Mi lesz a halál után?

Ők már tudják, az árnyak,

a lukas arcúak, az üres szívűek, a boldogok.

A birsalmaillaton átsuhanó nagymamák

két óraütés közt megágyaznak,

fölverik a derékaljat, párnát pofoznak,

cukros diót hoznak, vérmes nyakra nadályt.

Fénykép-lovon lovagolnak a fénykép-nagypapák.

Súlytalan malomkő fordulása őrli az elpergett éveket.

Szuronyroham csikorog, lágy hadifogolytábor nyámmog,

az őszi ködön, a tejüvegajtón túl postás csönget,

fehér őserdőben a fagy csorgó vesszőkre vág,

és postás se csönget s örökösek az asszonynélküli éjszakák.

Tükör mellett a levlapok s a tükörbe átköltözött család.

A mosó, varró, stoppoló, bölcsőt ringató anyák.

Fölöttük kong, testükkel ingatják az elmaradt esküvő templomát.

Égnek hányódik a harang szája, megdermed s nem mond imát.

Zsebóra foszforos lapja dereng. Kié volt? Az alma, a szilva

fonnyad újra s újra az ablakban, bár rég kivágták a fát.

Spóra pereg ketyegve, a zsebóra hideglelős penészvirág.

Kié volt? Ki hordta? A szekrényben lógó ruhába ki tesz

minden ősszel levendulát? Molyok legelik a semmit,

a szú tengermélyi szivaccsá rágta a politur mögött a deszkát.

A kert idesuhog, a kert iderémlik, a körte, a cseresznye,

a meggy, a megfulladt kert buboréka, a befőttesüveg

száll a levegőben, áll a hajdani szekrény peremén.

Lecsonkult szélmalom jár, a négy falra szögezve négy vitorlája,

a kacsa szárnya, a liba szárnya, a tojáskenő tyúktoll,

ciklopsz-szemű pávatoll. A négy fal szögletes fordulása,

Észak nedves orra, Dél vöröslő tarkója, hajnal és alkonyat.

Közrefogják a megcsusszant, a lassan oszló homályt.

De mi lesz az én halálom után?