Az önkivület délelőttje

Körben ablak a délelőtt.
Kitakarva, csupaszon
magamat mutatom.
Hold röntgenfényében vacogok,
sütkérezem ibolyántúli napon.
Bekerítve s mégis szabadon
tűnődöm; őrzöm s cserélem alakom.
Fény ömlik kivül,
homály válaszol bennem.
A kialvó sejtek falára
akasztva egy kormos üvegű
drótozott viharlámpa,
a legelső emlék, tolongnak
körülötte szőrös félarcok,
negyedüstökök, horogfejű lovak,
s visszamosódnak az árnyba.
A nevüket-se-tudom ismerősök,
a biztos-hogy-így-volt történet
nem engedik, hogy nyomtalanul eltünjek,
az ugye-mondtam-hogy-elszállnak évek
jók lesznek kerítésnek.
A többi mind képzelgés,
az önkivület délelőttje,
négy fal közt zuhogó sózápor,
felizgult idegek böjtje.
Hátamra tükröt lehel a tél,
aki kíváncsi magára,
hátam buzgón lefotografálja;
s megölel érte, vagy elítél.
S örülök, hogy ennyiért
megválthatom jegyem a magányba.
Üresen, mint a Kommünárok Fala,
amit ki kellene mondani,
vár rám, mielőtt leomlana.
A gégét fűrészelő zene,
reményeim dallama.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]