Levél

A felágaskodó hajóorr nyomába
érkeztem meg Visegrádra.
Avarillat surrant szobámba,
ahogy az erkélyajtót kinyitottam,
rákönyököltem a korlátra,
s a zajt, gondot ledobtam.
Talán sóhajtottam. Nevetés csapott meg,
végigcsiklandozta a kertet,
s ingem alatt a hátamat.
Egy nő vetette az ágyamat.
Elvigyorodtam zavaromban,
combom a korláthoz nyomtam.
Csönd lett. Zuhanó csönd, amint
suhant a szoba föl, mint a lift.
Kölnije orromat húzta,
mint a lánc a medvét,
az ellenfényes, átlátszó blúzban
megláttam sötétlő mellét.
És elindultam, mint a Bibliában
a megnyílt Vörös Tengeren át,
torkom száraz, ólomból a lábam,
de a nő is ismerte a Bibliát,
Ádámnál kezdte s ettől Éva
lett, megmutatta magát,
vagyis ledobtuk gyorsan a ruhát,
kényeskedve emelte mellét a
szememig s ágaskodtam tovább,
erős kézzel fogva a derekát,
míg megkönyörült rajtam, elomolva
lábát csípőm köré fonta,
nagyon hasonlítottunk Laokoonra.
Szemünk párás lett, avarillat,
hegyoldalról lezúgó, hűsített.
„Belátnak, nyitva van az ablak!”
– súgta kapkodva s nevetett.
„Belátnak az őzek, farkasok…”
lustán elrévedezett ezen,
mint havon az űzött torkosok,
bolyongott testén a kezem,
mikor lágyan az ágyra dőlött.
Hunyorgó Vénusz volt a köldök,
bizton mutatta az irányt,
s hol a folyó két ágra ömlött,
dáciai forró delta várt,
mit Erdélyből kiérve meglátott a dák,
elhányta fegyverét, egyet kivéve,
s bőszen belévetette magát.
Hallgattam én is a felzúdult vérre,
míg újra felhő jött szemére.
Kezünk-lábunk szanaszét,
mintha nem is volna a miénk,
lestük egymás lélegzetét.
Én azt hittem, itt a boldog vég,
ő hasrafeküdt, lábával harangozott,
de ámult sóhaj váltotta a harangszót,
párnába fúrt fejjel fülelt, nyaka
tövén hajnali erdő harmata.
Az erdőből kiérve ledobta a nyerget,
felült, rámnézett, elmerengett,
majd kapkodva öltözött, kontyolt,
s visszamosolygott az ajtóból.
Feküdtem, mint kit a keresztről levettek,
leterített a véletlenül találkozó testek
áramütés öröme; mit tudnak az impotensek,
a képmutatók erről, a savanyú faszentek?
Paráznaságról kukorékoló kappanok,
a túlvilágról szájaló papok?
S mit a koldustarisznyát csörgetők,
a szüzességben fonnyadozó nők?
Néztem a zárt ajtóra éledve,
szőke volt, nahát, vagy éppen fekete,
s hogy hívták, mi volt a neve?
Töprengtem ámuldozva, majd nevetve.
A Dunáról ősz húzott az ablakon be;
a fehérlő hajóorr majd a télbe fut,
s megpihen, ahogy testem elcsitult.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]