Dallam elpattant hegedűhúrra

Az elpattanó hegedűhúr szomorúsága, talán az elpattanó hegedűhúr, a hangversenyteremből csak a művész kissé mafla arcát jegyezzük meg, a lelógó hegedűhúr, mondjuk a D-húr férfias szomorúsága, az ázott, lágycsontú októberi bánat, ásító luk a dallamban, amely fölött a deres vonó megdöccen, az eget függönyként lerántó szívinfarktus rémülete, a megkönnyebbült, hülyére sikerült vigyor, mint a nagyváros idétlen hajnala: tejesüveg, nyúlós fény, macskaszag, tegnapi újság, a tükörben ottfelejtett arc széthullása, a foncsor küllőző repedezése, a kesztyűként kifordított szoba, mert már szeretnénk elfelejteni, mint a szerelmet, a soha vissza kétségbeesése, a bőrünk alatt kószáló kölyök fütyörésző, gúnyos ajka, föld alá futó vonat, kivilágított ablaksorok, a halottak emléke, jázminillat fuldokló hüppögése, a tavasz ondószaga, vérző madarak, sósborszesz alkonyat, redőny- csörömpölés megkínzó angyalszárnysuhogása, templomablak vacogása, agyoncigarettázott szívem döreje, a türelmes mozdulatokkal nyakig begombolkozó elmúlás.