Az ég lógó ajtaja, ősz és egy költő

A hosszúra nyúlt pillanat, behunyt szemmel én nyújtom, nyár és tél között a pillanat, melyben a sejtelem, hogy megszülessék, versbe öltözött, és fonnyad, elhull és már nyoma sincs, milyen pazarlás, ami kimaradt, vagyis a nagyobb rész, mely dől, zuhog, mivel az ég ajtaja leszakadt, s kívánom: hulljak, vesszek, nyomom se legyen, vessek csak annyi árnyat, ahogy levél közt vizsla sárgállik, s jobban megnézed: már a bőre szárad, s elveszni mennyi remek alkalom, teherautó katona énekel bennem, majd flörtöl az útcsinálók üstje: orromban cefreszagú kert; mondom, vesznék így a nagyobb résszel, könnyes arccal, vagy megfagyott, kemény tekintettel, vagy röhögve bátran, mind jobb, mint a hihetetlen remény, a szívembe késként beleálló, gerincből íjat pengő „Nem lehet!” Nézem, ki mondja? N. L., a költő, s szívébe húz nyarat, arcára telet. Legyen hát versem (szívem) hőse ő! Sorzáró fehér felkiáltójel; kinyaklott ajtót újra támasztó; ki a semmiben is tükörre lel. (Igy tűnődtem s hódoltam nyár és tél között, míg kapkodtam a szertemászott pillanatok után; vérzek, mint a vadak, és ujjongok, mint a vadászok.)