Üzenet Árgirusnak

Kalász Mártonnak Nézem a szelet. Ami fogható s ami tapintható, lett kerek ó! Vagyis sóhajtás, elszálló lélek; a világ így fut el felettünk sebtiben tovább, a légnyomás – már a hiány gödrében araszolok, most már örökké ébren, lehunyhatatlan szem, metsző öntudat, parázsló hát hamuzza az utat; lemaradva, mindíg egy lépéssel mögötte nézek a didergő, vetkőző ködbe. Torokig ömlő sírás; a férfi-ráncok árkában a kihantolt nomádok; a szerelem, az ifjúságon lóval átfutó. A lépcsőházban lábamhoz rogy a ló. És megtörve és botladozva és üres tenyérrel indulok és tudom, hogy mi lesz. Ennyi az üzenet. Csöndet kever a szavamba, szánkó-nyomot húz hajamba.