Történet

Először egy fűszál omlott össze, utolsót tik-takolva a meleg ég lágyuló ponyvái alatt, szerényen, ahogy a fűhöz illik kezdettől fogva, ablakok félarca piroslott, miniatűr nap-sor az utcán, s vídáman befordult a sarkokon, madarak fűzére lengett a fák között, a klorofilpark habjában, a villanyégős menny huzaljain, a boldogság hibátlan volt, a nyár szimmetrikusan tökéletes a tik-takkolás szünetében, mikor e nem mérhető szünet szerényen, ahogy a tökéletességhez illik, a kezdettől fogva ideért, átkelünk ugye át szívem mint Mózes a Vörös Tengeren félhomályos folyosók akadozó visszhangja, röntgenálomképek egymásra úszó hártyái a fekete-fehér fényben, a lámpa, az ablak vak négyszöge, a szekrénybe préselt szék, az elbillenő mennyezet, a falon sétáló árnyékinga, az első lélegzetvétel ámulata, a megállt óra kilógó kakuknyelve, inog a szoba az emlékezés peremén, a vándorló sivatag elkerüli, csak egy porszem táncol a léghuzat örökös fényében, hogy fejedet lehajtod, ha fejedet mélyen lehajtod átférsz-e a küszöb alatt pupillán befelé zuhogó évek, bent crô-magnoi nap süt, a torokig ömlő dagályon főníciai hold leng, álomszerűen lassú taglejtéssel mondabeli csillagképek úsznak az égre – belefér egy üvöltésbe a móló végén ágaskodó lélek, a belső tájat a vándorló sivatag elkerüli, csak egy örökös porszem táncol az örökös fényben, a porszemre bár rákövülj gyöngybe zárd múlhatatlan titkát a lágy részekbe istent ültess a csontokra eretneket inkább eresszél ondót forró ölbe magzatod szörnyen hasonlít rád élj fennen avagy nyomorultan nem állíthatod meg az ingát a tanulságoktól keseredő szájpadlással, az évszakoktól mohosodó szemöldökkel, a kudarcoktól üvegesedő artériával, ballag a tükörből kiforduló jövevény, lábnyoma fölbukfencező vadnyúl, mellénye szétnyílt lámpaernyő, tarkója tömpe kardmarkolat, a szájsarok árkában megbújó női nevek, a régi portyák rozsdálló emlékei, térdhajlat puha csapdája, szőrös kézfej vándorlása, nagy, omlatag mellek rengése, az ajkáig felömlő vágy, hogy majdnem visszafordul, de tudja, hogy nincs mögötte más, csak a sivatag s foga közt por csikordul, hát megy tovább az eljegesedő erkélyek alatt, elálló ablaktábla-fülek piroslanak utána, rekedt dünnyögése legördül a falakról, a pincékben leülepszik, azután, azután a fűszál halála, reccsenő ingalengés hűse, ahogy a táguló semmibe fordul a Föld.