Kondor Béla és a halál

Először egy nyakrándító félrenézéskor, vagy mikor felsiklott a pillantása egy lány- gerincen, vagy a villanydrót szigetelése közben, vagy mikor borotválkozott, sziszegve kerülgetve a kamaszkori pattanásokat, vagy a negyvenedik fekvő- támaszból ágaskodva, mintha nőből – először talán akkor látta meg s vigyorogva átnézett rajta, mint a teniszütőn, de háta már, mint a korcsolyapálya, de gyomra már, mint az elgázolt kutya, de szíve már, mint a kivágott biztosíték, s tudta már, amit tud a férfi, mert férfi volt, búcsút se intett a gyerekkor foszforos ablakára, vállat se rándított az elsötétített Pestlőrincre, hátra se nézett a pezsgőpalack-durranású Hajógyárra, a diplomáját nyújtotta a halálnak, a Szépművészeti pincéjében töltött órákat nyújtotta a halálnak, rézkarcot, akvarellt, monotipiát, olajképet nyújtott a halálnak, Munkácsy-díjat, biennálé-díjat nyújtott a halálnak, csalók, seggnyalók, hóhér-inasok röhögését nyújtotta a halálnak, repülőgép-modellt, a muzikális isten pecegtetőjét nyújtotta a halálnak, Mannlicher- kattogású fényképezőgépet nyújtott a halálnak, felzokogó verseskönyvet nyújtott a halálnak, kancsalító konyakosüveget nyújtott a halálnak, női nemiszerveket nyújtott a halálnak, saját nemiszervét nyújtotta a halálnak, a kihagyott szívdobbanásokat nyújtotta a halálnak, föld alá lőtt szemgolyóit nyújtotta a halálnak.