Felhangolt kedéllyel

Felhangolt kedéllyel kitöltöm ezt a percet, s nyújtom vigyázva, hogy tán egy jó délelőtt kifutja belőle, és e kedély-zseblámpa fókuszába lép a kölyökmacska, előbb még szobrot ült ott kint, igazi fény előtt, nőies gerince hullámvonalba dőlt; s hagyom, hogy ringasson az önkivület lágyan, számba szél csap, ágon madár torkosodik, (a szél, számból sóhaj, köszön lopott kalappal) csőrt csuk a madár is, a hátán kosbor-ing, nem dalol macskaszájnak, s nem sopánkodik, fittyet hány a vésznek, kormosistvánkodik; vagyis egyensúlyoznak józanul, hibátlan ösztönnel, képzeletemben van némi rontás, de nem fog rajtuk, nincs közük a megnyult perchez, boldog cigányok, egyik prím, a másik kontrás, nem fogja hálójába őket a szorongás, felhő lóg – fejem fölött idegösszeomlás. Majd véget ér a perc, látványtól különválik a látomásféle, és tőlem is külön a képzelet-termék s a felhangolt kedély; s már átnéz rajtam a vers, mint gyerek a szülőn, idegenek közt él s nem foghatom fülön – s ha nem leszek: nos, e tükörbe költözöm.