Egy verseskönyv visszatükrözése

(Vas István: Önarckép a hetvenes évekből)

Nincs közelíthetetlenebb messzeség, és mégis…

Ha az elején kezdem, akkor sem lesz ésszerűbb.

Nem történet, nincsenek benne fordulatok,

viszonylatnak is egyoldalú, sok benne a képzelgés.

S kérdés: lehet-e önarcképből önarcképet csinálni?

Mint mikor az ember egy fénykép előtt fintorog –

bár zene is szól, bokázó anapesztusok:

„Pedig most közelíti a hold-komp.” Könnyű ezüst,

foncsor is lehetne levegő-évek mögé: lássunk.

Én vissza húsz évre: a kölyköt, ő vissza húszra: a férfit.

S ezt is csak én képzelem, egy naprendszerrel lemaradva,

s önkényesen, mint minden teremtésben: vagyok a Nap,

s míg feszengek a kávéház bársonypamlagán, lopva

látom piruló képemet a tükörben, mellette a hold-

kráter arcot, futó konstelláció, törvényét, persze,

hogy is érthetném, még azt se, ami rám vonatkozik.

Vélt és gyanútlan szabadságom! Csatakos irhájú

kóborlások! Hát igen, édes volt a levegő s érzékelhető

a halhatatlanság, szárny se kellett, röptetett

az isteni könnyelműség. Valami ilyesmi tekintettel

nézhettem K. Bandi bácsira, a Galopp-pályán, mert

elkomorult s kurtán csak ennyit kérdezett:

„Hogy tetszik?” s a folyóiratra bökött, amit olvastam.

Ez már a zuhanás idején volt mégis, a kamaszkor végén,

csontvázam statikájának felfedezésekor, hogy remekmű,

de járni kell vele. „Nagyon tetszik” – mondtam fölényesen.

„Kevés” – felelte s örökre eltünt a nyári forgatagban.

„Dehát azt mondtam, hogy nagyon!” – kiáltottam utána,

de a nyár is eltünt, a zöld gyep, a lovak, tél jött,

térdre buktató, arcomra hideg tűvel firkálgató, s az

„Ötven felé”, a vers, pedig másról szól, visszaidézi kölyök-

koromat. A távolság ma sem kisebb, de ma már életem határa;

erőm fogyta, de emléke is e feszültség; törvénye mozgásom

is magyarázza, vonzásából már nincs módom kitérni,

s már így képzelem: viszem magammal őt is, habár

egyszerűen csak előttem jár, húsz évnyire vándorló láthatár,

mégis szorongva olvasom a kilóméterkő-betűket, a fekete

jelzőkarókat, az elszenesedett hieroglifákat: bennük az üzenet,

lehelj rá, felizzik, ne tévesszen meg a csupaszsága.

És szédülve forgatom a fejem az átfordult ég után, mert más

eget lehet már onnan látni, más szögben hull a fény,

mást jelentenek a szavak, ez a már nem az én képzeletemben

ragyogó égboltozat készül a véglegességre, mit számít

a kultúra meddősége, mit az aprólékosan leírt,

elvesztett csaták, mit a repülni nem akarás, mit a

lefokozások éve, mit e fordított hencegés, hogy a

halálra keresett mégis élve baktat az út végére;

s mert a Semmibe nem tesz szárnycsapást s minden

elmetorna kevés volna, ha a tribünön nem a halál

guggolna, s mert magának nem csinál már lázat:

a megfogalmazáshoz mi vagyunk a magyarázat,

külön-külön s így én is, mert mit számít már a költészet,

ha órasúlyként, kivül is, belül is, egyenlő már az élet,

vagyis ha felfogtuk, ami történt, mondhatjuk: „Itt voltam.”

S elfér a fény is, meg az éj is a győztes mosolyban.