Egy elfelejtett Berda-vers
| E történetet hallgasd meg és add tovább. |
| Egy nyári délután a törött deszkán át |
| a bábaasszony dunyhányi farát |
| egy kisfiú szeme odatévedt |
| s lángoló orcával, mint a cövek, csak állt; |
| e kisfiú én valék, vagy lehettem volna én is, |
| kinek csalánnal verték meztelen lábát, |
| de nem felejtettem el soha már a bábát! |
| Számra is ütöttek, de szívemre főleg, |
| s ragadt rám gúny, mosoly, marhalepény-tőzeg. |
| Malac visított, ölték őt, |
| malachangon hívta a Teremtőt, |
| az Ur befogta a fülét s töprengő képet vágott: |
| csinálni kéne egy malac-mennyországot! |
| Ám addig is, amíg csinál egyet, |
| örüljünk a rózsás kocsonya-csülöknek. |
| Így merengtem, megértve az égi |
| intést: vidáman kell élni, |
| mert meghalunk, eljön az utolsó früstök, |
| meghal a miniszter s meghal a püspök. |
| Savanyú pofák közt erkölcsöm így ragyog; |
| már életükben meghalnak a gyílkosok, |
| az álszentek, a törtetők s az egész bagázs, |
| ki eladta a lelkét s most töri a frász, |
| míg én itt az égben, egy gombáért lehajolva, |
| mennydörögve küldöm őket a pokolba. |
|
|