Vázlat a harminckilencedik tavaszról

Milyen nehéz verset írni erről a tavaszról! Csontig soványodott nő, némi kórházszaggal – írom, dehát ez nem jó, mesterkélt és túl fanyar, valami tüdőt tágító látomás kéne, vagy legalább izgatott, mint a kamasz gumilabda ádámcsutkája, vagy mint a szimatoló kutyaorr, maszturbáló orrsövény; fent ködös agy az ég, ez még a téli bambaság, nem vitás, hogy az én agyam is lehetne, mért lenne különb? Élünk, meghalunk. Dehát valami mégis történik velünk, velem, míg ballagok a semmibe. Talán a villanásnyi szünet, amely megállít: fényfolt vetül elém a falra, nyújtózik, mint egy meztelen lány, fülzúgató káprázat, mintha elvágták volna a fékcsikorgást, villamoscsörömpölést, vagyis a tavasz születése ebből az ócska, poros, rovarirtó szagú tengerből. Fűzfahéj íze a számban, herezacskómban hangyaboly, íme, a pillanat, sejtjeim áldott üzemzavara, szünet a zuhanásban, s jönnek mosolyomra a kitekert nyakú madarak, a vízbefojtott macskák, a feltépett szájú halak, sebzett hátsójukat mutatják a kiherélt kutyák, sütkéreznek a vakok s a földben a fehér halottak, bólogatnak a tavaly őszi lomb-Skandináviák, kisiklott telek korcsolya-betűkkel teleróva: Isten szemüvegére írt hieroglifák, nagyeres nyár anyaöl melege, a férfit elbizonytalanító édes hőség, kócos folyó fölött hajnali pára, kövér szerelemgyerek Nap – és medve-képemet fordítom feléjük, mormogok, meg dünnyögök érthetetlen örömömben s fohászkodom: ó, gyere el jövőre is, tavasz! És találj itt engem is.