A felnőtt titkaiból

Szédülve, zuhanva emlékezik szervezetem: most ötéves vagyok, most tíz, most tizenhárom. Zsugorodik, tágul a világ a régi lélegzetben, bőröm alatt lüktet felgyülemlő elmúlásom. Eső mos – bent nap süt feleselve, kerítés léce hasít a fényből üveglapokat; szél bűvöl ecetfát, villámlik kétágú nyelve; rugalmas orral egymás véknyát keresik a lovak. Kalapot, sálat a vacogásra! A juhar odvában fehérre fagy a madár, az a régi. Milyen anyagból épült e függőleges ravatal? Tíz éves testem ölelve melengeti, védi. Ami vagyok s ami leszek még: csupán álom a jövőről, halmazos ég, lentről nézem, térdemnél rég elporladt kutyám, merengünk az elkattogó vonaton, szívverésen. S a töltés alól haza ballagok a leoltott fényű úton, alakot könnyedén cserélve. A lemenő nap egy álló napra vet foltot. Már tudom, hogy mi lesz s derűsen indulok elébe.