Címnélküli vers

Milyen álom egyensúlyoz és miféle ébrenléttel, hogy ami nappal felépül, omlik össze bennem éjjel? Kalapot emel a bánat, s belép az öröm, rámköszön. Ide-oda lengő ajtó kedélyem: homály s fényözön. Mészkőszínű holdsütésben vonat csattog át a szobán, szívverés iramlik eltünt percek indóháza után. Lent az utcán nyílik végre két szívverés közt a gázló, indulok feléd, szerelmem, s elsüllyed a buszmegálló. Sóhajtva majd visszahívlak, könnyezve majd elbocsájtlak. Nekiütődsz, végső lökés leszel, a holt ér falának. Mesebeli puszták, rétek hófehérre beretválva körülállnak majd szótlanul, ha kialszom, mint a lámpa. Az ereszről lóg az alkony, büféből ételszag árad, kirakatüveg vizében gémnyakú palackok állnak. Mozi vöröslő ajtaja csókol képen, csak előleg, nőt ígér árva férfinak, s filmszínészt magányos nőnek. Tárul Vénusz Légyfogója, gépies nász, rovarillat. Könnyezve majd elbocsájtlak, sóhajtva majd visszahívlak. Ami-volt sínpár a szívben, eltünt percek indóháza, az arasznyi végtelenbe csábít könnyű utazásra. A plusz-minusz osztinátó, dörgő semmi, omló visszhang föld alól s az égen túlról egyforma közönnyel biztat. A villamos ablakára nyomom arcom, elfelejtlek ifjúságom, titkod őrzik a holttengeri tekercsek. Két szívverés közt a gázló, vérbe fulladt csillag füstöl, bekormozza menekülő hátam, rámzuhan egestől. Csak félkarom, csak egy ujjam, ujjamon a köröm-ablak, érjen ki a levegőre, a rom alatt élők laknak. Lent az utcán fehér szárnyam, eladó a ritka példány, fehér szárnyam összecsukva lóg az újságos bódéján. Én nem hiszem s én úgy tudom – fejem rázom, mint a gyermek, nincs bennem elég szánalom, bárkiért is hadra keljek. Özönlik, omlik, fuldokol sejtjeim mikro-évadnyi látomása, indulok az új naprendszert felavatni. Veszem kalapom, kabátom, ha majd a halott évek ülnek szobádban, gondolj rám hátat fordítva a fénynek. Két szívverés közt a gázló, volt s lesz árnyéka a falon. Éjszakám amit felépít, lebontja buzgón nappalom.