Negyven felé
| Negyven felé az ember már így dünnyög: |
| na, öregem, csak húzd ki magad! |
| Kisiklott telek után bámul, |
| s tükörben nézi az ősz szálakat. |
| Még hiúságból, persze, s kardot is ránt, |
| s követi őrmester-léptekkel |
| a nők rengő csípőjét, farát. |
| Még költő, bárha röstellkedik is |
| a derék, józan férfiak között, |
| és rágombolja a télikabátot |
| a szárnyára, a lapockája fölött. |
| Hümmögve hallgat íly nagy szavakat: |
| Emberiség, Szerelem, Halál! |
| Tenyerét előre tartva tapogat, |
| repül még, hogyne, lábujjhegyre áll. |
| Szédül is, fulladozó tüdővel |
| a sokadik cigarettára gyújt, |
| ajtó rését nézi szívdobogva: |
| villámlik a magnézium-út. |
| Mely nem csak példának világít. |
| Dehát ez álom, seholsincs sajgás |
| fut a seholsincs aknákig. |
| És nem hátra és nem is előre, |
| a vad képzelgések helyett, |
| visszatérve bőrébe szépen, |
| maga elé néz s egy-egy jó napon mereng. |
|
|