Egy verseskönyv visszatükrözése

(Vas István: Önarckép a hetvenes évekből)
Nincs közelíthetetlenebb messzeség, és mégis…
 
Ha az elején kezdem, akkor sem lesz ésszerűbb.
Nem történet, nincsenek benne fordulatok,
viszonylatnak is egyoldalú, sok benne a képzelgés.
S kérdés: lehet-e önarcképből önarcképet csinálni?
Mint mikor az ember egy fénykép előtt fintorog –
bár zene is szól, bokázó anapesztusok:
„Pedig most közelíti a hold-komp.” Könnyű ezüst,
foncsor is lehetne levegő-évek mögé: lássunk.
Én vissza húsz évre: a kölyköt, ő vissza húszra: a férfit.
S ezt is csak én képzelem, egy naprendszerrel lemaradva,
s önkényesen, mint minden teremtésben: vagyok a Nap,
s míg feszengek a kávéház bársonypamlagán, lopva
látom piruló képemet a tükörben, mellette a hold-
kráter arcot, futó konstelláció, törvényét, persze,
hogy is érthetném, még azt se, ami rám vonatkozik.
Vélt és gyanútlan szabadságom! Csatakos irhájú
kóborlások! Hát igen, édes volt a levegő s érzékelhető
a halhatatlanság, szárny se kellett, röptetett
az isteni könnyelműség. Valami ilyesmi tekintettel
nézhettem K. Bandi bácsira, a Galopp-pályán, mert
elkomorult s kurtán csak ennyit kérdezett:
„Hogy tetszik?” s a folyóiratra bökött, amit olvastam.
Ez már a zuhanás idején volt mégis, a kamaszkor végén,
csontvázam statikájának felfedezésekor, hogy remekmű,
de járni kell vele. „Nagyon tetszik” – mondtam fölényesen.
„Kevés” – felelte s örökre eltünt a nyári forgatagban.
„Dehát azt mondtam, hogy nagyon!” – kiáltottam utána,
de a nyár is eltünt, a zöld gyep, a lovak, tél jött,
térdre buktató, arcomra hideg tűvel firkálgató, s az
„Ötven felé”, a vers, pedig másról szól, visszaidézi kölyök-
koromat. A távolság ma sem kisebb, de ma már életem határa;
erőm fogyta, de emléke is e feszültség; törvénye mozgásom
is magyarázza, vonzásából már nincs módom kitérni,
s már így képzelem: viszem magammal őt is, habár
egyszerűen csak előttem jár, húsz évnyire vándorló láthatár,
mégis szorongva olvasom a kilóméterkő-betűket, a fekete
jelzőkarókat, az elszenesedett hieroglifákat: bennük az üzenet,
lehelj rá, felizzik, ne tévesszen meg a csupaszsága.
És szédülve forgatom a fejem az átfordult ég után, mert más
eget lehet már onnan látni, más szögben hull a fény,
mást jelentenek a szavak, ez a már nem az én képzeletemben
ragyogó égboltozat készül a véglegességre, mit számít
a kultúra meddősége, mit az aprólékosan leírt,
elvesztett csaták, mit a repülni nem akarás, mit a
lefokozások éve, mit e fordított hencegés, hogy a
halálra keresett mégis élve baktat az út végére;
s mert a Semmibe nem tesz szárnycsapást s minden
elmetorna kevés volna, ha a tribünön nem a halál
guggolna, s mert magának nem csinál már lázat:
a megfogalmazáshoz mi vagyunk a magyarázat,
külön-külön s így én is, mert mit számít már a költészet,
ha órasúlyként, kivül is, belül is, egyenlő már az élet,
vagyis ha felfogtuk, ami történt, mondhatjuk: „Itt voltam.”
S elfér a fény is, meg az éj is a győztes mosolyban.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]