Üdvözlet

Nem is hittem, hogy ilyen árva
hogy is lehet ilyen árva,
csontos ujj siklik a bordámba
tél ujja döf így a tájba,
s megáll szívemre találva
a semmiből elhajított dárda.
Ablak lobog a távozó éjben.
Csönd lüktet a szobában.
A nappal álma, az éjjel álma –
Nézek fáradó mosollyal
az örökre ittmaradt délutánra.
A falakra, a tükrökre
rettenetes árnyékot vetve.
Nézek, mint az életemre,
a szamárfülekre, a félelmekre.
Csönget, bejön, ledől az ágyra
elveszett éveim magánya.
Gyülnek, kopogtatnak fehér
bottal, mint a vakok
az üresen hagyott pillanatok.
Micsoda veremből másztam én idáig?
Szám milyen földdel lett tele,
hogy elértem ez üres szobáig?
Ugy gondolok rád, olyan hiába –
nem fáradva mondom a neved!
Fagy sziszeg, hó hull a szobában.
Ugy gondolok rád, olyan hiába,
nem vagy sehol, akit úgy szerettelek.
Kirobbantalak a csöndből,
a falból tíz körömmel kikaparlak!
Csüggedten leejtem kezem,
számon a mosoly megalvad.
Üdvözlet, verítékben ázó,
letörölhetetlen mosolyom
süt télre, tavaszra, nyárra,
alma illatú őszi irhára,
átsüt a csobbanva elmerült városon,
felpiroslik a réten, hol egy fűszál árnyékában
lapul, bújócskázik gyerekkorom.
Imhol az este jő, az óra üt,
sikálja egymást két tücsök,
játékból paskol a harag
fenekükre: elolvadt a szappandarab.
Az ég ajtaja csukódik, ágra csillag ül,
földből kinőtt lófej, vágtat a bokor,
elképzelt tájon rendületlenül
az elképzelt fájdalom bújdokol,
az ég ajtaja csukódik, ágra csillag ül.
Mint üvegtábla az üveges
hátán, kél, imbolyog napom
és eltűnik. Üvöltök üres
szívvel a huzatos utcasarkokon,
arcomat karcolom a falra,
a levegőre egyetlen betűt.
Szívemmel metszek a csöndbe,
pörgetem a vérző köszörűt,
hogy ne legyek egyedül.
Ugy lélegeztem, olyan tisztán,
akár a sütkérező állatok.
Volt napom, derűm, bicskám,
s minek hátam vessem: utcasarok.
Arcom lobogott, mint fényben az ablak,
mosolyomra nő ragadt,
mint üres tükröt faggatlak
– hogy lesz tovább? – meg sem született
pillanat.
Hogy lesz tovább? A következő
lélegzetvétel száz évnyire van,
bokáig aprít az idő,
mint a kés, suhan.
Már vágyam csillagokkal méri magát,
s visszahajol kiváncsian,
kicsapódik a húsból a víz, csontból a mész,
s eltűnik a föld pórusaiban.
S mégis: üdvözlet, verítékben ázó!
Letörölhetetlen mosolyom
ragyogjon feléd semmivel parolázó
förtelem, velőig ütő fájdalom.
Még most el tudom képzelni,
még most ki birom mondani,
tágranyitott szemmel nézem, hogy suhan,
éveim csúcsán állva
szívem visszadobban a halálra;
szívem nem a haláltól árva.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]