A felidézett toronyszoba

Megpróbálom leírni a toronyszobát. Nehézkes villa léghajó-buborékát, építészeti szörnyszülöttet, padlás keresztezését függőkerttel – kert is volt, szemmagasságban függött a hegyoldalon; leginkább beablakozott medvefejhez hasonlított s lakóját, illetve a vendégeket tekintve, nem is erőltetett a hasonlat, volt egy nő, aki mindíg ezt énekelte: „Ily szobába nem járnak az angyalok, hiába is tárod ki az ablakot!” Most képzeljük még el az összekarcolt falakat, a háborús körömnyomokat, az ülőkád-szerű balkont, mely folyton eldugult a falevelektől; de hol volt már a háború, sűrített oxigén sziszegett – én azt hittem, az ifjúság ózonja. Titkot szimatoltam a bohóckodások mögött, zöldfülű, a mennyezetre hamuzó sziporkákban, a cinizmus pezsgő sósavjában, fáradhatatlanul titkot szimatoltam, alkímiát, a költészet aranycsinálását, az ajtóként megnyíló áprilisi eget, szívdobogva, mint a kisfiú gondol a szerelemre s képzelegtem, mint egy költő a sűrű füstben s láttam fekete, barna, szőke, vörös fejükön a koronát. Pedig elsötétített ablakú világítótorony volt a szoba. Fénye a fogcsikorgató kártyázásokhoz kellett, vadul elnyerték napról-napra egymástól a semmit, azaz hozomra játszottak, immár hozomra önkivületig. „Az attitüd…” – mondta R. P. a kártyaszünetben, s az ammóniák szagú falimosdóba fintorgott, K. I. a cserépkályhának dőlve kereszteshátú szamarakon merengett, röptében sírverset csinált A. B.-ról s dörmögve elszavalta: „Szőrös volt, mint a kecske és a szappant megette!” A. B. saját halálán zokogva egy marék kitépett mellszőrrel ajándékozta meg s felmekegett; C. J. a falusi szekrény tükörajtaja előtt állt komoran: „Hová lettek a nők?” – kérdezte szorongva és a tükör megmutatta a nőket. Már egyedül, elvigyorodva, majd könnyeit nyelve nézte Varjú Marcsát, a maszturbáló költőnőt, a doktorkát, a pincérnőt, az epekedő vénlányt, a perverz szüzet, a szerelmes prostituáltat, a leszbikus hajlamú csokoládégyári lányokat s a többit, benépesítve a szobát hó-karokkal, tüzelő combokkal, luftballon-mellekkel, márványeres hasakkal, kombinékkal, bugyikkal, vakszemüveg-melltartókkal, lepkeháló illatú harisnyákkal, rúzsos levelekkel; olthatatlan szomjúsággal fuldokolt az édesvizű tengerben, de letagadta, ugrált ötletről-ötletre, szívszorítóan távolodva: „Atahualpa vagyok, a béka!” – rikkantotta. „Ugyanakkor békászó sas is vagyok!” s kikereste a lexikonból és felolvasta: „Békászó sas. (Aquila pomarina). A fekete sasnál alig valamivel kisebb, úgy, hogy tojója körülbelül akkora, mint annak a hímje…” – itt a tükör elé álltak meztelenül, hogy ellenőrizzék a lexikont. „Színe általában földbarna…” Természetesen! – jegyezte meg – A nép egyszerű fia vagyok! És diadalmasan olvasta tovább: „Farkán elmosódott harántsávozás van. Mint neve is mondja, a békát se veti meg. Emellett azonban gyíkot, madarat, apró rágcsálót is fogdos, egérjárásos időben pedig jóformán csak azzal él. Gyér fészkelő; teljes védelem alatt áll!” Elkomorult, mint az ablakra tett elsötétítő papír. „Látod – mondta. – Teljes védelem alatt állok!” De nem volt senki a szobában, Isten sem volt a szobában, légitámadás elfehéredő félelme volt a szobában, az önmagát felfaló sereg utolsó szájmozdulata volt a szobában, a kiürült ész, a letörölt emlék volt a szobában, a bezárult tenger ezeréves csöndje volt a szobában, konyakban oldott altató angyalszárny-habzása volt a szobában, a Bonctani Intézet betonkádja volt a szobában.