Szinház

A színésznő platinafogáról visszaverődő fény, mert egyéb fény nem volt, átszúrta a nézőtéri homályt, néztem a sugárt mégis áhítattal a kényelmetlen székben, s eljátszottam Oféliát, alma-mellem nőtt s kislány-sírás esőzött bennem, olyan egyszerűen, hogy beletébolyodtam, ám ez se biztos, mert mosolyogva, könnyeimen keresztül, de egészen tisztán láttam Hamlet arcát, ő volt a sugár vége s nyilván a vágya is, a színekre bontó arc – ó, hogy szerettem volna Hamlet lenni! A röfögő vacsora és a szuszogó nászi ágy óljából hogy lesz templom? A csattogó lúdtalpakból menüett? Keringtünk, egymás vonzásában, mégis. A lehetne, az így kellene árnyékaként, férfi és nő. Én sajgó tisztaságában vacogtam, ő kislány-sírás esőzésében ázott. Boldogan-e, boldogtalanul? Elvillanó életünkre sose volt időnk. Kardlap magnézium- fénye lobbant, vásári csoportképet csinált a halál; a többi, tudjuk. De én, utolsó erőmet összeszedve és összeroppanva, kitörtem a szüzességből és szültem, azaz elképzeltem őt: behavazott fejjel édes bort szopogatva, s magamat: a kislány- szemű anyókát; csuparánc arcunk már csak egymásra hasonlított. S a színészek? „Shakespeare beleiből font kötélen táncoltak”.