Felhangolt kedéllyel

Felhangolt kedéllyel kitöltöm ezt a percet,
s nyújtom vigyázva, hogy tán egy jó délelőtt
kifutja belőle, és e kedély-zseblámpa
fókuszába lép a kölyökmacska, előbb
még szobrot ült ott kint, igazi fény előtt,
nőies gerince hullámvonalba dőlt;
s hagyom, hogy ringasson az önkivület lágyan,
számba szél csap, ágon madár torkosodik,
(a szél, számból sóhaj, köszön lopott kalappal)
csőrt csuk a madár is, a hátán kosbor-ing,
nem dalol macskaszájnak, s nem sopánkodik,
fittyet hány a vésznek, kormosistvánkodik;
vagyis egyensúlyoznak józanul, hibátlan
ösztönnel, képzeletemben van némi rontás,
de nem fog rajtuk, nincs közük a megnyult perchez,
boldog cigányok, egyik prím, a másik kontrás,
nem fogja hálójába őket a szorongás,
felhő lóg – fejem fölött idegösszeomlás.
Majd véget ér a perc, látványtól különválik
a látomásféle, és tőlem is külön
a képzelet-termék s a felhangolt kedély; s már
átnéz rajtam a vers, mint gyerek a szülőn,
idegenek közt él s nem foghatom fülön –
s ha nem leszek: nos, e tükörbe költözöm.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]