Jónapot, férfikor

Hát jónapot, férfikor! Igy köszönök a tükörnek, dús hajnak még s egyéb szőrnek. Lássuk, mivel biztatol? Felhozott a csúcsra, lám, a kitartó önimádat. Émelyítő madártávlat szomorúan nyíl alám. Itt és ott és ez és az – körülbelül ennyi történt velem, ha összesöpörnénk a képzelgést s az igazt. Mégis, mennyi fájdalom! Mégis, mennyi égnek létrát támasztó nagy öröm sétált bennem minden hajnalon! Mert ha üres is az ég, tudom már, hogyan szövődik a holtakat őrző földig életért a szövetség. S bár: néha, jut sültmalac; se az ének, se a lárma, ne legyen a jövő szárnya keserűség, se a dac. A jövőt így gondolom: kezem a kilincset rázza, s ráírom az ajtófára: „Itt voltam X. Y.” Hát így; s ha csiholódom, mint öngyújtóban a tűzkő fogyogat, hogyha szikrát lő, ilyen egyszerű módon. Negyven év itt a Földön elég volt, sok volt, vagy kevés? Nem mérhető a létezés, tüdőm apad – megtöltöm. Hiába is lestek rám, minden percben mást találtok, seregestől hullok, szállok, se arcom, se frizurám. S tükröm, tükröm, mondd meg hát, ha majd kihull a haj s a fog, az a más, ugye, nem nyafog, köszön vídám „jójszakát”!