Rövid elégia
|
Mándy Ivánnak
| Átjáróház, mely a térre menekít |
| akad-e még, s vannak-e még terek itt? |
| Omladékos holdfény alatt Budapest |
| horkol, álma higiénesen üres. |
| Vannak persze, akik ezt-azt s így-amúgy, |
| dehát inkább fordulj falnak és aludj. |
| Vagy kutasd a lépcsőházban Altamír
|
| üzenetét, melyhez nem kelle papír. |
| És ámulj el: romboidok és jelek |
| közlik, hogy itt mégis élnek emberek. |
| S máris tovább dolgozik a képzelet, |
| szivet rajzol nekik, lábat és kezet. |
| S vágyat tölt beléjük, melytől torkuk ég, |
| férfi nőért, nő meghal a férfiért. |
| Lépcsőház is rég leomlott, vakolat- |
| darabkákból rakod össze a falat, |
| s a rajzot, mit áldott kölyökkéz firkált; |
| szemed készít róla fotográfiát. |
| Átjár rajtunk az idő, mint a huzat, |
| leng vele a föl-fölizzó öntudat; |
| több a köd s több a motyogás, mint a szó, |
| mert éltünk s mert minden hiábavaló. |
|
|