Meddő óra

Csinálj verset abból, hogy nem lehet verset írni; mielőtt ráhánynál a papírra, fogalmazd meg az emelkedő gyomrot, a bőrödből kifordító ingert s a tiltakozó észt, a lecsapott szemafort, a tehénszínű vagonok ácsorognak a kitérőben zsúfolásig rakva gyerekkorral – érzékeltesd a kapkodást a romlandó szállítmány miatt, a koponyádban széttöredezett tengert, a mindent megértés csömörét, bár mint hal a vízben úsztál az Isten nyálában, jellemezd a gyanútlanságot, az önkivület szélütését, a hülyék dermesztő biztonságát, ahogy kutyulják maroknyi naprendszerüket, karcold az eladó kőtáblákra az ingerültséget, a szemfényvesztő árverés mögött mutass a kiszúrtszemű közönségre, ábrázold a reménytelen menekülést, a felgyűrt szoknyákat, a reggelre megfagyott lepedőt, a feloldhatatlan idegenséget, a kiherélt férfi-magányt, az ösztöneibe visszazuhanó nőt, jelezd a vallomás határát, a széthulló hangszer félelmét, túlfeszített idegeidet, havasi kűrt gerincedben az alvilági üvöltést, a megsemmisülés léghuzatát, íme, csinálj verset abból, hogy nem lehet.