van a halálos szakadék, kívül-e, belül-e?

Ha bennem rejtőzik, akkor miért félek tőle,

hiszen az is én vagyok, ki naponta beleszédülök,

s rám zuhognak perc-tetemek, nyár-dögök.

Az elmúlás szívemig ér, kitölti a bőröm,

én beletörődnék már, de nem lehet beletörődnöm;

beletörődnék, mert nem lehet élni így vacogva,

de nem mászhatok be önként az iszonyú torokba.

Ha kívül van a halálos csapda, azzal semmi dolgom,

az elromlott teremtés szebb képét magamban hordom,

bolygók hullnak, nyarak vesznek, a Föld semmibe tolat –

Isten felé lengetem a kalapomat.

Tegnap a Mártírok útján sétáltunk

a feleségemmel, a fogorvoshoz mentünk,

de volt még fél óránk, egyre messzebb

merészkedtünk a rendelőtől, gyerek-

lélekkel szöktünk, csúszkáltunk a havas

járdán, szemünkkel megkapaszkodtunk

a kirakatokban, mint ámuló turisták

egy idegen városban, vidám kis fények

nyelveltek bennünk, csiklandósak, hogy

muszáj volt mosolyogni mindenen,

a tűzfalak közt bujkált a téli nap,

mint egy éjjeliőr-zseblámpa, elég

morcosan, de mi ezen is csak nevettünk,

a feleségem egy porcelán étkészletre

alkudott a kirakat előtt, rögtön

meg is terített tizenkét személyre,

én a járókelők közül kiválasztottam

a tizenkét vendéget, köztük két kutyát,

meg egy derékig bebörtönzött fát,

köszönték is nagyon, de mi lábujjhegyen

megléptünk, mint ifjú házasok a násznép

közül, irulva-pirulva, de kéz a kézben,

el is utaztunk ingyenes nászútra a mozi-

plakátra, de azután gyorsan hazatértünk,

hosszú a Mártírok útja s még a másik

oldalán nem is voltunk, átvágtunk

hát merészen, persze szabálytalanul,

de most ez is mindegy volt, bár én

vártam a hátamba fúródó rendőrfüttyöt,

a hasfalamat összegyűrő fékcsikorgást,

de eltitkoltam gyávaságomat, mint

régen ifjú koromban, mikor még büszke

voltam, mint egy délceg fácánkakas, ám

most megkönnyebbült sóhajjal toporogtam

a járdaszigeten, kétoldalt a két irányba

csörömpölő folyó. „Maradjunk itt –

súgtam. – Sátrat verünk, felejtsük el

a fogorvost, felejtsük el a lakásunkat,

felejtsük el életünket, úgyis olyan, mint

a tavalyi télikabát. Te reggel majd

megfejed a kecskéket, én meg vadászni

járok!” Elmerengtünk ezen összefogózva,

egy boldog percre egyedül a lökdösődő

tömegben, majd idegesen óránkra néztünk

s zavartan lestük a közeledő villamost.

Az idén is vágtunk

Halálod, szegény coca, nekünk öröm,

készülünk kést fenve, pálinkát nyalintgatva,

topogunk a konyhában, hangoskodva megbeszéljük

a lefogást: ő a lábát, ő a farkát, ő meg szúr,

a pompás haditervre iszunk még egyet csillogó

szemmel, mint csata előtt a katonák, árad

belőlünk a férfierő, a nők, a gyerekek

a szobában kucorognak, félve átölelik egymást;

kirobogunk az udvarra, az éjszaka sötét

szemhéja alá, botladozva-csúszkálva a havon,

félrerúgva a tyúkitató vályút, ezüstöt öntött

benne a fagy, bekerítjük a szuszogó ólat,

csatárláncba állunk, rohamra készen a lágyan

fel-felröfögő álom körül, elöl a gazda, egy

pillanatra megtorpan, talán felrémlik

előtte a rózsás csülkű kismalac, amelyet

becézgetett, vakargatott tavasszal, füvet

kaszált neki, tejjel itatta, de elmúlik

a pillanat, csetten a retesz, nyikorog élesen

az ajtósarok, torokhangú horkantással véget

ér az álom, a tátott pofába dróthurok

kerül, hátrál kifele eszeveszetten visítva

a kétmázsás test, fájó orrát mentené,

régi fogás, egyszerű s eddig még mindig bevált

herélésnél, karikázásnál, de ez most valami

más lehet, érzi, s azért üvölt ilyen éktelenül,

hogy megreped az ég, a téli ég, s valahol

messze megszületik a nap, előre küldi

fényét, egy-egy sugár villan a megfagyott

szilvafákon, a dérborostás háztetőn, galambok

köröznek felriadva, mintha az üvöltés szökőkút

lenne, s azon lebegnének; megvadulva a hangtól,

rángó gyomorral kapjuk ki a lábát, mélyen

lihegve, felborítjuk, ketten ráfekszünk szinte,

birkózunk a hatalmas testtel, a harmadik elöl

a kötélre lép, a földhöz szorítva a hörgő

fejet, majd aki elöl fekszik, a szúrókésért

nyúl, elhajtogatva a sörtét, lefelé a torokba

szúr, forgat a késsel, az üvöltés bugyborékolásba

fúl, buggyan, sugárban dől a vér a fazékba,

majd végre egy utolsó rángással elernyed minden

izom, vége, felállunk fújtatva, diadalmasan,

rágyújtunk, koccintunk a győzelemre, az idei

hurka-kolbászra, az életre, hogy ezt is megértük,

mert halálod, szegény coca, nekünk öröm!

Karcolások a levegőre

Szegények költője

Szegények költője és fia voltam,

most adóbevalláson koptatom a tollam,

káromkodok cifrán, hogyha eltoltam;

a régi düh, az az igazi, hol van?

Dózsa szenes arca a népművészeti boltban.

A magyar költő

A magyar költő nem albatrosz,

a magyar költő házi kacsa.

Papírja a kocsmai abrosz,

s nem a lelke fáj, csak a hasa.

S száll a panasz fölfele,

protestál az alfele.

Utóirat a három t-hez

Megtűrt költője voltam hazámnak,

tűrtem, mit tehettem volna, e hazát.

Mivel nekem csak ez az egy van, akkor is,

ha rám szól: beszélhetsz, de közben befogod a szád!

Az öngerjesztés

Az öngerjesztés ma sem ért véget,

ugyan ki óhajtja a szavunkat,

kiszáradt torkú, kelekótya népség?

A karaván áll, s a kutya se ugat.

A koponyámat ha kiássák

A koponyámat ha kiássák,

nem találnak benne semmit,

úgy száz év múlva, tűnődnek tán,

ugyan mi volt benne eddig?

Kik tapsoltok e koponya-kürethez,

kár röhögni, a tiétek is üres lesz!

Egy őszi hír

Megjött az őszi orrfújás,

a taknyos trombita

zeng, harsog, vöröslik szépen;

ez már az ősz, nincs vita.

Bár ezer más apró jelből

tudom, hogy megérkezett:

dagadt fejem nagy Ó-betű,

orrom az ékezet.

Van, aki szól barátian:

legalább kalapot

tégy az Isten arcmására,

ha így megcsúfoltatott.

A kollégák kárörvendve

terjesztik Pesten a hírt:

hordófeje lett Csukásnak,

amiért annyit írt.

Nekik nem üzenek semmit,

az irigység sose jó,

ha ilyen lett, hát ilyen lett,

s most is tele a hordó!

Szép mosolyú kedves nőknek

szól az őszi üzenet,

nem a szívem s nem a vágyam,

csak az orrom lett beteg.

Várjanak rám türelemmel,

megjelenek én, amint

győztem a bacilus-hadon,

falom a C-vitamint.

Trombitáló sorstársaimnak

ártatlan orr felel,

nem haragszom, nem gyanakszom,

én is úgy kaptam el.

Kiadómnak is üzenek:

várjon, lesz könyv, van remény,

most aztán lázasan írok,

itt e náthás költemény.

A költő zápfoga

Lukas fogam túlél engem,

van hát miben reménykednem,

ha elfelejt e világ:

nem kell szobor, nem koszorú,

sem nekrológ, ál-szomorú,

síromra fonnyadt virág,

nem foglal sok helyet nagyon,

vidám szívvel rátok hagyom

e csekélyke emléket,

habár egykor kínban fogant,

nem sajnálom én e fogat,

fogadjátok, tiétek!

Irodalmi múzeumban

elfér majd egy pici zugban,

inggomb, pipa, sámfa közt,

fülön csípik ott az árnyat,

leltároznak minden tárgyat,

ha a költő megszökött.

S lehet nézni, kézbe fogni:

ez itten egy költő-fog, ni!

Mit evett és mit rágott?

Hozzáképzelik a fejem,

a többit is, kellő helyen,

a zakót s a nadrágot.

Egy-egy szép lány elmerengve

néz be a fog-vitrinembe:

mit mesélhetne e fog?

Fürge nyelvről, mohó szájról –

Megfeledkezve magáról

árva fogam felsajog.

S már nem is fáj úgy a nemlét,

őrlő fogam örök emlék,

bár még nem az utolsó,

maradt elég, mivel rágok,

várhat a múzeum rátok,

s várj még, nyájas olvasó!

Könyörgés a hetedik csigolyámhoz

Túl sok volt a teher? Túl nehéz az ég?

Hetedik csigolyám beleroppanék.

Hümmögve vizsgálnak okos orvosok,

dohányfoltos ujjuk hátamon kopog,

elnyújtózom gyáván a röntgen alatt,

áthatolnak rajtam a kék sugarak.

Mit láthatnak ott bent, a bőröm mögött,

medúza-tüdőben rózsaszín ködöt,

szívet, vesét, májat, borda ketrecét?

Isten szeme helyett belém lát a gép –

Fekszem, s mint a gyerek, töprengek ezen,

szívverésem gyorsul, s remeg a kezem,

hányódom, mint hajótörött tengerész,

ég s föld közt, pedig csak egy perc az egész,

s kész is a vásári pillanat-fotó,

feketén a belső homály látható,

ablak felé tartva kirajzolódik

a gerinc nagy íve, csont-íj rugózik,

kinek a kezében, suttogom hülyén,

úgy képzelgek, mintha nem én lennék én,

kettéhasad lelkem, így védekezik,

csigolyát számolunk, itt a hetedik,

itt a huncut… ám a tréfa nem sül el,

zavart krákogásra zavart csönd felel,

elbújik az orvos latin szók mögé,

hűvös modorú lesz, mint egy krupié,

ezt-azt felír, passzol a gyógytornászhoz,

hozzáteszi végül: te meg imádkozz!

Így könyörgök tehát, eddig soha nem

senki, semmi előtt hajolt gerincem:

köszönöm, hogy ötven évig egyenes

lehettem, független, szép függőleges

felkiáltójel a megdőlt világban,

ég felé mutatva helyem megálltam;

tarts ki még és tarts meg, míg én kitartok,

mutassunk fölemelt emberi arcot,

járjuk végig bátran, mely vár, az utat,

ne dobj le, unt batyut, még ha megszakad

belé csigolyám is, mert már úgy hiszem,

nem csak a saját, más terhét is viszem!

Villanyfény süt be az ablakon

Villanyfény süt be az ablakon,

és én nézem alvó arcodat, oly

magányos és olyan kiszolgáltatott,

hogy szinte félek: lélegzel-e, itt

vagy-e még, vagyunk-e még e kiürült

éjszakában, megakadó szívvel fülelek,

ily iszonyú súlytalan még sose volt, ami

kívülrekedt, ilyen lesz majd a halál,

a nélkülünk-semmi, a mi-hiányunk-üres,

egyberajzolódó arcunk emléke, mert már

az is egymás felé tuszkol, egymáshoz

igazít, a végső egyszerűség, nagyobb

kerítő, mint a vágy, mint a zúgó vér,

görcsösebben s elszántabban tapadunk

egymáshoz, jobban a kielégíthetetlen

kamaszoknál, mert mi már tudjuk

az egészet, fogásról fogásra, összekeveredett

kézzel, szájjal, hassal, egybecsurgatott

édes nyállal, verítékben ázva s lankadatlan

újrakezdve, mintha egymást akarnánk

teherbe ejteni s megszülni, utolsó pár

a kihalt éjszakában, utolsó forró bozót,

utolsó lüktető cédrus a jégkorszak előtt,

csak üres testünket hagyva a halálnak.

Ablakok hunyorognak a homályba

Ablakok hunyorognak a homályba,

e szelíd csillagok biztatnak, hogy

hazatérjek, a hó dereng, mint a

rejtett világítás, szinte zümmög a fény,

a felüljáró sötét üstökösként kanyarog

Óbuda felett, szikraként röpködnek

az autók a magasban, elnyeli őket

a téli ég, az ég is lejjebb ereszkedett,

fázósan összehúzódik a világ, noszogat,

hogy hazatérjek; római kövek, odvas

szájgödörből kiálló falmaradványok

kísértenek komoran: ha belecsorbul is

a fogunk, de mindent elrágunk! hallik

az ősi fogcsikorgatás, elkeveredik,

a villamos sikolt helyettünk a sínen,

a busz hörög utolsót a megállóban,

vörös ütőérként lüktet a neon a falon,

majd agyvérzést kapva kihuny, utolsót int,

hogy hazatérjek; bajuszos kocsmaajtó hív,

villanykörte vet kétoldalt árnyékból

bajuszt, egyél-igyál, dalolj vígan,

a rád csukódó éjszakában erre az egérút,

mielőtt hazatérnél, csettints a cigánynak,

peregjen a cimbalom, büfögjön a nagybőgő,

kékfrankos alvad a pohárban, s a barátok,

a vidám cimborák harcsaszájjal tátognak,

észre se vették, hogy nem voltál ott, megléptél

bensődben az erősödő sürgetéssel a sötétben.

Virágbolt vizionál, mutat darabka nyarat,

szegfű, rózsa meztelenkedik az üveg mögött,

most már nincs messze, kilazít az együgyű

csoda nehéz álmomból, mert ugye,

álom volt az egész, néha boldog, néha

lidérces, káprázó szememből tükröződő,

rángatózó szívemből kimuzsikáló, homályos

sejtjeimben naponta elenyésző, naponta

feltámadó, bőrömre női ujjal firkálgató,

édes, keserű, édes, keserű, édes, keserű!

Magamról képzelgek

Él még Anyám, él még Apám, és az ő szívük

dobogja nekem mindennél biztosabban s konokabban,

hogy él még Magyarország: együgyű hit ez, tudom,

a fáradtság alján, kiürült napok alján, eldőlő

egek alján halkabbnál is halkabb szívverés, olyan,

mint a fűszál zizegése, tücskök menekülő

surranása, tócsa tükrének borzongása, mérhetetlen,

de a fűszál zizegése lehet a semmibe vágtató

tatárhordák után küldött sóhajtás, a tücsök

surranása meszesedő lóbordákon cimbalom-zene,

a tócsa Isten szeméből idehullajtott könnycsepp –

Tatárhordák? Lódögök? Isten könnye? Micsoda

atavizmus játszik velem jól fűtött szobámban,

ahol legföljebb a radiátor zizeg, a telefon

ciripel és az asztali lámpa vet kerek tócsa-fényt,

honnan ez az idegeimre csomózott, elfelejtett

nyelvű írás, olvashatatlan üzenet, kibogozhatatlan

fájdalom, torokig ömlő sírás, hiszen tűrhetően

élek, lakom, van mit enni-inni, egészségesek

szeretteim, s homlokom már-már a jövő századba ér,

vagy legalábbis a jövő századból már idelátni,

ha lesz jövő század; ha lesz, belőlünk lesz,

ha nem lesz, belőlünk nem lesz, nem törődöm

ezzel sokat, megmosolygom s megáldom rózsás popsiját,

gurigázzon koponyámmal, fűzzön gyöngysort csigolyámból,

még elképzelni sem tudom, hogy milyen lesz, engem,

amíg bőröm összetart, s amíg eszemet szélnek nem

eresztem, s oly világosan, mint asztalomon a papír,

s oly egyszerűen, ahogy lélegzem, csakis az életem érdekel,

magamról képzelgek, magamért rettegek, magamba

vagyok szerelmes, s igazán csak az rendít meg, hogy vagyok,

s hogy a legnagyobb csoda is én vagyok, külön-külön minden

porcikám, miattam verődtek össze a sejtek, tüdőmnek

vált ki az oxigén, szememnek gyulladt ki a fény,

és értem van minden, hajnalban nekem kel fel a nap,

és tőlem búcsúzik este, az ég köldökén engem hív

a puha csillag, hogy gyere, tégy magadévá, rám várt

a homályos kezdet óta, hogy beteljesüljön, ez volt

a cél, ez a nász, ez a folyamatos egyesülés, az időt

kirekesztő közösülés, nem kell óra, naptár, végtelen

pillanat, lehunyt szemű csók, egymást fölfaló koitusz,

nincs más, nem is lehet másként a semmiből a semmibe,

mert nekem lesz örökre végem, leválik rólam, elporlik,

mint tojáshéj, születésem és halálom, elringat

csecsemőt és halottat a szülőföld, az anyaföld.

Ima a bölcsőhely nevéért

Szeretfalva szeret-e,

két karjába temet-e,

világvégi magányában

sóhajt Gyergyóremete.

Lábujjhegyen jár a reggel,

elindul mint ezer éve,

lesegeti álmos szemmel

Ecel, Uzon és Lovéte.

Kivétel a fürge Kelnek,

mert ott mindig korán kelnek.

Zábrány, Zaránd, Öthalom,

ottan sincsen nyugalom,

dohog Déva, Fogaras:

Pipirigen kukorékol a kakas!

Magyarzsombor, Szászlekence,

begyújtva már a kemence,

Piskolton is pislákol,

hogy mindenki harákol,

dől a füst, fuldoklik Orlát,

fogja mindenki az orrát,

Billéden is billeget,

bekormozza az eget.

Végre azért megvirrad,

fényben nyújtózik Arad,

Keresztényszigeten kelve,

harangszóval, énekelve,

úgy dicsérik az Urat.

Szásztyúkoson tyúk fő,

szaglászik is Csermő,

tésztát dagaszt Alkenyér,

délre kisül a kenyér.

Farkaslakán farkast fognak,

Nagydisznódon miskárolnak,

libád után ne is kutass,

befogadta Marosludas.

Szálva,

Naszód,

Nagyilva,

megérett már

a szilva!

Tasnádszántó, Érkörtvélyes,

ott a körte igen édes,

a csupasz fát rázza

Gödemesterháza.

Almásmezőn alma terem,

leszedné Alsódetrehem,

kacag Kata, Szelistye,

alma kéne, hogyisne!

Szelíden szól Somkerék:

egyél somot, van elég!

Bélbor, Borszék borozgat,

Alsórákos orozgat.

Gyergyóbékás békát nevel:

megelégszünk mi ennyivel!

Rábólogat Magyarbodza:

sorsunkat az élet hozza.

Vitatkozik Kolozsborsa:

ki s ki milyen, olyan sorsa!

Nagy hangodat meg ne bánd,

így inti őt Mezőbánd.

Gyulakuta kutat ás,

folyik a nagy kutatás,

bőven buggyan az ivóvíz,

csöbörrel jön Kászonaltiz,

helyeselget Járavize:

mindenkinek jár a vize!

Újszentannán keresztelnek,

jövőnk ága minden gyermek,

nyílik kapu, ugat kutya:

jön a rétyi retyerutya!

Zsibó, Darlac, Zsidve,

vagyon erős hitbe;

Ugra, Zágon, Székelyderzs,

ajkukon kél nóta, vers;

fejecskéd a fénybe mártom,

szózatol Dicsőszentmárton.

Marosborgó, Borgóprund,

a szalonnát meg ne und,

Oklánd, Vargyas, Muzsna, Torja,

legyen mindig malac-tarja,

Zsiberk, Kőhalom, Metesd,

a rokont hússal etesd,

el-elmereng ezen Hégen,

ha ma nincs is, így volt régen.

Alsóaklos, Szolcsva,

becsukhat a korcsma,

kész az ebéd, hazavár

Kudzsir, Porcsesd, Resinár,

ebéd után lesz lepény,

örvend Teke és Lupény.

Tele kamra, tele csűr,

elégedett is Nagycsűr,

Börvély, Kaplony, Szaniszló

szava sosem panaszló,

lesz aratás, ha volt vetés,

bizakodik Lugos, Vetés,

kell, ha az ember családos,

hümmög Szalacs és Csanálos.

Fejéhez kap Apold, Berve,

jól meg vagyunk mi keverve!

Itt egy falu, ott egy vár –

koronája Kolozsvár!

Miriszló és Petrilla

zeng, mint a rigótrilla,

zendít altató zenét,

zümmög halkan Szúnyogszék.

Kürpőd, Vurpód, Prázsmár, Lisza,

lassan-lassan elalusza.

Kémer, Zilah, Sarmaság,

felrázva a szalmazsák.

Málnás, Havad, Torockó,

vackába tér a mackó.

Torda, Brassó, Szurduk, Nagylak,

a Nap lassan haza ballag,

a sugara aranyküllő,

utána forog Esküllő.

Erdély fölött sötétedik,

a csillag is késlekedik,

gyúlj ki, csillag, sötét egen,

fohászkodik Magyarigen.

Jeltelen sírok a nyelvben

Eltűnődöm mostanában, talán a helyem keresve:

merre tűnt, hová lett az ősök elporladt teste?

Jelöletlen temetőkkel bár a földet beszórták,

elszántan vándoroltak ázsiai sztyeppéken a kromoszómák,

míg elért hozzánk a csak ránk jellemző fehérjelánc,

az üzenet, hogy milyen legyen szemünk állása, arcunkon a ránc;

ezt értem, nagyjából, s el is tudom képzelni a holtak

földbe süppedő sorát. De a lelkük hol porlad?

A lélek, mely a kaszáló időben is összeránt,

s maroknyi csoportból futtában is teremt hazát,

lovon zötyögtetve, batyuba rejtve istent, sámánt, papot,

s nem hagy állatként pusztulni szíjra fűzött rabot;

mely elpusztíthatatlan, mert kard nem fogja s a kivégzőosztag

csak a levegőt lövi, ha őt lövi, a földre csak a test roskad;

mely fontosabb üzenet s erősebb, mint a halandó testé,

véres csataterekről száll tovább, rejtik virágok, madarak, esték;

az édes dallam, mely kihallatszik a világ iszonyú zsivajából,

hogy fölsír rá a kanadai erdő s a szibériai internálótábor;

mely embert csinál belőlünk, a többi emberhez méltót,

s nem a félelem, nem a bukás, nem a túlerő – ő mondja ki a végszót;

mely megálljt kiált elaljasult eszmék, őrült vezérek, röhögő janicsárok

hatalmának, hogy ne legyünk kijelölt temető, országnyi lövészárok;

mely elveszejtő látomásomat csitítja, előre elsírt könnyeim letörli

s így biztat: légy bátor, ha el is hullsz, nem lehet mindenkit megölni,

s ha lehet is, él még tovább, mint halottban a reflex,

az elnémult nyelvben, mely neked is jeltelen sírod lesz –

Felütöm fejem, agyam tisztul a vésztől, szemem messzebbre lát,

míg élek: sejtembe írt parancs legyőzni a halált,

s ha népem a test, vagyok a sejt, mely e parancsot kiáltja,

kicsinységem így kap értelmet, ezért jöttem a világra,

ezért ringatott anyám, ezért tanított apám, s a halottak

szétszórtan porladó csont-betűje némán is erre oktat,

költő így vagyok, ha bármiről írok, mindig csak róluk írok –

s szavam mögött fölrémlenek a jász, besenyő, kun tömegsírok.

Verses napló

A fiatal almafa

A fiatal almafa kertem végében,

a fiatal almafa reggelente rám mosolyog,

kávét szürcsölök a teraszon s fürdök a

mosolyában, még előttünk a nyár, még

van idő bőven teremni, gömbölyűket

álmodni, fényben fürödni, port, füstöt

kilehelni, zöld, zöld, zöld időt harapni,

ízlelni fűszeres csöndet, rángó izmokat

kilazítani, nyugágyon fekve lelket röptetni

a bukfencező felhők alatt, az asszonyfenekű

felhők alatt édeset sóhajtani, várni, míg

fejemben a zúgás eláll, s azután már

a kert muzsikál, lágyan elringat a nyár,

s érzem, hogy hozzám is van egy szép szava:

kertem végében a fiatal almafa.

Este a hold felé

Este a hold felé száll a füst,

s a vékony fonálon

az ég felé száll az álom,

mindig, mindig az ég felé,

alattam mogorván kordul a Föld,

tudom, a végén bekap,

mi leszek: könnyű falat, keserű falat?

S már a szájszélen ülök?

De addig: csillag csöndül,

vonat elkattogó szívverése,

a Vénusz derengő köldöke,

a köldök alá lövellő Tejút,

majd a cimbalomverő-tücskök,

s a lélek fölhangolódó húrjai.

Hárman élünk itt

Hárman élünk itt egymást feloldó boldogságban:

én, feleségem és a kiskutyánk.

Működik ám közöttünk az örömtávíró, röpköd

a kertnyi űrben az üzenet,

a brummogás, a nevetés, a cérnahangú vakkantás,

a gyere ide, az adj pacsit, a szeretsz még –

majd elfáradva, elcsöndesülve, ki-ki a vackára húzódva,

némán sugárzunk, mint napsütött kavics.

Tóról vízszag

Tóról vízszag ideszáll,

boldog zsivajt hoz a szél,

kapun postás kiabál,

szívem felijedve vér,

mi hír, mi hír, jaj, mi hír,

mit üzen az otthagyott,

lám csak, öt napot se bír,

újságot küld és lapot,

egyiket se nyitom ki,

egyiket se olvasom,

mintha nem én volnék, ki

a fák közé eloson.

Vonat kattog

Vonat kattog, csikorogva indul:

B. Nagy… B. Nagy…

Majd iramodva felgyorsul:

La-ti-no-vits, La-ti-no-vits…

És már messziről muzsikál,

adonisi sort kalapál:

Jó-zsefa-tilla, Jó-zsefa-tilla…

Szomorú játék ez, tudom,

szomorúan is hallgatom,

mivel belőlem zenél,

nem porlasztja el az idő:

vonathangból áll a sírkő,

körbehordozza a szél.

Ebben a versben

Ebben a versben, ebben a csendben

kinyújtózkodik az Isten.

Ő tudja már, örömöm mit ér,

vele nyújtózik a fa, a fű, a gyökér,

az örömnek együgyű templomot csinál,

ablaka a fény, kupolája a nyár,

otrombán mozgok: sejtek halmaza,

pedig hív a hang: jer haza!

Én dacosan: tudjuk, mi a kettős spirál!

Ő mosolyogva hellyel kínál.

A tó reggel

A tó reggel nádasszempilláit

fölnyitja s ragyog, ragyog, ragyog.

Szótlanul nézem, szinte a testemmel,

s érzem, hogy vagyok, vagyok, vagyok.

Két káprázat, mely megszüli a jelent,

s egymást csókolva öröklétet ígér,

majd átcsap rajtunk a következő perc,

medrébe mindegyikünk visszatér.

Ma házat csináltam a kutyámnak

Ma házat csináltam a kutyámnak,

pozdorjalapból az oldalát, tetejét

ócska gumimatracból, de azért nagyon

szép lett, szellős, nyári kutyaház,

s ahogy illik, üveg bort bontottam,

s szóltam imigyen, borostyán szemébe nézve:

„Ez a te házad, bár csak kutya vagy,

neked is jár egy hely a világon,

ahol otthon érezheted magad, nem vagy

farkas, vad és szabad, de erről te

nem tehetsz, ezt már őseid elintézték

a nevedben, abban élj méltón, ami

maradt, s próbáld kicsikarni a boldogságot!”

Július, július, nőnemű hónap

Július, július, nőnemű hónap,

fogadj el szeretődnek!

Szoknyádat bontják, testedhez felajzott

férfiak verődnek,

kábultan úszunk az áhított,

a világnagy ölbe,

de régi verseny ez, mint a nádas közt

megnyíló öbölbe.

Majd eljön a karácsony is

Majd eljön a karácsony is, a percek

elperegnek, az órák eloldalognak, a napok,

a hetek, a hónapok elhamvadnak: a zöld

levélből piros parázs lesz, őszi máglya,

majd a tél halotti leple beborítja,

és eljön a karácsony, a naptár lapja

közé zárt időzített öröm, az elmúló évet

megáldó, az elszáradt év-anyaméh újszülött

reménye, a hó alól csecsemősírás –

De most még nyár van, tombol, liheg

körülöttem, majd édesen elnyúlik, alig

lélegző boldogságban; tombolok, lihegek

s elnyúlok én is alig lélegezve, csak

a szívem rándul össze, csak a gyomrom

remeg, csak az agyam sajog tompán,

és koccanó foggal, hangtalanul így

fohászkodom: Adj, Uram, időt hitelbe,

majd megadom az örökkévalóságból!

Elfüstöltem ötven nyarat

Elfüstöltem ötven nyarat,

ötven hósipkával lefödtem,

egyre több, ami kívül maradt,

egyre több van már mögöttem,

röstellem, de sehogy sem akaródzik

bennem a lélek megöregedni,

vígan viszket és vígan vakaródzik,

indulna mindent újrakezdeni –

„No, te lélek! – így intem óva –

légy bár büszke és szabad,

röpködni a madár dolga,

miránk szájat a semmi tátogat,

komolyodj hát, tán kicsit vacogjál,

mint a köhögős őszi reggelek,

lepjen be dér, fonjon be ökörnyál,

mert hideg jön, mélyhűtött űri csend,

Isten lehelete sem lesz elég,

hogy még egyszer újra felmelegítsen,

hisz ott van a sok fagyott rigó, veréb,

azt se győzi… s pláne ha nincs is Isten!

Vagy tudod mit, ne is törődj e fogatlan,

e mindent elrontó savanyú dohogással,

röpülj vígan és légy halhatatlan,

s ne szökj még belőlem s ne cserélj el mással!”

A fű között csillog a harmat

A fű között csillog a harmat,

orra csöpög a kerti csapnak,

a hajnal kocsmája ajtót nyit,

a rigók nagy dáridót csapnak,

a szomjas torkok ideje ez,

meg az örömre szomjas lelkeké,

fű vagyok, rigó vagyok, harmat vagyok,

halhatatlan örömöm, meglellek-é?

Júniusban a rajnán hajókáztam

Júniusban a Rajnán hajókáztam,

ámuló szemmel néztem a szőlősorokkal

dauerolt hegykoponyákat, integettem

a szemben elúszó uszályoknak, Loreley

hosszú haját a szél arcomba fútta –

Most a kertben hajózom, lehunyt

pillám mögött a Rajna, a szőlőhegyek,

a szemben úszó uszályok, Loreley hosszú

haja és minden idő és az időnek

minden törmeléke, amit megéltem,

elvehetetlenül, megmásíthatatlanul,

lelkemmel elkeveredve, örökkön-örökké!

Hajnalban megrengett a föld

Hajnalban megrengett a föld,

meglódult a csillár, megcsúszott az ágy,

kiskutyánk nyüszített, egymásba

gabalyodva, egymásba fogódzva

menekültünk ki a házból, mely

eddig álmunkat óvta s most

ránk omolhat, kint az utcán

vacogtunk, s nem a hidegtől,

hanem a félelemtől: kirázta

szívünkből az otthonosságot,

egy iszonyú pillanatra idegenként,

ősemberi gyanakvással néztük

a házat, a földet, az eget,

s kínlódva értettük meg az intést:

ne bízd el magad, minden összedőlhet!

Majd egyszer alád fekszem, világ

Majd egyszer alád fekszem, világ,

engedelmesen, de milyen engedelmesen!

Hiányom betöltődik, összecsap fölöttem

a szín-illat-zaj-hullám, elsimul,

volt-nincs, árad tovább a nélkülem-minden,

terjed a szemem-nem-látja fény,

dübörög a fülem-nem-hallja hang,

vacog a szívem-már-nem-érzi-félelem.

Most nem érdekelsz, kifacsart idő

Most nem érdekelsz, kifacsart idő,

fenekemen száradó tojáshéj!

Megszültél, de csibéd kibújt belőled,

nézd, fején hetyke a taréj!

Már úgy gondolom, lehet, csibe-ésszel,

hogy addig vagy, amíg én vagyok,

hogy lenyellek mohón, űri táplálék,

de nyomod máris a fűben ragyog.

Ha a világ ép eszemre tör

Ha a világ ép eszemre tör,

segít e kert.

Ha kint minden összedől,

megóv e kert.

Ha csődöt mond minden oktatás,

tanít e kert.

Ha a lélek óvóhelyet ás,

napra fektet e kert.

Most a halottak is főznek

Most a halottak is főznek, körülállják

a bográcsot, mint régen, gallyat törünk,

hagymát vágunk, krumplit pucolunk,

vödörben hűl a sör, a bor, a szóda,

koccintunk, kortyintunk, Kormos felöltözve,

Gáll fürdőgatyában, az öcsém fénylő arccal;

szemembe csap a füst, nyelem a könnyeimet,

átsüt rajtuk a nap, nincs-kezükkel hadonásznak,

nincs-gigával kortyintgatnak, szólnak hozzám:

„Csípős legyen! Még most is a nyelvünkön van az íze!”

De szép vagy, repülőgép

De szép vagy, repülőgép! Suhansz, fickándozol,

mint a delfin az ég nagy akváriumában.

Magányosan és mégsem egyedül: veled repül

a szemem, a szívem, szárnya nő a kertnek,

megszabadulunk egy boldog percre a földi

nyűgtől, a sárba rántó nehézkedéstől, fölemeled

a fejem s unszolsz, hogy nézzek bátran a napba!

A víg pesti barátok

A víg pesti barátok a Síposban

merengve isszák most a sört,

csendesen izzadnak a nyár szoknyája

alatt, az egyik erre gondol, a másikban

már ágaskodna a kedv, de lekókad,

mint a cigányok vonója, vigasztalásul

verseket motyognak, majd egy kicsit

megváltják a világot, majd a zenéről

és egyéb művészetről is szó esik, majd

elfonnyad ez is a túl forró levegőben,

s bánatosan nézik az üres székemet.

Míg épült a ház

Míg épült a ház, izmosodtam én is,

egy-két hét után már versenyt dobáltam

a téglát a kőművesekkel, gerendát

emeltem, cementeszsákokat cipeltem,

jól kiégve az izomláz kohójában,

erős férfi lettem az erős férfiak

között, nagyevő, nagyivó, két lábon

biztosan állva, amiként azt kell is,

megszűntek nyavalyáim, nyavalygásaim

elsompolyogtak, bőröm derűsen

kitöltve jártam már a testemre szabott

világban, pontosan tudva a helyemet;

ahogy épült a ház, vele épült a lélek.

Verebek csipogják

Verebek csipogják: Tandori, Tandori!

Lustán hallgatom, elvigyorodva,

de azért szeretettel e Szent Ferenc-i

csiripelést, a segélykérő morzejeleket,

megértve, hogy a szeretet egy és

oszthatatlan, kicsiségünk és nagyságunk

nem mérhető, a különbség elenyésző

a végtelen jóság mosolyában, mely

kell hogy közegünk legyen, szülője

és célja életünknek, talán ekképp

félig kész lelkünk is megváltódik –

így tűnődtem, majd felálltam és sóhajtva

fenékbe rúgtam a vadászó macskát.

Szívem dobog, karórám ketyeg

Szívem dobog, karórám ketyeg,

így mérjük tiktakkolva az időt,

szívemet az Isten, órámat én húztam fel,

most füleljük, hogy melyik jár le előbb.

Bátran dobolunk az űri csöndbe,

az se baj, ha onnan nem jön vissza szó,

hadonászik körülöttünk meggyfa-, almaág,

felhúzva a világ: megannyi nagy- és kismutató!

És az isten szívét ki húzta fel

És az Isten szívét ki húzta fel,

s mi lesz, ha egyszer az övé is lejár?

Hogyan is kezdődött: a Végtelen a Semmivel?

És hogyan végződik, hol rejtőzködik az a határ?

És hol múlik el igazán: kívül-e

vagy belül a világ, a bőröm mögött?

Mitől estünk teherbe és Kitől estünk teherbe,

hogy öröklétre vágyva megszüljük az Idő-dögöt?

Kinek számolunk el a végén

Kinek számolunk el a végén,

letéve testünket, mint egy batyut?

Ki veszi kezébe tűnődve

és szánakozva kihűlt agyunk?

Ki készít leltárt és kinek jegyzi fel?

A végtelen türelem, mely összerakta,

miért volt s miért van, hogy ugyanúgy

szétszedi sejtjeinket darabokra?

Már van, hogy le se írom a verset

Már van, hogy le se írom a verset,

csak elmormolom magamnak.

Mint egy imát, vagy mint egy dalt,

ahogy gyerekkoromból maradtak.

Mikor jó volt felébredni reggel,

és jó volt lefeküdni este,

kíváncsian várva a holnapot

az éj takarója alól kilesve.

Szamarkandból egy szamovár

Szamarkandból egy szamovár,

Ohridból egy török szőnyeg

köszönt vígan reggelente,

s együtt biccentünk az időnek,

amely, íme, hová is lett,

ők maradtak emlékeztetőnek,

s ha nem leszek, emlékeznek rám:

egy szamovár s egy török szőnyeg.

Bárcsak élnél még, kormos pista

Bárcsak élnél még, Kormos Pista,

s ne kéne írni rólad verset!

Hallgatnám dörmögő nevetésed,

a szívből jövő férfias-rekedtest,

s ne ezt a süket csöndet, ne ezt

a nyálkás ó-szájú semmi-tátogást!

Hogy tátogok én is, s mert hiányzol,

elcsikorgom e vers-káromkodást.

Most már fülön csípem a napokat

Most már fülön csípem a napokat:

gyere csak, hétfő, gyere csak, kedd!

Hajnaltól éjfélig hány szívdobbanás,

hány lélegzetvétel örvendez veled,

lánggal égő nyár, olvadó színesüvegég,

irgalmasan lelassuló szárnycsapásidő!

Bár hallom, de most nem törődöm vele,

hogy ácsolódik Északon a havas tető.

Alácsúszom a nyári takarónak

Alácsúszom a nyári takarónak,

kívül-belül lemeztelenedve,

nem érdekel, mivel ijeszt a holnap,

s hogy foghíjas csillagokat tátott rám az este;

most így jó, bámulom a lábam,

boldog bennszülött e nyár-Brazíliában.

Mint magzatvízben az embrió

Mint magzatvízben az embrió,

fülelek a dajkáló világra,

vidám trillákra tanít a rigó,

„Legyél rigó!” – azt kiabálja.

Lehetnék rigó is, miért ne,

elröppenve Isten tenyeréből,

mindörökre derűsen kilépve

a gúzsbakötő sejt-szövevényből.

Voltál eleven

Voltál eleven kedély,

ne félj, ne félj!

Ha már nem leszel,

mindegy, mit köpsz ki, mit eszel.

Nagy ivásokról mereng

Nagy ivásokról mereng a máj,

nagy cigarettázásokról a tüdő,

ha már nem leszek, semmi se fáj,

addig meg van éppen annyi idő,

amennyi van, máj is és tüdő is,

nem méricskélem, mi nem dekára van,

magamat pazarlom, szegény Krőzus,

a végén úgyis egyszerre odaadom magam.

Kislány mondja a csillagnak

Kislány mondja a csillagnak:

küldd le nékem a szombatot!

Vígan várjuk a hét végét,

vajon honnan jönnek a napok,

így tűnődünk, hol készülnek,

s mily terv szerint s mily anyagból,

s belefér-e, hiszen addig is nőhet

egy centit, s nem lesz-e szűk valahol?

Dünnyögök én is: nekem bő lesz,

hiszen addig összemehetek egy centit,

lötyög rajtam az eljövendő világ,

bár a régi nekem is szűk volt eddig!

De azért várjuk reménykedve,

jól tudva, hogy nem is tehetnénk mást,

a kislány a holnapot, mindig a holnapot,

én meg most már mindig az elmúlást.

Szitakötő-Krisztus tapad a falra

Szitakötő-Krisztus tapad a falra,

csak én képzelem így – ő napozik;

megkettőz mindent buzgón az agyam,

összekeveri a hamisat s az igazit,

makacsul új dimenziókba nyúl át,

az egy-idő bugyra is kevés neki,

a biztos anyag mögé sejt másikat,

teljes hazáját sóváran keresi;

kilesek az ősi bölcső peremén,

mely ringat millió éve már,

melyben születik, meghal, napozik,

fű, fa, virág, ember és bogár,

és világos és tiszta törvények szerint,

agyunkba préselve: tudjuk a szabályt;

csak néha dugunk ki periszkópként

rászögelt Krisztussal egy keresztfát.

Összes időm itt jön szemben

Összes időm itt jön szemben,

hátam mögött elmarad

gúzsba kötve, aki voltam,

aki leszek – csak az szabad,

mert az csupa képzelgés meg

csupa álom, véres hab

a fuldokló Isten száján,

vagy csecsemő-pillanat;

ami még nincs, az végtelen,

mi megszületett, az rab –

összes időm itt jön szemben

s hátam mögött elmarad.

Adott Isten jó tüdőt

Adott Isten jó tüdőt,

jó szívet, jó levegőt,

a szememnek csillagot;

ugyan mit kívánhatok?

Étellift a pokolba

1995

Hová tűnt húsz kiló

Hová tűnt húsz kiló Csukás István,

egy éve még megvolt, fénykép van róla,

ennyin már érdemes eltöprengeni, hús

a húsomból: mennyországba vagy pokolba?

Mert az is egy nagy kérdés, a legnagyobb:

vajon ment vele arányosan ugyanannyi lélek?

És honnan hiányzik, ha hiányzik,

hogyan mérjem meg, hol van az a mérleg?

És ami eltűnt, hús és lélek, ugyan

a jobbik részem volt vagy a rosszabbik,

fölösleges volt és azért tűnt el, netán

aki itt maradt, én vagyok fölösleges itt?

Én voltam az a húsz kiló is, hiszen

amit megettem, magammá változtattam át!

De most mi történt, ami tőlem elvette,

az micsoda és mivé hizlalja magát?

A semmi dagad és felcsinált hasában

ott kucorog ez a bizonyos húsz kiló,

várva, hogy végleg megszűnjön, e fordított

születésre e felnőttből készült embrió?

Így múlok el, részletekben, kilónként?

S míg élek, beszélhetek-e múlt időben

magamról? Abbahagyom, még belezavarodom,

mert amúgy maradt ám belőlem bőven!

Vad versenyfutás

Vad versenyfutás a bőröm alatt,

legelöl merészen a szív halad.

Kihagy, nagyot üt, zsibbadva fáj.

Alig lemaradva követi a máj.

Duzzad, dagad, szétfolyva lohol,

robbanva hajtja az alkohol.

Leégett őserdőként füstöl a tüdő,

ájultan üszkösödik a bent rekedt idő.

Kövesedik a vese, pliocén lelet,

marokkő, amivel vadászni lehet.

És az agy, ahol trónol az ész,

bedöglött plasztikbomba az egész.

Mit számít, hogy felkel vagy lemegy a nap?

Minden szervem a cél felé szalad.

Timár Béla halálára

Február 2-án az Isten

nem tartózkodott Budapesten.

Vagy lehet, hogy éppen félrenézett,

mit számít neki egy élet.

Mit számít neki egy halál,

fásultan öröklétet zabál.

Ha Ő teremtett, mért hagy el a végén?

Döglegyek másznak a képén.

Mért nincs, ha van, keserű felnőtt

gyerekként mért káromolom Őt?

Nem kellene ezt is a többihez írni,

s összepréselt szájjal szótlanul kibírni?

Hogy ajándék minden, ritka ünnep,

hogy élve leéljük életünket.

Hogy mindig más hal meg – ócska vonat,

kattog fejemben a gyáva gondolat.

S mennyi trükk van még, befalazott ablak –

Eltűnt barátom, száraz szemmel elsiratlak.

Lapszéli vers

Se elöl, se hátul,

se fönt, se lent,

ülök a kert közepén.

Közepesen hull a fény.

Semmit se jelent,

csak zöldell a levél,

önmagával azonos.

Engem is kimos,

majd megszárít a szél,

minden zavaros

ügyemből a derű

s a nyugalom

önmagamra cserél.

Boldogan hagyom.

S az öröm magába temet.

Mint fiát az atyja,

Horatius simogatja

a fejemet.

Vers séta közben

Cica surran a dáliák

között puha testtel,

megfeszülve követem őt

véres kutyaszemmel.

Lecsapok rá, képzeletben,

törik finom csontja,

szőrt köpködök, éles fogam

piros vérét ontja.

Csak egy perc, csak egy villanás,

vér íze a számon –

s becsukódik a szakadék

a feltörő vágyon.

Továbbmegyünk, mintha semmi

nem is történt volna,

az elszakadt pillanat is

szépen egybeforrva.

Ugrik tovább a képzelet

újabb látomásra:

a kertben az öreg pincék

baszó kecske-háta.

Csillag, vonat, tücsök

a nyári éjszakában,

hatalmas hármashangzat,

égig érő zene indázik

fúgaszerűen: a vonat

megrakva gyerekkorral,

vígan kattogva fut felém,

átrobog szívemen a

halhatatlan rakomány,

hogy ne féljek, hogy édes

és gyönyörű az élet,

vagy legalábbis lehetne;

a tücskök együgyűn kontráznak,

egy ütemmel lemaradva,

de szintén a kezdetek óta

ciripelik, hogy igen, igen,

hangszer-testük remeg

a gyönyörűségtől a fűben;

a csillagok éteri herélt

hangon, túl mindenen

echózzák, hogy bizony szép volt,

szinkópásan elcsúszva a semmibe;

először a vonat robog el,

azután a tücsök hallgat el,

és a végén csak a csillag.

Elég egy oldalpillantás

Elég egy oldalpillantás,

s eltűnik a nyár,

ősz kapaszkodik vérző körmökkel

a ház falán,

a borostyán közt bogárhulla,

madármúmia,

tudja jól a nyári sereg,

hogy el kell múlnia,

de kinőtt, röpült, mászott

mégis boldogan,

mert e kurta végtelenben

neki dolga van.

Rábiccentek megnyugodva,

mint egy imára,

én is ilyen árnyat vetek

az idő falára,

ha majd egyszer oldalt pillant

lustán az Isten,

recehártyájára ég

a testem.

Abody nevét is

Abody nevét is kihúzhatjuk,

így fogy s tűnik az ifjúságom.

Megtelik a túlvilági tabló

e pót-érett találkozáson.

Egy-két üres hely vár még reánk is,

nem foglalhatja el senki más;

döccen egyet a világ? Legfeljebb

a tévében műsorváltozás.

Már öregebb vagyok, mint Kosztolányi

Már öregebb vagyok, mint Kosztolányi –

De mire jó e buta hencegés?

Könnyű a halottak vállára állni,

mi lesz nagyobb, csakis köztünk a rés!

Az idő szemétdombján kotkodálni

ki bír tovább, bizony édeskevés;

verset, percet magunk alá csinálni,

nevetnivaló e mennybemenés.

Legyél újra apánk, s mi gyermeked,

hajolj át szépen időt és teret,

csinálj csodát, mert itt maradtunk árván.

Ne intsd, ne mondd, hogy már nem akarod,

véreid vagyunk, mai magyarok,

magunkat látjuk sírodat kitárván.

W. S. a bolondokházában

1

Isten kiöltött nyelve vagyok,

vizsgálgatnak a professzorok,

nem is sejtik, hogy ki a beteg,

s aszpirint én hiába szedek.

Estelente fölmegy a lázam,

semmi kedvem, hogy magyarázzam:

nem enyém a szív, máj és vese,

nem miénk vagyunk, én se, te se.

S ha én, se te nem miénk vagyunk,

kit ábrázol kihűlő agyunk,

ki képzelt el, s őt ki képzeli,

honnan jöttök Semmi Lényei?

S hová mentek? S én hová megyek?

A plafonon sétáló legyek,

legyek lábán felfordult világ;

ennyit tudtam én is legalább.

2

A hárommellű ápolónő

egyszerre anyám, szeretőm és hitvesem.

Leegyszerűsödött a végén,

amit nem értettem igazán sohasem,

hogy mennyi téboly, szoknya, nadrág

divatszintjén volt mennyi-mennyi harc,

hókuszpókusz és lélekgyógyász,

elrejtett nemi szerv s lefátyolozott arc.

Egyszerre voltam nő és férfi,

növény is, ásvány is és isten-sziluett,

az idő markában szunnyadva

bátran végigképzeltem minden életet.

Ki voltam sok, válok majd eggyé,

talányos embriót megszül majd a halál,

kipottyantva a semmiségbe,

ott nincs-ajkam milyen anyaemlőt talál?

3

Kapaszkodj a köpenyembe,

vess bukfencet a semmibe.

A köpenyem: kórházi lepedő.

A semmi: minden, ami leendő.

4

Mi van köztem és a nap között?

Egy rigó van köztem és a nap között.

Mi van köztem és a nap között?

Egy gyerek van köztem és a nap között.

Mi van köztem és a nap között?

Arcod van köztem és a nap között.

Mi van köztem és a nap között?

Nincs semmi köztem és a nap között.

5

Egy dalmát

ette a vadalmát,

egy fogát kitörték,

nem eszik csak körtét,

meghagyták az ínyét,

nem eszik csak dinnyét.

Féldal

Reggel rigó,

este tücsök,

nappal meg a

seregélyek,

azért hogy én

némán ülök,

körülöttem

szól az ének!

A múzsa noszogat

A Múzsa noszogat, R. P. szájával szól:

„Miért hagytad abba a versírást?”

A Rádió egyik stúdiójában állunk, kétfelől

a zongorára dőlve, berezonál tőlünk

a közömbös hangszer, rutinosan, ahogy

egy jó márkához illik. Rezdülök én is,

csikorogva, először a fogamban az ideg,

azután a fejbőröm, hömbölyögve szűkül

a gyomrom, sziszegve leereszt a tüdőm,

a szívem bokszkesztyű, behúz egy jó nagyot,

bordámban a csontok összekoccannak pengve,

két vesém egymást fényképezi, két japán,

lesből, a májam síkosan menekül, beleim

rátekeredve fojtogatják, a csigolyák görcsösen

markolják a gerincvelőt, két golyóm

összebújik vacogva, térdem aludttejjé válva

megroggyan. Oké, Múzsa! Kezdődhet a dal!

Vadgesztenye koppan a fejemen

Vadgesztenye koppan a fejemen, itt az ősz,

na, ez aztán elcsépelt költői téma!

A vadgesztenyét mindenesetre zsebre vágom,

ajándék ez is, vagyis ingyen van, mint

a levegő, vagy a fák aranya, vagy a bokor

sün-szuszogása, mohón begyűjtök mindent,

jó lesz még – mikor is, mire is? Jó lesz

bizony! Madár fürdik a kerti csapnál,

kutyafej nyúlik ki a kerítésen, körte

bimbamoz, dió pislog manószemként

a ráncos szemhéj mögül, elteszem ezt is

a többihez, hogy a végén ne üres kézzel menjek.

Gyerekarcom visszanéz rám

Gyerekarcom visszanéz rám a tükörből,

nem tudok mit kezdeni vele, de azért

próbálkozom: rávigyorgok, kacsintok, semmi,

mintha jég mögül nézne rám, elég hűvösen,

ahogy grimaszolok és idétlenkedek egyre

fáradtabban, elszálló hittel, öregedő bohóc,

hogy kicsaljak legalább egy irgalmas mosolyt,

egy rezzenést, egy rebbenést, valami kis fényt,

onnan, honnan, kitől, kinek, lehunyom

a szemem, lassan felnyitom: eltűnt, s eltűntem

én is, csak a tükör, csak a tükör, csak a tükör.

Totózzon! – búgja a vadgalamb

Totózzon! – búgja a vadgalamb,

a nyárnak támasztva a hátam derűsen

hallgatom az égi intést, világosan értem

a madarak nyelvét, egy légkalapács-fejű

harkály megsorozza a fát: ratatata,

a kukac gumi sikolya elpattan, a varjú

fékcsikorgása recseg, a verebek kávét

darálnak uzsonnára, és a seregélyek

sípládát csinálnak a mogyoróbokorból;

szállj be te is, énekelj velünk – hívogatnak,

de eszemben sincs versenyezni, bölcsen befogom

a szám, s megvetően lepöttyint egy rigó.

Ez a tányérképű szeptemberi hold

álmos kíváncsisággal követ, reggel

tejért ballagunk a boltba, azután

kiülünk a tópartra, nézegetjük a vizet,

lassan átmos őszi nyugalma, neki

az arcát tükörben, nekem a lelkemet,

bámulunk lustán a nyár után, nagy

tarka lepkeszárny, hova tűnt, majd azon is

elmerengünk, hogy mivé lesz ez az őszi

zűrzavar, hiába tudjuk, fel sose fogjuk,

majd leborotválja a tél a vízből

kiálló sörtét, torzsat, holdat, zűrzavart,

a hegy mögött már feni fagy-élű kését.

Magyar táj, magyar ecsettel

A fűben guggol egy szovjet katona,

haza menne, de már nincs hova.

És ahonnan menne, az sincs többet.

Asztrál-seggel szennyezi a földet.

Körülálljuk, sértőt a sértett,

guggol közöttünk a keserves kísértet.

Máj-dal

Kinyírom a májam,

a májam kinyír engem.

Egymást lessük félidőben:

az állás döntetlen.

Én nyelem a mérget,

ő meg feldolgozza,

nem érdekli hülyeségem,

sem, hogy mi okozza.

Vagyunk zsák s a foltja

már örökre ketten,

s együtt sóhajtjuk a végén:

tettem, amit tettem.

Helyetted élek, azt hiszed?

Azt képzeled, hogy helyetted él

a költő? Szememmel nézel,

fülemmel hallasz, orrommal

szimatolsz, tüdőmmel lélegzel?

Együtt ejtjük teherbe a Múzsát,

szuszogva, lihegve a kuplerájban,

de a nemibeteg-gondozóba

már egyedül járok? S ha náthás

vagyok, rosszkedvű, vagy eliszom

az eszemet? Akkor is velem

repülsz? Egészen a pocsolyáig?

Esendő vagyok, mint mindenki,

s nem biztatlak semmire,

mint az öntapadós Isten.

A költő nem művese,

s nem lélegeztető gép.

Ez a csöpögős orrú ősz

Ez a csöpögős orrú ősz itt ért utol Szárszón,

a postára ballagtam éppen a napilapokért.

– Szia! – köszöntem neki. – Szia, ősz! Hogy vagy?

– Szcsrr! – szörcsögött bánatosan, és tény, hogy

csöpögött minden lukból, menekültek a kutyák,

a macskák kényesen mosakodtak, a rigók pislogva

a fejükre húzták a fészküket, csak én és

a vasúti sín nem bújtunk sehová, vonultunk

hármasban, párhuzamosan, ki-ki elmerengett

a saját baján, a vasúti sín az elgurult

fejű költőn, a csöpögős orrú ősz, hogy

mennyi a sírnivaló, én azon, hogy miért

halunk meg egy kicsit minden ősszel.

Járom a piacot

Járom a piacot gyerekes áhítattal,

kóválygok föl-alá, kinyitva minden

érzékszervemet, ízlelek, látok, szagolok

és tapogatok és fülelek is kofa-szót,

háziasszony-zsörtölődést, elharsogott titkos

ételreceptet: csak magának, aranyoskám,

és tegyen bele bazsalikomot is! Látom

az ízes szavakat, sőt szagolom: csombor,

ánizs, csiperke! Megsimogatom a lánymellű

almákat, csipegetem a töppedt mazsolát,

nyelvem hegyét megégetem a macskapöcse

paprikával, majd borogatom savanyú, hűs

káposztalével, diót csörgetek, arcomon

mókus-mosoly, ám gyomromban vadászizgalom,

nézem a véres húsokat, a félmosolyú

disznófejet, az aranyló kacsákat, a kéklő

gyöngytyúkot, micsoda leves lesz belőle,

össze is állítom az ebédet, kényesen válogatva,

nagyokat nyelve elképzelem, húzom az időt,

s nem főzöm meg. Valahogy úgy vagyok, mint a szerelemmel.

A vers már túl van minden forradalmon

A vers már túl van minden forradalmon,

ásítva nézi e toldozott-foldozott forradalmat!

Az üres papíron katedrálisok épülnek-omolnak,

sóhajtásomból só rakódik a kedves arcra,

játék ez is, tudom, grimasz a vesegörcs után,

utcakővel bevert kirakat, mögötte hivalkodik

a megfizethetetlen luxus: a jóság, a szeretet,

a türelem, a becsület és a többi, amire már

csak halványan emlékszünk, félborjúként

felfüggesztve lóg a kereszten, amiért eddig éltünk;

mitől van kedvem játszani, szavakkal vacakolni?

Mégis a vers lehet Isten szájába dugott hőmérő,

vagy utolsó korty a végleg eltűnő ivóvízből.

A lábam is költő, a hasam is költő?

Amit felveszek, a cipő is? És a nadrág,

és a kalap? A fogason a felöltő, az is költő?

Magától ír a golyóstoll, az írógép a tokjában

verset zongorázik, ablak muzsikál, a huzat

szaggatottan huhog, a szék lába jambusokban

biceg, a telefon tücsökként ciripel, a hőmérő

némán fölakasztja magát, az is költő,

a hamutartó borongva gyászol, a fésű röhög.

Hol végződök én, és hol kezdődik a világ?

Lehunyom a szemem: álmodok

Lehunyom a szemem: álmodok,

kinyitom a szemem: ébren vagyok.

Derűsen utánozom az eget: nappal

és éjszaka, aztán szorongva valami

mást: élünk, meghalunk; egy rugóra

járok a világgal, csak én néha eltévesztem.

Gyerekversek

Arra jött egy Dacia,

benne ült a bácsija.

Arra jött egy Samara,

benne ült a szamara.

Arra jött egy kis Fiat,

az hozta a kisfiát.

Balladácska

Bagoly mondja bögölynek:

hülye bögöly dögölj meg!

Rassz-versek és gén-dalok

Egy csecsen

rágódik egy csecsen.

Tele szájjal interjúvolna:

kecske csecs ez, avagy juh volna?

Egy zürjén

elmereng élete zűrjén:

a bolhák mind rámugornak,

mért születtem finnugornak?!

Egy hucul

nyulat nyúz kurucul,

így szól: énrám ne pikkelj,

mért nincs rajtad halpikkely?

Egy nyenyec

azt mondja, hogy konyec!

Nem eszem több pirogot,

mivel a cár kirúgott!

Egy jordán

csücsül a járdán.

Héber volt az a teve,

aki ide leteve!

Egy oláh

kecskéjét korholá:

sose végzünk így, te mamlasz,

hogyha folyton eliramlasz!

Egy osztják

megy, ahol a pofont osztják.

Mégis mienk ez a kantin:

osztják kapja, csattan chantin!

Egy mormon

üvölt: hol a hormon?!

Farkát hiába pacskolja,

mivel üres a zacskója.

Egy matyó

veszettül kamatyó’:

te lány, te mit keseregsz,

képzeld, hogy Mathias rex!

Egy tót

rúgja az ajtót.

E kop-kop nem haveri,

ne engedd be: kiveri!

Egy druida

rohan a budira.

Hol az a gaz kelta,

aki lekakálta?!

Egy mordvin

morog: ez a bor mord vin!

Nem is iszom egyelőre,

amíg nincs jobb, mint e lőre!

Egy japán

dühöng egy mappán:

nincs rajta Alaszka,

ezt valaki elbaszta!

Egy dán

feküdt a járdán.

Férfi és nő mind meghága,

furcsa város Koppenhága!

Egy albán

átúszott az Elbán.

Ez már Európa?

Ekkor vágták orrba.

Mi akadályoz, hogy ezt a verset megírjam?

A kutya, a postás, a nap, az árnyék, egy légy.

Már emelem a tollat, homlokom csupa redő,

feszül bennem az ihlet, mint az űrhajóban

a sűrített levegő, már emelkedek a székről,

mikor beszökik a kutyám a nyitva hagyott ajtón,

szeme csillog, foga villog, pofáján bohócvigyor,

pacsit ad, szalutál, cipőmre fekve szuszog,

visszahuppanok a székre, megsimogatom, elalszik,

vagy csak úgy csinál, mert üvöltve kirohan:

csönget a postás, rohanok én is, átveszem,

amit naponta zúdít rám a világ, meghívót,

idézést, gyászhírt, örömhírt, szavazócédulát,

megköszönöm, a papírkosárba dobom, kizárom

a kutyával együtt, végre csönd van, jöhet a vers,

most meg a nap süt be az ablakomon, közben

egy métert fordult a Föld, suhantam vele én is,

bár nincs szárnyam, tudnék róla, csillog a papír,

antarktiszi hómező, majd árnyék feketedik,

tintafolt, bután bámulom a tollam, eső lesz,

egy légy süvít be, bizseregve megül az asztalon,

aprót sóhajtva feladom az egészet s így szólok:

lehet, hogy Isten küldött, éppen ezért ne félj,

nem csaplak agyon, legalább te repülj!

Ki ette meg a nyarat?

Ki ette meg a nyarat? Tegnap

még itt volt, mértük a lázát:

37 fok árnyékban, vagyis a fák

hóna alatt. Most se láz, se nyár,

a fák dideregve kapkodnak a levelek

után, rémes csontvázak, kiköpött

halszálkák. De ki ette meg a nyarat?

A kutyámra nézek gyanakodva:

fejét rázza, pofáját nyitja, eloldalog,

megsértődve morog: „Megint mindent

rám kennek…” A fecskéket figyelem,

zsinórírást bögöztek a villanydróton,

silabizálom, de nem tudom elolvasni,

miről szól, kinek szól? Legyintek,

á, nekik ez túl nagy falat! Macska

füstöl át a kerítésen, szájában egéríz,

verébíz, lopott tejföl íze, nem foglalkozik

nyárevéssel, a harmadik szomszédból

gúnyosan visszanyávog. Finoman megpendül

a napraforgó cintányérja. Fülelek,

talán tud valamit. Talán a virágok!

A kertben rózsa, kannavirág, büdöske,

a kifeszített madzagon hajnalka tornázik;

szimatolva motyogom: „Kölnigyár, ott a nyár!”

A rózsa a fejét ingatja, a kannavirág

üresen kondul, a büdöske elpirul, a hajnalka

tele szájjal nevet: micsoda buta kérdés!

Fejemet ingatom, üresen kondulok, elpirulok,

de nem nevetek, mert nem, nem, egyáltalán

nem buta, mert hova tűnik, ami volt?

S dideregve kapkodok a leveleim után,

mert nyár vagyok és fa vagyok egy boldog

pillanatra, és miért voltam, hogyha

eltűnök, s miért tűnök el, hogyha voltam?

Reggelizés közben egy rossz hír

Tej, tojás, sonka az asztalomon, gyönyörrel

árad szét bennem a reggeli, könnyűvé tesz

s már-már felemel a jó ízek élvezete, a

mindennapi öröm, a szobában rádió zsong,

fél füllel hallgatom a tudós vitát, s abból

is csak egy mondatot: ötmilliárd év múlva

kihűl a Nap – rágok tovább s szórakozottan

agyam is rág, mi is lesz ötmilliárd év múlva,

illetve hogy mi nem lesz, boldog agyvérszegénységgel

kipillantok a kertbe: rézsút fénydeszkák feszülnek

a cseresznyefáról a fűre, majd a szél lécekre

fűrészeli, meglibbentve az ágakat, majd a fény-

deszkákat, fény-léceket átszeli egy rigó könnyedén,

csoda ez is, együgyű varázslat, cinke tornázik,

darázs búg, tükörben fésülködik a virág,

szemben az ablak mosolyt villant, a kutya

ámulva hunyorog, orráról légy startol pimaszul,

macska füstöl át a kerítésen, mindennapos

játék ez, bár megunhatatlan, mi lesz vele

ötmilliárd év múlva, kávé, cigaretta zúdítja

agyamba a vért, de most mintha nem tudnék

felébredni teljesen, mintha nem záródna az ajtó

az álom és az ébrenlét között, ötmilliárd év

múlva és nem lesz – leng ide-oda az a bizonyos ajtó,

zár nélkül és kilincs nélkül lengeti a robbanó

és követhetetlenül táguló látomás: nem lesz fű

és nem lesz fa és nem lesz darázs és nem lesz virág

és nem lesz nappal és nem lesz éj, bogarak

hátán indián-minta, rügyek állán pehelyszakáll,

macska-szemben ásványfény, madarak önkívületröpte,

nők mosolya, mellük íve, mély alvásban elcsurranó

édes nyál, és nem lesznek színek, ízek, engesztelő

szép zenék, tájak, utak, tű-zsongású világvárosok,

cápa-suhanású repülők, és nem lesz szem és nem

lesz szív, és kilobban az utolsó elme, mely még

felfogja a fekete korongot, ahol a Nap volt –

és nem lesz és nem lesz és nyoma se marad,

magamból kilőve, mint őrült űrhajós motyogom,

hogy majd nem lesz halálom után ötmilliárd évvel!

Éjfél után ne félj?

I. m. Vas István

És előtte? Hogy is van ez, szívem mint a nyúl

remeg, oda se figyelve, fél bizony vadul.

Közben persze ezt-azt csinálok, élek, ahogy lehet,

véres habból ellebegő szappanbuborék-verseket,

majd zavartan letörlöm, gondolva finom mosolyodra,

hogy hány tonna semmiből is lesz újra hány tonna,

mert minden trükk ismert, minden fogás ósdi,

de a menekülő szív, de a félelem valódi,

mert túl könnyű minden vers, túl nehéz a vers,

széteső szavaim közé most is csöndet keversz,

a havas fák között holdbeli kávéház nyílik,

ámulva figyellek, ifjú költő, ahogy illik,

ülsz az asztalfőn, nem számít, bölcsen legyintgetve,

a földöntúli felfoghatatlan időkre, terekre,

mert újra jön a tavasz, nyár, ősz s újra hó,

csak ez a költemény lesz végleg az utolsó;

fölemelsz és előléptetsz minket, mint annyiszor:

most lett belőlünk elárvult és szomorú utókor.

Isten megnyomja a tavasz-gombot

Isten megnyomja a tavasz-gombot,

s a régi verkli pattogva beindul,

a rigó kiköpi a téli szutykot,

csőrt csücsörít s fütyül bolondul,

a rügyek apró rajzfilmgyárak:

megrajzolják a millió levelet,

szuszog, dohog a vakondjárat,

megindul a forgalom odalent,

a nárcisz kis pöckét kinyomja,

a kapkodva vetkőző égre mereszti,

a vadrózsának tavalyi a rongya,

hullna már, de még nem ereszti,

dagad az akác nyakán az ér,

az éltető nedv lüktetve kering,

bámulok a kertben ösztövér,

apadó hitemmel, s megtelek megint

együgyű csodával, éltető nedvvel,

s kinövök a földből, mint a bokrok,

s motyogom, vén bolond, gyermeki hittel:

jól van, Isten, kapsz egy libacombot!

Isten inkognitóban

Isten inkognitóban itt járt, vagyis

nem láttam, mivel láthatatlan, de itt

járt, semmi kétség, illetve csupa kétség

az áttetsző délelőtt, a hisztérikusan törékeny

ablaküveg, nekiverődök, mint a légy, de nem

szabadulhatok, mert az áttetsző délelőttöt

is én képzelem, amúgy kilátok belőle, magamból,

mint az üvegen, de nem menekülhetek,

élek, motozok, cigarettázok a rövid szünetekben,

álcázom magam, mosolygok és nem írok verset,

még nem, még szédülök a képzelt repüléstől,

gyomrom felhúzódik a súlytalanságtól, a légüres

papírtól, vonzásra vágyom, mely lehúz

a földre, a bútorok józan élei közé, a fa,

a fém, a műanyag vegetációjába, az emlékek

zsíros kártyalapjaival csinálok egy-két trükköt,

most gyerek vagyok, most ifjú, most férfi,

majd újra összekeverem, senkit se tudok

becsapni, magamat a legkevésbé, a tükör is

ugyanazt a képet exponálja tíz éve, húsz

éve, megjegecesedik az időben, mint ez

a délelőtt, megelőlegezi saját halálát,

mint ahogy én minden pillanatban, s nem

tudok kitörni, mert bennem játszódik az egész,

befelé múlok el s egyszerre, s a rövid szünetekben

a nikotin rugdossa a szívemet: növesszen

szárnyat, repüljön vagy legalább tapogassa

ki az áttetsző magányt belülről, töltse ki

ezt az áttetsző délelőttöt, a rám dermedő halotti

maszkot, zümmögve, sírva vagy éppen mosolyogva,

mert itt járt valaki, onnan tudom, hogy egyszerre

vagyok hitetlen és hinni szeretnék valamiben.

Szavakkal szólni nehéz róla

Szavakkal szólni nehéz Róla.

Nem érzi Őt a kutya orra.

Nem fogja meg semmilyen háló,

nem találja el késdobáló.

Nincs árnyéka és nincsen teste,

nem Ő van a képekre festve.

Nincs a vízben és nincs a Földben,

és nem születik anyaölben.

Nem kiabál és nem is hallgat,

nem kér és nem is ad irgalmat,

nem fáj, nem szenved és nem örül,

nincs társa és nincs egyedül.

Mégis elmém s szívem kívánja,

bár mindennek csak a hiánya,

semmibe nyúló libigóga,

s jaj lenne, ha lemászna róla!

Istenke, vedd térdedre édesanyámat

Istenke, vedd térdedre édesanyámat,

ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt,

ki adtál életet, adj neki most álmot,

és mivel ígértél, szavadat kell állnod,

mert ő mindig hitt és sose kételkedett,

szájára suttogva vette a nevedet.

Én nem tudom felfogni, hogy többé nincsen,

s szemem gyönge hogy a semmibe tekintsen,

hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:

helyettem nézzél be a mély sírgödörbe,

próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!

Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod,

amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel,

csak csont, csak por, ami volt valamikor ember,

mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány,

magadat operálod e föld alatti ambulancián.

Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod

a semmiből a semmibe a létező világot,

anyát és gyereket, az élőt s a holtat,

s mert Te teremtetted, nem is káromolhat,

csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét,

nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;

én sem káromollak, hallgasd meg imámat:

Istenke, vedd térdedre édesanyámat!

Az alaszkai farkas

Már harmadik éjjel zengett a vonítás,

tu-tú-tu, tu-tú-tu, szinkópásan visszaverődött

a hold tányérjáról, bolgár ritmusba

törve pattogott a házfalak közt, meg-

csúszott kanyarogva a papok mini-

stadionján, nagyot huppant a kemping

sátrain, talán a tóra is kimerészkedett,

de mindenesetre visszajött s zengett

fáradhatatlanul. Először azt hittem,

álmomban hallom, szoktam ilyet álmodni, hogy

én vonítok, azután azt hittem, hogy a kutyám,

de ő horkolt, mint egy gőzfűrész, szörcsögve,

bugyborékolva, teljesen háziasítva, mint egy

családtag, vagyis hogy néha versenyben

fújjuk a kását, míg a feleségem meg nem

unja, átnéztem rá is óvatosan, nem ő volt,

édesen aludt, s már gyanakodni kezdtem,

hogy mégiscsak álmodom az egészet,

s azt is álmodom, hogy ébren vagyok, ilyet is

szoktam álmodni, ébren is, nyitott szemmel,

talán azért lettem költő, hogy egyszerre

vagyok két helyen, ami normális emberrel

nem fordul elő, de visszatérve a vonításra,

tőlem függetlenül szólt, kívül zavaros

érzékszerveimen, vagyis a valóságban, bár

amelynek én is része vagyok, de hagyjuk,

elég annyi, hogy már harmadik éjjel nem

tudtam aludni s elhatároztam, hogy

kivételesen alaposan utána járok.

Először Czár Laciékhoz mentem, de náluk

tacskó van s nem vonít, azután Kapuvári

Marciékhoz, náluk meg macska van,

s kizárólag nyávog, ahogy rendes emberekhez,

illetve macskákhoz illik, s nagyon

örülnének, ha megszűnne ez az idegesítő

vonítás, mert ők sem tudnak aludni.

Azután Farkasházyékhoz mentem, aha,

itt lehet a háza, ki van írva a névtáblára,

de miért doktor? Ám senki sem volt otthon,

az ajtón cédula: „Kulcs Pákozdyéknál!”

Átmentem oda is, se kulcs, se farkas,

és ők se tudnak aludni. Mentem tovább,

a Három Nyárfa kocsmába, és ekkor

megláttam: a középső nyárfa alatt aludt,

szép fejét a lábára hajtva! Suttogva

beszéltem a pincérrel, igen, az övé, még

ma elviszi, már többen is panaszkodtak,

menjek nyugodtan haza, nem kínozzák,

nem beteg, csak nem tud ugatni, mivel

farkas, csak vonítani tud. A kerítésnél

még visszafordultam s imígyen szóltam:

„Nem férsz bele e világba, pedig gyönyörű vagy,

csak más a hangod, mint amit még el tudunk

viselni errefelé. Tudom, én is fújtam:

lehet bőre barna vagy fehér… a tiéd

álomszép kékesszürke, s csak e versbe férsz

bele. Ez is több a semminél.” És a vége?

Most már nyugodtan alszik mindenki,

csak én riadok fel: valami hiányzik.

Két sírvers, előlegbe

Domokos Mátyás

Alapított egy akadémiát,

most odalent hallgatja az iát,

nem enged be oda senki fiát:

„Nincs hely, szamarak! Éljek én! Vivát!”

Réz Pál

Habár egyszer meg kell holni,

örökké él már a Holmi!

Kár a földet lapátolni,

onnan is fog Osvátolni.

Együgyű ének

Isten hogyha szóra bír,

közöttünk van a papír.

Neki énekelek ma,

s kell közénk a pelenka.

Mert az irhám csatakos,

habár félszázada mos

záporral és esővel,

mosdókesztyű-felhővel.

Hiába fogy a szappan,

mindig piszkos maradtam,

kapzsi, irigy és hazug,

nincs bennem egy tiszta zug.

Kölyökként is rossz voltam,

ordítottam s kortyoltam

tintalevest és i-át,

s elloptam a léniát.

Most sarokban térdelek,

fájnak az ízületek,

belém hasít, mint a kés:

utolért a büntetés.

Lehet ám, hogy meghalok,

és ez micsoda dolog!

Isten, akkor mit csinálsz?

Nem lesz, akire vigyázz.

Így beszélünk, Ő meg én,

s papíron a költemény.

Végül testem ha eldől,

kibont majd a versekből.

Dalok a súlyfürdőből

Nem egyszerre, mint születtem,

így kopok el, részletekben!

Derű helyett jön rigolya,

ha becsíp a nyakcsigolya.

Hát üdvözöllek, kopogtató öregség!

Ez az egész egy borzasztó nagy hülyeség.

Hiszen ha a szememen át belém látnál:

ott kószálok még valahol Ararátnál.

Zöld csőrömben zöld ág, futok az iskolából,

mezítlábas kölyök, a június rám szól:

erre a nyár, fán fészek, folyóban kérész,

mind a tiéd, s van időd, hisz örökké élsz!

A villamosnak nincs csigolyája,

a platánnak sincs csigolyája,

az őszi napnak sincs csigolyája,

ami meszesedve fájna!

A villamos visz a fürdőbe,

a platán bólogat tűnődve,

az őszi nap szeme lábad könnybe,

egyedül lépek a küszöbre.

Itt aztán már nincs mese, lehull a lepel,

piszkafát, pocakot semmi se takar el!

Kint marad a hiúság

s az ifjúság.

Csupaszon, kopaszon, mint az Úr színe előtt.

Első nap zavarban fogom a lepedőt.

Kint maradtak a menők

és a nők.

Mint egy kolostorban, szűzi a hangulat,

látni lógó herét és füstös lukat.

Értünk nem mond misét

a nemiség.

Annyiszor álmodtam, hogy felakasztanak,

de nem hittem, hogy egyszer eljön ez a nap.

Nem igazi akasztás, ez még csak próba,

nem kellek egészben, váltanak apróba.

Mit adsz érte, Uram, s én mivel fizetek?

Zörög a pénztárgép, s én újraszületek?

Filléred így forog ócska butik-soron?

Lógok, mint a csecsemő a köldökzsinóron.

Nyúlik a nyakam lassacskán,

ülünk, mint tóban a békák,

hogy brekegni volna kedvem,

de itt nem értik a tréfát.

Komoly pofát vágok én is,

szenvedőkkel együtt ringok,

bolyong egy sunyi buborék:

valaki a vízbe fingott.

A ruhámat a kabinban hagytam,

a pénzemet a kabinban hagytam,

s igazolványt, betétlapot;

tiszta költői állapot!

Hogyha majdan végképp elmegyek,

gazdagabb ennél én sose legyek,

nincs gondom, mit hagyok hátra,

s mit viszek el odaátra.

Ma szépen minden összeáll:

szívemben lapul a halál,

kint nap süti a háztetőt,

és gyönyörű e délelőtt!

Itt már az is eufória,

ha végigcaplat Zsófia,

a szomszéd női kabinos,

kócos haja glória!

Dagadt lába visszeres,

eltűnt lepedőt keres,

kárál, nyög – a férfiszív

mégis így dobban: szeress!

Uram, nézz le teremtményeidre,

itt lógunk a vízben, mint a holtak,

lakásból, életből, szerelemből

minket már félig kipakoltak.

S mint akiket bevagoníroztak,

az út előtt egybegyűjtve ringunk,

s nem szégyelljük: nagyobb szégyen vár ránk,

nyögünk, sírunk, álmodunk és fingunk.

Egy rossz mozdulat, és lő a reuma!

Összerogyok úton és útfélen,

és ez nem csak amolyan költői duma,

fogcsikorgatva cserélem

a pózokat: kicsit fel, kicsit le, majd jobbra;

bár belülről lőnek,

elmehetnék, gondolom közben vigyorogva,

westernfilmbe főszereplőnek!

Ez az én mozim, melyben egyedül játszom

a tragédiát és komédiát,

bukdácsolok a halhatatlan vásznon,

sírok s mutatok i-át,

talán, hogy ne gondoljak addig se a kínra,

talán egy kicsit bolond vagyok,

s a Nagy Forgatókönyvben meg vagyon írva,

hogy a végén meghalok.

De addig játszom, például azt, hogy élek

s vagyok halhatatlan,

keservet, örömöt könnyedén cserélek,

bújok száz alakban,

mi elől, ki elől? Most a reuma lő,

hátha nem talál,

bohóckodva és cikázva szem elől

veszít a halál!

Ki jön be az ajtón?

Ki jön be az ajtón, kopogtatás nélkül?

Félig alszom és csak álmodok?

Vagy még félig ébren, ez egybemosódik,

s nem nyikordul az ajtósarok.

Levegő se rezzen, pedig immár ketten

fogyasztjuk el bent az oxigént.

Nézem sápadt arcát és kopott ruháját,

szánakozva figyelem szegényt.

S szólok: „Mondd, megérte? Mit kaptál cserébe

éhezésért, rossz albérletért?

Szűkölve és fázva, egy kölcsönnadrágban,

miben hittél, mondd, az istenért?

Tengermélyről szöktél és vonatra szálltál,

köldökzsinór-kötél nyakadon:

holtakat a sírból ha félig kihúzod,

te akkor se futhatsz szabadon!

Nem várt reád Párizs, megrekedtél Pesten,

telefirkált papír a szárnyad,

végig kiröhögtek, itt-ott le is köptek,

sárként ragadt rád a gyalázat.

Nőtől nőig éltél, végül mind eltűntek,

fagyott lepedő a szerelem,

ruha helyett verset, cipő helyett verset,

hogy képzelted, adtál félszegen!”

Nem felel, csak néz rám, húszéves kis őrült,

lassan csuromvíz lesz az ingem,

a fejem lehajtom és zavartan érzem:

szánakozva ő figyel engem.

Elmúlás ellen babérlevelet

Elmúlás ellen babérlevelet morzsolok,

jön a kutyám, tüsszögve megszagolja,

gyanakodva néz: játék vagy kitolás?

Úgy dönt, hogy játék, mert győz benne

a szeretet, mindig győz, hogy majdnem

elszégyellem magam, s játszom a kedvéért:

bekapom a babérlevelet s elrágom

fintorogva, s hozzá képzelem a bablevest,

adok neki is a levélből, kiköpi s nem

képzel hozzá semmit, végül is egy kutya,

s fogalma sincs az elmúlásról, homályosan

érzi, hogy elborult az arcom, az elmém,

hozza a labdát s vigyorogva döfködi

a térdem: ezt játsszuk! Majd szinte körbe-

mutat a kertben: a nyarat játsszuk

vagy együk meg a vízcsapnál fürdőző rigókat

vagy a szomszédban szőrt meresztő macskákat

vagy a kerítésre tekeredő virágokat!

Rábólintok, helyes, játsszuk azt, hogy élünk!

Nem csak én lesem a semmit

Nem csak én lesem a semmit,

nem bizony, ha egy kicsit enyhül

a vacogásom, csitul nagyképűnek

mondható kétségbeesésem, s visszasuttyanva

bőrömbe körülnézek, nem csak a témában,

hanem a környezetemben, vagyis a világban,

amelynek én igen szerény része vagyok,

de csak akkor, ha igen szerény vagyok,

s már együtt lessük a semmit, ami

bűzös hiénapofával körülöttünk ólálkodik,

hipnotizálva meredünk a téli üres

égre, pislogni se mer a kilőtt szemű utcai

lámpa, vak szemgödör a madárfészek is,

az orgonabokor sündisznó-állásba gömbölyödik,

a rügyek visszahúzódtak, mint a sumó birkózók

heréje, a fagy nikkelezi a fát, remeg egyet

s megdermed tragikus pózban, beállok

közéjük, megdermedek én is, egymásnak

súgjuk: ne félj, vagy legalább ne nagyon!

Nem moccanunk, ősi csel ez, hibernálva

várjuk a tavaszt, hogy kiolvasszon halottainkból.

Egy kis szabadesés

Egy kis szabadesés reggel nyolc

és kilenc között, túl az evésen, vécén,

fürdésen, vagyis tisztán s tele gyomorral,

s tele hittel, illetve az előző napi

kiürítve, az első korty kávé, az első

cigaretta után repülök, vagyis

zuhanok a felpumpált vérnyomás

szárnyán, amely ötpercenként visszaesik

száz per nyolcvanra, de ki tagadhatná,

hogy repülés ez is, az mindegy, hogy lefelé,

de szabadon, és ez a fontos, mindegy

az irány, hiszen a tér végtelen, még

kis szobámban is, bizony, végtelen,

repülés közben ámulva észlelem ezt is,

míg agyam a koponyatetőhöz préselődik,

benne préselődik a világ vagy csak

az a része, amely belefért az agyamba,

fosszilis lelet, vers lesz belőle, krétakorból

feladott távirat, tudósítás egy másik

krétakornak, zuhanás közben viccelek,

van időm: örülnek majd a krétapornak,

közben kávét kortyolok, rágyújtok,

megállok lebegve, kinézek az ablakon,

a telefont hipnotizálom: szólaljon meg,

mert minden ürügy jó, hogy abbahagyjam,

az ablakon köd-függöny, a telefon

néma, sóhajtva, beletörődve folytatom

a zuhanást, megpróbálom élvezni,

ahogy a megerőszakolt nőknek

tanácsolják, csak egy kicsit sikerül,

pedig hát amúgy profi lennék, elég

régóta űzöm az ipart, ami abból is

kitűnik, hogy kívülről látom magamat,

de aztán lehunyom ezt a külső

szememet, belülről szebb vagyok,

s milyen kár értem, ezen könnyezve

elérzékenyülök, tocsogok az önsajnálat

tengerében, miért, ki sajnáljon, ha

én nem, ki látott engem, ez is

milyen ismerős, de azért még igaz,

de én már egy picit modernebb

vagyok s nem erőltetem, hogy szeressenek;

nem azt mondom, hogy tojok rá,

de idegesít, ha benyálaznak,

az a sok nyálas csók, ami itt

elcsattan naponta az emberiség

homlokán, míg közben rakásra döglenek,

s mi közben kávét kortyolunk, cigarettára

gyújtunk a fűtött szobában, akkor már

őszintébb, ha magamat sajnálom,

tiszta szívből, sírva és átkozódva,

hogy milyen kár lesz értem, micsoda

veszteség, ha egyszer majd földet érek!

Albatrosz bevásárlószatyorral

Totyogok, mint albatrosz a fedélzeten,

fölfele a Csatárka utcán,

télen-nyáron, kezemben egy bevásárló-

szatyor, most tél van, kétoldalt

a kerítés hajókorlát,

túlnan zúg a tenger,

fenn végtelen az ég,

de nem nézek se oldalt, se föl,

csak előre, mindig előre,

orrom piros iránytű,

elszántan követem, mint egy felfedező!

Bizony ám, mert belül mindenki

tud repülni s mindenki egy nagy utazó!

Én meg pláne, délelőtt így tizenegy

és féltizenkettő között, ahogy caplatok

a boltba, mert nem az idő számít

és nem a hely, mindenütt ott zúg

a tenger, fölötte a halhatatlan kalap:

az ég, azzal köszönünk Istennek

jó reggelt és jó estét, s ami közte van,

az a miénk, s elvisszük magunkkal.

Szárnyam begyűrve a matróztrikó alá,

hű iránytűm az orrom, azon lélegzek,

kicsit szörcsögve, kicsit taknyosan,

de már nem kell más iránytű,

mivel már nincs is más irány,

mint ami felé totyogok, itt lent

a földön, hol máshol? És köztetek,

albatrosz bevásárlószatyorral,

s mint egy verssort mormolom: „Tej,

kenyér, felvágott, disznósajt és élesztő…”

Csupa fontos dolog, mind kell

a nagy útra, az utolsó nagy utazásra,

mikor majd fölfedezem a Semmit,

mint előttem már annyi nagy utazó,

s ahonnan még nem jött vissza senki!

De most még csak gyakorolok,

izmot edzek, lelket edzek,

szoktatom szívemet, mint az a drága,

s tényleg nem oly nehéz,

s szoktatom a világot is, hogy ne sírjon

nagyon, ne hullasson hamis könnyeket,

mert mi van, ha esetleg visszajövök?

Három nap múlva? Bizony ám, akkor mi van?

Óvatosan kipróbálom a repülést is,

hogy ne érjen készületlenül a mennybemenetel,

lábujjhegyre állok és elrugaszkodom

a járdáról. Még nem tökéletes.

Körülnézek, látta-e valaki?

Nem akarom, hogy idő előtt

kitudódjon, s hogy kiröhögjenek!

Nevessenek csak a totyogásomon,

a bevásárlószatyromon, piros

orromon, majd meglátjuk, ki

nevet a végén. Addig vidáman

köszöngetek a halhatatlan kalappal:

jó reggelt, jó estét mindenkinek!

Én már itt is vagyok a boltban

s elrejtőzök boldogan a teli

polcok között, szimatolok, szaglászok,

megsimogatom a konzervdobozra

festett nyári almát, csipegetek

a sajtból, most nem érek rá meghalni,

majd holnap talán! Ha lesz holnap.

Étellift a pokolba

Hová futok, mért izgulok,

mintha vonatjegyem volna,

s lekésem a csatlakozást:

ételliftet a pokolba.

Nézek a szerelvény után,

telerakva zsúfolásig,

megkönnyebbülök, hogy nem én

haltam meg, hanem a másik.

Kaptam még egy napot, percet,

de zsebemben a meghívó

a többi igazolvány közt,

széle szakadt, betű fakó.

Ődöngök még s ragyogok is,

de már mint a délutáni

napsütésben a házfalak,

jó mellette álldogálni.

Megtört fényben majd a szemem

fénye is végül megtörik,

csak a hús lesz, mi nem érzi,

ha az ételliftbe lökik.

Pokolba megy az is, aki

nem akart itt dudás lenni,

elsimul a föld felettünk,

nincs különbség többé semmi.

Mert itt fent volt a mennyország,

életünk isteni része,

csupa fény és csupa álom,

csak hogy mi nem vettük észre.

Visszatért húsz kiló

Visszatért húsz kiló Csukás István,

szuszogva töltjük ki a nadrágot.

Mivel is köszöntsem, a cukrot nem szeretjük,

férfinak meg nem szoktak adni virágot.

Sört emelek hát, most már úgyis mindegy,

faggatom fölénnyel, mivel ő a kisebb:

hol jártál testem szabad, csavargó része,

milyen ördögöt féltél és milyen istent?

Milyen angyal dajkált és milyen álmot

sugdosott a vakon elenyésző sejtek

csillagporként szállongó tömegébe, s üres

zsebébe milyen világűrnyi Hiány rejtett?

Mert semmi sem történik véletlen,

kicsi s nagy ugyanaz távcsőnek két vége –

mindegy, hogy melyik felén leskelődünk,

belelátunk szorongva Isten kiürült szemébe.

Ilyen volt születésem? S ilyen lesz, mondd,

ilyen egyszerű s könnyű majd a halálom?

Nem vissza-visszatérő részletekben, egyszerre

tűnünk el, s ásít még egy utolsót a hiányom.