Őszi köd az Ügetőn

Zelk Zoltánnak Bizony, az ilyen ködben nem lehet jól látni, csak hunyorgok, meg pislogok, bár ez a haj ismerős: mint a kötött gyapjúsapka, kicsit hátra csúszva, fehér is, sőt ezüst, lehetne korona is, csak ne viselné ilyen félrecsapva, ilyen hetykén, ilyen nemtörődöm módon, de ez a köd éppen homlokig ér s úszik rajta e haj, mint a tengeren, igen, mint hajótörött a nyílt vizen, mint a hajótörött – de lejjebb, a homlok alatt keserű arc, könnyáztatta arc, panaszos arc, szemrehányó arc, csak a szeme villan vídáman és ravaszul és gyermeki fénnyel, de észrevétlen elvegyül az arcnak ellentmondó szem, itt ez senkit se érdekel, a ködbe, a ködbe pára- csecsemőt fújnak a lovak, gőzbabákat és zúzmara- törpéket s lila, zöld, sárga, kék, piros trikók virítanak hidegen, mint a művirágok, gyomrában sajgást érez, kekszért nyul, eldobja, inkább hátat fordít a pályának, a véres szemű lámpáknak s egy percre elámul: a tribünön hold bolyong, sáppadozik, a páholyból letávcsövez, no ez fura, távcsövező hold! felhunyorít a holdképű barátra, akit szeret, ám az most rá se hederít, de nincs harag, szorong tovább szorgalmasan, óriási gyakorlata van benne, nem is figyel oda, mint az öregedő kötéltáncos, ugyan milyen meredély, ugyan milyen szakadék íjeszthetné meg, amióta él, kötél nélkül megy át rajtuk, hiszen költő, kabátja alá szárnya begyűrve, de most itt ezt se veszi észre senki, a ködben, a ködben minden álommá válik, a zsivajt kiszivattyúzza a feszültség, légüres csönd lesz, a zsebórák, a karórák tiktakkolását is lehet hallani, már amelyik nincs a zálogházban, inditógumi sziszeg, mint az elszakadt köldökzsinór, az utolsó józan hang ez, az utolsó az őszi ködben, ami ezután jön, már káprázat, halálos hitegetés, fuldokló ábránd, a futamra az élet van feltéve, az Ázsiából menekülő ősök, az átvágott ideg a lábban, hogy ne fájjon, s mindegy, hogy most a kórházi ágyon fekszik, az ágy ideúszik az őszi ködbe az utolsó nagy futamra, s mindegy, hogy tavasz van, ilyen érzékcsalódással itt senki se törődik, szélfútta versek a magasban, már kikezdhetetlen égben, de most ide se látszik az ég, a ködben, a ködben a másodpercek dobognak, a falon túl a halottak fülelik a vad szívverést, csupa nagy halott, de itt most ez sem érdekes, mert megtisztulva a vacogásban és megmártva az őszi ködben utólérte a pillanatot és nem lemaradva, s nem előrefutva: boldogan száguld vele, egy-ütemben a Föld ritmusával, szédítő körben, de már minden szervét az egyetlen időhöz igazítva – fölényesen ácsorog, fölkel az ágyról, vagy verset ír a fehér mennyezetre, mint ózont lélegzi be az őszi ködöt, sütkérezik is kicsit, gallért nyit s szép lassan a kasszához ballag, őt igazolta a befutási sorrend.