Az önkivület délelőttje

Körben ablak a délelőtt. Kitakarva, csupaszon magamat mutatom. Hold röntgenfényében vacogok, sütkérezem ibolyántúli napon. Bekerítve s mégis szabadon tűnődöm; őrzöm s cserélem alakom. Fény ömlik kivül, homály válaszol bennem. A kialvó sejtek falára akasztva egy kormos üvegű drótozott viharlámpa, a legelső emlék, tolongnak körülötte szőrös félarcok, negyedüstökök, horogfejű lovak, s visszamosódnak az árnyba. A nevüket-se-tudom ismerősök, a biztos-hogy-így-volt történet nem engedik, hogy nyomtalanul eltünjek, az ugye-mondtam-hogy-elszállnak évek jók lesznek kerítésnek. A többi mind képzelgés, az önkivület délelőttje, négy fal közt zuhogó sózápor, felizgult idegek böjtje. Hátamra tükröt lehel a tél, aki kíváncsi magára, hátam buzgón lefotografálja; s megölel érte, vagy elítél. S örülök, hogy ennyiért megválthatom jegyem a magányba. Üresen, mint a Kommünárok Fala, amit ki kellene mondani, vár rám, mielőtt leomlana. A gégét fűrészelő zene, reményeim dallama.