Mongolos ívű arcod

Mongolos ívű arcod – mormolom, majd skandálom: tá-titi-tátá-táti, tisztára szakmai betegségből, mint ahogy a légikisasszony a földön is repül s a festő a levegőbe rajzol; persze, persze, természetesen, figyelem a pendülő repedést (rímben) a lelkemen, gúnyosan ásít a papír, gúnyosan visszaásítok, mint a birsalmasajt, ragad a vers, holott úgy szeretném, valahogy úgy képzelem: ahogy az Ügetőn felvág a ló, porsátor-szárnya terül, s a tribün a lélegzetét visszafojtja, sikerül-e, visszatalál-e a földre? S mikor új cigarettára gyújtok, talán a füst, talán a szertartás, megzsongatja a dallamot: Párizs zeng halkan, mint egy vidéki város, lányként meghódítottad – dünnyögöm büszkén, pedig akkor még nem ismertelek, s belefújom a füstöt a kihült időbe, nyár felel rá, mert a nyarat minden évszaknál jobban szeretem, vagyis nyár, a világ legmagányosabb nyara: képzeletemben süt a nap, moccanatlan állok a medence szélén, behajlított térddel, beszívom a víz szagát és nem ugrok. Így teltek el az évek, mélyül a halálos szakadék álmaim és életem között; fenn repül a hős kamasz, kiváltja a zálogházból szárnyát, ruháját, télikabátját, az égbe tart. Lentről nézem, mintha nem is én volnék, a férfi hogy is repülhetne; lelőtt szívemben keserűség, moccanatlan talpam alatt szakadék. Szép tested ajtó a világba, mongolos ívű arcod ablak, az édes bozótba nyomott arcom menekülés.