Rigmus két hangra

Köd előttem, köd utánam, örökké él, amit láttam, közöttük is kiváltságos helyet foglal el a város! Nem valami előkelő, parkja is libalegelő, hörcsögrágta a határ is, summa: nem olyan, mint Párizs. (Hónom alatt egy fűszállal szöktem el, hátra se néztem, a bevágott ajtó előtt tenyerembe zümmögök.) A főutca két oldalán két isten két temploma áll, katólikusoké orral, reformátusoké farral. De ez nem oly nagy különbség, hogy egymás torkának essék a nép, íly füst vénasszonyok szájában csak ha gomolyog. Általában az okosság kerül felül a lakosság körében s az okosságban elől jár az iparosság! Ugymint Cseppcsányi, a kovács, Vízhozta Nagy Laci, az ács, Varró István a mészáros, Zöldi Márton gyógyszertáros. Petteneznek, tesznek-vesznek, futó napot kereteznek, szökő percet sarkantyúznak, élet köré gátat húznak. Volt rég több foglalkozás, de kiszáradt a víz, a sás, s halász, vadász, madarász üres zsebben kotorász. Ábris bátyám, Róza néném, kucsma alól, kendő mélyén csippenti szemét az égre, van már vagy úgy ezer éve. Mint a fű, élnek a kunok, hol vannak a híres hunok, az avarok s a besenyők? A szélsodorta temetők? Népek hulltak, népek vesztek, de ők ittmaradtak veszteg, kapaszkodtak tíz gyerekkel, mint nagyanyám, Buzgány Eszter. Jön a hajnal, arany lépte: zöld füvön tehén lepénye; csordás rikkant, a kondás bőg, fényhozó morc angyalok ők. Egyiknek van csodatükre: ránéz Héraszemű ökre, másiknak van sörtegyára: a kandisznó kefe háta. (Harminc éve minden reggel ők verik rám az ablakot: ocsúdj csip-csup ügyeidből, tömjél tömjént orrodba, elhoztuk a karikásod, csontcsikódat, búbosbankád, nadrágodon a szakadást, térdeden a sebhelyet!) Zúdul a fény, oszlik a fény, kollégiumban kis legény Vergiliust preparál, jambusok közt sántikál. Vivos voco, mortuos plango – Debrecenből a harangszó ideér, bár az út sáros. Itt tanított Arany János. Csokonai csizmaszárát gubanc kutyák itt szaglászták. Öreg kasban lélek zsongott: a kisdiák Móricz Zsigmond. Képzelgésem netovábbja: legyek lábnyomuk a sárban! Nyűvöm nádi hegedűmet, zengek vékony í-betűket. Míz, píz, níz – lelek a szóra, égett fejű szívanóra, tojástartó kupujkára, szárízíkre, sárvaskóra. Tönköly, konkoly, tarack, paré – örök nyár nőtt szívem köré, vércse hűsöl kupoláján, villanásnyi kék szivárvány. Kossuth utca, Betyár utca, kuncsorbai puszta kútja, a fekete Karahát szabott léptemnek irányt. Nem vágyom én tengerekre, csak a kertvégi berekre, hol kikötve áll a teknő, mesebeli lélekvesztő. Bár én a vonatra szálltam, ezt-azt ettem, itt-ott háltam, voltam így-úgy s tudom, végül szemem fénye elsötétül, de boldog én csak ott voltam, honnan vétettem, a porban, szívemben hát kiváltságos helyet foglal el a város!