A vers

A vers homlokon ütött kemény szárnyával, hogy megszédültem s hullámzott az utca, lágy felülettel, mint a víz, a vasbeton torony bátran kapcsolódott a mongolos ívű női archoz, a falon megkövült óra, akár földrengés után Macedóniában, mint emlékeimet, ahogy a fölzengő tücskös hegyoldalt, melyet a vidéki szállodából hallgattam, fürkészem s fülelem magam, a felbomlott időrend édes partokra sodor, a gyerekkor íze, a szerelem íze számon, némi halhatatlanság, e belső tájról nincs is több közölnivaló, napja se, árnya se, sejtközi hóvillanás, majd két szívverés közt újra az önkívület, a hullámzó utca, a tengerig futó szomjúság homokdombjai, só-percegés, duzzadt nyelvként mozduló agy, s a hihetetlen, az avarkori tűzhelyről felszálló füstcsík: az öröm, az öröm, az öröm.