Levél

A felágaskodó hajóorr nyomába érkeztem meg Visegrádra. Avarillat surrant szobámba, ahogy az erkélyajtót kinyitottam, rákönyököltem a korlátra, s a zajt, gondot ledobtam. Talán sóhajtottam. Nevetés csapott meg, végigcsiklandozta a kertet, s ingem alatt a hátamat. Egy nő vetette az ágyamat. Elvigyorodtam zavaromban, combom a korláthoz nyomtam. Csönd lett. Zuhanó csönd, amint suhant a szoba föl, mint a lift. Kölnije orromat húzta, mint a lánc a medvét, az ellenfényes, átlátszó blúzban megláttam sötétlő mellét. És elindultam, mint a Bibliában a megnyílt Vörös Tengeren át, torkom száraz, ólomból a lábam, de a nő is ismerte a Bibliát, Ádámnál kezdte s ettől Éva lett, megmutatta magát, vagyis ledobtuk gyorsan a ruhát, kényeskedve emelte mellét a szememig s ágaskodtam tovább, erős kézzel fogva a derekát, míg megkönyörült rajtam, elomolva lábát csípőm köré fonta, nagyon hasonlítottunk Laokoonra. Szemünk párás lett, avarillat, hegyoldalról lezúgó, hűsített. „Belátnak, nyitva van az ablak!” – súgta kapkodva s nevetett. „Belátnak az őzek, farkasok…” lustán elrévedezett ezen, mint havon az űzött torkosok, bolyongott testén a kezem, mikor lágyan az ágyra dőlött. Hunyorgó Vénusz volt a köldök, bizton mutatta az irányt, s hol a folyó két ágra ömlött, dáciai forró delta várt, mit Erdélyből kiérve meglátott a dák, elhányta fegyverét, egyet kivéve, s bőszen belévetette magát. Hallgattam én is a felzúdult vérre, míg újra felhő jött szemére. Kezünk-lábunk szanaszét, mintha nem is volna a miénk, lestük egymás lélegzetét. Én azt hittem, itt a boldog vég, ő hasrafeküdt, lábával harangozott, de ámult sóhaj váltotta a harangszót, párnába fúrt fejjel fülelt, nyaka tövén hajnali erdő harmata. Az erdőből kiérve ledobta a nyerget, felült, rámnézett, elmerengett, majd kapkodva öltözött, kontyolt, s visszamosolygott az ajtóból. Feküdtem, mint kit a keresztről levettek, leterített a véletlenül találkozó testek áramütés öröme; mit tudnak az impotensek, a képmutatók erről, a savanyú faszentek? Paráznaságról kukorékoló kappanok, a túlvilágról szájaló papok? S mit a koldustarisznyát csörgetők, a szüzességben fonnyadozó nők? Néztem a zárt ajtóra éledve, szőke volt, nahát, vagy éppen fekete, s hogy hívták, mi volt a neve? Töprengtem ámuldozva, majd nevetve. A Dunáról ősz húzott az ablakon be; a fehérlő hajóorr majd a télbe fut, s megpihen, ahogy testem elcsitult.