Műhely-vers utazás közben Macedóniába

„Két hét a tücsök hegedűtokjában” – így akartam egy verset elkezdeni Macedóniáról, de untam már, hogy mindenből költészetet csiholjak; émelygés fogott el, ha a Nyugati pályaudvarnál megláttam a veszteglő vagonokat: ajánlkozva ugratták fejembe a távolságot kék színükkel s télen behavazott tetejükkel – micsoda költők tollára való bárgyúság! Bár van mondanivalóm az utazásról, a folyócska két partján felsorakozott emberekről, akik Európa elfelejtett szegletében csodavárón hallgatták a franciául, finnül, angolul, oroszul, magyarul, németül elmondott verseket, amelyekből egy szót sem értettek; és ha becsületesen belegondolok, ezen meg lehet rendülni és semmiképpen nem lehet rajta gúnyolódni, inkább szorongás fog el a tehetetlenségtől, a túl- terhelt műfajtól; mint mikor a határokkal el- metszett nyarakon utaztam át, a padon horkoló bolgár diákkal s tudtam, az eszemmel tudtam, hogy ez még ugyanaz a nyár, mint tíz kilóméterrel arrébb, ugyanaz a rozsdaporos szárnycsapás, mint Magyarországon, és kétségbeesve figyeltem a szívembe szivárgó idegenséget, a tyúkól törpe tárgyilagosságát, hogy a padon horkoló: nem velem egykorú férfi, hanem bolgár, és ez nem ugyanaz a nyár; elfehéredő dühvel határoztam el, mint annyiszor, hogy nem engedek a ravaszul és aljasul kigondolt tízparan- csolatoknak, mert költő vagyok, minden emberrel azonos, dolgom az elrontott világ tagadásával kezdődik, kacsintgatások és alkudozások nélkül, ahogy a bőröm alatt bujkáló elcsapott Isten álmodik; nagyot lélegezve szálltam ki a belgrádi pályaudvaron, és minden pénzemet levelezőlapra költöttem, elszántan, mint egy kamasz, hogy szétküldjem a jóhírt.