A delfin

Majd eljön a delfin értem csillámló testét vonatfüst kormozza kofák parasztok rendőrök között őgyeleg a vidéki állomás peronján a savanykás hajnali ködbe szimatol az első dérfoltokon mereng a nyár hamuján amely a talpfákon piszkos-szürkén villog a kificamított csontvázú kerékpárokon tűnődik a nyelvet öltő megfojtott rózsákon a hangulat dalra emlékeztet a szívverés ütemes csendjére a messzeség fülzúgató légüres terében fölcsendül egy hang mint vékony láng vagy csak a sínre mázolt napfénydarab vagy egy levél korai spirál zuhanása a fáról bólint örömmel hogy jó nyomon jár föllép a vonatra már többé egy pillantást se vet a liliputi peronra mely elkeveredik a porszemek közt véglegesen a dalra figyel kiszáradt bensővel fölrepedező bőrrel felizzik szemében a gyufalegelő a vagon falán bekeretezett hold az olajos padlón ujjnyi tenger ellapított hullámzása zúzmarás villanykörte didereg ketrecében bólint örömmel hogy jó nyomon jár a magány a nosztalgia a szabadság csattog alatta sikolt a kanyarban s koromcsillagokat szór az elhagyott tájra lebegő koromcsillagokat a feketére foncsorozott mozdony a magány a nosztalgia a szabadság falra firkált szavakat betűzget bő transzparenseket lóbál benne a végletes évszak meghatódik a sovány lapockákra ragasztott angyalszárnyak árnyán a percenként elcsábuló önkivületek émelygésén a lázas fogadkozásokon a hirdetőoszlopokat zavartan megkerüli bódultan villamosozik napokat üldögél a tereken a nadrágtartós önérzetes sakkfigurák közt a csőmozikban szundikál fölmászik a város fölé az Isten ráncaira emlékeztető szerpentineken rémülten hogy eltévedt mint a katona áramszünetkor a vurstliban csirizszagú menny szakad a nyakába vergődik a ragacsos panoptikumban a hentesüzletben játszódó bohózatban az egymásbanyíló nézőterek a befalazott forgószinpadok kultikus szemfényvesztésére legyint talponállók bádogpultja előtt áll sorba hűvösen gyűri zsebre az ordenáré parte-cédulákat a papír- kosárig hátrálva beleszórja s kilép az utcára föllélegezve a hátsókijáraton nőkkel beszélget könnyben ázó szíveket faggat boldogan járja a szerelem hőmezőit a vágy hőforrásainál melegedő tenyerekbe dugja az arcát fogak fehér kerítését tapintja nyelvével szúrós vagy dagadó csípők vonalát figyeli a falon a feldöfő az ernyedő a bordán laposan elömlő mellek rózsaszín vagy vadul májbarna udvarát simogatja a súlyosan széteső combokat hallja nyögve a gordonka dallamot a hajnalra megfagyott lepedőt a sarokban vacogó nőket nézi bólint örömmel hogy jó nyomon jár talán soha közelebb mint e hirtelen kiürülő reggeleken a gondolat csillagot éríntő pallóján a lélek Isten magányos árnyékán az érzékek kisülő szűzi mámorán a tűheggyé magasodó idő az önmagát egyszerre adó emlékezés villámlása a nap árnyéka a havon a nap mögé látó szem s a szem mögött kibontakozó Földgolyó a teherbeejtett férfiméh az elme üdvözült kínja egy milliméterrel a járda fölött térdmagasságban a madarak lebegése újságok hátlapján címeket böngész imbolygó kapualjakban ácsorog a boltozaton mocsokszín hold süt hördülve csukló lefolyók üdvözlik a körfolyosók megdermedt ringlispilje feje fölött a liftaknák fönnakadt ádámcsutkája a csönd beszögelt ajtói megzavarodva a kavicsos mederig érő hullámvölgyben bőrgarniturák között botladozik iróasztalból kinőtt fejek intenek tünjön el innét megkönnyebbülten mosolyogva áll tovább nem is gondolta komolyan csak C-t kereste de már több mint öt éve halott ellátogat a fekete csontokhoz a mész koponyamaszkot nézi megrendülve a keskeny gödrön menekülő fényre gondol az elásott szivárvány hét színére a jóság a romlottság a derű a perverz ész a tisztaság a gyávaság a lukastenyerű bőség soha többet össze nem köthető csokrára az egy embernyi győző seregre az örökös dezertőrre a nyomor iszapjából felúszóra a történelmi bazár próbababájára időz keveset e reménytelen kitérőnél a félelmetes csapdánál és hálásan biccent az engesztelhetetlen áldozatnak a megereszkedett sírkőre lépve startol zsákutcák szerelmek téveszmék szűk hullámai közül kivergődve indul tovább a megtalált nyomon levegőt vesz elsímul alatta végre a darabos tenger mint a háztetők hóesés után a vonatkozások a körülmények az érdek a cél egymást nyomorító halmaza puffanva újra összecsapódik mögötte csak a felszálló por jelzi hogy kisurrant sárgult lakásbejelentőcédulák hadarják hogy átlépett a tiltott határon visszamenőleg megvizsgálják a röntgenleleteket a diákkorában feljegyzett vérnyomást az állami pénzen kihúzott tejfogakat a szivére nehezedő atmoszférikus súlyt légköbcentiméterben majd ad acta teszik a tanúvallomásokkal s följelentésekkel együtt de ez már nem érdekli az énekszót keresi erejét összeszedve figyel a dalra a halált bűvölő pengetésre a hajó- korlátról fölszúró sikoltásra az örvényeket bedeszkázó zümmögésre az emlékeket össze- varró cirpelésre a vérbő arpeggiokra a kétségbeesés jégvermébe dobott rőzselángra a csillagoknak támasztott létrára az öröm vörhenyes parazsára a vágyban megszakadt szívre és mereven elzuhanó testemet háta nyergébe veszi fodrozva nyílik szét a víz mögöttünk az ámuló matrózok zsugorodó arcomba néznek de én már nem látom őket kiterített halott leszek fehér csönd széljárta üres csigahéj